Part 18

Julianna nem úgy tett, a hogy az apja mondá, hogy egész parádéval utazzék fel a Szepességre. Megmaradt az eddigi rendszerénél. Volt egy gyékényes paraszt szekere, megrakva szercsika almával. Ez a Muraközben termett, a hol az idei fagy nem pusztított, annálfogva igen kelendő árúczikk lehetett idefenn Magyarországon. Ezzel járta be az egész vidéket. Maga volt a kocsis, senkit nem hordott magával. Volt a szekerébe fogva két rossz dikhencz, a mik csak úgy czammogva húzták a kisafát, azoknak mindig rángatni kellett szájukban a zablát, hogy menjenek, külömben félre tértek a mezsgye szélére legelni, hanem a lógós tüzes fiatal paripa volt, a minek csak egy ostorlegyintés kellett, s aztán ragadta a szekeret, hegynek fel vágtatva, ha arra került a sor. Ilyen módon minden feltünés nélkül bejárhatta a vakmerő asszony az egész országot, csak azok előtt fedezve fel kilétét, a kikhez az apjától levéllel küldve volt.

Így indult neki a szepesi utnak is.

Teste, lelke hozzá volt edzve az ilyen út kínfáradalmaihoz. Mint a legjobb, munkához szokott parasztasszony, maga látta el a lovait, ha valahol megszállt, s mindig künn hált a szekéren. Az utitarisznyából élelmezte magát. Mindenféle nemzetnek a nyelvén tudott beszélni, s ismerte a tájat: nem sokat kérdezősködött.

Mikor hegynek fel haladt a szekere, leszállt az ülésből, s gyalog hajtotta a lovakat. Útközben az erdőn, míg a szekér az országuton haladt a csengős lovak nyomán, ő maga félretért a pázsitra s négylevelű lóherét keresett, ezt a sejtelemtől gyötrött asszonyszivek gyógyító irfüvét. A ki négylevelű lóherét talál útközben, annak a szive meggyógyul.

Négylevelű lóherét keresett s a halállal játszott. Mindannyiszor az urára gondolt; «ha te koczkára teszed a fejedet egyszer, én fel teszem tízszer, úgy-e hogy csak méltó párod vagyok?»

A Magas-Tátra már a háta mögött maradt: elérte Poprádot s ott megállt a szekerével a Husz apó vendéglője előtt. Kivül állt meg az utczán, nem akart meghálni. Csak onnan a kapuból kiabált fel a veranda alatt ülő Husz apóra, hogy nem vesz-e almát? Az meg onnan vissza. «Hogy adja?» – «Vékája két tallér.» – «Nagyon drága!» – «Csakhogy kapni! Slavoniából hozom.» – «Törődött lesz az már!» – «Kend is törődött már, azért mégis ember!» – «Nekem nincs már fogam, nem tudom megenni.» – «Nem is a kend fogára való az, hanem az uri vendégeknek.» – «Jár is ide vendég ilyen késő őszszel.» – «Bizonyosan most is vannak, érzem a konyhából a tokányillatot.»

E hangosan folytatott tereferére kinyilt a vendégház egyik ablakszárnya, s egy férfiarcz tekintett ki rajta. Julianna rögtön megismerte az urát.

– No vegyék kegyelmed szép szercsika almát! Kiáltott fel rá, a tenyerébe fogva egy párt abból a szép karminnal pontozott grünspanzöld gyümölcsből.

– Hozzon fel az asszony hát egy vékával, hangzott az ablakból.

– Parancsolatjára.

Azzal a vékát megtetézve almával, a fejére tette s úgy lépkedett fel a veranda hágcsóin nagy gangosan vele.

A vendégszoba ajtaja kitárult előtte, s az asszony szerencsés jóestét kivánva, belépett.

Ott várták.

Együtt voltak valamennyien azok, kikkel a jégbarlangban találkozott. Regulájuk volt az összeesküvőknek, hogy kétszer egymásután soha azon helyre egymásnak találkozót ne adjanak.

