Part 4

De hát a kuruczgenerális még ebben az istenfélő emberek számára feltalált játékban is tudott olyan revolutiót előidézni, mely minden társadalmi rendet felforgatott. A «Schimmelt», meg a «Haus»-t úgy felliczitálta, hogy senki sem birt vele konkurrálni, s ezzel a hazardirozással hol nagyokat hagyott nyerni a Brodsitzer gregarius játszónépnek, hol meg az utolsó obolusát is elnyerte az egész társaságnak. Akkor aztán Wenczeszlaus revanchet akart venni, még jobban felliczitálta a «Haus»-t, rajta maradt; de az első tourban kivetették a koczkán a kaszszát, s az ő háza a nyakán veszett. És ez által tökéletesen bankrottá lett. Szétnézett a papa után, hogy a virtuális örökségére nem előlegezhetne-e tőle egynéhány kurta forintot? hanem Alauda urnak az a circumspektus szokása volt, hogy mikor a fiát veszteni látta, hirtelen eltünt a szobából; tudva, hogy ennek az lesz a következése, hogy tőle kér kölcsön.

Ez a körülmény kényszeríté Wenczeszlaust egy időre felhagyni az önálló üzlettel s bibiczkedésre adni a fejét.

– Nem! Ezt a hazard játékot nem nézhetem tovább! szólt igaz keresztyéni elszörnyedés hangján Löffelholtzné s felállt a helyéről, átadva a székét a helyettesül behívott Blumevitznénak, ki eddigelé a konyhára és a szervirozásra ügyelt fel. Az kezdte el a maga csengő, leányos hangjával árulni a fehér lovat, meg a házat, ki ád többet érte?

No ez most kedvező alkalom Juliannával egy pár szót váltani! gondolá Andrássy, s odafordult a háta mögött égbenyuló Wenczezlauszhoz.

– No öcsém, nem folytatnád helyettem a játékot? itt hagyom mind a pénzt; veszítsd el, te értesz hozzá.

De nagyon tetszett ez az inditvány Wenczeszlauznak, sőt az egész társaságnak. Egy ilyen nagy úr, a ki csak úgy dobálózik a pénzzel, nem való játszótársnak az ilyen kedélyes társaságba, a ki mulatni akar a maga krajczárjaiért.

De a mint Andrássy az asztal egyik oldalán felkelt a székéről, Julianna is egyszerre elhagyta a helyét s ugyanazon ajtó felé sietett, a melyen Löffelholtzné eltávozott. Andrássy csodálkozva nézett utána, a míg az asszony az ajtóhoz nem ért, s ott hirtelen visszafordulva, a mutató ujja hegyét az ajka elé tette s a szemével jelentésteljesen intett.

Ezt már megértette. Sietett ő is utána. A társaságot hagyta osztozni a prédán.

A mint benyitott a harmadik szobába, kicsinyben mult, hogy valami váratlan meglepetés nem érte. Az ajtóban álló hölgyet csaknem megölelte, pedig az nagy hiba lett volna; mert az Löffelholtzné volt, a ki őt ott várta. A szoba ugyanis sötét volt; csak egy asztalon égett valami lámpás, ernyővel letakarva, mely épen csak az előtte ülőalakra vetett világot, az pedig a sánta doktor volt.

– Jőjjön csak méltóságod; suttogá az eddigitől egészen elütő bizalmas hangon Löffelholtzné. Más mulatság van itt, mint czinderlingre koczkázni. Üljön le, kérem, oda a doktor mellé s segítsen neki.

Andrássy csak akkor kezdte a félhomályban levő alakokat felismergetni. Az egyik volt Alauda, a másik Julianna.

Az asztalon mindenféle felnyitott levelek voltak.

A mint Andrássy leült a doktor mellé, a tábornokné csendesen betolta az ajtózár reteszét, hogy senki se jöhessen utánuk.

A doktor nagyhirtelen informálta Andrássyt az asztalon heverő levelek mivoltáról.

Egy része azoknak Bécsből jő, más része Szathmárból. A postaút Bécsnek a Szepességen keresztül visz, másfelé most járatlanok és nem biztosak az utak. A két futár itt Lőcsén várja be egymást, s azután a bécsi átveszi a szathmári leveleket, a szathmári a bécsieket, a mivel fele út meg van takarítva.

