Part 17

– Mégis maradjon egy kevéssé. Valamit akarok átadni. Kegyelmed is hozott nekem ajándékot, a minek az értékét nem lehet felbecsülni, azt viszonozni kötelességem. Andrássy István soha adós nem volt. A levéltáram régiségei közt van egy sajátkezű levele Zápolya János királynak, melyben a Garamszegi Ghéczyek ősapját, harczban szerzett kitünő érdemeiért megdicséri. A kegyelmed atyja sokszor kérte tőlem ezt a családja büszkeségét képező nevezetes irást, én azonban nem akartam attól soha megválni, mert régi okmánytáramnak ez egyik legféltettebb kincse, Zápolya saját kézirása, királyi pecsétjével, a mi nagy ritkaság. Ghéczy Zsigmond uram, tudva, hogy ilyesmi nálam pénzért nem eladó, értékes cserét kinált helyette. Egy Pelsőczi Bebek-féle bronz-ágyút; a mit ő valahol elrejtve tartogat. Én azt sem fogadtam el. Most átadom kegyelmednek ezt a nagyon becses régi iratot, örvendeztesse meg vele az öreget. Ezzel rovom le az árát a visszaadott Pantheonnak.

Juliannának duplát villámlottak a szemei.

– Köszönöm, oh uram, rebegé meghatottan, de lássa kegyelmed, ha én ezt a nagy kincset érő levelet haza viszem az apámnak, azt fogja kérdeni, mi áron kaptad azt te? s még majd rosszat gondol.

Úgy elpirult hozzá. Azután folytatá:

– Azt meg nem mondhatom el neki, hogy ilyen meg ilyen pantheon nevű könyv volt a világon, a mi így meg így került a kezembe, a mi megint kegyelmednek volt ezért meg ezért drága. Hát ezt mind el nem beszélhetem az apámnak.

– Hát hogy legyen?

– Irjon kegyelmed egy sor irást mellé, a miben felajánlja apámnak, hogy elfogadja tőle az ajánlott Bebek-féle ágyút cserébe, s küldi helyette a magyar király levelét, a mit óhajtott megkapni.

– Jó lesz. Azt megtehetem.

A levéltárhoz, ha az udvarra nem akartak lekerülni, a kápolnán, sekrestyén és azon a virágos kis kerten keresztül lehetett eljutni.

Andrássy elvezette oda magával Korponaynét.

Kicsiny kertecske az, a hol az Andrássyak ősanyjai, szegfűveik pompájában gyönyörködve, várták hadjáratokból hazatérő uraikat, s fésülgették ezüst fésűvel fiacskáik aranyhaját, megtakarítva minden kihulló szálat, hogy fel ne szedje a madár. Alig nagyobb a tér hosszában húsz, széltében tíz lépésnél. Annak is csak a déli oldala virágoknak való, mert a másikon árnyékot tart az a tömör bástyafal, a melyiknek a szegletéről egy Andrássy, Fischer predikátort, az evangelikus esperest aládobatta.

A szegfü volt az akkori kertészdivat uralkodó virága, ez a rokonszenves, télen-nyáron mindig virító, állhatatos virág (talán azért olyan nagy kegyencze a magyar asszonyoknak, hogy annak a jelképét minden himzéseiknél használták). Egész tudomány volt azoknak a neveit mind megtartani a fejben. Regényalakok és mythosi nevek, fejedelemnők, diadalok emlékei voltak neki tulajdonul adva. Csak a vén franczia kertész tudta elsorolni valamennyit; Apelles, Medor, Daon Royale, Artamene, Victorie de Mastric, Feu de Ligny, Celimene, Grand Turque. Többre ment a számuk kétszáznál, a színváltozatok minden pompájában, szeszélyesen petyegetettek, irombán felemásak, csipkézettek, sávozottak, sok színben vegyített talitarkák, jászvörösek, a vén kertész elmondta, melyiket hol termesztették, ki volt a keresztapja?