– Beljebb, beljebb! szép menyecske! kiabáltak a belépő asszonyra, s a mint bezárult mögötte az ajtó, megindult a dévánkodás, a milyen szokott lenni egy borozó férfitársaságban, a mely közé, (vesztére, vagy akaratból) egy kaczkiás parasztmenyecske odapottyan az égből. Hangzik kaczaj, csintalan szó, tiltakozó sikongatás, vihánczolás vékony asszonyhangon, a borizű férfiröhej közé vegyülve; ha valaki a kulcslyukon hallgatózik, hallhatja jól. De ezt a dévaj lármát nem a most érkezett asszony élesztgeti. Komédia az csak kémkedők elámítására, az asszonyhangokat Pelargus hallatja, s a férfiak úgy kaczagnak, hogy az arczuk meg sem mozdul hozzá. Maga az érkezett asszony, a nagy mázos kályha mögé vonulva beszéli el ezalatt halk hangon, a mi izeneteket az összeesküvők számára hozott. Korponay János veszi át a hireket, hátát a kályhának vetve, a borozó-asztalnál ül Fabriczius, s egy palatáblára jegyzi az elmondott titkokat. Ha rajtakapják, a nedves báránybőrsüveggel egy percz alatt letörülheti az egészet.

A míg a többiek lármáznak, ők csendesen beszélgetnek együtt. A többiek csak az egyes neveket hallják. «Vay», «Ráday», «Ocskay Sándor», «Csajághy». Mindeniktől hozott izenetet a «vihar galambja.»

Dicső munkát végzett! Elvetette azt a magot, a miből fegyveres dandárok nőnek ki a földből. Derék egy asszony! Talán nem is igaz, a mivel a lőcsei árulásról hirbe hozták.

Most ez a szó hallik az asztal végéről, Fabriczius dörmögi a társaknak:

– Andrássy István kizárta a labanczot Krasznahorkából!

– Vivát! ordít fel erre, magát elfeledve Kondorossy, s csak akkor veszi észre, hogy micsoda áruló szót szalasztott ki a száján! de hirtelen feltalálja magát s hangos csókot czuppant Pelargus arczára, s azt mondja neki: «adj egy pofont, de csattanóst!» Azt meg is kapja. Akkor aztán az egész társaság kiálthatja a vivátot arra a pofonra, a mit Andrássy István adott a labancznak.

– Ez olyan jó hir, hogy el se lehet hinni, dörmögé Pongrácz kurucz ezredes.

– Ha mondott szónak nem hisznek kegyelmetek, olvassák irásban, mondá Julianna s elővonta a főkötőjébe rejtett levelet, a mit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondnak. Ő volt minden levelek őrzője.

A levél kézről-kézre járt; falták, úgy olvasták:

«Vitézlő Garamszeghi Ghéczy Zsigmond, alezredes úrnak.»

«Kedves jó öreg czimborám, vitéz bajnoktársam!

Itt küldöm Te Neked, kedves leányod, nagyságos Korponay János, főstrázsamesterné asszonyságtól, ki szegény beteg fiacskámnak meggyógyítására orvosdoktor rekomendálni jő fel vala hozzám: a mennybéli Isten áldja meg érette; ezt az Általad oly igen óhajtott levelét a magyar királynak, és erdélyi fejedelemnek: őrizd meg gondosan. Ellenben szivesen fogadom Te tőled, ha ama derék sugárágyút, a melylyel biztattál, elküldenéd nekem ide Krasznahorkára: de lafféta nélkül, és jól beburkolva, nehogy a labanczok, a kiknek ajtót mutaték, útközben elkapják.

Maradok, a Te igaz hű bajtársad és jó akaród: Báró Csikszentkirályi és Krasznahorkai Andrássy István, brigadéros Generális, gömöri örökös főispán és Krasznahorka várkapitánya.»

Ez bizony csalhatatlan bizonyítvány volt. A hány mondás, annyi csapás.

Azt is lehetett hinni, hogy a mit Zápolya Jánosról mond a levél, az II. Rákóczy Ferenczre értetődik.

Mindenki ismerte Andrássy irását, a kik elolvasták a levelet, mind megcsókolták utána a leirt nevét.

– Hm! mondá magában Julianna. Itt ugyan osztják a csókokat, hát nekem jut-e vagy egy?

Pelargus olvasta a levelet utóljára, ő adta azt vissza Korponaynénak.

Azzal felkapott egy poharat az asztalról, s azt mondá:

– No hát urak, nem valót mondtam-e? Hogy a ki mindezt véghez vitte, a mi asszonyunk oly igaz és tiszta, mint az angyalok a mennyországban. Vivát a dicső asszony!