A levelek addig a város archivumában vannak letéve. Annak az őrizője pedig Alauda úr.

Alauda úr úgy őrzi meg az államtitkokkal terhes leveleket, hogy idehozza őket a köpenyege alatt Löffelholtznéhoz. A beavatott doktor a maga ezermesteri tudományával fel tudja nyitni a levelek borítékát, a pecséteket ismét helyrepótolni s nyelvészeti ismeretei azoknak a tartalmát is segítenek lehüvelyezni, s így a két asszonyság mindent megtud, a mi ez idő szerint Bécsben és Szathmárban történik, vagy csak négy fal között is kimondatik. Sőt a mi kimondatlan gondolat ember agyában meg is szülemlik.

De hát mi szüksége van ennek a két úrhölgynek ezekre a titkokra?

Erről mindjárt felvilágosítást nyert Andrássy, a mint a most felbontott levelek tartalmát megismeré.

A békekötés alkudozásai folytak Bécs és Szathmár között. Mint a telített érczvíznek csak egy beléhulló mákszemnyi kavics kellett, hogy kristálylyá alakuljon egyszerre.

Nagyban és általánosságban mindenik fél óhajtotta már a békét, hanem a részletekben volt a sok akadály. Azokban annyi személyes érdek, ellenszenv, ambitió, gyanakodás, alattomos furfang dolgozott egymáson keresztül-kasul, hogy a legélesebb eszű diplomatát is kétségbeejtette.

Legtöbb baj volt ezzel a három szóval: enyém, tied, övé.

Ennek a három szónak a fogalma úgy össze volt zavarva, hogy a hány ember, annyiféleképen értette.

Micsoda birtokok kiknek adassanak vissza? kiktől vétessenek el?

A kurucz főnemeseknek csak azokat a jószágaikat biztosítsa-e a békekötés, a miknek birtokában vannak? vagy azokat is visszakapják-e, a miket már elvettek tőlük s régen másnak adtak? vagy épen még arra is igényt tarthassanak, a miket Rákóczy fejedelem vett el a királypártiaktól s aztán a maga hiveinek adományozott? Némely birtoknak három gazdája is akadt, a ki igényt tartott hozzá. Egy sereg felköltött reménység követelte kézzelfogható valósággá alakítását. Ezer egymásba ütköző érdek, vágy, aspirátió dolgozott nyiltan és titokban, álutakon, kerülőkön; igéretek, kinálatok és fenyegetőzések alakjában.

Ezek mind ott játszották el a szerepeiket azon a kis asztalka színpadán, a lőcsei Thurzó-házban. Komœdiának is mulatságos volt, összeolvasni a bécsi és a szathmári bonyodalmakat. Látni magát a tüzet, a mi a boszorkányüstöt forralja.

De ezeknek az uraknak és asszonyságoknak nem épen a mulatság volt czéljuk ezzel a kiváncsisággal. Ők maguk is érdekelve voltak mind abban, a mi Bécs és Szathmár között történik. A mit elvben elhatároznak itt, vagy amott, az rájuk nézve birtok és hatalom kérdése. Voltak nekik hű kovácsaik itt is, amott is, a kik ütötték a vasat, míg tüzes. Löffelholtzék nem egyszer lettek említve e levelekben. Keresték, hogy hol tegyék meg őket földesuraknak.

Ez nem volt olyan könnyű feladat, mert a mint egyik vagy másik Rákóczy-párti úrnak a birtokát odaigérték Bécsben, már jött Szathmárból Pálffytól az ellenmondás, hogy az Istenért, azt ne bántsák, hisz az titokban a legnagyobb híve a kibékülésnek a kurucz táborban. Erre viszont a bécsi udvartól jött a replica, hogy a ki a hűséget manifestálni akarja, térjen meg azonnal. Pálffy megint visszairt nekik, hogy a mihez nem értenek, ugyan ne szóljanak hozzá.

Egy helyütt Andrássy Istvánról is volt szó. Példaképen említék, hogy milyen okosan tette, hogy idejekorán megtért a király hűségére, most lám az ő birtokait nem háborgatja senki, kezében van a király kegyelmi diplomája. Köszönje a jó angyalának, a ki azt neki sugta.