Julianna úgy járt végig a kis kerten, mint egy álmodó. Arra gondolt, hogy milyen kegyetlen büntetés lett volna az, ha az első bűneset után a lángpallosos angyal csak Évát kergette volna ki a paradicsomkertből, Ádámot pedig benn hagyta volna, egyedül, hogy minden fűben-fában megtalálja annak az emlékét, a kit elveszített. Egyszer megállt Julianna egy szegfű előtt, mintha valami megállította volna. Annak a neve volt «Rose blanche». Tiszta fehér virágú szegfű, mely egészen a rózsához hasonlított.

– Én ezt találom a legszebbnek, mondá a nő a kertésznek.

– Valóban, megboldogult jó urasszonyunknak is ez volt a kedvencz virága, viszonzá a kertész.

A szegfüvön csak egy kinyilt virág volt, azt leszakítá a kertész s kedveskedett vele az urától vezetett látogatónőnek.

Julianna úgy vette azt reszkető kezébe, mintha azt nézné utána, nem vérezte-e be a kezét a leszakított virág?

A levéltárból, a hol a Ghéczyek családját érdeklő irás előkerült, visszatértek Andrássy irószobájába. Az iróasztalon állt drágakövekkel kirakott remek rámában Serédy Zsófiának menyasszonykori miniature képe, Julianna mikor nem nézett rá senki, lopva odatűzte a rámához azt a fehér «Rose blanche»-t. A kinek, a míg élt, a szive virágait nem sajnálta gyökérrel kitépni, most félt e kedvencz szegfüvirágából egy szálat elvinni magával.

Andrássy István pedig a kandalló tüzébe bámult.

A pantheon egészen elégett már, a kapcsai leváltak, az izzó papirlapok egyenkint nyiladoztak szét egymástól, a fekete korommá égett lapokon még futkároztak végig azok a tűzkigyócskák, a mik betüket látszanak irni a halottá vált papirra. Talán ez a két ember el is tudta olvasni azokat az ismeretlen tűzbetüket? Nem mondták el egymásnak, mit olvastak?

Nagyon hosszú utat tettek meg mind a ketten azon nap óta, amelyen legutoljára együtt forgatták kezeikben ezt a közös albumot, a mikor a szép asszony művészi csinnal rajzolta az előtte ülő arczképét ezen könyv lapjára. Milyen türelmetlenül várta ő akkor, hogy mikor lesz vége? Most volt vége.

Azóta körülkerülték a földet, hogy újra összetalálkozzanak.

Azóta Andrássy filozof lett. Az is csak elméletben, a szivében nem lakott a bölcsészek hideg megfontolása, az élettel leszámolt nyugalom, hanem az ellentéte az eddigi szenvedélyes hajlamoknak, a méla búskomorság.

Az olyan éles asszonyi szem, mint Juliannáé, egy körültekintésre felismerte ezt a változást. A hősből anachoréta lett. A könnyelmű ledér férfi az elhagyott, elfeledett, halálra kínzott feleség emlékeit gyüjti maga körül. Mit keres egy bölcsész szobájában egy kerekes rokka? egy befejezetlen himzet, a rámára felfeszítve? A meghalt nő valószinüleg idemenekült ezekkel az asszonyi foglalkozásaival az utolsó napokban, mikor a dervis generális a várat megtöltötte a mezei hadakkal, ezt a szobát (a könyvtárt!) respektálta a kurucz, s Andrássy István azután mindent azon a helyen hagyatott, a hol a nő ott feledte, semmihez azóta hozzá nem engedett nyulni. Valóságos cultus tárgya lett előtte minden, a mi e házban az elhunyt feleségre emlékezteti.

Hát még aztán a két gyermek?

Még azokat is meg kellett látni Juliannának.

A két fiu czivódva rontott be apjuk szobájába. Nekik szabad bejárásuk volt hozzá.

