Part 19

Az almás-szekérre delegált postalegény ugyanis, miután az ostornyelét kipróbálta a rudason, meg a nyergesen, hogy azokat gyorsabb haladásra birja, de minden siker nélkül, vesztében a lógósra talált egy nagyot huzni, mire az telerugta a szemét, száját sárral, szügyébe vágva a fejét, elkezdett vágtatni a szekérrel, magával ragadva a másik két párát is. Így aztán nagyhamar nemcsak utolérte az almás-szekér a hintót, de még el is hagyta, úgy kellett a bőszült Pegazusnak útját állni fegyveres erővel.

Julianna sietett is azonnal a szekeréhez. Az alma mind az ördögé lett, hanem a szarvasbőrvánkos megkerült.

– Hála Istennek. Csakhogy ez megvan.

Azt azután nem is hagyta el többet magától, hanem ráült, vagy a hóna alá vette, mikor leszálltak.

Poprádra érve, a Husz apó vendéglője előtt nem következett be az a tréfás jelenet, hogy a kuruczok az ablakon át vegyenek búcsút, azok rég az erdőben jártak már akkor. Itt azután Julianna átöltözött Löffelholtzné egyik gála köntösébe; Lőcsére már mint úri asszonyság tartá bevonulását.

A Fabriczius-ház előtt egész deputatio várta az érkezőket. Alauda biró úr teljes hivatalos ornatusában fogadta Blumevitznét, bevezetve őt visszanyert palotájába, s saját kezeivel tépte le a szobák ajtajairól a sequestráló pecséteket.

Odajött doktor Cornides is, felajánlva a most érkezett hölgyeknek a konyháját, addig, a míg azok újból berendezkednek.

Még humorizált is a tudós férfiu, mondván:

– Első eset, hogy a doktor konyhájából egészséges emberek számára præscribálnak.

S a vendégség, a mit a doktor az egész úri társaságnak adott, becsületére vált az egész orvosi karnak; azt mondták rá, hogy az egészséges embereket még jobban meg tudja gyógyítani, mint a betegeket.

Ott volt Belleville lovag is (még mindig császári helyparancsnok Lőcse városában) s ezuttal szabadon udvarolhatott a szép szalmaözvegynek.

Mikor a sok jó étel és ital feloldotta a nyelveket, aztán nem is igen tartotta senki titokban az élményeit. El lettek fecsegve a várfeladás éjszakáján történt tarka dolgok. Most már nevetni való tréfák. A ház fiatal asszonya ott a Ketterhäuschenben! (Minő éj volt az!) A megszabadítás furfangos bohózata. Léni asszony, a ki az ópium pilulákat maga itta meg sörben a beteg helyett, s a félholt asszony, a kit a doktor hasztalan elecktrika-masinázott. Hát még azután a jó Belleville lovag, a ki a kapukulcs helyett a Ketterhäuschen kulcsait kapta meg s majd a nyakát veszté a fél várossal támadt küzdelemben.

Alauda uramnak a gombjai pattogtak le a mellényéről a nagy kaczagástól, mikor ezeket elbeszélték, kiki hozzáadva a maga részéről tapasztaltakat.

Egyszerre csak aztán a nagy féktelen jó kedvből aláesett a szép asszony a nagy komolyságba.

– Milyen jó kedvem van, tán vesztemet érzem? Még az én jó doktoromat is hogy kifigurázom, pedig hiszen csak azért jöttem most Lőcsére, hogy segítséget keressek nála a szegény kis fiacskám számára.

S egyszerre tele lettek a szemei könynyel.

Doktor Cornides minden állapotban kész volt a tudomány hatalmát éreztetni. Kikérdé Juliannát a kis fiú betegségének jelenségei felől. Complicált baj! De az orvosi tudomány meg tud küzdeni vele. (A régi orvosi tudományt értjük, a mostani nem ér semmit.) Egész ív papiros megtelt a recepttel, a mit a tudós férfiu e veszedelmes baj ellen összeirt. Olyan arcanumok, a mikről a mostani orvosoknak sejtelmük sincsen már, a föld öt részéből, tenger fenekéről, retorták mélyéből, czethalak gyomrából előkerült szerek.

