Part 20

Julianna megirta a levelet Viardhoz, azt lepecsételték s átadták a futárnak.

– A viszonttalálkozásig, mondá Pálffy János a nőnek. Innen már most vagy grófi koronával megy kegyelmed haza, vagy fej nélkül.

Julianna kitámolygott a teremből. Három napi idő haladék volt a számára megnyerve.

XLI. FEJEZET. AZOK A VESZEDELMES LEVELEK.

Korponayné neki indult a járásnak.

Kiment a sétányra, végig a Zuckermantelen, meg vissza. Azután keresztül a hajóhidon. A szent Nepomuk-szobornál megállt, belenézett a vízbe. Csak egy hibbanás kellett volna, és meg van a felelet minden kérdésre. Átment az Auba, előre-hátra barangolva a tekervény utakon. Észre sem vette, hogy két ember folyton kiséri minden lépten-nyomon, késő este volt, mire a vendéglőbe vissza került. Nem jutott eszébe, hogy ebédelt-e már ma, vagy sem? Talán az a háta mögött járogató két ember jobban tudta, hogy nem ebédelt, ők sem.

Szobájába érve, bezárta az ajtaját, leeresztette az ablak függönyeit és gyertyát gyujtott.

Azután előkereste a bőröndje fenekéről azt a kis szarvasbőrvánkost.

Fogott egy ollót, felfejtette vele a majczot.

A lószőrtöltelék közül elővonta az aranyfonállal összekötött levélcsomagot.

Egyet kivéve (azt, a mit Andrássy István irt Ghéczy Zsigmondhoz), a többiek mind le voltak pecsételve.

Az ollóval felvagdalta a pecséteiket.

A levelek Ráday Pál, Sennyey László, Eszterházy Dániel, Ebeczky István, Török András, Winkler, Sréter János kéziratai voltak. Megannyi magyar előkelő főúr, a legtöbb épen Pozsonyban jelenlevő országgyűlési követ.

Végig olvasta valamennyit.

A hány levél, annyi vérpadra készülő alak.

Készek mindannyian, mintha összebeszéltek volna; azon végzik, hogy az új felkelésnek nem lehet más a katonai vezére, mint Andrássy István. Ő a legderekabb hadvezető. Egy erős vár birtokában, mely gyülekező helyül szolgálhat a felkelő seregnek, a hol fegyvereket, ágyúkat kapnak. Vele mindent, nála nélkül semmit,

Kiegészíti a bizonyítékok sorát az ő saját levele Ghéczy Zsigmondhoz.

Ezt az egész szép bokrétát mind kezében tartja most a szép asszony. Csak oda kell azt nyujtania a tánczosának, s lesz belőle egy olyan vérmenyegző, a milyent nem látott még Magyarország.

S aztán mi neki e bokréta valamennyi virágszála?

Tartozik ő megsiratni a Rádayakat, Eszterházyakat, Sennyeyeket? Visel-e ő gyászruhát azoknak a halála miatt?

De hát az Andrássyakat!?

Valami fekete árnyék ott a háta mögött ilyeneket suttogott a fülébe.

«Hát épen őtet? De miért? Mi ő neked?

Egy mulató társ, a ki ivott a poharadból s aztán elhajította.

Mikor nyomoruságodban odamentél hozzá, kelt-e csak egy mosoly az orczáján a látásodra?

Nem engedte-e, hogy porba alázd magadat előtte, s térdeiden csuszkálj az ő halottja előtt és bocsánatot kérj attól, azért a bűnödért, a minek fele az ő bűne volt.

Aztán hagyott futni a világba.

És az a két úri siheder, a ki a szemed közé bámult, s még csak annyira sem méltatott, hogy jöttében, mentében egy betanult «treshumble serviteurt» intézzen hozzád, hanem lenézett kevélyen.

Hejh, hogy kidobhatod őket egy keztyűcsapással az egész várukból! Mehetnek ők idegen ajtókra.

És magát azt a csodatevő szentet, a ki holta után lett fölötted győztes, hogy leszállíthatod katafalktrónusáról, eldugva a föld alá, a hol a hazája, s magad járhatsz aztán végig a termeken, a mikben ő osztotta egykor kegyeit a hódoló népségnek. Te lehetsz a vidék élő jóltevője! Ha meghalsz, te hozzád járnak majd búcsúval a népek!