Azon czivódtak, hogy a kisebbik nem akarta megengedni a bátyjának, hogy ma kilovagoljon, mert erős szél fú, megrontja magát, inkább ő is otthon marad a kedveért s játszik vele türelemjátékot, bástyarakást.

Mikor a szobába berohanó fiuk egy idegen asszonyt megláttak az apjuk szentélyében, nagyot bámultak. Hogy került ez ide? mit akar ez itten? Mind a ketten oda huzódtak az apjuk mellé. Talán eszükbe jutott, a mit egykor a dervis generális bátya beszélt előttük és az anyjuk előtt arról a szép asszonyról, a ki olyan irgalom nélkül tépi ki az ő anyjuk szivéből az élet örömeit s gondolták: «nem ez az?»

Mikor ott térdepeltek az apjuk arczképe előtt, mikor azért imádkoztak, hogy szólaljon meg, védje magát e vád ellen? Nem úgy volt-e? Szótlanul bámultak a nőre.

Andrássy oda vonta a térdei közé a nagyobbik fiut s megczirógatta a fejét. Látszott a fiu arczán a titokteljes kór ijesztő kifejezése, túlságosan piros ajka, viaszsárga arczszine, s valami rémlátó tekintet a szemekben úgy jósolták a számára megirt balvégzetet. S a beteg kinézést még aggasztóbbá tette az az önvádterhes fájdalom, a mivel a fiu az apján csüggött, a hogy annak a kezeit, orczáját csókolta. Minden csók egy bűnbánat, egy bocsánatkérés volt, azért az önfeledt pillanatért, a mikor az ágyút az apja ellen irányzá.

Julianna a szemeit törlé.

– Mintha a magamét látnám.

Andrássy elhihette, hogy ezek igazi könyek.

Őszinte érzelemmel nyujtá kezét Juliannának.

– Maradunk ezentúl igaz jó barátok.

– Azok maradjunk, mondá a nő. Talán tehetek is kegyelmednek egy jó szolgálatot. Nekem is van egy beteg fiam, a kihez le akarom hozni Lőcséről doktor Cornidest, a hires orvost, a kit kegyelmed is jól ismer. Az itteni doktorok nem tudják kitalálni a baját.

– Épen mint az én fiamét.

– Ha rá birom venni a tudós doktort, hogy megtegye ez utat Gömörbe, akkor elküldöm őt kegyelmedhez is Krasznahorkára, ha ugyan még itt fog akkor a tábornok úr lenni a várában.

Andrássy István félreértette ezt a mondást.

– Láthatja kegyelmed, mondá Juliannának, mennyire nincs akaratom ezt a helyet elhagyni valaha.

S tekintetével azokra a megholt hitvesétől ott feledett tárgyakra mutatott, míg végre gyermeke halavány arczán nyugodott meg vele.

– A kegyelmed akarata, tudom, hogy meg nem ingatható, azonban vannak a fátumnak oly erős hatalmai, a mik a mi akaratunkat megtörhetik.

– Nem ismerek ilyen erőt, mondá a hős vezér nyugodtan s megcsókolgatva a fiai orczáját, elbocsátá őket magától, gyöngéden sugdosva hozzájuk, hogy csak legyenek jó testvérek és szeressék egymást, ma ki ne lovagoljanak, mert erős szél fú; játszszanak inkább tekével.

Azt nem mondta nekik, hogy mikor kimennek a szobából, üdvözöljék ezt az urasszonyt idebenn.

Aztán odalépett az iróasztalához, melyen megkezdett nagy filozofiai munkájának ivei voltak elszórva. Julianna ott ült a karszékben az asztal mellett.

Andrássy hamis nyomon járt.