A poharak összecsördültek s mindenki utána kiáltá:

«Vivát a dicső asszony!»

De Julianna nem ügyelt arra, a mi a háta mögött történik, ő csak azt a némaságot leste, a mi a férje ajkait halottá tette. Annak az arcza nem mozdult meg.

Fabriczius is csak a griflijét nyálazta, minélfogva az épen nem fogott a palatábláján, mikor irni akart vele.

Julianna oly kérő, oly esdő tekintettel nézett az ura szemébe, hogy annak bizony e néma tekintetből is meg lehetett volna érteni szive legtitkosabb gondolatját, de hogy az arcz csak mégsem akart meglágyulni, hát végre is kénytelen volt az asszony a szóhoz folyamodni.

– Én uram! Én kedves egyetlen egy galambom, drága férjem. Ne nézzen reám kegyelmed ily kegyetlen hideg tekintettel. Ha nagy volt a vétkem, százszorta nagyobb volt a bűnbánatom. Ime nem tartottam elégnek, hogy megbünhődjem érte; meg is fizettem érte. Ha őrült nagyravágyásom egy rossz lépést botlatott el velem, azért száz mértföldet barangoltam össze, magam megalázva, hogy helyrehozhassam. Nem féltem vihartól, nem féltem rémségtől, gyönge asszonyerőmet megsokszoroztam! férfiaktól rettegett munkát elvégeztem, örömről lemondtam, lelkemet Istennek, fejemet halálnak ajánlottam: a hová kegyelmed elküldött, nekem a pokol pitvaránál is rettenetesebb helyre, elvándoroltam; tüzes sárkánytól őrzött kincs nem nehezebb, mint a mit onnan én elhoztam… Nem érdemlek-e meg valami jutalmat?

S azzal térdre roskadt, két karját kitárva s könyező, bűnbánó, megtérő szemeivel férje arczán élve.

Bizony mindenki meg volt hatva e jelenettől.

Korponay János ekkor odafordult Fabricziushoz.

– A tett jó szolgálatok valóban megjutalmazandók, Fabriczius uram. Fizessen ki kegyelmed a pénztárunkból ennek az asszonyságnak ezer darab aranyat.

Julianna erre a szóra mint egy veszett tigris ugrott fel a térdeiről, s olyat ütött az öklével Korponay homlokára, hogy az három lépést tántorodott hátra, s azzal széttaszigálva a körülálló férfiakat, felszakítá az ajtót, lerohant a lépcsőn, ki az utczára, felkapott a szekerébe, rávagdalt a lógósra s azzal, mint a kit veszteni visznek, vágtatott el az erdők felé. Mindegy, akármerre!

XXXVII. FEJEZET. A PELARGUS FOGADÁSA.

A dobsinai jégbarlangba leütött istennyila nem gubahitotta meg jobban a követfujó urakat, mint ez a nem várt ökölcsapás. Erre az egyre nem volt senki készen. Hogy a bűnbánó Magdolna egyszerre vad furiává alakuljon át, ez mesemondásba való képtelenség. Mert hiszen azt mindenki érthette, hogy biz az elég sértő szó volt Korponaytól, hogy a feleségét úgy meggyalázta ennyi férfi előtt, hogy a midőn az előtte térdepel, és igazán nagyon meg érdemelve a bűnbocsánatot, azt a jutalmát várja önfeláldozó tetteinek, hogy a férj kezét nyujtsa neki, felemelje s tán meg is csókolja, hát akkor az ki akarja őt fizetni aprópénzzel. Mert hát egy várva-várt csók még ezer aranyra felváltva is csak aprópénz. Biz ez kegyetlenség is volt Korponay János uramtól, meg bolondság is volt; ha ez a mód kapna divatra, győznék azt Magyarország aranybányái! Nem kellett volna az asszonyt (és még hozzá a hű szolgálót) így megsérteni. S ha a megbántásért az asszony záporkönyekre fakad vala, a haját tépi, a világot átkozza vala, hogyha még uriasabb szokást követve, ott menten elájul, s egy óráig engedi magát vízzel locsoltatni, míg feléled, hát ez egészen rendén következő jelenet lett volna, de ilyen vastag végén kezdeni a dolgot, mégis csak olyan megfoghatatlan eset, hogy az embernek a szeme-szája eláll bele.