– Ettől meg kell neki gyógyulnia, mondá a doktor az elbúsult anyának. Hanem egyre figyelmeztetem. Ezt a receptet az egész országban csak egy helyen tudják elkészíteni, mert sehol másutt porrátört baziliszkszivet nem kaphatni, azt csak igen nagy urak szerezhetik meg. Azért ez csak gróf Pálffy János ő kegyelmessége vöröskővári (Bibersburg) várában elkészíthető, az ottani hires officinában.

– No látod, mondá Löffelholtzné, most egygyel több okod lesz Pálffy Jánost meglátogatnod.

Julianna azt mondá erre aggóskodva, hogy nagyon sokba kerülhet egy ilyen hosszú út.

– Apropos! szólt közbe Alauda uram. Kegyelmednek, nagyságos asszonyom, még valamit át kell adnom, mit a városnál felejtett. Az ám! Nem is találja ki, hogy mit? Hát mikor Korponay János kapitány úr (még akkor csak az volt) meg lett bizva azzal a bizonyos expeditióval, a lőpor és élelembeszállítás végett, a tanács egy kétszáz aranyat nyomó lánczot decretált a számára jutalmul. Korponay uram akkor ezt, bizonyos okoknál fogva, nem vehette által. Most meg már aligha vehetné át. A láncz pedig itt van. Azért én legczélszerűbbnek találom, ha azt a feleségének szolgáltatom által.

Soha jobbkor láncz nem érkezhetett! Mintha csak az égből esett volna le.

Julianna ismét jókedvű lett. Azt sugta Alaudának, hogy csak adja vissza azt a lánczot az ötvösnek, az aranyértékben s aztán fizesse ki belőle azt a tartozását, a mivel egy itteni pipereárusnak csipkefátyoláért adósa maradt, a többinek majd akad helye. Ime kétszáz arany már megtérült a visszautasított ezerből. Pedig ezt is Korponay János kereste!

XXXIX. FEJEZET. VÁRATLAN FORDULAT.

Harmadnapig mulattak az asszonyságok együtt Blumevitzné házában Lőcsén. Negyednap reggelre volt elhatározva az együtt utazásuk Pozsonyba.

Elutazás előtti estén egészen magukra voltak.

Löffelholtzné többször kérdezősködött Juliannának a férje után, és hogy mi történt közöttük?

Julianna egész hosszú mesét gondolt ki erről a thémáról, hogy ők már egészen kibékültek, Korponay János ugyan még Lengyelországban van; de már irt a feleségének, hogy haza kiván jönni; a király hűségére fog állni, magának elfogadja az amnestiát, s jószágait a fia számára visszakéri. Julianna minden órán várja a férje hazaérkezését; egyrészt az is vezette ide a Szepességre, hogy itt remél vele találkozni.

Mikor aztán legvakmerőbb phantasiával mesél a valósággal szembeszökő kitalált dolgokat, felnyilik a szobaajtó, s belép rajta az, a kit sokat emlegetnek: Korponay János, a férj.

Ő az valóban, nem rémkép, nem tünemény; a valóságos Korponay János áll ott, félvállra vetett köpönyegben, kezében a hiuzbőr süvege.

Legelső, a ki őt fölismeri, Löffelholtzné. (Korponay valamikor a császáriaknál szolgált, onnan ismerte még.)

– Ah! hozta Isten kegyelmedet. «Farkast emlegettünk, s a kert alatt kullog.»

Juliannának az egész testét a jéghideg rémület állta el. Pedig ő neki kellett legjobban örvendezni a betoppanó alak láttára. Hisz épen most mesélte a barátnőinek, hogy őt várva várja, hogy milyen nagyon óhajtoznak egymás után.

Erőszakot kellett tenni elzsibbadó idegein és eléje sietni nagy örvendező repeséssel az Istenhozta kedves vendégnek; ölelésre kitárva karjait, s ajkait csókra kinálva.

S a kedves férj megölelte, megcsókolta a kedves asszonyát, a hogy patriarkhális szokás volt hazánkban.

És az ölelő kezében nem volt tőr rejtve, a mit hátulról a szivéig szurjon és ajkaira nem volt olasz méregfestvény kenve, a mivel a váltott csókban nejét megmérgezze; inkább nagyon gyöngéden bánt vele; észrevéve, hogy annak a térdei roskadoznak, oda vezette a karos székéhez, oda leültette és aztán szépen kezet csókolva a tábornoknénak és a házi asszonynak is, gavallérosan oda támaszkodott a szék támlányára.

