Part 3

Nemsokára kibukkant az a fák sürüjéből, s a mint az erdő szélében felkanyarodott a meredek domboldalra, már jól lehetett ráismerni a benne ülőre.

Ő volt az: Andrássy István tábornok. Egyedül magában.

Alig volt háromszáz lépés a távolság a hintó és a várkapu előtti lonka között. Ő is felismerheté azokat, a kik ottan állnak. Az öcscsét, a fehér barátcsuhában, s az első szülöttét. Szép meggyszín kamuka dolmány volt rajta, arany gombokkal, szedrázsia világoskék nadrág és sárga sarkantyus csizma. Bizony szép fiú volt! Olyan régen nem látta az apja. Hogy megnőtt azóta!

A mint a lonkán állók megpillantották Andrássy Istvánt, az elkeseredett düh ordításával kiáltának fel egyszerre:

«Ott jön az áruló! A ki eladta hazáját. A nemzet Judása! Harmincz ezüst pénzért a mi megváltónkat, a fejedelmünket! Átok a fejére! Halálra vele! Pokolra vele!»

A fanatizmus lángja a gyermek lelkét is őrjöngésbe hozta. Azt hitte, hőstettet követ el, ha az apját, a kiről azt mondják, hogy hazaáruló lett, maga itéli el.

– No hát most czélozz jól! mondá neki Miklós.

Ferencz letérdelt az ágyu elé és czélzott.

A hintó jó czélpont volt, azzal a messzevirító narancsszín csónakával.

– Fogd a vasrudat!

A hosszú vasrudat a kezébe nyomták a fiunak. A vas tüzes vége megérinté az ágyucska lőserpenyőjét, a lövés elpukkant, de az ágyucső az elsütés közben félremozdult, s a nyolcz latos vasgolyó csak a hintó hátulsó faládáját érte, szerteszét szórva annak a tépett szilánkjait.

Erre a lövésre az apa elborultan takarta el arczát palástjába. Egy ilyen látványtól meg kell tébolyodni! «Hajts vissza!» kiáltá a kocsisának, mire a hintó megfordult.

– Lásd, rosszul czéloztál! kiálta pokoli örömtől sugárzó tekintettel Miklós. No most tölts újra! Lőjj jobban, mig el nem fut előled.

De a gyermek nem tette azt, a mit mondott neki.

Mint a holt föld, olyan sárga lett az arcza. Az egyik kezét szivére nyomta, a másikkal a fülét tapasztá be; a szája nyitva volt, mint a fuldoklóé.

– No mi lelt?

– Az anyám! hebegé a fiú.

– Mit akarsz vele?

– Nem hallottátok? A hogy a fülembe kiáltott! Mikor lőttem, megkapta a szivemet a kezével.

– Az ágyulövés cseng a füledben, kölykem! Rázz egyet rajta. Lőjj utána még egyszer, a míg eléred.

– Nem lövök! Átkozott legyen a szerszámod. Nem lövök többet az apámra. Ah, hogy szorítja most is a szivemet! ki akarja tépni. Ereszszetek az anyámhoz! Anyám! Anyám! Ereszd el a szivem! Ne szorítsd oly nagyon!

S azzal fuldokolva futott a fiú a várba fel; egyszer térdre is esett, alig birt fölkelni.

– Görcsöt kapott a gyerek. Biztatá a hadnagyokat Miklós, a kik szintén visszasiettek a várba, a mint azt látták, hogy Andrássy István megfordult s az erdőben eltünt. Egy kis kólika az egész a gyereknél. Nem szokta még meg a gyomra az erős papramorgót.

A lépcsőhöz érve már összerogyott a gyermek s nem birt odább menni, úgy elfojtá az a szívszorítás.

Ott jött rá szemközt a prépost a templomajtó felől.

– Az anyámhoz, az anyámhoz akarok menni, rebegé a fiú, a pap kezébe kapaszkodva. Ő fogja a szivemet. Odahúz magához.

– Jól mondod, fiam! szólt a pap, ki maga is reszketett a meghatottságtól. Ő hivogat magához bizonynyal.