Hadd veszszen Andrássy István is a többiekkel együtt!

Kettő áll a koczkán: vagy az ő feje, vagy a tied!

Tudod, hogy mi vár rád? Fejedet lesujtják, ha ezeket nem adod váltságul!»

Az az átkozott árny úgy suttogott, úgy csábítá, úgy rémíté, úgy ingerlé, úgy kecsegteté váltig. A gyertya kanócza megkoppantatlan izzott előtte, elgombásodva.

Aztán eljött hozzá egy másik szellem: fényes arczczal, égi tekintettel; egy szárnycsapása elűzte a rémet.

A nő fogta az első levelet, Andrássy Istvánét s a gyertya fölé tartá. A papir lángra lobbant, hagyta azt égni a végső csücskéig, azt is feldobta a tenyerével a levegőbe, hogy a végső rongya is elégjen, a fekete hamv, vándor szikráival, mint egy csillagos szemfödél szállt lassan alá a földre.

De a többi levél is mind tele volt Andrássy veszedelmével.

Egyenkint valamennyi mind ott hamvadt el a gyertya lángjánál.

Csak az utolsó volt már meg: a Sréter Jánosé. Ez a főúr őt egyszer keservesen megsértette, rossz nőnek nevezte, nyilvánosan bevádolta, hát ezt mit sajnálja? Ez az egy legalább fizessen meg a többiért.

– Nem! Nem! Nem árulok el senkit.

Az utolsó levél is elégett az ujjai közt.

Akkor letérdelt a földre, összeseperte a papirhamvakat és mind egy levélborítékba gyüjtötte.

… Künn az ajtó előtt állt egy férfi alak: egy faczipős barát, a ki azt az egész jelenetet kileste, a judáslyukon keresztül.

Mikor a papírhamvakat összegyüjté Julianna, felnyitotta az ajtót, s ki akart rajta menni, azzal a szándékkal, hogy az egész papirmaradványt a kályhába veti, a mi kivülről fülik.

Csaknem elsikoltá magát, mikor a kapuczinust maga előtt látta.

Hanem az hirtelen a szájára tapasztá a kezét, s visszatolta a szobába, újra bereteszelve az ajtót. Akkor felveté az arczáról a csuklyáját.

– Pelargus! hörgé Julianna, félig ijedten, félig örömmel.

– Ne mondd ki a nevem.

– Mi dolgod itt?

– Az, hogy téged megöljelek!

– Hát tedd sietve.

– Mi volt az, a mit most elégettél?

– Láttad?

– Itt néztelek az ajtón keresztül.

– Csitt! Az összeesküvők levelei voltak.

– Megsemmisítetted őket?

Julianna oda adta a kezébe a hamuval telt borítékot.

– Nincs ellenünk semmi bizonyíték többé.

Pelargus elejté a csuhája bő ujjába rejtett három élű tőrt, s aztán térdre esve, megcsókolá az asszony ruhájának a szegélyét. «Édes szentem!»

– Ne időzz itt! suttogá Julianna, mert mindkettőnket elveszítesz. Fuss rögtön az atyámhoz, és mond meg neki, hogy minden el van árulva, fusson, a meddig a két szeme lát, az uramat is ejtsd útba, mondd: ő ne féljen semmitől, a kis fiamnak vidd ezt a csókot.

Végre tehát Pelargus is megérte, hogy kapott a bálványozott asszonyától egy csókot.

– Hát te veled mi fog történni? kérdezé Juliannától.

– Én nekem futnom kell innen, a merre a világnak nincsen szája. Igyekezem kimenekülni Sziléziába. Siess! Lépteket hallok, itt ne találjanak.

Akárki volt a közeledő, egy alázatosan kolduló baráttal találkozott, a ki deákul köszön minden embernek, s a kezeit a csuhája ujjaiból elő nem húzza.

Julianna csak egy nagy kendőt kapott a fejére, a mivel magát cselédek módjára bebugyolálta, s azzal kisietett a folyosóra, le a lépcsőn, a rácsajtónál várt reá az a másik ember. Az meg a Pálffy János kéme volt, Juliannának csak egy tekintetet kellett rá vetni, hogy ezt kitalálja.