(Jó angyalának! Mások meg az ördögének nevezték azt a tanácsadóját! Ilyen zavar volt a fogalmak világában akkor.)

Egyik nagyhatalmu főúr odavetőleg említi, hogy még Andrássy nem volt Bécsben, a legmagasabb helyen megköszönni az élvezett kegyelmet. Mentségére szolgál azonban a táborban levő elfoglaltatása.

(Az összetalálkozó szempillantások mondtak erre valamit.)

Most már nem találta Andrássy olyan unalmasnak a Löffelholtzék kávéestélyeit, de ezentúl első volt a megjelenésben.

A mindennap érkező levelekből azt is meg lehetett tudni, hogy hanyatlik rohamosan Rákóczy ügye lefelé. Mindennap elpártol tőle az utolsó hívek csoportjából nehány ismeretes név, s siet a «majthényi síkra». (Itt rakta le a fegyvert az utolsó tizennégyezer kurucz.) Lám, milyen jó volt az első elpártolók között lenni! mondák ilyenkor az Andrássyra vetődő tekintetek; utoljára mikor végkép elhagyja az országot Rákóczy, már csak igen kevés kisérő neve említtetik, azok között Korponay.

Ennek a helye bizony «vacat»! Juliannával azonban még mindig nem beszélhetett Andrássy; a kedélyvilág sem arra való volt. Juliannának az arczáról látszott, hogy most nem ő róla gondolkozik, – nem a szerelemről.

Egy este a felbontott bécsi levelek egyikében különös jó hir volt Korponaynéra nézve. Az alkudozó nádornak megküldték azt a lajstromot, melyben a fejedelem által donátiót nyerteknek a nevei foglaltatnak, a kik később a királynak olyan szolgálatokat tettek, hogy érdemeseknek találtattak e donatiókban való legfelsőbb megerősítésre. S ezek között volt Korponayné fiának a neve is. Intra parenthesim megjegyeztetett «nem az apjának, hanem az anyjának az érdemeiért». Az illető adománylevelek a rangosztási diplomákkal együtt, már mind ki vannak állítva, minden hivatalon keresztül mentek, jelenben már ő felsége cabinetirodájában feküsznek s csak a legfelsőbb névaláirásra várnak.

Erre a hírre rögtön visszatért Julianna arczára a rég nem látott jókedv. Mintha egy nehéz varázstól szabadult volna meg, mely tiltotta neki eddig, hogy élvezze az élet örömeit.

Tehát a fia megkapja a nagy birtokot és a főrangot hozzá, a mi egész életének nyugtalan ábrándja volt.

Most azután ő neki is megjött az adakozó kedve. Lehetett volna tőle kérni akármit – bárkinek. Volt azonban egy ember, a kinek kérni sem kellett: eléje hozta.

– Mit szólsz hozzá kedves barátném? fordult Löffelholtznéhoz. Nem volna-e nekem czélszerű magamnak felmenni minél előbb Bécsbe, ő felsége kegyelmét elfogadni és megköszönni?

– Nehezen várod, míg helyedbe jön, úgy-e? Én magam is azt tenném, hogy felmennék.

– Úgy lesz! Holnapután azonnal indulok. De nem, nem! szólt a kalendáriumot előkapva. Akkor Boldogasszony napja van. Ünnepnap nem indulok. Hanem az után való nap.

Erről a szóról «ünnepnap» aztán olyan ügyesen belecsavarta a beszédet a vallásos discussio sodrába, hogy egyszer csak azt vette észre az egész társaság, hogy benne vannak a reformátió fölötti vitában s azon disputálnak, hogy ki volt nagyobb, Luther-e vagy Calvin?

Utoljára Julianna odafordult Andrássyhoz, ezzel a kérdéssel:

– Ugyan tábornok úr, most nem jut eszembe, mi volt a neve annak a cseh papnak, a ki legelőször kezdte a reformatiót, a kit aztán a constanczi zsinaton megégettek?

– Husz! Husz! kiálták egyszerre a jelenlevők mind.