– Eh mit! kiálta nyers hatalmaskodással Miklós. Nem hokuszpókusz kell ennek, hanem meleg lábvíz, mustárral.

– Jőjjön csak oda kegyelmed, monda a pap, és lásson egy csodát, a mihez foghatót ember még nem látott.

S azzal a fiut félig karjain emelve, felvitte a templomhoz vezető lépcsőkön. Miklós és a hadnagyok utána fanyalogtak.

A mint a gyermek meglátta a templom közepén felállított ravatalt, sikoltva rohant oda az anyjához.

– Anyám, anyám! ne szoríts úgy ezzel a kezeddel!

A többiek rémülten álltak meg a templom előterében.

A halottnak a jobb keze fel volt emelve félig magasra, mint a ki véd, a ki visszatart. Az olvasó, mely a két kezét összefoglalva tartá, el volt szakítva, fehér és kék gyöngyszemei elszórva a halotti köntösön. És az ajkai, a mik az imént még csukva voltak, most mintha kiáltásra volnának felnyilva fájdalmasan, míg félig fölemelt szempillái alól a szemszivárványok halotti fénye világlott elő.

Maga a hitetlen ember is összeborzadt. Hisz ő neki mondá az a nő:

– «Meggátolom az istentelenséget… ott leszek, ha élek, élve, ha halok, halva… de megragadom a fiamnak a kezét!»

Megigérte s beváltotta.

Hát van olyan rettenetes szerelem a világon, a mi még a halált is túléli? Van-e olyan szörnyű akarat, mely legyőzi az örök természet változhatatlan törvényeit? Mely mozdulatra birja a földdé vált emberi alakot?

Ott van! meg lehet tapintani.

És a gyermeknek, a mint a könyei megeredtek, anyjára borultan: egyszerre elmult az a kinzó fájdalom a szivéről.

Akkor aztán a másik testvérével összeölelkezve, megcsókolták egymást.

Eh! nincsenek csodák! dörmögé Miklós, erőszakot téve megingatott hitetlenségén. Le kell zárni a halott ajkait és szemeit újra, s a karját visszahajtani.

– Ne bántsátok az anyámat! Ne nyuljatok hozzá! kiáltá a kisebbik fiu. Nem látjátok, hogy él? Hiszen reánk néz.

Nem is mert senki hozzányulni.

Végre maga Miklós lépett oda a koporsóhoz, azzal a szándékkal, hogy visszahajtja a halott karját kebléhez.

Csakhogy arra emberi erő nem képes. A halottak erős emberek!

Fel kellett vele hagynia.

A két fiu azalatt valamit suttogott egymással.

– Így pedig, a felemelt kéz miatt nem lehet a koporsófödelet rátenni, okoskodék Miklós hidegvért tettetve.

Ekkor a két fiú, egymás kezét fogva, oda lépett eléje s a nagyobbik így szólt:

– Hallod-e te barát! (Te barát!) Neked a mi anyánk koporsója mellett semmi dolgod. Mi az öcsémmel összebeszéltünk, hogy egyikünk itt fog mindig mellette virrasztani; s mi nem engedjük meg, hogy őt eltemessék, míg apánk haza nem jő.

– Hiszen nem halt meg! szólt utána az öcscse. Nekem megigérte, hogy velünk marad; nem hágy el soha. Nézzétek, hogyan mosolyog?

S valamennyien, a kik odanéztek, azt hitték (tán a könnyeik prizmáin keresztül), hogy az arcz valóban mosolyog.

Tizenhét napig minden reggel beharangoztak a temetésre. Minden délelőtt feljöttek a papok a környékből, a megholt úrnő végtisztesség tételére. Minden este haza mentek azon módon.

A halott folyvást nézett és mosolygott.

(Még most is azt teszi!)

A dervisgenerális mindennap hosszabb időn át állt ott a nyitott koporsó előtt, hátát az oltárnak támasztva, s nézte azt az örökké változatlan képet; maga is oly mozdulatlan alak, mint az.

A tizennyolczadik napon ezt irta levélben Andrássy Istvánnak.

«Édes bátyám.