– Mi jó szél hozza ide kegyelmedet? kérdezé Löffelholtzné.

– Engemet valóban igen jó szél hozott, felelt rá Korponay nyugodtan. Az a szél, a mely átfujta hozzánk Lengyelországba a hirét, hogy az új magyar király a hazatérőknek amnestiát adott. Én már torkig laktam a lengyel barátsággal s nem kérek belőle, se eczettel, se mazsola szőlővel, többet; hazasiettem, hogy az amnesztiában részesüljek.

– No azt nagyon bölcsen és okosan cselekedte kegyelmed, helyeslé a mondottakat Löffelholtzné, ennél helyesebbet nem tehetett. Biztosítom kegyelmedet, hogy a mi tőlem és az uramtól telik, mindent el fogunk követni, hogy kegyelmed a birtokába minél előbb visszahelyeztessék.

– Hiszen épen egyenesen oda akarok menni: az osgyáni birtokomba, s ott várom be a saját házamban, a mi velem történni fog. Úgy-e te is velem jösz, kis feleségecském?

Julianna a halál félelmei között rebegé (mosolyogva):

– A hová kegyelmed magával viszen, oda megyek.

– Mi pedig most épen Pozsonyba akartuk vinni a kegyelmed asszonykáját, hogy bizonyos neki igért donatio ügyét, kedvező lévén rá az idő, szorgalmazza.

– Nem bánom, szólt Korponay, s még csak a homloka sem vonult ránczba. Ha másfelé van menetele az asszonyomnak, én beleegyezem.

Julianna alig hallhatóan suttogá:

– Én az urammal fogok menni.

Löffelholtzné elnevette magát.

– Azon sem csodálkozom. Olyan hosszú távollét után az ember újból vőlegény és menyasszony, s nem adná olyankor a maga csendes kuczkóját a császár palotájaért. No hát majd ha a második mézes hetek leteltek, akkor bocsássa fel kegyelmed az asszonyát Pozsonyba.

Ez mind a legszivesebb enyelgés hangján folyt ebben a modorban. Korponayt a háziasszony ott marasztá szállásra és vacsorára.

Az estebéd végeztével tudatták Korponayval, hogy mint utas ember, ha elfáradt, felmehet a számára elkészített szobába. Ugyanazon erkélyszoba ez, a honnan egykor Julianna leste Belleville lovagnak a furcsa küzdelmét a ráröffent polgárőrökkel, az ablakfüggöny mögül, meg a honnan Korponay alákiabált a kurucz hajduknak, hogy nem kell megadni magukat, hanem ütni kell a labanczot. Mind a kettőjükre nézve emlékezetes szoba volt az.

Julianna most találhatott volna valami ürügyet, hogy a férjét előre bocsássa, s aztán mint egykor itt ezen a helyen, a hol őt a kardjával ketté akarta vágni, megfusson előle, és szaladjon, míg a lábai birják, világtalan világgá, de nem tette azt. Valami halálmegvető dacz kényszerítette, hogy együtt menjen az urával, karját annak a válla körül fűzve, fejével az arczához hajolva, kisérve a másik két asszony tréfás nevetésétől.

Mikor a lépcsőkön felhaladva az emeleti szobába felértek, a hol a széles menyezetes ágy el volt készítve a számukra, a kandallóban ropogott a tűz, az álló fali óra fel volt huzva és járt, Korponay letette az asztalra a kezében hozott karos gyertyatartót, akkor Julianna széttárta előtte a karjait s azt mondá neki:

– Azért jöttél, hogy megölj? Itt vagyok. Végezd, nem fogok kiáltani.

Korponay megfogta a kezét szeliden, s a másikkal megczirógatta azt.

– Nem, Juliannám. Távol van tőlem ez a szándék. Sőt azért jöttem, hogy visszavegyelek és veled maradjak. Épen az az ütés, melyet tőled kaptam, (nézd most is itt a gyűrűdnek a sebhelye, a mit rajtam ejtél) ez győzött meg felőle, hogy igaz lelkü és becsületes vagy. Akkor szerettelek meg ujra. És már most rajta leszek, hogy te is szeress engem.

