Part 21

Még nem tudott kiszabadulni az örvényből, mely lelkét magával sodorta.

Vissza-vissza tette azt a pecsétes irást az üvegszekrénybe; meg-meg elővette, újra elolvasta.

Végig-végig járta a hangos szobát, nagyokat ijedve maga magától, ha a tükörbe tekintett.

Este lett az idő, midőn újra zörögtek az ajtaján, Pálffy János tért vissza, a lelkészt is hozta magával.

A lutheránus tiszteletes fiatal ember volt, csak segédlelkész még, maga az esperes, a győri pap nem jöhetett holmi akadályok miatt. Ő maga is be volt börtönözve perduellio vádja miatt, a mit rá költöttek az ellenségei, egy hirtelen került ifju theologus suppleltálta addig.

Jámbor alázatos fiu volt, arcza halvány, teste sovány a sok tanulástól; az egyik vála is magasabban áll, mint a másik, a sok irás miatt.

Julianna összerezzent, mikor a hozzálépő káplán arczába tekintett.

Pelargus volt ez.

Pelargus, a ki ellen hét vármegye tart hajtóvadászatot, s a ki azalatt Luther Márton bő kantusában, azt az asszonyt jő vigasztalni a börtönébe, a ki az egész összeesküvés terhét az ő fejére halmozta.

Reszketett minden tagja az asszonynak.

– Isten malasztja szállja meg lelkedet! szólt kenetteljes hangon az ifju.

Juliannát nem birták a lábai, leroskadt térdére.

Itélő birája, vagy őrangyala érkezett-e most meg?

Pelargusnak egy feketetáblás imakönyv volt a kezében. Ezt elébb a jelenlevő főúr elvette tőle, és ugyan átvizsgálta, nincs-e benne valami eldugott czédula, vagy a margóra irt jegyzet? Nem talált benne semmi gyanura méltót s visszaadta neki az imádságos könyvét.

Az ifju aztán felnyitotta azt egy helyen s odanyujtá a könyvet így kinyitva a térdeplő asszonynak.

A mint az beletekinte az imakönyvbe, egyszerre ráhanyatlott arra az arczával, s elkezdett hangosan zokogni.

A könyv e fejezetnél volt felnyitva:

«Imádkozás egy megholt gyermek mennyei üdvéért».

Megholt a gyermek!

Ez volt az utolsó fonál, a mi a világhoz kötötte, most ez is elszakadt.

Pelargus azért jött, élte veszélyeztetésével, hogy ezt hírül adja.

És a szíve közepén talált anyának még csak jajgatni sem szabad; még csak azt sem mondhatja: «szegény kis pulyácskám! szegény kis árvácskám; de nagyon siettél! én nekem de nagy fájdalmat okoztál!» Nem szabad jajveszékelni, hogy el ne árulja az izenethozót.

Ott lehet már a függő pecsétes pergamen! Ragyoghat már az a gyermeknév az aranytól! Ha a szemei nem ragyognak többé!

– Fordulj Isten szinéhez, leányom, rebegé Pelargus. Az ő irgalma minden földi fájdalmat meggyógyít.

Julianna letörlé könyeit s aztán csendesen, magában végig olvasá a megholt gyermek mennyei üdvéért könyörgő imát.

Akkor összecsukta a könyvet s visszaadta a káplánnak. Pelargus azt mondá, hogy csak tartsa meg azt: keresse benne vigasztalását.

A főúr azért volt ott, hogy a lelkész és az elitélt közötti szóváltást ellenőrizze és följegyezze.

Nem sok följegyezni valója volt.

– Szabad-e izenetet küldenem az én lelkem jó uramnak a káplán úr által?

– Teheti.

– Kérem, tiszteletességedet, ha összejön vele, mondja meg az én egyetlen édes jó uramnak, hogy a szivemben nem lakozott soha senki rajta kívül; s a mit vétettem ellene, bizony megbüntetett érte engem az én lelkem.

– Elfogom neki mondani.

– Ha pedig az én édes uramatyámmal találkozik kegyelmed…

Itt a szavába vágott a főúr.

– Azzal ugyan a káplán úr nem fog találkozni, mert az elszökék vala, a sáfrányillatot megérezve, Lengyelországba.