A feleséged meghalt ezelőtt tizennyolcz napokkal. Azóta folyvást a koporsóban fekszik, a templom közepén. Rád vár, addig nem akar elmulni. Siess haza. Én ma elbocsátom a hadakat a várból, s az éjjel megyek vissza a kolostoromba s felkötöm a cingulumot. Isten irgalmazzon a mi szegény bünös lelkeinknek.

Frater Nicolaus.»

*

Többet nem tudni Andrássy Miklósról. Arczképe, a krasznahorkai várban, ájtatosan tartja két kezében az evangeliumot. Itt végezte a dervisgenerális.

XXV. FEJEZET. NAGY A DINOMDÁNOM.

Andrássy István eleinte nagyon tragice fogta fel a dolgot, hogy a saját fiával ágyuztattak rá, mikor a várába akart hazatérni. Hanem aztán később kiheverte az elkeseredését s iparkodott azt egyszerüen megérthető okokkal kimagyarázni maga előtt.

Miklós öcscse válaszából megértette, hogy az ő ismeretsége Korponaynéval már Krasznahorkán is jól el van hiresztelve; nemcsak a feleség van róla felvilágosítva, de még a fiuk is danolják már a szép asszony nótáját! Elképzelé, mennyire haragusznak rá e miatt! Vannak nők, a kik a hűtlen férjet képesek halálnak vetni.

A míg Lőcsén volt, mindennap kapott levelet Zsófiától. Soha egyet sem bontott fel közülök. Odarakta őket mind egymásra. Elképzelé, hogy mi lehet azokban? Keserű szemrehányások. Átkozódásai egy felháborodott kedélynek, a ki teljes igazságában van. S minek olvasson végig az ember kellemetlen vádakat, a miknek azonfelül még igazuk is van? Úgy tett velük, mintha kezéhez sem jutottak volna.

Hogy a straczenói völgyben ellene készített kelepczébe bele nem gázolt, annak megint más oka volt, mint a felesége óvó figyelmeztetése, a mit el sem olvasott.

Szathmáron nagyban folytak már a békealkudozások Pálffy bán és Károlyi Sándor között, a császári és fejedelmi párt részéről s ezeknek a folyamatára fegyverszünet volt kötve.

Andrássy Istvánnak, a ki a saját átpártolt csapatján kívül még a Blumewitz dragonyosait is vezényelte, az a feladata volt, hogy a gömöri várakat, szép szerével, behódítsa. Murányvár kapitányának csak izennie kellett; az egész Poprádig küldé eléje a capitulatiót.

Annak az embereitől hallotta meg, hogy a krasznahorkaiak miben törik a fejüket. A dervisgenerális a straczenói hegyi útban szándékozik a bátyja számára egy olyan exodust rögtönözni, a milyennel Róbert Károlyt eresztette el Bazerád a Havasalföldről. Ez a hely valóságos egérfogó.

Andrássy Istvánnak azonban utasítása volt a fővezérségtől, hogy mindenféle fegyveres összeütközést kerüljön a kuruczokkal, a mivel a fegyverszünetet megsértené. Ezért került más útnak.

Szabad volt már a járás mindenfelé. Kapitulált a hatalmas Kassa és a hires Eger vár is. Rákóczy kapitányai egymásután rakták le a fegyvert, nyitogatták meg a várkapukat. A nemzet ki volt fáradva, s a király kegyelmet kinált.

Ezért nem jött Andrássy István Szomolnoknál idább fegyveres hadával. Ha akarta volna sem volt szabad ostrommal támadnia meg a saját várát.

Egyedül akarta azt visszafoglalni.

Bizott személyes megjelenésének varázsában, melynek férfi sem birt ellenállni soha, hát még asszony! Majd meghódolnak a körülsánczolt szivek, csak egyszer az ő szemeinek tüze ostromolja őket.

Hogy aztán máskép ütött ki a dolog, az először elbusította, azután csak elmérgesítette.