S azzal az ölébe vonta és gyöngéden magához szorongatá, többször megcsókolva a szép lesütött szemeit.

Julianna szédelgő fejét odahajtá az ura keblére s sokáig úgy érezte, mintha egy másvilágban volna, magánkívüli gyönyörben, míg egy hideg, józan gondolat magához nem térítette.

– Oh, én édes lelkem uram. Olyan nagy boldogság volna ez, a mit te én velem osztasz, hogy magát a mennyországot sem kivánnám helyébe, ha egy nehéz gondolat nem háborítana. Elhiszem, hogy nem azért jöttél, hogy megölj, elhiszem, hogy velem fogsz maradni, de azt gondolom magamban, (ne haragudjál meg érte, hogy titkos gondolatomat megvallom) hogy te most azért kerestél csak fel engem, mivelhogy összeesküvő társaid így határozták. Azok félnek, hogy én boszuból vagy haszonlesésből elárulhatom az ő egész tervüket s ők határozták azt el, hogy te válj ki közülök és térj vissza amnestiával, és azután őrizz magad mellett, mint hites férjem és uram, hogy őket el ne árulhassam.

S ez alatt a beszéd alatt úgy figyelt minden arczmozdulatára a férjének.

Ez az arcz csak fanyar boszuságot mutatott.

– Ah, kérlek, hagyd el azt! Van eszében valakinek még összeesküvést szítani. A kinek még ezt a szót kimondják, hahotára fakad. Hiszen nem én vagyok az első, a ki az amnestiát elfogadja, hanem találd ki, hogy kicsoda?

– Ebeczky?

– Feljebb!

– Bercsényi?

– Még is feljebb!

– Nem tudom kitalálni.

– Maga a fejedelem, Rákóczy Ferencz.

– Hihetetlen!

– Én sem hittem, a míg bizonyosságot nem vettem felőle. Nem fog bele két hét telni, hogy bejön a fejedelem egész parádéval Krakkó felől, Nagy-Szombatig jön fel eléje Stella császári generális két század dragonyossal, a kik díszkiséretül csatlakoznak hozzá s azokkal együtt vonul fel a pozsonyi várba, a hol a nádor és a kanczellár fogadják. Visszakapja a birtokait, a gyermekeit, a feleségét, meghagyják neki az erdélyi fejedelemséget, úgy a hogy Apafy Mihály birta, német helyőrségekkel a várakban, s új korszak kezdődik vele az egész országban. A Rádayak, Vayak, Eszterházy Dánielek, Ebeczkyek, Csákyak, Andrássyak mind főhivatalokba jutnak, s nagyobb hivei lesznek Károly királynak, mint a milyen rebellisei voltak Lipótnak és Józsefnek. A kurucz nevet lemossuk magunkról szappannal.

S oly őszintén nevetett hozzá, hogy az asszonynak el kellett hinnie, hogy igazat beszél.

S a mit el nem hitt a szavainak, elhitte a csókjainak. Nem! Ilyen forrón nem csókol az, a ki a szive fenekén haragot hordoz.

Mikor kora hajnallal Julianna felébredt, azt hitte, hogy csak egy varázsálom volt, a mit keresztül élt. A mint az ágy kárpitját félrevonta, a betörő napsugár a csendesen alvó férj arczát világítá meg. Hát ébren is tart még ez álom?

A férjnek a feje azon a szarvasbőrvánkoson nyugodott, a melybe a veszedelmes levelek voltak bevarrva.

Julianna megcsókolta annak az ütésnek a helyét s hagyta őt tovább aludni.

XL. FEJEZET. MI LEHET EGY ELEJTETT SZÓBÓL?

Semmi kétség, hogy Korponay Jánost az az indító ok hozta haza, a mit Julianna gyanakodó esze olyan hirtelen kitalált.

Hogy az ő titoktartását biztosítani lehessen, erre ez volt az egyetlen mód, visszatérni hozzá a férjnek, a ki a nőnek egyedül jogosult őriző pásztora, s aztán ki nem bocsátani őt többé keze közül.

Valóban az összeesküvők dolga volt az, hogy Korponayra rámérték ezt a feladatot.