– Igen! «Husz» volt. Hogy nem jutott eszembe. Pedig olyan ismeretes név! Eszembe juthatott volna a jó Husz apóról, a poprádi vendéglősről, mert hisz holnapután annál fogok éjszakára megszállni. Tehát Husz…

Itt aztán elkezdte Huszt magasztalni, de nem a poprádi korcsmárost; hanem a martyrt, s védelmezte azt, mint hajdan Giskra, a túlnyomó többség ellen.

Csak Andrássy nem szólt bele a vitába. Ő tudta azt jól, hogy még is csak Husz apóról, a poprádi korcsmárosról van itt voltaképen szó; s az egész akademiai vita csak azért volt kezdve, hogy ő vele tudassák, hol fog harmadnap este a szép asszony megszállni? – Amanti pauca!

XXVI. FEJEZET. A LEVELEK TRAŒDIÁJA.

A mi hősünknek nem kellett több kémszemlészet, hogy a haditervét megállapítsa. Ismerte már a terepet egészen.

Megkerülni az ellenség hadállását és lesbe állni: ez kipróbált kurucz taktika volt.

Andrássy is nagyon jól ismerte a Husz apó vendéglőjét Poprádon. Emberemlékezet óta mindig Husz apó volt annak a vendéglőse, öregapa nélkül soha sem volt a ház; ha egy meghalt, már akkor a fia is öregapó volt. Ennek a korcsmának már nemessége volt. Bátran folyamodhatott volna az arany-gyapjas rendért, mert ki tudott mutatni tizennyolcz őst. És azok mind hiresek voltak a jó boraikról, a kitünő konyhájukról, a puritán becsületességükről és a souverain gorombaságukról. Szepességi úr, még ha Felkáról Farkasfalvára utazott is, meg nem állhatá, hogy ebédre, vagy vacsorára ott ne maradjon Poprádon Husz apónál. S ha valakinek nagyon sietős volt a dolga, legalább egy itatásra is megállt a poprádi vendéglő előtt s megtölteté az átalagát igazi hegyaljai máslással, a milyet messze földön nem kapni.

Tehát Andrássynak az volt a haditerve, hogy ő nem szól senkinek, hanem felül egy három lovas szánkóra s egyedül, minden szolgakiséret nélkül előre elvágtat Poprádra, egy nappal hamarább, mint Julianna; ott megrendeli a szállást, a vacsorát, s az utóbb érkezőt már készre várja.

Elég finom érzéke volt annak a felfogására, hogy ezúttal nagyon kimélni kell Julianna jó hirét, mert az most Bécsbe megy, a hol most a legszigorubb erkölcsi nézetek uralkodnak, s a legkisebb botrány annak minden eddig kivívott sikerét koczkáztatná. Tudniillik, hogy titokban mindent szabad az embereknek kicserélni, a mi azért adatott kinek-kinek, hogy mást tegyen vele boldoggá, hanem a nyilvánosság előtt még csak a keztyütlen kéznek az odanyujtása is bűnjelnek számíttatik be.

Ő tehát előtte való nap úgy tett, a hogy tervezé. A bástya-utczán át távozott el: nem a saját hintaján, hanem egy iramszarvasbőrös szánon (még a Szepességen hó volt), jól behúzva magát a farkasbőr bundájába, s az asztrakán süvegébe, hogy csak a szemei látszottak ki belőle.

Az öreg kapunál azonban megállította a strázsa.

Az őrmester előjött a kapuszobából s meg akarta tudni, hogy kinek hivják azt, a ki a városból kimenni szándékozik.

Ezt a tábornok jó jelnek vette, hogy a katona nem ismert rá; pedig nem rég alattvalója volt, ő tudta annak a nevét. A Czelder Orbán német hajdui közt szolgált, a kik a minapi betörésnél átpártoltak.

«Szentkirályi István, katonatiszt.»

A strázsamester megbiztatta, hogy csak várjon, míg ő visszajön.

Kis idő mulva aztán visszatért s azt mondta, hogy kegyeskedjék a tisztelt pasasér úr felsétálni a kapitány úrhoz, a ki látni akarja.

Andrássy nagy mérgesen ugrott ki a bundájából, össze adtateremtettézve a németjét, s kénytelen-kelletlen felment a toronyban lakó kapitányhoz.