Az a látvány, a mikor a saját kis fia lő rá a kis ágyujával, s hogy a lövés komoly volt, arról tanuskodott a szétzúzott hintóláda, az első pillanatban végtelen fájdalommal tölté el atyai szivét; hanem aztán, hogy tovább gondolkozott rajta, emlékezetébe került mindenféle hasonló történet. Felfordult világ van! Erények és bünök egymással boszorkánytánczot járnak; ma az egyik kezén van a fehér keztyű, holnap a másikén. Az emberi észjárás ki van forgatva sarkaiból. A rajongás leigázza az érzést. Íme Ocskay Lászlót is nem a saját testvére Sándor szúrta-e meg dákossal az érsekujvári csatában? Miklós, a dervisgenerális elég hóbortos, hogy hasonlót tegyen. Inni is bőven szokott. Aztán micsoda könnyű mesterség egy éretlen eszű gyermeket fellovalni, hogy eszköze legyen egy ilyen fanatikus tüntetésnek! Az egyik részeg, bolond, a másik éretlen kölyök. Majd kijózanodnak, majd megbánják!

Hanem az asszony számára nem talált mentséget.

Hogy ő nem birta a fiát ettől a csuf, vakmerő tettől visszatartóztatni. Hogy nagyobb volt a gyülölete a férj hűtlensége miatt, mint az emlékezete az egykori boldog szerelemre!

Hiszen ha még lélek van a szivében egy anyának, meg kell neki ragadnia a fia kezét, a midőn az ezt ily istentelenségre kinyujtja!

(Nem volt már lélek a szivében, még is megragadta.)

De ezt Andrássy István még csak nem is sejté. Még a toronyból sem hirdeté a fekete zászló, hogy halott van a várban.

Senkire sem haragudott olyan nagyon, mint az asszonyára.

Ezzel az indulattal a szivében tért vissza Szomolnokra a csapatjához.

Blumevitznek nem mondta el, hogy mi történt vele Krasznahorka alatt; csak annyit tudatott vele, hogy az öcscse védelmi állást foglalt el a várban, s visszautasította a meghódolást. A fegyverszünet alatt úgy sem lehet a vár ellen semmit kezdeni, azért csak feküdjék itt veszteg Blumevitz, mint helyettes parancsnok, a míg ő felsiet Löffelholtz táborszernagyhoz, bővebb informátiókat venni.

Blumevitz azt mondta rá mosolyogva, hogy «jól van» s köszöntette általa a feleségét (a Blumevitzét).

Andrássy boszusan csettentett a nyelvével. Pedig biz az találó tréfa volt.

Tudta azt Blumevitz jól, hogy nem Löffelholtz tábornokot siet felkeresni Andrássy István, hanem Lőcsére szalad vissza.

Ott hagyta a szép menyecskét.

Aztán még az a nevezetes dolog is történt, hogy a kapitulált Lőcse katonai parancsnokává a császári fővezér épen azt a Belleville lovagot nevezte ki, a ki olyan jó szolgálatokat tett a város ostrománál.

S ez most természetesen ugyanazon házban lakik, melyben nem rég Andrássy István lakott, Julianna pedig maradt a Thurzó házban.

És Andrássy István Belleville lovagot épen annak a kecskének tartotta, a kire nem jó bizni a kertészkedést.

Vajjon nem fecsegett-e ki valamit ez a Blumevitz annak az átjárónak a titkáról, a honnan egyszer a fehér asszony elélebbent a négycsövű pisztolylyal őt megriasztani?

És vajjon meg van-e még töltve az a négycsövű pisztoly?

Ezzel a mardosó féreggel vágtatott vissza Lőcsére.

Az egyik asszonyra haragudott, a másikra féltékeny volt. Utoljára úgy összezavarta a gondolatait, hogy azt sem tudta, melyikre dühösködjék jobban.

Még az nap késő este megérkezett Lőcsére, lóhalálában. Tíz mértföldet vágtatott egy huzamban.

Legelső dolga volt fölszaladni a hajdani lakására, melyben most Belleville regnál.

Andrássynak elég finom érzéke volt beletalálni magát a változott helyzetbe. Eddig ő tábornoka volt a colonellusnak, s lóhátról beszélhetett hozzá; de most egy olyan átpártolt kurucz generális, mint ő, nagyon hasonlít a leskártolt kártyához, míg a megvásárolt mérnökkari főtiszt most is ér valamit. Aztán ő csak «menesztetett»; de az «ment», s ez sokat változtat az eddigi helyzeten.