Azt ugyan föltette erről az asszonyról, hogy csakugyan az érzés hozta ide, a lelkiismeret nehéz lidércznyomása. Az asszonyszív csupa babona. A képzelődés ad neki életirányt. Kedélyének szüksége van arra, hogy valami vezekléssel meg legyen nyugtatva. Ez a csodatevő Boldogságos Szűzhöz nem zarándokolhat, mert protestáns, tehát itt kellett neki keresni azt a közbenjáró szentet, a kit saját keble pokolrémei ellen invocáljon.

De ennek mégis kellett valami más okának is lenni az idejövetelre.

Hogy ez a rejtett indok nem a szerelmi epekedés, azt elhitte Andrássy. A ki ott tudta őt feledni a poprádi vendéglőben s még egy istenhozzádra sem állt meg a kedvéért, hanem nyargalt egy hiu csalóka ábránd után, az a nő nem érez mélyen.

Hanem azt hitte felőle, hogy ez most a bécsi udvartól van ide küldve (az ő jó barátaitól). Azok bizonyosan keveslik az eddig tett szolgálatait, nem érik be azzal, hogy Andrássy Istvánt a fejedelem ügyétől eltántorította, még azt is szeretnék, ha rábirná, hogy valósággal az ő szolgálatukba álljon. Ott most nagy szükség van magyar kiváló főurakra, ha az országot új alapon akarják rendezni. Ez volt a gyanuja. Nem is sejtette, hogy az ellenkező oldalról ássák a futó-árkot.

– Lássa kegyelmed, szólt Juliannához, szétszórt irataira mutatva. Ez az én mindennapi foglalatosságom. Bölcs könyvek, a mik a világot megitélni tanítanak. Minden hiuság, nagyravágyás oly idegen rám nézve, mint a chinai szokások. Nincs az a fényes polcz, a miért ezt a könyv dohától átjárt zúgot fölcserélném. Azokat a szegfüveket nem adnám a Bourbonok liliomaiért, sem a római pápák arany rózsáiért. S a milyen nagyon megszokták az udvari marsallok minden reggel megjelenni az uralkodó levéején, s megkérdezni, hogyan nyugodott felséged? olyan megszokott utam nekem, minden nap elmennem ahhoz az üvegkoporsóhoz, s megkérdeni: «hogy aludtál, lelkem?» És ha a csaták trombitáit fúnák az ablakom alatt, a falra akasztott kardom meg nem rezzenne tőle. Nincs nagyravágyásom!

Julianna nagyot sohajtott, aztán megszorítá Andrássy kezét.

– Ezt mind tudom. Sőt értem. Az én nagyravágyó álmaim is felébresztett álmok. Magam is keresem a buvóhelyet, s örülök, ha megtaláltam, akármilyen szomoru is az. Minden élettelen tárgyban, a mi valami emlékhez köt bennünket, megtaláljuk a beszélgető társat. Tudom én azt, hogy mikor a fájó szív igy belenőtt az emlékeibe, olyan mint a mandragoragyökér, hogy sír bele, ha erőszakkal kitépik. Annál fájdalmasabban esik arra gondolnom, hogy kegyelmednek ezt a helyet bizony itt kell hagyni.

– Nekem?

– Rövid időn pedig.

– Mesemondás! Ha én nem akarom? Parancsol nekem valaki?

– Azt hiszem, hogy olyan ember, a ki parancsoljon, akad az országban; a kérdés csak az, hogy engedelmeskednek-e neki? Nem volna kegyelmednek még tudomása róla, hogy Bécsben Andrássy Pétert nevezték ki gömöri főispánnak?

– Az nem lehet! Hisz a főispán én vagyok.

– De miután kegyelmed Rákóczy hive volt, s a capitulatio után nem sietett fel Bécsbe, homagiumát præstálni, a kanczellár kegyelmedet szépen skártba tette.

– Engem! Skártba! kiálta a főúr, olyat ütve az öklével a triplex philosophia közé, hogy annak levelei szerteszét repültek.

Meg is restelte a dolgot, s megint rendbeszedte a megbántott papirost s nyugalmat erőszakolt magára.