– Ugyan édes földim, szólítá meg, hol van itt egy olyan korcsma, a hol jó czidert (almabor) lehet kapni? Itt nincsen.

– Majd én elvezetem az ifjasszonykát. Legjobb van a «Rother Hahn»-nál.

Julianna hagyta magát odáig kisérni a kémtől.

A veres kakas volt a szállója valamennyi szekeresnek, a ki Magyarországtól Sziléziáig a közlekedést fentartotta. A nagy ivóterem tömve volt fuvarosokkal, a kiknek a nemzetiségét már arról ki lehetett találni, hogy mit isznak? A hanákok előtt seres kancsó áll, a krikehájok előtt borovicskás kotyogó, a szamárevők előtt almaboros fakupa.

Ott bement a korcsmaajtón, s a míg a kém ott leste a visszatértét, az alatt ő a korcsmában összebeszélt egy hanák fuvarossal, jó pénzt adott neki, s a hátulsó ajtón kiosonva, a hanák nagy ernyős szekéren szépen kikocsizott a kapun keresztül.

Szerencsésen kimenekült Pozsonyból, a nélkül, hogy a sorompónál feltartóztatták volna.

Titkolózónak nem lehet nevezni a szökését, a ki hanák szekéren utazik, mert annak minden lószerszáma úgy tele van rakva rézcsattogókkal, s még azon felül a tengelyein nagy aczél pengők csörömpölnek, hogy annak a járását félórányira meg lehet hallani, mi arra jó, hogy a szűk hegyi utakon a kitérőnél bevárja egyik szekér a másikat.

Egész Mariathalig jutott már. Útközben megalkudott a fuvarossal, hogy őt egész Sziléziáig elszállítsa.

Mikor Mariathalból, egy etetés után, tovább indultak, még a faluvégi keresztet sem hagyták el, a midőn egy Pozsony felől vágtató lovas csapat utolérte a szekereket.

Korponayné régóta figyelt már a kocsiernyő nyilásain keresztül valami gyanus villogásra a hátuk mögött, a kardok csillámlása volt az a csillagok fényében. Nem sokára a sisaktaréjokat is kivihette az úti porfellegből. Üldözik!

– Megállj, kiálta a hanákra a csapatvezető.

Julianna ismerte azt a hangot. Teste-lelke megdermedt tőle.

Sok olyan arcz volt a világon, a minek megjelenése fölért a kisértetlátással, de azok között egy sem, a melyiktől annyi oka lett volna megijedni, mint ettől.

Ez Andernach lovag.

A kapitány felemelte a szekér ponyvaernyőjének leffentyűjét, s meglátva a szekér mélyén kuporgó asszonyságot, hangosan felkaczagott.

– Kisztihand Madame! Van szerencsém ujra találkozhatni kegyelmeddel. Ezúttal úgy hiszem, hogy nincsen itten a «du verfluchter Pintye Gregor, meg a megbabonázott kantár!»

Hasztalan lett volna minden alakoskodás.

– Fordulj vissza, mondá Julianna a fuvarosnak.

Ettől a percztől fogva rab volt.

XLII. FEJEZET. AZ IMÁDSÁGOSKÖNYV.

A mi ezután következett, arról már egy terjedelmes perirat aktái beszélnek.

A Korponay Ghéczy Julianna felségárulási pere egyike a legnevezetesebb lélektani tanulmányoknak.

Hogy egy gyarló, veszendő asszony hogy tudott daczolni az ország minden hatalmasaival, hogy tudott kifogni minden törvénytudóin és itélő biráin.

Kigondolt egy mesét, egy regényt, a mit egész következetességgel végig vitt, úgy, hogy nem lehetett semmi ellenmondáson rajta kapni. Pedig egy szó sem volt belőle igaz.

Megfordította a tényállást. Nem az általa megnevezett urak küldték azokat a leveleket Rákóczyhoz, hanem Rákóczy küldte e leveleket azokhoz az urakhoz. De ő e leveleket soha sem adta át nekik, és így azok egészen ártatlanok.

Az egész összeesküvés vezérletét, szervezését mind Pelargusra fogja. Annak nem árthat vele: annak sem apja, sem anyja, sem felesége, sem gyermeke, sem háza, sem telke, az elviselheti az egész vád terhét. A hol csak zendülés volt az országban, néha egyszerre több helyen is, az mind Pelargus műve volt.