Esküjök kötelezte őket, hogy a czélbavett feladatért, ha küldik, a pokolba is elmenjen mindegyik.

Ez pedig nagyon hasonlított a pokolhoz.

Egy olyan szigorú, büszke jellemnek, mint Korponay, oda törni meg magát, hogy hazajöjjön, kegyelmet kérni, hogy megsüvegelje az apró potentátokat, a kik az útjába akadnak, s ha a régi czimborákkal összetalálkozik, beszéljen velük az időjárásról, meg a cserebogarakról. És aztán mindennap egy asztalhoz ülni azzal az asszonynyal, a kit jobban gyűlöl, mint a labanczot és mindennap inni abból a pohárból, a miből már más valaki ivott! Édelegni, andalogni, boldogságról beszélgetni azzal a nővel, a kit emlékezetéből ki kellene tépnie! Viselni a homlokán annak az ütésnek a helyét, a mit tőle kapott, s ez még nem a gonoszabbik emlék a homlokán, a mit miatta visel. És most csókolgatni azt a kezet, mely őt megsértette, azt a kezet, mely Lőcse kapuját az ellenségnek megnyitotta, azt a kezet, mely az árulás bűndíját elfogadta! És csókolgatni azt a hűtelen csalfa szép száját, nehogy elárulja a titkait! És óvni azt az embert, a ki őt meggyalázta, hogy el ne árulja azt az ő felesége, ő neki őrködni kell Andrássy élete fölött, a kinek halálát kellene kivánnia, mert az a kiszemelt fővezér! És most még csak el sem taszíthatja ez asszonyt magától, mert a magyar törvény szerint, ha a férj a hűtlen feleségét egyszer visszafogadta, többé ellene semmi panaszt nem emelhet.

Korponay úgy tett, a hogy rábizatott.

Az a hír Rákóczy visszatértéről is az összeesküvők által szándékosan terjesztett vaklárma volt. Ezzel takargatták el a rejtett útjaikat, a királypártiakat ezzel áltatták el. S a vaklárma nagyon jól sikerült, tán a szándékon túl is. Elhitte minden ember, hogy Rákóczy csakugyan a király hűségére tért s haza jő, birtokait átvenni. Erre aztán a még eddig agyarkodó apró kurucz kolomposok, faluszájai is ágy alá vágták a piros csákós süveget, meg a kerecsentollat, felvették a birkaprémes sapakot s siettek csapatostul fel Pozsonyba, hogy ki ne maradjanak valahogy, mikor a kegyelmet osztják.

Julianna maga is egészen elhitte ezt a mesét. Ezt is, meg a másikat is, hogy ő vele most a férje boldog.

Hisz ő is minden tudományát az asszonyi szívnek előveszi, hogy a férjét boldogítsa. A kis fiát is hazahozatta a nagyapótól az osgyáni kastélyba, s egész napját annak a gyügyögtetése foglalja el.

Talán Korponay is elhitte azt a másik mesét, hogy egy asszony, mikor csókol, nem gondol másra, csak erre a csókra.

A boldog idyllt hát nem zavarta meg más, csak a prózai gondok. Korponay birtoka még mindig zár alá volt vetve, s a felmentés késett. E miatt a jövedelem nagyon összeszorult.

Julianna többször említé a férjének, hogy jó volna felmenni Pozsonyba, Pálffyval meg Illésházyval beszélni, de Korponay huzódozott tőle, hogy ő átall a nagy urak ajtaján kopogtatni.

– No hát kopogtatok én. Engedd meg, hogy én menjek hozzájuk.

Korponay azt mondta neki rá: «eredj, én majd itthon maradok, – a kis fiunak pépet főzni».

Julianna nem annak örült jobban, hogy minő sikere lesz majd az ő pozsonyi útjának, mint inkább annak a bizalomnak, hogy őt a férje magában elereszti.

Nem bizalom volt az.

Még volt valaki más is, a ki ő reá vigyázott. Ott volt Pelargus.

Abból, a mit ez az ifjú az utóbbi években Felső-Magyarországon elkövetett, egy hősköltemény telne ki magából. Nekünk azonban csak azt kell belőle megtudnunk, a mi Julianna történetével van kapcsolatban.