Julianna megkönnyebbült szívvel sohajta fel. Tehát az atyja megszabadult.

Az állelkész kézszorítása mondott neki valamit.

– (Találkozni fogok vele. Tudom, hogy mit mondjak neki.)

– Hát a kis fiának nem izen kegyelmed semmit? kérdezé a főúr.

– Annak azt izenem… rebegé az asszony… hogy nem sokára együtt leszünk, megdicsőülve mind a ketten, s aztán soha el nem veszítjük többé egymást.

Ezután a káplán részesíté a nőt az utolsó úrvacsorájában, a mit magával hozott.

Akkor felállt a nő térdéről s odafordult a főúrhoz.

– Kegyelmes uram. Én Isten kezébe tettem le sorsomat. Lelkem kész megtérni mennybéli uramhoz. Semmi szavam nincs többé földön lakó urakhoz.

A főúr elszörnyedve kiálta fel:

– Te makacs, megátalkodott asszony! Menj hát vesztedbe, a hová indultál!

Julianna a káplánhoz szólt még.

– Holnap hajnalban kisérni fog még tiszteletességed utolsó utamon.

Ezzel bezárult rá az ajtó.

Magára maradt.

Semmi tusakodás nem volt már a lelkében. Ha a kedves fiu elköltözött, mi van még ezen a világon szeretni való?

Áhította már a halált.

Elővette az imakönyvet; de nem tudott belőle mást imádkozni, csak azt az egyet. A többinek nincs semmi értelme rá nézve, csak ennek az egynek.

Ugy találta ott a hajnal, ébren imádkozva.

Már éjfél után elfoglalta a katonaság a tért, négyszög sorfalat képezve, a külső tért ellepte a népség.

A hóhér és legényei elfoglalták a vérpadot.

Kitekintett az ablakon. Látta maga előtt a piaczot, a vérpadot. Nem rettenté meg semmi többé.

Hisz mi az az emelvény? A Jákob lajtorjája, mely az égbe vezet.

Mi az a fényes kivont pallos? A mennyország kulcsa!

Mik azok a hóhérlegények a zöld ruhákban? Az úr angyalai, a kik az útat egyengetik.

Mi az a fekete kocsi odalent, azzal a darócz takaróval? Az Éliás tűzszekere.

Elvesztette már a halál minden félelmetességét. Nem kivánatos a napfeljövetele többé.

Ütheti az óra az utolsó negyedet!

Készen várták.

Tompa dobpörgés mellett jött elő a hivatalos gyászkiséret, közepette alabárdosoktól közrefogva az elitélt. Szép sűrű sárga haja magasra volt feltűzve a fején, kérte, hogy azt ne vágják el, ő maga feltűzi olyan szépen, hogy nem fog akadályul lenni.

Olyan fenkölt tekintettel járult előre, mint egy rózsakirályné, a kit megkoszoruzni visznek, félkarjával Pelargus vállára támaszkodva, s az imakönyvet kebléhez szorítva.

A vérpad lépcsői elé érve, még egyszer megállították, hogy a törvényszék jegyzője az itéletet felolvassa előtte, az egész nép hallatára.

Az itélet felolvasása után megfogta a kezét a törvényszék itélőmestere (Győrmegye alispánja) s utolsó kisérletet intéze hozzá:

– Szerencsétlen asszony! Térj lelkedbe és valld meg a tiszta igazságot. Kegyelem vár érte!

Julianna elrántá a kezét.

– Ne vesztegessük az időt. Sietek. A fiacskám vár!

S azzal minden másra támaszkodás nélkül, gyorsan felhágott a vérpad lépcsőin s nyájasan üdvözölve a bakót, leült a számára odatett alacsony tölgyfaszékbe, az imakönyvét pedig odaadta a kisérő káplánnak.

A hóhér egy ollóval levagdalá hófehér nyakáról azokat a göndör aranyfürtöcskéket, a mik művészetének akadályul szolgálnának. Pelargus azokat mind összeszedegette s elrakta az imakönyvbe.

Valamennyi dob elkezdett pörögni a téren, «fiacskám! jövök már!» suttogá az asszony; valami villámlott a fényes napsugárban, s már akkor ott volt, a hová vágyott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És egy egész rémséges összeesküvésnek a titkát mind magával vitte.