– Főparancsnok úr; így szólítá tegnapelőtti alattvalóját. Sürgős ügyeim visszahoztak Lőcsére. Szállást kérek.

– Tábornok úr! mondá Belleville. De mi az ördögöt tituláljuk mi egymást? Legyünk, mint állapotunkhoz illik, frére et cochon.

– Nem bánom. Hát én leszek a «frére» szólt Andrássy nevetve. Belleville szekundált neki. Mindig jó fiu volt.

– Hát én biz azt mondanám, hogy «hozott Isten!» Ámbár én nem is sejtem, minő sürgetős ügyeid vannak Lőcsén, s meddig tart azoknak rendbehozatala? Felajánlanám a saját szállásomat: maradj itt mindjárt ebben a hajdani szobádban, a hol a télen át tanyáztál. Hanem hát őszintén meg kell mondanom, hogy ennek a szobának van egy bizonyos maleficiuma.

– Maleficiuma? szólt a tábornok, összeránczolva a szemöldökét, mint a ki haragudni szeretne.

Hanem Belleville még egyre nevetett.

– Az ám: szólt, odalépve ahhoz a nevezetes fali táblához, s rákoppantva az ujja bütykével.

A tábornok arcza haragra pirult.

– Fecsegett volna előtted Blumevitz? (Ezt kérdezé. Azt meg sem akarta engedni még gondolatban sem, hogy a szép asszony maga árulta volna ezt el.)

– Dehogy Blumevitz! kaczagott Belleville.

– Hát kicsoda? kérdé a kurucz vezér, s már főtt a feje mindenféle rossz indulattól.

– Nézz csak ide, mondá Belleville lovag, s félretolta az elmozdítható táblát.

Az átjáró fülke be volt falazva.

Andrássynak a keble egészen megkönnyebbült.

– Biz ezt berakták téglával azon a szent napon, a melyen én ide beszállásoltam magamat, s a hogy a csupasz téglák bizonyítják, a túlsó oldalról intézték a befalazást.

Ekkor aztán levetette magát a kerevetre, s a két térdét a két keze közé fogta, úgy nevetett.

Andrássy csak a bajuszát kunkorgatta a három ujja között s szeretett volna olyasmit mondani Belleville lovagnak, hogy «ugyan mit kaczagsz most?», de tartott tőle, hogy még jobban fog akkor kaczagni.

Egészben véve nagyon meg kellett elégedve lennie ezzel a felfedezéssel. A befalazott rejtek arra mutat, hogy őt nem árulta el az asszony.

– Hát ezért nem találom nagylelkűségnek részemről, hogy ezt a kedves emlékű szobácskát részedre beszálló kvártélyul felajánljam. Hanem tudok a számodra ennél valami jobbat. Itt a szomszéd házban van Fabricziusnak az üresen hagyott szállása, azt elfoglalhatod.

– Kinek az engedelmével?

– Hát az enyémmel. No csak ne nézz rám olyan nagy szemekkel. Egészen jogos alappal birok a rendelkezésre. A perduellióba esett Fabriczius házát lefoglalta a fiscus; az most már az állam tulajdona. S «l’état c’est moi». Így adok én neked kvártélyt a Thurzó-házban. No hát meg vagy velem elégedve?

Andrássy nem hálálkodott ezért a nagy barátságért, valami ironikus vonás vegyült a franczia bonhomiájába, a mit az ő éles megfigyelő szemének észre kellett venni.

– No hát csak foglald el a Thurzó-ház hátsó lakosztályát. Úgy mehetsz oda, mintha otthon volnál.

Hiszen máskor is ment már ő abba a házba, ugy mintha otthonába menne, de hogy ilyenféle jogon (a fiscus jogán) tekintse azt magáénak: ahhoz a gondolathoz előbb szokni kellett.

Hátha ennek a szállásnak is van valami maleficiuma?

Persze, hogy volt.