Bámulatraméltó az egész védelme.

Okát adja igen szépen, hogy miért tartogatta ő ezeket a leveleket? miután regényes jelenetekkel kiderítette, hogy miként jutott ezekhez egész ártatlanul. És azután, hogy miért égette el? S mikor azt kérdezték tőle, hogy mi volt hát azokban a levelekben? akkor azzal vágta ki magát, hogy deákul voltak irva, meg hogy titkos irásjegyekkel voltak szerkesztve.

Nem volt emberi bölcseség, a mely ki birja forgatni állításaiból.

Egy pár levele maradt fenn, miket börtönéből irt férjének, azok tele vannak gyöngédséggel és nyugodt lemondással.

Mikor aztán az itélőmesterek kifáradtak a vallatásában, semmit sem birtak belőle kivenni: kemény parancs érkezett le Bécsből, hogy a makacs asszonyt kínvallatás alá kell venni.

A Judex curiæ s az itélőmesterek remonstráltak e parancsolat ellen, hivatkozva a törvényre, mely nemes embert tortura alá vettetni nem enged.

Ekkor a bécsi kormány elvette a pert a királyi táblától s delegatum judicium kezébe adta. Korponaynét Pozsonyból Győrbe vitték.

Meg volt hagyva, hogy ha az első fokú tortura nem használ, a másod fokút is kell alkalmazni.

Korponaynénak tudtára lett adva, hogy kínvallatás alá fogják vetni.

Előttevaló nap odaküldték hozzá a hóhérmestert, hogy mutogassa meg neki a kinzó-eszközöket, s magyarázza meg azoknak a hatását.

Az egyik volt a hüvelyk-szorító, a másik a hármasfakorona.

Julianna hallgatta csendesen, hogy mi fog történni a szép fehér kezeivel, a szép sima homlokával. Talán örökre is meg fog látszani annak a nyoma? Örökre? Csak addig a pallos-csapásig.

Hadd jöjjön minden egymás után!

Ezen az éjszakán nem birta álomra lehunyni a szemét. A lélek gyötrelme még kínzóbb, mint a testi fájdalom. Vajjon tud-e majd erős maradni?

Alig várta, hogy vigyék hát már a birái elé.

Mikor a hüvelykszorítókat rásrófolták a kezeire, (azokra a sokat csókolgatott szép kezekre) szemtől szembe gúnyolta biráit, hogy csak ennyit tudnak? ez a mesterségük? A kérdéseikre nem felelt többé semmit.

Ekkor aztán a második fokú kínzást alkalmaztak nála, a mit krónikáink «a hármas fával megkoronáztatás» czíme alatt emlegetnek. Ez három összekötött fahasábból állt, a mit a vallatott fejére tettek, s aztán lassankint mindig összébb huzták zsineggel a három fa végeit, hogy az a közbeszorított koponyát folyvást jobban nyomta.

Pokolbeli kín volt.

S az egész kínzás alatt folyvást kaczagott a nő.

Akármit kérdeztek tőle, nevetés volt a válasz.

Csak azt szerették volna belőle kivenni, volt-e azokban a levelekben Andrássy Istvánnak a neve felhozva?

Kaczagott rajta.

A hóhér még egyet csavart a háromfás koronán.

Ekkor aztán ájultan rogyott össze.

Mikor életre locsolták, s ismét eszméletéhez tért, azt mondá a biráinak, hogy csak hozzák elő hamar a többi kinzó-szerszámokat is, a mik a harmadfokú torturához valók. Óhajtana rajta keresztül esni.

Elszörnyedtek e példátlan megátalkodottságon. Ehhez hasonló megtörhetetlen lélek még férfitestben is ritkán lakott valaha.

Visszavitték az asszonyt a börtönébe.

S aztán itéletet tartottak fölötte.

A meghozott itélet maga egy kis opus.

Semmi vétséget nem lehetett rábizonyítani. Bűne az volt, hogy hazudott, költött mesét mondott, nem akarta az igazat másokra kivallani.

Ezért halálra itélték.