Azt persze az urak közül senki sem tudhatta, hogy ennek az asszonynak a lelkében ott bujdosik már régóta egy veszett manó, egy másik «kifizetett ezer arany» emlékében, s ezt a nyugtatványt az ezer aranyról régen ott hordja már a markában, s csak az alkalomra vár, hogy kifizesse annak, a ki rá talál duplázni, ha mindjárt a «kegyelmes» uram lesz is.

Hát épen a kegyetlen uram duplázott rá. Meg is kapta.

A nagy ijedtségben senkinek sem jutott eszébe, hogy ezzel az asszonynyal valamit kellene tenni. Csak akkor ocsúdtak fel az elhüledezésből, mikor a vágtató kocsi zörejét meghallák.

Legelőször Korponaynak jött egy gondolatja. Ez a gondolat az volt, hogy lekapott egy puskát a szegről s utána akart szaladni az asszonynak.

Hanem Pelargus utját állta, s a hátát az ajtónak vetve, megragadta a férj kezét.

– Mit akarsz, czimborám?

– Eredj az utamból. Meg akarom ölni!

Erre a szóra többen is oda ugrottak melléje, s ránczigálni kezdték, hogy ilyet ne tegyen.

A kocsi is jó messze zörgött már, azt a golyó nem éri utól.

Korponay halálsápadt volt a dühtől.

Pongrácz ezredes átölelte két karral, s úgy vonszolta el az ajtótól.

– Ne hogy utána lőjj, czimbora, mert akkor elárulsz bennünket csoportostul.

– Ha most nem ölöm meg, később kell őt megölnöm. Tehetném hazai törvényeink szerint is. Szent László szabadságot ad a sértett férjnek, hogy hűtelen nejét megölheti. De nem azért. Nem is azért az ütésért itt, a kit soha életemben halandó ember csatán kívül meg nem ütött; még az édes apám sem. Nem azért! Hanem hogy el ne árulhasson bennünket. Minden titkunk a kezében van. Nemcsak a mienk: fél Magyarországé. Az egész összeesküvés kapcsai, szálai: minden részvevőnek a neve. Ha ez az asszony élve marad, mi ne az Istenhez imádkozzunk többé, hanem az ördögökhöz, hogy el ne vigyenek bennünket.

– Ezt akkor gondoltad volna meg, édes czimborám, szólt közbe Pelargus, a mikor ily kegyetlenül megsértetted. Ne azt nézted volna, hogy a feleséged térdepel előtted, hanem azt, hogy a mi leghasznosabb szolgálattevő közbenjárónk kéri tőled a jutalmát. Mit fecsérled te a mi aranyainkat, a mire olyan nagy szükségünk van? holott ő csak egy csókot várt tőled, s bizony nem tört volna ki bele a fogad, ha megadod neki.

– Kölyök! Ne tarts nekem leczkét.

Fabriczius a huzalkodók közé veté magát.

– Azt mondom, czimborák, hogy a veszekedést halaszszuk holnapra, most pedig szedjük a sátorfát s igyekezzünk a lovainkhoz eljutni! mert Kézsmárk ide csak egy óra járás, s két óra mulva a nyakunkon lehetnek a Löffelholtz dragonyosai.

– Az biz igaz! mondá Pongrácz, a hogy a szemeit szikrázni láttam, alig hiszem, hogy ez az asszony le hagyja menni a napot, a nélkül, hogy minden dolgunkat elárulja a labancznak.

– De nem fogja elárulni! kiáltá Pelargus. Azt már én fogadom.

– Te? ordított rá Korponay. Hogyan állsz jót érte?

– Megmondom. Nem hiszem, hogy ez az asszony el tudja a rábizott titkokat árulni valaha! Bármilyen haragért. Hogy egyenkint akármelyikünket lekéselni képes, azt nagyon elhiszem. A sárgarépához sem ülnék le vendégül többet, a mit az ő keze főzött. De hogy elárulja, hóhér pallosának adja a tulajdon édes apját, pedig annak a feje van legfelül, azt nem hiszem. Sohasem hiszem el.

– Én arra is képesnek tartom, hörgé Korponay.