Az udvart léhütő cselédnéppel találta már tele Andrássy. Ott volt megint valamennyi elzüllesztett kenyérpusztító egész a kengyelfutóig: nem kellett már a magistratus engedelmével méretni a számukra a berbécshúst. Azok már mind ismerték a tábornokot. (Sok borravalója bánta.) Mindenki kezet csókolt neki, a kit csak útban talált.

Alig rendezkedett el Fabriczius szobáiban, öltönyt váltott s a Korponayné szállásának lépcsőjére kerülve, sietett látogatást tenni.

Ott is minden ember kézcsókkal fogadta.

A palotás inastól kérdezé a tábornok, itthon van-e az «aszony»?

Az inas azt felelte rá, hogy csak tessék besétálni: odabenn van mind a két báróné.

– Két báróné? szólt megakadva Andrássy. De hát ki az egyik s ki a másik?

– No hát a nagyságos Korponay óbesterné az egyik.

(Vagy úgy? Juliánna asszony magára veszi a fia számára impetrált titulust, nagyon természetesnek találva, hogy egy bárónak az anyja nem lehet más, mint báróné.)

– De hát a másik?

– Az meg méltóságos Löffelholtz generálisné asszonyság.

Hát az is itt lakik?

– Igen is. Egy szállást tartanak.

Itt van a maleficium!

Egy asszony helyett kettő van a kalitban.

No még ez nem volna magában valami nagy veszedelem. A minnelovagok törvénye volt: «nem számlálni az ellenséget!» Még ha asszony is. S Andrássy ebben a tekintetben is diadalhoz szokott hős volt.

Hanem aztán, mikor az ellenség arczvonalát meglátta, mégis csak vert embernek érezte magát.

A szobában, a melybe benyitott, nem is ketten voltak, hanem hárman: Korponaynén és Löffelholtznén kívül még Blumevitznek a felesége is: a Ketterhäuschen ártatlan galambja.

Löffelholtzné tökéletes másodlata volt asszonyi kiadásban az apjának. Zrinyi Ilona hűtelen titkárát, Absolont pedig úgy ismeri az egész világ, mint a kihez hasonló rút férfit még pénzért sem látni. Jobb arról nem beszélni. Hogy Löffelholtz hogy tudott bele szeretni? az megoldhatatlan kérdés.

És mind a mellett, hogy ennyire nem volt szép, mégis nagyon erényes és vakbuzgó volt a tábornokné. Egy lutheránából convertált pápista úrnő! Tudjuk, hogy mi az?

Épen most is mind a hárman egy templomi zászló himzésével foglalkoznak, mely a jezsuiták számára készül. (Itt vannak már! megkapták a tőlük elvett templomot.)

Andrássyt megismerteté Korponayné a tábornoknéval, a ki ámbár született magyar asszony volt, de azért még sem volt rábirható, hogy valami hozzá intézett magyar megszólítást megértsen.

– Was sagt er, mein Kind? kérdezé Krisztinához fordulva, mikor Andrássy azt kérdezé, hogy mi lesz ez a munka, a min most dolgoznak.

Andrássy aztán csak azért is francziára forgatta a társalgási nyelvet, a mit megérteni már a bon tonhoz tartozott, de azért arra is csak németül felelt Absolon leánya. Következetes volt a nagy hűségben.

Tartott azután előadást a hozzá intézett kérdésre per longum et latum, olyan bőbeszédüséggel, hogy senki tőle szóhoz nem juthatott; s ez alkalommal egy egész valláspolitikai programmot fejtett ki, a miben a hitetlen Andrássynak nagyon kevés gyönyörűsége telt.

És ez alatt még csak egy pillantást sem válthatott Juliannával. Úgy őrizte azt Löffelholtzné, mint a baziliszk. Nem csak a saját erényét, hanem még a körülötte levő asszonyokét is meg tudta védelmezni. Még a viseletük is olyan volt, a mi az ostrommal daczoló kerített várakra emlékeztet. A legújabb bécsi divat: az a minden asszonyi alakot laposra szorító halhéjpánczél; fültakaró keményitett fodrokkal, az áll alatt átszorítva; minden asszony olyan benne, mint egy szalmafonatu rozsolisos palaczk.