A mely napon az itéletet kihirdették előtte, deák nyelven, a miről ő azt állította, hogy nem érti, figyeltek az arczára, vajjon nem változik-e el, mikor e szót meghallja «capitis plexio» («fejvesztés»)? Ekkor sem árulta el magát, pedig tudott jól deákul. Megmaradt az arczán a szokott alázatossággal vegyült gúny.

Azt kérdezték tőle, akar-e a trón elé kegyelemért folyamodni.

Azt felelte: «Nem».

Akkor aztán nem vitték többé vissza a börtönébe, hanem a siralomházba.

A városházának egy kis földszinti szobája volt az, melynek ablakából a piaczra lehetett látni.

Az ácsok rögtön hozzá fogtak a vérpad felállításához, Juliannának lehetett azt nézni.

Hogy róják az egyik gerendát a másikba? hogy helyezik el a középen azt az alacsony tölgyfa széket? a környékét behintik vastagon homokkal. Az a homok az ő vérét fogja felinni.

Egy kóbor kutya odamegy szaglászni. Az egyik ácslegény oldalba rúgja, durván kaczagva: «czoki kutya! nem tudsz holnapig várni?»

Aztán megszólal a városháza tornyában egy repedt harang. Az utczán zsivaj támad; gyerekhad, csőcselék fut, ocsmány kiabálással egy lovag után, a ki koczogva vágtat végig az utczán: a görhes, szeplős gebe egy összegöngyölt lóbőrt hurczol maga után, a mi kötéllel a farkához van kötve. Egy csomó hajfürt húzódik utána a sárban, a mi a burokból kimaradt. Valami kivégzett embert hurczolnak a vesztőhelyről a temetőbe; a kinek a büntetéséhez az is hozzá tartozik, hogy végig seperjék vele az utczát.

Juliannának egész teste összeborzad. Holnap talán őt is így fogják hurczolni.

Most egy magas látogató érkezett hozzá: maga Pálffy János.

Jó indulatot mutatott iránta: csupa nyájasság volt.

– Látod, szegény asszony, hogy hová jutottál? Érdemeket gyüjtél s azoknak az eltitkolásával magadat elvesztéd. Én ime elhoztam az itéletednek mássát magyarra fordítva, hogy megérthessed, mire vagy itélve.

– Jól tudom: halálra. Itt látom, készítik a katafalkomat.

– Gyalázatos halálra, a minek a szégyenfoltját örök időkön át semmi le nem mossa az ivadékaidról. A helyett, hogy grófi, bárói koronát szereztél volna a fiadnak: hoztál a fejére országos gyalázatot, megvetés állapotját. Magad egy szavaddal tehetted volna őt nagygyá és boldoggá, fényes úri familia törzsökévé; de te inkább tartoztál hűséggel a bűnösöknek, a békeháborítóknak, az ország megrontóinak, a rablóknak, gyujtogatóknak, mint a te koronás fejedelmednek, a te szegény nyomorgatott hazádnak, s a te árva családodnak. Ember itéletét már megkapád, Isten itéletét még ezután várd magadra, hogy ilyen rossz szívű anya voltál. Akárhol legyen a helyed a másvilágon, gyermekednek átka fel fog ott keresni, s nem hágy nyugodni még alvó porodban sem.

Julianna meg volt rendülve e szemrehányásra.

– Mit tehetnék mást?

– Még most is tehetnél. Még most is megfordíthatnád magad és fiad sorsát, a király kegyelme oly magasra fogna felemelni, a milyen mélyre letaszít haragja.

Julianna arcza, egész alakja elárulta a lelkében kelt tusát.

– Magad is olyan fiatal vagy még, szerető urad van. El tudod őt hagyni?

Igaz! Az élet nagyon szép.

– Nem lesz az én uramnak bántódása miattam? kérdezé a főúrtól.

– Azt nem mondhatom meg. De bizonyos, hogy makacsságod díját az egész családod fogja megfizetni. Te elvégzed hamar: egy pallos ütéssel ki van elégítve a sorsod. De mi lesz a gyermekedből? Pedig milyen nagyon szeretted.

– Ne szerettem volna bár, most nem volnék itten.

– Szeresd egészen s kiszabadulsz innen.