– Hát «fiat piscis!» – «Legyen lud, ha kövér!» Legyen Péter bátyám a főispán, ha ért hozzá.

– Az pedig ért hozzá, higyje el az uram! Mint jól értesültem, már útban is vagyon egy ezred sziléziai muskétással, hogy beszálljon Krasznahorka várába s átvegye kegyelmedtől a vármegye gyüléstermének és az archivumnak a kulcsait, a mik a főispánt illetik meg. S miután a sziléziai muskétások és a kegyelmed palotás hadai egy várban meg nem férhetnek, az egyiknek ki kell innen vonulni. – Kegyelmed maga sem maradhat e helyen, mert a hatalmas főispán a maga uri vendégeivel, a karok és rendek seregével, a kik fel fognak gyülekezni, össze nem szorulhat. – Ez már mind el van végezve s kegyelmed számára ki van jelölve a betléri kastély, a hová a gyermekeivel együtt kitelepedhetik, s viheti magával a bölcsesége könyveit, a kertje szegfüveit, még az üvegkoporsóban alvó halottját is.

– De Szentháromság ugy segélyjen! Azt ők nem érik meg! ordítá fel haraggal a hős vezér, s olyat rúgott az útjába került kutyabőrös eklektikuson, hogy az a szögletbe repült.

Odavolt már mindenféle philosophia. Valamennyi bölcs mondásból, a mit megörökítettek papyruslevelen, viaszktáblán, pergamenen, és obeliszkok oldalain, csak ez az egy maradt érvényben: «ne bántsd a magyart!» a kard lapjára beedzve.

– Igen sajnálom, ha megzavartam ezzel a hírrel a kegyelmed nyugalmát, szólt mentegetőzve Julianna és menni készült.

– De sőt nagy hálával tartozom érte, várjon, míg a levelet megirom Ghéczy Zsigmondhoz.

Maga sem tudta tán, hogy mit ir ebben az indulatában.

Julianna véghezvitte azt, a miért ideküldték.

XXXVI. FEJEZET. A VÁRT JUTALOM.

A milyen mankón típegő anyókául jött be a várba Juliánna, éppen olyanul távozott el onnan. Valódi alakjában csak a vén kertész látta őt és a két gyermek. Egyik se beszélt a cselédséggel a család titkáról. Korponayné eltünhetett nyomtalanul.

Azontul aztán folyvást elváltoztatott alakban jelent meg hol itt, hol amott; Dunáninnen, Dunántul.

A mennyi viharnak a magját ez az asszony jártában keltében elvetette, az elég volt egy országot felfordítani. És mindezt a nélkül, hogy a szövevényének a szála valami be nem avatottnak a kezébe került volna.

Andrássy István csakugyan beváltotta azt a szavát, a mit sértett szive haragjában kimondott. Megizente a Péter bátyjának, hogy a ki Krasznahorka várába be akar jönni az ő engedelme nélkül, tizenkét fontos ágyúkat hozzon magával, mert az övéi is olyanok. A jó Andrássy Péter aztán el se hozta magával Pozsonyból a sziléziai muskétás-ezredet, hanem elütötte – vétette valahogy a dolgot Illésházynál, hogy hagyjanak békét az Istvánnak, mert még most nagyon el van keseredve; a mig a gyászesztendeje tart, ne háborgassák. A dolog aztán abban maradt. Lehetett Gömörbe præsidiálisokat is küldeni, úgy sem fogadta meg senki. Követet majd küldenek, ha lesz országgyülés, maguktól is. Ott van az alispán, Gyöngyössy uram, elvégzi az.