Akkor volt aztán a meglepetése tökéletes, mikor azt maga előtt látta. A kis Serédy volt az a kapitány, az ő távoli sógora.

Nagyon boszus volt rá, hogy minek hivatta fel!

– Hát miért nem tette a nevéhez oda urambátyám, hogy Csik-Szentkirályi? Akkor tudtam volna hogy ki az, de így nem találtam ilyen nevet sem a jelenlevők schematismusában, sem a passusregestrumban, hát kételkednem kellett. Mivelhogy a városunkon mostanság annyi szélhámos, kém és félkéz kalmár jár keresztül…

– De minthogy én egyik sem vagyok, hát nyittasd ki a kaput s ereszsz utamra.

– Hát hiszen eresztem. Adja ide a salva guardiáját.

– Micsoda?

– Hát, hogy vidimáljam.

– Miféle salva guardiát?

– No, a Platzkommendánstól valót. Hát nem adott urambátyámnak Belleville ilyet? Nem is kérte talán? Hja, urambátyám, ne gondolja, hogy most is a régi Magyarországban vagyunk. Most rendezett államban élünk. Utazni csak salva guardia mellett lehet.

– De hisz nem utazom én az operentiákra, hanem csak ide a szomszédba.

– És ha nyulat lőni megy is ki urambátyám a kapun, ahhoz is pecsétes levél kell, azért csak ne sajnáljon visszafáradni Belleville ezredes úrhoz; most még otthon találja, és vegyen tőle egy pázsurát, mert az én katonáim addig, a míg azt a kétfejü sast meg nem látják, ki nem eresztik a kapun.

Andrássy servust sem mondott a kis sógorának, mérgesen vágta be maga után az ajtót s pokolra kivánta ezt az egész ostoba intézkedést, mely minden légyottnak elveszi az alapját, a kellő titoktartást.

De hát kénytelen volt Bellevillehez visszafáradni. Azt csakugyan otthon találta s elmondta neki, hogy mi hozta ide.

Az az irónia még mindig ott volt Belleville barátságos mosolygásában.

A tábornok igyekezett lehető legközönyösebb arczot csinálni az előadásához.

– Minthogy nálatok most az a rend, hogy a városból kimenőnek salva guardiát kell előmutatni, kérlek, adass nekem egyet. Itt vár a szánkóm. Sietek.

– Készséggel: azonnal! Mit parancsolsz a salva guardiába fölvétetni?

– Én? a salva guardiába?

– No, igen. A marschroutát illetőleg.

– De hát ahhoz mi köze valakinek, hogy én hova és meddig utazom? Teringettét! Kapom magam, idejövök az egész dandárommal s kiteszem a szürötöket innen!

Belleville nagyot nevetett.

– Hiszen nem arravaló ez a kérdés, hahaha! mintha valaki korlátozni akarna a szabad járás-kelésben, hanem csupán arra való, hahaha, hogy minden statióra, a hol lovat akarsz váltani, előre izenhessek stafétával, hogy ott készen várjanak a postaháznál az előfogatok. Hahaha!

– Hahaha?

Ez is olyan bolond dolog, a min az egyik ember nevet, a másik meg boszankodik.

– Ejh, én nekem nincs szükségem a ti gondoskodásotokra, ha én kihúzom a szarvasbőr erszényemet s megcsördítem benne a tallérokat, hát az nekem nagyobb készséggel előteremti az előfogatokat, mint a cs. kir. Platzkommando avisoja.

– Pedig hidd el, hogy jól tennéd, ha elfogadnád. Épen most akarom útnak indítani a lovas stafétát utasításokkal a postamesterekhez egy másik magas utazó kellő ellátása végett, egy füst alatt részedre is meg lehetne tenni a rendelkezést. A szép istenasszony indul holnap Bécsbe.

Andrássy erre a szóra rákvörös lett. Hanem aztán csak jónak látta mosolygós arczot csinálni a boszantáshoz.

– No, én nem akarok olyan messze utazni.

– No, hát csak a legelső státióig? úgy-e bár? Elég lesz, ha Poprádig fog szólni a salva guardia? Husz apónál lesz egy kis dinom-dánom?