– Nincs már hitem emberek szavában. Ha megtartották volna azok, a kik hatalmasok, minden igéreteiket, nem történt volna az meg, a mi megtörtént. Hiszen irásba volt adva, király pecsétjével megerősítve, még is elvetették; azt mondták, semmi az! Keress magadnak új érdemeket! Hát minek küldtek el, hogy keressem? Ezt találtam.

– Nem igaz! Megtaláltad, a mit kerestél. Az egész titokban szőtt-font összeesküvést. Kezedben volt minden bizonyítványaival. De te azokat elégetted! Milliókat érő kincseket adtál a lángok martalékául. És még most is úgy vagy, mint Sybilla volt a könyveivel. A megmaradtért is kérheted azt az árt, a mit az elégetettekért követeltél volna. Most már csak az összeesküvők neveit kell felfedezned, s czélt érsz. Ha ezt a titkot magaddal viszed a más világra, lappangó tüzet hagysz itt a hazádnak; a mi ha fellobban, nagyobb pokol lesz a te lelkednek, mint maga a gyehenna.

Julianna meg volt rendülve ez utolsó szavakra.

Hiszen a hazaszeretetnek is két pólusa van.

– Küldjön kegyelmességed hozzám hitembeli lelkészt. Lelki istápolásra van szükségem e nagy szorongattatásomban.

E szó megtérésre mutatott.

A főúr azzal az igérettel távozott el, hogy teljesíteni fogja az asszony ohajtását.

Hogy mennyire terjed a főúr jóakarata, azt nem sokára tapasztalhatá az elitélt.

Alig telt bele egy óra, hogy őt elhagyá, ismét felnyilt a siralomház ajtaja; de a porkoláb helyett a fürmender jött be hozzá; háromszor is hátra kaparva a lábával tiszteletteljesen, s tudatá vele, hogy más kényelmesebb szobába fog átvezettetni.

Az a szoba az emeleten volt.

Annak az ablakából is le lehetett látni a piaczra; de az ijesztő látvány még sem tolakodott olyan közvetlenül a szem elé.

A cserébe kapott szoba egész ódon pompával volt butorozva; a hogy az magas vendégek számára készülhetett ekként, a minők Győr városát gyakran látogatták.

Volt benne kényelmes mennyezetes ágy, selyem párnákkal, üveges szekrény, a minek karikáin keresztül meg lehetett látni, hogy függőpecsétes pergamenek vannak benne. A falra volt akasztva egy nagy velenczei tükör, köszörült üvegrámában.

Az elitélt nő nem állhatta meg, hogy bele ne tekintsen abba a tükörbe. Majdnem azt kérdezte, ki ez a szép asszony? Az a veres vonal a homlokán, a mit a kínzó korona hagyott hátra, még nem is áll rosszul. Olyan, mintha egy homloknásfa volna. Hát ez a szétbomlott haj? Bizony régen nem volt megfésülve, nap-nap óta csak a tíz körmével tépte, lelki testi kínlódásaiban. Az asztalkán a tükör alatt pedig volt egy elefántcsont fésü, mintha a számára lett volna odakészítve. Asszony volt, mikor tükröt látott, nem állhatta meg, hogy le ne bontsa zilált haját s meg ne fésülködjék.

Milyen szép selyem zuhatag!

De kár lesz ezt a hóhér ollójának adni!

Mikor elkészült a haja befonásával, széttekintett a szobában.

Ez nem börtön, ez nem siralomház.

A szögletben nagy álló óra ketyeg. Genfi remekmű, a mi az órákon kívül a holdjárást, napfelköltét, még az évszakokat is mutatja. Olyan emberek számára való óra, a kiknek hosszú idejük van még élni. És neki már csak egy nap felköltét fogja ez az óra mutatni? Az ő földi világa már csak óranegyedekre van felosztva.

Kereste, hogy mivel ölje el ezt a kis időt még? Hisz a halál előtti órák rettenetes hosszúk!

Az üveg szárnyajtós szekrényben benne feledték a kulcsot.

Talán szándékosan hagyták benne.

Felnyitotta, belenézett.

Mindenféle pergamenek voltak annak fiókjaiban egymás mellé rakva, úgy hogy a zsinóros pecsétek tokjai alá csüngtek.

Egyet-kettől elővett belőlük.

Nevezetes okiratok voltak azok.

Donatiós levelek, hű magyar főurak számára.