– Te neked szabad őt nagyon rossznak tartanod, mert te tudod, hogy milyen jó volt; nekem semmi okom sincs rá, hogy szeressem; tehát nem is gyűlölöm. Lehetetlennek tartom, hogy egy asszony vérpadra vigye mindazokat, a kiket szeretett. Ez egy rémalak volna, a milyent a mythologia sem birt kitalálni. Hanem ez hát csak hit. Én bizonyosságot akarok ti nektek nyujtani. Magamra vállalom, hogy utána megyek ennek az asszonynak. Kisérni fogom őt nyomról-nyomra, mint a véreb. Se éjjel, se nappal egy lépést nem fog tenni, hogy azt meg ne tudjam. Nekem mindenütt vannak jó czimboráim, a kik segítenek. Úgy körülfogom őt, mintha hálóban volna. És ha egyetlen egy lépést talál tenni, a mi azt mutatja, hogy ügyünket elárulni készül, esküszöm az élő Istenre és apám, anyám örök lelki üdvösségére, hogy akkor én viszem halálra azt az asszonyt, mielőtt az árulást elkövethette volna. Ti járjatok a magatok utjain, én megyek az enyimen. Mától fogva nem vagyok ember, csak a szegődött árnyéka egy másik embernek. Ti gyűlöljétek őt, féljetek tőle, piszkoljátok a nevét. Én szeretem őt, ragaszkodom hozzá s lemosom a nevéről a szennyet; ha kell, a saját vére hullásával.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ráhagyták, hogy fusson hát utána; ők, a többiek, futottak a lengyel határ felé.

XXXVIII. FEJEZET. RECIDIVA.

Ő pedig futott, mint a szarvasgim a nyakába harapott hiúzzal.

Ez a szó kergette világgá.

«Fizessünk neki ezer aranyat!»

Épen, a hogy a labanczok mondták:

«Azért, hogy elárultad nekünk a fejedelmet, ezer aranyat kifizetünk.»

És emezek is tudják már, hogy az ilyen szolgálatnak ilyen a jutalma. Nem becsület, nem szeretet; pengő pénz, a mit erszénybe lehet seperni.

Kihez fusson a panaszával? Ki érti meg?

Az egyik férfi kikomplimentezi a házából, ájtatos, kegyes, philosophus beszédekkel, a másik kitaszítja gorombán.

«Fizessünk neki ezer aranyat!»

Mi kellene még más?

Csak nem kérdezhetik tőle azt, hogy hát a szived fáj-e?

Ha fáj, ott a doktor, kérjen rá balzsamot. Patikában adják.

Eszébe jutott a doktor. A tudós Cornides Lőcsén. Hiszen tulajdonképen azért jött ide fel, hogy azzal beszéljen, s rábirja, hogy pakoltassa fel magát s utazzék le Dobsináig meg Krasznahorkáig, a két beteg gyermeket megkuruzsolni. Hanem ahhoz pénz kell, sok pénz, mert a doktor nem utazik ingyen. Lám milyen okos dolog lett volna azt az ezer aranyat behurkolni, és nem adni nyugtatványt róla.

Az a másik ezer ugyan fogytán van már, tán alig cseng belőle egy pár a tarsolyban, az egész gazdasága ez a szekér alma. Ha azt eladhatja, viheti a tót parasztszekéren a finnyás doktort magával.

Szó sincs róla. Csak olyan kódorgó vad gondolatok ezek. Nem gondol ő most a beteg fiával sem.

Ismét lejtőn fel visz az út, sűrű fenyőerdő között. A nő leszáll a szekérről, hagyja czammogni a lovait, maga a füves útfélen bandukol ostorpattogtatva. De nem keres négylevelű lóherét, hanem letépi bokrétának azokat a haragos kék sisakvirágokat, a miknek kelyhében, Mars sisakjában egy pár fehér galamb ül, Vénus galambjai. Szép virág, szebb jelvény: de halálos méreg. «Farkasölő gyökérnek» nevezik a népek. Jól mondta Pelargus, hogy nem szeretne ahhoz a sárgarépához leülni ebédre, a mit ennek az asszonynak a keze fog főzni.