Az akták szerint kilenczszáz embere volt Pelargusnak, a kikkel ezen az egész vidéken rendszeres statum in statu tudott fentartani. Egyszer-egyszer felbukkantak s rémületbe hozták a felső vármegyéket. Ha megéheztek, raboltak, soha sem mást, csak enni valót.

Mikor Julianna felutazott Pozsonyba, Pelargus és társai mindenütt nyomában voltak.

Pozsonyban már akkor olyan volt a sokadalom, a tömérdek instantiahozó vendégseregtől, hogy a fogadóban csak nagy könyörgésre tudott Julianna egy szobácskát kapni, a hintaját pedig haza kellett küldenie, mert a lovak számára istálló nem volt kapható.

És azután beletelt három nap, a míg Pálffy Jánosnál audientiát tudott nyerni. Úgy látszik, nagyon elfelejtették már a nevét.

Mégis csak bejutott nagy nehezen, a kegyelmes úr rá is ismert, ha nem is fogadta valami kitüntető módon.

Julianna előadá, a miért idejött, a férje birtokainak a lezárolás alóli felmentéseért; a főúr megbiztatta, hogy csak viselje magát Korponay uram csendesen, ha az ő dolgára kerül a sor, majd azt is elintézik.

Korponayné azonban fel akarta használni az alkalmat, ha már egyszer idáig jutott, hogy azt a másik dolgot is emlékezetbe hozza: a fiának igért donatiót.

– Hja asszonyom, mondá erre Pálffy kitérőleg. Az most nehezen megy. Mi is a kegyelmed titulusa erre az impetratióra?

Már elfelejtették!

– Lőcsei capitulatio! mondá a hölgy, előkeresve a tarsolyából a rá vonatkozó iratot.

– Úgy? Tudom, tudom. De azért már kegyelmed kapott egyszer egy ezer aranyat.

Juliannának fejébe futott a vér.

– Azt legjobban tudja kegyelmességed, szólt keserüen, hogy ezt az ezer aranyat nekem Wratislaw adta, abból a czélból, hogy a kanczellár futárját minden áron megelőzzem, a ki kegyelmességednek a visszahivó decretumot vitte. S én ezt a feladatot végre is hajtottam.

– Igaz biz az. Hanem ezt az érdemét az asszonynak nem igen lehet felhordogatnom a kanczellár előtt, sőt kénytelen volnék a magam részéről eltagadni, hogy tudomásom van róla. Már ebben csak nyugodjék meg kegyelmed. Az a lőcsei história olyan csekély dolog most már, hogy azt senki fel nem veszi a földről. Azt sem tudják már, hogy mi volt az a Lőcse? A háborunak vége. A kuruczok seregestől jönnek az ajtónkra hűségüket contestalni, a nagy loyalitási chorusban a kegyelmed kérelme úgy elhangzik, hogy senki sem hallja meg.

Erre a szóra valami alvó ördög ébredt föl az asszony szivében. Ördögnek kellett lenni, más nem is lehetett, mert jótétlélek ilyen szót nem diktált volna neki.

– Vigyázzanak, kegyelmes uraim, mert még lehet egyszer más világ is.

Megbánta mindjárt, a mint e szót kimondta, visszavette volna, ha lehetne. – Átkozott szó volt ez.

Az ország zászlósura e szóra hirtelen odalépett hozzá, haragtól szikrázó szemekkel s megragadva a nő kezét, azt kiáltá a szeme közé:

– Mit tudsz erről! Te asszony.

Eddig kegyelmednek czímezte, most «te asszony!»

Julianna elképedt. Érzé, hogy ez a kezét fogó kéz vasbilincs, s a ki hozzá beszél, a vallató inquisitor, ő maga egy fogoly.

Minden lélekjelenlétét össze kellett szednie, hogy a kezét ebből a vasbilincsből kiszabadítsa. Annak csak egy módja volt.

Az, felelni a haragos kérdésre, bizalmas mosolygással.

– Igen is, tudok valamit.

– Beszélj.

– Ohó, kegyelmes uram! azt nem adják ingyen. Épen most volt szerencsém megérteni, hogy a nagyurak igérete, meg a beteg ember fogadása egy húron pendülnek. A tett szolgálatomra méltóztatott azt felelni, hogy «elmult esőnek nem kell köpenyeg»… Ha új szolgálatot akar kegyelmességed tőlem, előbb értesse meg velem, hogy mire becsüli azt?