Andrássy közel volt hozzá, hogy ezt mondja: no, hát nem megyek sehová! Itt maradok!

Hanem a franczia hirtelen lefegyverezé a boszuságát. Kordialisan megszorítá a kezét s azt sugta a fülébe:

– Tudod, hogy én mindig hűséges czimbora voltam. Ezután is én tartom a létrát.

Andrássy vállat vont, mint a ki érti is, nem is, miről van szó.

Belleville kiment az irodájába, utasítást adni a mentslevél kiállítására. Mikor visszajött, azt mondá:

– De már most ne menj azon a három lovas szánkón, mert az utazásod elvesztvén az incognitóját itt Lőcsén, ezzel csak bajt okoznál; hanem fogasd a hintódba a négy almásszürkét s indulj ki csengőkkel. Hiszen te nagy úr vagy, generális vagy, mi köze a filiszterségnek azt találgatni, hogy te merre utazol? Az intrigua közöttünk marad. Tudod te azt, hogy ki az a Belleville? Egyszer már a nyakamat is koczkáztattam a gavalléri titoktartásért.

Erre Andrássynak is jól kellett emlékezni, hisz ő volt az egyik elnöke annak a vészbiróságnak, a hol Belleville lába majd spanyolcsizmát fogott.

Tehát a lovag felől egészen meg lehetett nyugodva.

A minnelovagok törvénye szerint, egyik vetélytárs a másikat tartozik elősegíteni a közös ellenség (az asszony) elleni haditervben.

Andrássy tehát, a míg az irkafirkát elkészíték, még onnan az ezredesi lakból leküldött egy ordinánczot, hogy meneszsze haza a szánkóját, ellenben keresse fel a korcsmában a parádés kocsisát, hogy fogja be a négy szürkét a hintóba s aztán hajtasson ide a Platzkommandó elé.

Mikor aztán Belleville aláirta, meg is pecsételte a salva guardiát, azt mondá Andrássynak:

– És már most csak egyet mondok még neked, mélyen tisztelt barátom.

– Hallgatom.

– Az egész intrika a legszebben van elintézve. Te ma elmégy Poprádra. Holnap utánad megy a szép menyecske. Hanem egy veszedelemre figyelmeztetlek, a mitől a fejedet megóvni nem áll hatalmamban.

– Mi az? Talán kuruczbandák ólálkodnak, hogy utamat állják?

– Azok ellen tudnék tenni. Aztán van is azoknak eszökben ilyesmit tenni! Ha utadat állnák, legfeljebb azért tennék, hogy kegyes pártfogásodat kikérjék. Más veszély az.

– Csak nem esznek meg tán a farkasok?

– Nem. Kegyelmes uram, drága barátom. Nem ezt hivom én veszedelemnek. Hanem a mitől óvlak, ez az: «vigyázz magadra, nehogy ez a szoknyás ördög neked is a Ketterhäuschen kulcsait nyomja a markodba a hálószobáé helyett!»

De már erre Andrássy volt az, a ki felkaczagott. Vele nem történnek ilyen tévedések!

A hintó előjárt, jöttek jelenteni. A két egymást megértett minnelovag megölelte egymást s azzal Andrássy a diadal előérzetét ragyogó orczával távozott el onnan s az őrség tisztelgése mellett ült fel a hintajába, nagy ostorpattogással indulva az útnak.

Ez alkalommal a strázsa nem állt az útjába az ó-kapunál, hanem «Kverauz»-t kiáltott torkaszakadtából, a kaput nyitották nagy sietve, a csapóhid csörömpölve hullott le s a kirukkolt kapuőrség fegyverrel tisztelgett az elvágtatónak. Serédy öcsém vidimatiójára sem volt semmi szükség.

Szentkirályi Istvánt, azt megfogják, kivallatják, hanem Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István generális előtt glédába állnak és presentálnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen napnak az estéjén Andrássy nélkül tartották meg a Thurzó-házban a szokott felolvasásokat.

Minden ember tudta, hogy a tábornok elutazott valamerre. Minden ember nagyot hunyított rá, s gondolt hozzá valamit.

Az, a mi útközben történik, nem tartozik az erkölcsbiróságra.