Egyszer csak nagy trombitafuvással jön szembe reá egy postaszekér, mit tizenkét dragonyos kisér, annak a jeléül, hogy valami előkelő rangbeli személy utazik a hintóban. Van oka a fullajtárosnak olyan nagyon trombitálni, mert Korponayné lovai már megint legelészni álltak az útfélre s e közben a szekeret épen keresztbe állították az uton. A postaszekérnek meg kell állnia, a postás pogányul fujja a trombitát, hogy előidézze az erdőből a hanyag lóhajtót, a hintó belsejéből két asszonyság feje dugódik előre, mind a ketten zsémbelnek, erősen szidják az utjokat elálló parasztot.

Julianna jól ismeri mind a kettőt. Az egyik Löffelholtz tábornokné, a másik a kis Blumevitzné, a Fabriczius leány: Julianna kedvencz kicsikéje.

Egyszerre pajkos kedve támadt. Odafut a szekeréhez, s tele veszi a két markát szercsikával s odaállva a hintóhágcsóhoz, palócz paraszt kiejtéssel odakiált nekik:

– No hát má nasságos asszonykák, nem vesz keetek egy kis szép aumát?

Azok elszörnyedve csapják össze a kezeiket s felsikongatnak.

– Julianna te! Korponayné!

Ő meg kaczag, csak úgy reng bele a két válla.

– Micsoda komédia ez? kérdé Löffelholtzné, az első ámulásból magához térve.

– Semmi komédia. Igen rendes dolog. Almát árulok.

– Te almát árulsz?

– Hát valami életmód után csak kell látnom, ha már nagyságos asszony nem lehetek.

– De te tréfálsz?

– Hogy tréfálnék? Azt tudjátok, hogy az uram birtokait elkobozták; az apámhoz nem mehetek, mert az agyonüt; valahány úri ismerősöm, módos atyámfia, az mind eltagadja előlem magát. Sehol be nem fogadnak, hát csak így az országúton kell éldegélnem.

– Hát Andrássy? kérdé Löffelholtzné. Hiszen mikor itt voltál nálam nem régiben, s visszakérted a képeskönyvét, a mi neki oly jó hasznára volt, mert bizony mondom, hogy nagyon segített neki a kegyleveléhez, hát akkor mondtad, hogy odaviszed hozzá. Azóta özvegy is lett. Hát nem fogadott jól?

Most kezdett még csak igazán kaczagni Julianna.

– Hahaha! Andrássy! Az én Lovelaceom! Az remetévé lett, könyvet ír: triplex philosophia a czíme; s minden reggel egy szegfüvet visz a megholt feleségének, s ott imádkozik naponkint három óra hosszat.

De erre már általános volt a kaczaj.

Hahaha! Andrássy István imádkozik! Zsolozsmát énekel. A hátát korbácsolja! Bőjtöt tart! Keresztet hány magára a szép asszony közeledtére! Hahaha! Ezt el kell mesélni.

Az asszonyok kiszálltak a hintóból, összeölelték, csókolták a véletlenül feltalált barátnét; beleharapdáltak egy pár almájába, s aztán késztették, hogy üljön be közéjük a hintójukba, majd az almás-szekeret elhajtja a postaszolga, a ki kerékkötni van itt.

– De biz almáimat nem bizom ebfogakra, mondá Julianna. Mert én az után élek.

– Ugyan ne bolondozz, unszolá Krisztina, a nyakába csimpeszkedve, nekem bizony nem árulsz almát faluról-falura, mint a hienczek, odajösz hozzám Lőcsére, s ott maradsz, soha nem eresztelek el.

– Hiszen te magad is földönfutó lettél, elvették a bécsiek az apád birtokát a kegyleveled daczára.

Löffelholtzné közbeszólt:

– De már visszaadták. Csak te jer most velünk. Százféle mondanivalónk lesz, a mi rád nézve is igen örvendetes. Épen tegnap érkezett meg a nyiltparancs, hogy Blumevitzné a Fabriczius-féle birtokokba visszahelyeztessék, annak az örömére megyünk most Lőcsére. Alauda, meg Belleville lovagok várnak ránk nagy ünnepélylyel. Az úton majd elmondjuk a többit.

– De így csak nem mehetek Lőcsére, ebben a parasztruhában, másféle öltözet pedig nincsen velem.

– Az sem baj. Adok én az én ruháimból egyet. Tudod, hogy rád illenek az én öltözeteim, majd itt Poprádon megállunk a Husz apó vendéglőjében, ott átöltözködhetel.