– Kivánhatsz, a mit akarsz.

– Hát legelőször is azt kívánom, hogy miután én kegyelmességednek sem leánya, sem huga nem vagyok, hagyjon fel a tegezéssel, s adja meg a megillető czímemet.

– Igaza van kegyelmednek. Tessék helyet foglalni itt a diványon, főstrázsamesterné asszonyom.

Julianna helyet foglalt s összeszedte minden eszét.

– Hogy kegyelmed tudója valami nagy dolognak, azt én már a belépésekor sejtettem, mondá Pálffy János. Kegyelmed az apjánál tartózkodott a fegyverlerakás óta, s azt mi jól tudjuk, hogy az öreg Ghéczy Zsigmond a totumfac valami új összeesküvésben, a mit Rákóczyék terveznek.

– Nem, nem! Az apám nem tud semmiről! kiálta bele, önkénytelen ijedséggel Julianna s ezzel a szavával még mélyebben keverte bele magát a hinárba.

– Ő nem tud semmiről? sietett a szóval Pálffy. Akkor kegyelmed megfogta magát. Hát akkor ki az, a ki tud mindenről?

Juliannát nem hagyta el az eszmélete.

– Én magam tudok mindenről, felelé nyugodtan.

– Vannak kegyelmednek irott bizonyítványai? Vannak valami levelek a kezében?

Julianna megértheté a főúr exaltált tekintetéből a helyzetét. Ha ő most erre a kérdésre azt feleli: «nincsenek», akkor innen egyenesen a börtönbe fogják vinni.

Azt mondta rá: «igenis, vannak».

– Hol vannak?

– Csak csinján, kegyelmes uram. Elébb szeretném tudni, hogy ha én ilyen fontos és nevezetes fölfedezéseket teszek, mi lesz érte a jutalmam?

– Helyes. Hát ha kegyelmed ilyen nagybecsű correspondentiát nekem átszolgáltat, akkor én nemesi becsületszavamat adom rá, sőt ha kivánja a királyi jóváhagyást is ellőre meghozom kegyelmednek az iránt, hogy a mely magyar főuraknak ily perduelliót bizonyító leveleit nekem kezembe adandja, hát azon főuraknak a birtokai közül választhat magának tetszése szerint, ha Károlyi van benne, veheti magának Erdődöt, ha Eszterházy, Galanthát, ha Andrássy István, Krasznahorkát, s a fiának grófi czímet vihet haza. – Elég lesz?

Julianna szorongó kebellel kérdezé:

– És ha nem szolgáltatnám át e leveleket? s a közben egy kezébe akadt írótollal játszott.

– Hát akkor, édes hugám, az történik veled, hogy először a jobb kezedet, azután pedig a fejedet fogom levágatni. Már most mind a két kérdésedre feleletet kaptál. E szerint te is felelhetsz az én kérdésemre, hol vannak ezek az iratok?

– Nem hordom őket magammal.

– Az meglehet. Tehát hol vannak elrejtve?

Most kellett kigondolni valami hazugságot, hogy időt és egérútat nyerjen.

– Magamnál nem tarthaték ily veszedelmes irásokat, nehogy a férjemet, vagy az apámat bajba keverjem velük, hanem elküldtem azokat egy jó barátomhoz megőrzés végett.

– Ki az a jó barátja az asszonynak?

– Viard tábornok, Kézsmárkon.

– Császári tábornok. – S mi okból küldte ő hozzá ez iratokat?

– Azért, hogy majd egyszer személyesen adhassam át ő felségének, s ezzel magamnak a király kegyosztásához érdemeket szerezzek. Bocsásson kegyelmességed Kézsmárkra, hogy elhozhassam a tábornoktól a neki küldött irásokat.

– Az nem úgy lesz. Te nem mégy Pozsonyból sehova. Ott a kezedben a toll, itt a papiros, tinta; irj azonnal levelet Viardnak, hogy küldje el az irásaidat, majd én egy biztos stafétát lóra ültetek vele. Három nap alatt itt lesznek a leveleid. Addig szépen otthon maradj a vendégfogadóban.