Hanem a kurucz összeesküvők ezt az ellenszegülését Andrássy Istvánnak gyorsan a maguk terveibe tudták illeszteni. Bercsényi Lengyelországból azt izente a Rákóczypárti főuraknak és hadvezetőknek, hogy az új fölkeléshez igyekezzenek megnyerni a győrvári hőst; olyan jó hadvezére nincs több a magyarnak. – Hogy bezáratta Krasznahorka kapuját a labanczok előtt, ez egyszerre az egész kuruczság bálványává emelte Andrássyt. Elhagyták a «korcsmageneralis» nótáját, s mást kezdtek felőle:

«Andrássy homlokán Virul a borostyán» «Esik eső karikára Az Andrássy kalapjára, Valahány csepp hullott rája, Annyi áldás szálljon rája.»

A palóczok meg ezt a nótát énekelték:

«Andrássy lesz a fiskális; Pöröl az a királylyal is.»

Aztán az összeesküvésnek minden fonala a vén Ghéczy Zsigmond kezeibe futott össze. Ő levelezett a mágnásokkal. A krasznahorkai siker után teljes bizodalma volt a leányához. – Nem bánta ő, akármivel hódította is meg Julianna a hős vezért; az ő dolguk! Nem is kérdezősködött a felől. Gondolta, bizony nem a «szentek hegedüjéből» énekeltek, mikor magukra voltak.

Künn Európában is keveredett a világ: új háboru készült Francziaországgal; a török szultán Rákóczyért küldött. Kedve támadt egy kis hadakozásra; idebenn meg a bécsi magyar urak minden bölcseségüket commassálták, hogy mentől több olyan bolondot tudjanak kitalálni, a mivel a magyar nemzetet jobban elkeserítsék. Elfogatások, elkobzások napi renden voltak, a becsületest üldözték, a bűnöst futni hagyták; a vallási villongást ujra felélesztették; az elkobzott vagyon felett egymás között ortályoskodtak; s mikor valami nagyot akartak tenni, akkor nevetségessé lettek.

Julianna épen egy veszedelmes körutból tért vissza. Rendre járta a magyar főurak kastélyait; ott volt a Rádayaknál, Vayaknál, Esterházyaknál, Ordódyaknál; leveleket hozott valamennyitől. Mikor azokat a feje alá tette (vánkosába rejtve), mintha csak mérges viperákon aludt volna! Egy kiszabaduljon belőlük s úgy megcsipi, hogy belehal.

Ghéczy Zsigmond nagyon meg volt elégedve a leánya végzett dolgaival, mikor ez a mindenünnen elhozott leveleket átadá neki.

– Bonus, bonus! (Ez volt az öreg szavajárása, ha valamivel meg volt elégedve.) Látom már, hogy megtartottad a hűséget. Nem vagy az anyád leánya, hanem az apád ivadéka. Az elébbeni dolog legyen megbocsátva.

S hogy a bünbocsánatát meg is pecsételje, előhivta Juliannának a kis fiát.

– Most már megengedem neked, hogy az anyádat megcsókold. Jó asszony, szeretheted.

Azt a világért sem tette volna, hogy ő maga adjon egy bűnbocsátó csókot a leányának. Annyira tán soha sem is fog meglágyulni, csak a kis porontyot szabadította fel a tilalom alól.

No hát! Már van egy lélek a világon, a kinek szabad őt szeretni. – Talán még majd a többiek is megbocsátanak.

– Már most még egy utat kell megtenned, szólt az öreg. Ezeket a leveleket, a miket az urak hozzám küldének, a fejedelem kezébe kell juttatni. Érts meg, mi módon? – Te azonnal neki indulsz, egész parádéval, mintha Lőcsére utaznál a régi barátnédat meglátogatni. Onnan azonban kiosontasz Poprádra és megszállsz a vén Husz vendéglőjében.

Juliannának ideges rángatózás fogta el az ajkait. Mire emlékezett vissza?

– Az egy jó kis félreeső hely, folytatá az öreg, egészen arra való, hogy egy pár szerelmes a világ szeme elől elbujva, turbékolhasson benne.

Julianna némán könyörögve kulcsolta össze a kezeit.

Az öreg nevetett.