– Poprádon? Husz apónál? Hahaha! Kaczagott Julianna, s aztán szilaj jó kedvvel ugrott fel a hintóba. Ez fölséges lesz!

Volt oka így kaczagni; eléggé csiklándozhatta a szivét az a tréfás gondolat, hogy a nemes kurucz vezérek hogy fognak az ablakon kiugrálni, mikor őt visszatérni látják azzal a tizenkét dragonyossal.

Nem kérette magát tovább, beült a barátnéi közé s folyt aztán a vidám terefere; egyszerre mind a hárman beszéltek és mesélték egymásnak, a mi velük és körülöttük történt, s azért mind a hárman megértették egymást. Az asszonyoknak megvan erre a különös adományuk.

Juliannára nézve csakugyan fölöttébb érdekes tudósítások voltak azok, a miket a barátnőitől megtudott.

III. Károly, az új király, Spanyolországból megérkezett s azzal egyszerre nagy fordulat állt be a bécsi kormányzatban. Illésházy befolyása helyett Pálffy Jánosé érvényesült. A király megerősítette a szathmári békeszerződést s annak minden következményeit érvényesíteni sietett. Összehivta az országgyülést Pozsonyba, követválasztás lett az egész országban, a királyi meghivók már szétküldettek. A zaklatások megszüntek, a letartóztatott főurakat és nemeseket szabadon bocsátották, sok elkobzott vagyont visszaadtak, sok megigértre új kilátást nyitottak. Így jutott Blumevitzné is hirtelenében az apja birtokába vissza. Az amnestia újra ki lett hirdetve, a visszatérőknek új időhaladék engedve. A király azt óhajtja, hogy a nemzet teljesen kibékíttessék, mert az ország rendeivel családjának örökösödési uralkodását akarja elfogadtatni.

Ezek mind nagyon «jó» hirek voltak Korponaynénak.

Már tudniillik nem annak a Korponaynénak, a ki lázadást és összeesküvést ojtogatni, beszemezgetni járt szerteszét az országban, mindenféle vadonczba, gyékényes paraszt-szekéren, hanem annak a másik Korponaynénak, a ki a kész érett arany almát leszedni jár, négy lovas hintóval.

Blumevitzné már megkapta a magáét, Löffelholtzné is erősen biztatva van, hogy zöld ágra jut; most csak Pozsonyba kell menniök, s a formaságokat elintézni a hivatalos dicasteriumoknál. Ime együtt mehetnének mind a hárman, Korponayné is nyélbe süthetné most a maga dolgát.

– Csak megvan a donatiós leveled, a lőcsei kapitulatióból? kérdé Löffelholtzné.

– Oh azt mindig magammal hordom, szólt Julianna, a keblére tapintva, s nyomban ijedten kiálta fel: «Szentséges Isten!»

– Mi az? Nincs nálad?

Julianna ki akart ugrani a hintóból, szerencséjére visszatartották.

– Nincs meg a donatiós leveled?

Az megvolt. Hanem erről a levélről más jutott az eszébe Juliannának, a miről e perczig csodamódon megfeledkezett. Az összeesküvők levelei. Valamennyi veszedelmes levél, a miket, az apja utasítása szerint csak akkor kellett lészen átszolgáltatni az urának, a mikor búcsút vesz tőle. Szép búcsúvétel volt! Azok a levelek mind egy szarvasbőrvánkosba vannak bevarrva, s ez a vánkos ott maradt az almás szekéren.

– Hova akarsz szaladni? kérdé Löffelholtzné. A fél lába már kinn volt Juliánnának a felhágón.

– Ott hagytam a szekeremen. Futok vissza érte.

– Minek futnál? Elnyargaltatunk érte egy dragonyost, az elhozza. Miben volt?

– Nem! Nem bizhatom idegen kézre. Magamnak kell érte mennem.

(Hiszen ha azok a levelek a császáriak kezébe kerülnek, a legelső, a kinek a feje gurulásnak indul, magáé a szép asszonyé!)

– Hát akkor inkább visszafordulunk a hintóval.

Szerencsére a véletlen kisegítette Juliannát e kétségbeejtő szorongattatásból. Azaz, hogy nem a véletlen, mert ilyen nincs, hanem a körülmények logikája.