A homlokról egyenesen felhúzott hajtorony, behintve hajporral. Hollófürt, aranyhullám nincs többé: az csak frázis. Szürke lett minden asszony.

Még az sem volna nagy baj: de a mellett a rettenetes garde des damesnak az a stratagémája van, hogy minden kérdésre, a mit az ellenség (egy férfi) a többi hölgyekhez intéz: ő maga válaszol. Azoknak nincs szavuk.

Andrássy még csak nem is közelíthetett Juliannához, a nagy himző ráma miatt, mely a fél szobát elfoglalta. Különben Julianna is úgy tett, mintha rá sem ügyelne, egészen Krisztinával volt elfoglalva; annak rajzolta a himzeni való czifrákat a selyemre fehér plajbászszal, s gyügyögtetve oktatta, mint anya a gyermekét. Így ketten egymás mellett az ártatlanság és szelidség festeni való mintaképei voltak.

Egyszer aztán megszólalt a Jezsuiták templomában a harang. Misére kell menni! A hölgyek felálltak: Löffelholtzné alkalmat nyujtott Andrássynak a hölgyek iránt udvariasságát, párosulva az áhitatossággal, kifejezni: «Nem kiván-e bennünket a templomba kisérni?» de Andrássy megköszönte a grácziát, azt mondta, sok dolga van.

A tábornokné aztán meginvitálta estére, egy csésze tejes kávéra s barátságos beszélgetésre, a mit sokkal örömestebb elfogadott.

– Kicsiny, de válogatott társaság szokott nálunk összegyülni esténkint. Itt lesz Alauda főbiró ur, a fiával együtt; azután a házban lakó dr. Cornides.

– Hát Belleville lovag nem jön el? kérdé odavetőleg Andrássy.

A miért aztán szépen kikapott.

– Mit gondol méltóságod? Egy olyan könnyű erkölcsi fogalmakról hirhedett férfi, mint Belleville lovag? soha egy báró Löffelholtz tábornokné háza küszöbén belül!

Tartott aztán Andrássynak egy olyan prédikácziót az istentelen nőcsábító férfiakról, a kik a pokol útjára rózsákat hintenek az asszonyok elé; valóságos verbunkos hadnagyai Belzebubnak! hogy még a háta is borsózott bele a tábornoknak.

Ugyan áldotta a sorsot, mikor ebből az áhitatos farkasveremből kiszabadulhatott.

Így nehéz lesz összekötni az elszakadt fonalat.

No majd talán estére, ha többen lesznek együtt, könnyebb lesz szót váltani Juliannával; a többi aztán majd következik egymásból.

Ha az akarja, (pedig hát az iránt kétsége sem lehet) lehetetlen, hogy módot ne találjon megszabadulni alkalmatlan felügyelőjétől. Hisz nincs hozzá varrva. Mehet, a hová neki tetszik. Csak arra legyen egy pillanatnyi alkalom, hogy egymással megegyezzenek, merre lehet innen elmenni? és hová? és mi módon? Természetesen, a külső decorum teljes megőrzése mellett, a mire most sokkal több szüksége volt Juliannának, mint valaha. Neki a legjobb referencziákkal kellett birnia Bécsben, hogy tervei sikerüljenek. Be kellett bizonyítania, hogy érdemes mind arra, a mit a fiának kér.

A kávéestélyen Andrássy volt az utolsó a megjelenésben, a többi urak már ott voltak, az asszonyságaikkal együtt. Nagy társaság volt, az egész elfogadóterem tele volt velük. Egy hosszú asztalt ültek körül és «Hammer und Glocke»-t játszottak, czinderlingben; a mi igen kegyes és ártatlan mulatság. A mellett kávét és kuglupfot élveztek.

Löffelholtzné kérdezé Andrássytól, hogy szereti-e a «Hammer und Glockét?» A mire azt felelte neki Andrássy, hogy «ez az én szenvedélyem!» Arra aztán neki is helyet adtak az asztalnál. Azért jó játék ez, hogy annyi ember vehet benne részt, a hány csak az ablaktól a kályhasutig elfér a szobában.