Száz főúr, tízezer nemes, és egy egész ország szabadult meg az üldöztetéstől.

UTÓHANG.

Nem volt igaz a kis fiuról szóló halálhír.

Ezt csak Pelargus találta ki, azért, hogy az utolsó órák nehéz próbájában megőrizze az imádott asszonyát az elbukástól. Tudta, hogy ha a fia halálhirét hozzák neki, akkor erős marad, elszánt a halálra.

Megigérte pedig, esküvel fogadta, hogy tisztára mossa ennek az asszonynak a nevét, ha kell, annak kihulló vérével.

A kis Korponay Gábor nagy ember lett, testben, lélekben és rangbeli állásban; hires nevezetes családnak a feje.

Hanem Andrássy Istvánnak a fiát, azt a legkedvesebbet csakugyan elvitte rövid időn az a titokteljes kór, a minek a számára nem termett orvosság e földön.

E második csapás után, a nagy, históriai nevezetességű ember egészen elveszett a világra nézve.

Azt a csodálatos halottat az üvegfödelű koporsóban átszállították a várallyai templom sírboltjába. Száz éven keresztül volt az a köznépnek bucsújárási tárgya; emlékét a népajk tartotta fenn.

Csak ennek a századnak az első tizedeiben hatott fel a népmonda a várlakba is. Ekkor keresték föl a bámulatkeltő halottat a családtagok a falusi templom kriptájában, a honnan aztán nagy ünnepélyességgel szállíták fel ismét Krasznahorka várába; hat férfitagja az Andrássy és rokon családoknak emelte a vállán a koporsót egész fel a hajdani nyugvóhelyéig; a csendes kis szobáig, a hol Serédy Zsófia egykor a kis fiával levelet iratott a veszélytől fenyegetett apjának.

Most ott aluszsza tovább az örök álmot, mint egy látható symboluma a feltámadásnak.

Az a másik asszony pedig ott él most is a lőcsei bástya rejtett ajtaján.

Elmondtam, a mit a krónikák a két nőről, és az ő világukról feljegyeztek; hozzá illesztettem, a mit saját lelkem látott; nagy szeretettel foglalkoztam velük, s szinte fáj magamnak, mikor azt kell mondanom, hogy a történetnek vége.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: II. Rákóczy Ferencz Emlékirataiban elmondja a panaszát a hizelgései által oly nagy döntő csapást szerzett szép asszony ellen s Thaly Kálmán a Századokban igazolja a névnek és a személynek azonosságát.

J. M.]

[Footnote 2: N. de N. hölgyecske, Andrássy István ellen. Tört szive ügyében. Kéretik épségbe visszahelyeztetés.]

[Footnote 3: Iratok közé teendő.]

[Footnote 4: «X. de Y. kurucz ezredes úr. Andrássy István tábornok ellenében. Elvesztett haza ügyében. Inditványoz ujra visszaszerzést.»]

TARTALOM.

XXIII. A szenvedések leánya 1 XXIV. Azok a kis ágyúk 12 XXV. Nagy a dinom-dánom 34 XXVI. A levelek tragédiája 49 XXVII. Egy király, a kitől mindenki fél, s egy asszony, a ki senkitől sem fél 67 XXVIII. A nyaktörő versenyfuttatás 74 XXIX. Pintye Gregor képmása 92 XXX. A hajporos hölgy. A kaszált rend a majthényi pusztán 111 XXXI. Viszontlátás és jutalom 133 XXXII. Egy ember, a ki senkitől sem fél, csak az ur Istentől, s egy gyermek, a ki semmitől sem fél, még a haláltól sem 168 XXXIII. A dühös oroszlán az üvegkalitban 185 XXXIV. A jégbarlang 195 XXXV. Triplex philosophia 212 XXXVI. A várt jutalom 230 XXXVII. A Pelargus fogadása 241 XXXVIII. Recidiva 245 XXXIX. Váratlan fordulat 253 XL. Mi lehet egy elejtett szóból 258 XLI. Azok a veszedelmes levelek 265 XLII. Az imádságos könyv 270 Utóhang 285

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

* * * * * *

Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

44 |Wenczeszlauznak. sőt |Wenczeszlauznak, sőt

64 |Ures hintó |Üres hintó

71 |ís kész |is kész

193 |Arulónak fognak |Árulónak fognak