Új, fehér volt még mindenik pergamen, az initialékon ragyogott az arany, ez aláirásról még le sem hullott a porzó. Csak a dátum hiányzott valamennyiről.

Azokat az urakat mind jól ismerte Julianna, a kiknek a nevei arany betűkkel voltak a pergamenre irva, neki csak az ujját kellett volna végig húzni némelyik név alatt, hogy az aranyozás vérpirossá váljon.

Ezek élni fognak, hirük magasra nő, családfáik szerte ágaznak a jövő századokban.

És ő ezeket a családfákat úgy téphetné most ki félkezével, mint a hogy az érett kendert kinyövik a földből!

Szépen összehajtogatta, visszarakta valamennyit.

Mikor aztán a legeslegutolsó pergament is szétnyitotta, majd kiejté azt a kezéből: a két térde megroskadt alatta.

Nem akart hinni a két szemének; azt vélte, kápráznak; az ablakhoz futott az irással.

Reszketett a kezében a pergamen, az az aranynyal irott név úgy tánczolt a sok egymásba folyó betűsor közepében.

«Korponay Gábor!»

Ez az ő fiának az adománylevele!

Ez nem érzékcsalódás, íme ide van irva.

Hiszen nincs több Korponay Gábor a Garamszeghiek közt, egyedül az ő fia; ő neki van ajándékozva, a miről anyja álmodott, a szép sztropkói uradalom, nem csak az, egy üres sor van utána hagyva, a mi még betöltetlen: és a mágnási rang!

Talán csak tréfa ez?

Nem lehet. Ott van aláirva a király neve és a kanczellárjáé, csak a kelet napja hiányzik róla, mint a többiről mind; de a hely már fel van irva: «Pozsonyban».

Az országgyülés berekesztésével lesznek ezek kihirdetve.

Azt hitte, hogy álmodik.

Talán az a veres vonal ott a homlokán nem is a kínpad emléke, hanem igazi gyémántos feroniére?

Ekkor elkezdte elejétől végig olvasni azt a talált okiratot.

Ez aztán felébreszté.

A királyi adománylevelekben fel szokták sorolni azokat az érdemeket, miket a megjutalmazott a trón szolgálatában szerzett, örök emlékezetnek okáért.

A kis tíz esztendős Korponay Gáborkának halhatatlan emlékű érdemeként az volt feljegyezve, hogy volt neki egy anyja, a ki az országot fenyegető nagy kiterjedésű összeesküvést felfedezte, s annak részeseit a büntető igazság kezébe szolgáltatá.

Tehát azért hozták őt ebbe a szobába, hogy ezt a levelet megtalálja!

Csak lerogyott egy karszékbe az asztal mellé, mereven bámulva abba a kiterített irásba.

És ezalatt újra megjelent az a sötét árny Julianna előtt, a ki azt suttogja, hogy milyen édes az élet, még mások halálának az árán is!

Végig vonultak a lelke előtt a mult élményei és álmadozásai. Miket remélt, miket szenvedett? Mennyi küzdése volt egy csábító czél felé: miket áldozott fel érte? És most, mikor oly közel áll a czélhoz, hogy azt már a kezével elérheti, a fejére felteheti, inkább hagyja levágatni ezt a kezet, ezt a fejet! Hát nem bolondság ez?

Ha az eddigi koholt mese helyett elmondaná az igaz történetet, milyen nagy érdemet szerezne magának, egész ivadékának a hatalmasok előtt.

Kinn az ácsok szekerczéje csattog, a kik a vérpadot építik.

Pedig milyen szép derült az ég.

És neki már holnap meg kell halni.

Meghalni gyalázatos halállal, hóhér pallosától, bámuló néptömeg látványosságául.

Mit tegyen? mit mondjon?

Egy emlékezetébe jutó szó borzadoztatá végig a lelkét.

Mikor a vén apja elbocsátá őt az útra azokkal a veszélyes levelekkel, így szólt hozzá:

«Ha pedig te neked valaha az az átkozott gondolat támadna a lelkedben, hogy ügyünket a mit rád bizék eláruld: a mely pillanatban ez a gondolat megfogamzott, abban a pillanatban oltsa ki az Isten a te fiadnak az életét!»

Ha az ilyen átokmondásnak foganatja volna!