Julianna alig birta rejteni az izgatottságát, egyszer-egyszer azon vette észre magát, hogy dalolni kezd, hirtelen a szájára ütött, «Uram, bocsásd bűnömet! jobb volna bizony, ha imádkoznám».

Ezuttal Bécsből csak egy levél érkezett, az Pálffy nádornak szólt, attól a bizonyos anonymustól, a ki a császárhoz igen közel állott.

Ez a levél titkos chiffrekkel volt irva, a minek a kulcsát azonban Löffelholtzék szintén meg tudták szerezni a barátaik által.

Kiváncsian lesték a doktor arczmozdulatait, a míg a titkos irást megfejtegeté. Az pedig tökéletes doktori arcz volt, a minek a beteg előtt nem szabad elárulni a diagnosis alatt, hogy mi véleménye van a baja felől, megél-e, vagy meghal?

Mikor az egész levéllel készen volt, akkor egyet hemgetett.

– Hm! Egy kis baj van.

– Mit? Mi az? kérdék megrettenve az asszonyok és Alauda.

– De igazán komoly baj. Igen, nagy baj! A császár megbetegedett…

– Az Isten szerelméért! kiálta fel Julianna, kezeit egymásba csapva.

– Ez a levél is azon kezdődik. «Az Isten szerelméért! Végezzék be kegyelmességtek a békekötést rögtön, minden áron. A császár veszélyesen megbetegedett. Orvosai a legrosszabbtól félnek. Ha be talál következni a catastrópha, az egész egyezkedés porrá omlik. A trónörökös tanácsosai mind a háborupárthoz tartoznak. Tudassa kegyelmességed azt a hirt Károlyival. Ne skrupulisáljanak most. Kössék meg a békét, a mint ezt a levelet megkapják. Még most mindent tehet kegyelmed a császár plenipotentiájával. De ha a császár meg talál halni, a mit ne adjon Isten, a plenipotentia erejét veszti. Kegyelmességed helyébe egy német tábornagyot fognak küldeni a Rákóczyánusokra, a ki föltétlen megadást fog követelni s senkinek sem ád meg semmit az eddig tett igéretekből. Summum periculum in mora.»

E levél hallatára Julianna elájult, alig tudták életre hozni. Ezuttal komolyan szükség volt az orvos életserkentő szereire.

Mikor aztán magához tért, akkor rögtön útra akart kelni, hogy ő megy Bécsbe.

– De ugyan minek? A császárt úgy sem gyógyítja meg.

– Beszélni akarok vele. Eléje kell jutnom, ha az egeket ostromlom is meg!

Nagy nehezen tudták rávenni, hogy legyen türelemmel, várja be a holnap reggelt. Éjjel nem tanácsos utazni, s a mi legfőbb akadály, a relais-k mindenütt későbbre vannak a számára rendelve, azokra úgyis várakoznia kellene minden állomáson félnapig, jobb ha azt az időt itthon tölti, nyugodalmasan ágyban fekve.

Alig várhatta, hogy megvirradjon. Útra kelt, Löffelholtzné, mikor a kávénál megjelent, már csak az üres csészéket találta az asztalon, kettőt pedig, mert Korponayné Krisztinát is magával vitte.

– Csodálatos nagy barátság! szörnyűködék a tábornokné. Ez a fiatal menyecske jobban szereti barátnéját, mint a férjét. Ezt hagyja egyedül utazni a táborba, pedig már nincs háboru, s amazt elkiséri Bécsbe, a hol a himlő pusztít. Mit fog mondani Blumevitz, ha ezt megtudja? Minek bizta a feleségét erre a bolondos asszonyra? Nem érti az ember az ő dolgaikat.

A kegyes úrhölgy nem mulasztá el imádkozni barátnéja utazásának szerencsés kimeneteléért.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Andrássy István gyors erdélyi lovaival késő délután érkezett meg a poprádi vendéglő elé. A hintót lépésben húzták a lovak; az úr, a vadász és a hajdu pedig gyalog jöttek mellette.

A vén Husz nagyapó künn ült a tornácz alatt és pipázott.

Andrássy nagy sietve ment fel a tornácz lépcsőin. Husz apó még csak a bagósüvegét sem emelte meg, nem hogy maga emelkedett volna ki a karos lóczájából.