– No hát nem szép apai gyöngédség ez tőlem, hogy a menyecskeleányomnak még arról is gondoskodom, hogy a szerelmesével háborítatlanul találkozhassék?

Julianna eltakarta lángvörösre gyuladt arczát.

Az öreg cholerikus nevetéssel döczögteté a szót.

– Hát bizony van is azon mit pirulni? Hisz az egész világ tudta is, hitte is, hogy szeretitek egymást. Még nagyobb igazságért ez a kis poronty is ennek a tanubizonysága. Hát nem te ajándékoztad ezt az apjának?

– Az uram lesz ott? rebegé Julianna, s egymásután eltünt az arczáról az a lángvörösség, de a helyébe állott halaványságnak édes mosolygó kifejezése volt.

– Az uram lesz ott!

– Igen, ő vár ott rád. Lehet, hogy még más valaki is. Vagy pedig te fogsz ő rá várni, ha hamarább érkezel. Elmondod neki élőszóval, a miket tapasztalásból tudsz; meg a miket én tőlem hallottál. Elébb az ország dolgáról beszélsz vele, csak azután a magadéról. Megmondhatod néki, hogy én kiengesztelődtem irántad. Aztán tégy vele, a mit akarsz. Nem kell téged arra tanítani. Az anyád is épen úgy tett. Nemcsak engemet csalt meg a szeretőjeért, hanem a szeretőjét is megcsalta én végettem. Sokszor ott hagyta a faképnél, mikor legjobban várt reá s hozzám jött – nekem turbékolt. Olyanok az asszonyok. S a férfiak is arra valók, hogy igy tegyenek velük. – Nem bánom én: nevetek rajta. Hanem csak arra az egyre kérlek, hogy a rád bizott leveleket addig ne add a szerelmes urad kezébe, a míg búcsúzni nem kezdtek. Ez legyen az utolsó.

Julianna engedte ezt a hideg mérget a szivére csepegtetni. Szenvedett az anyjáért is, meg magáért is. – És el kellett viselnie, mert igaz volt, a mit az öreg mondott:

«Te kunkora bajuszos dali legény, azt ne hidd valahogy, hogy csak a te kedvedért csalják meg a deres szakállut! Épen annyiszor csalják meg a te kunkora bajuszodat a deres szakállért. Gazdag az asszonyszív! Kétfelé osztva is elég kincs kitelik belőle. Ma nekem, holnap neked! Egyszer a majmon van a sor, másszor a medvén.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Igaz volt az öreg mondása. Julianna most a férje után vágyott, azt kivánta visszahódítani.

Összehasonlítást tett a két férfi között, s ez nem ütött ki a titkosan imádott javára.

Andrássy Istvánnak az egész jellemén a kedély uralkodott, a hangulat irányozta az egész életét. Egy nemes fellobbanás megdicsőitő hatása alatt tudott a hősköltemények vezéralakjául kimagasodni, egy másik kedélyhangulatban pedig lesülyedt a sybarita kéjmámor tunyaságába; – mikor a szabadság nemtője csókolta meg, akkor félistenné alakult át, ha a szép mænade ölelte meg, lett belőle szatir. Ennek sem maradt meg. Egy halott arczától jéggé fagyott, lángjai kialudtak, eldobott kardot, thyrsust, pán sipot a kezéből, eltemette magát a dohos könyvek közé; búcsójárójává szegődött egy mumiának, philosophál, flagellálja magát és hajdani kedvesének erényes prédikatiókat tart. – Most ilyen az uralkodó kedélyhangulatja. Ez is meddig tart igy? – Mikor a lőcsei kis rejtek szobában szöghajának egy fürtje össze volt fonva a szép asszony egy arany fürtjével, hej nem bánta akkor, akárhány labancz muskétás ezred lopózik is be azalatt a várba, akármi lesz hősi nagy hiréből! és most, ni hogy elfeledte egyszerre philosoph elveit, ascetai ridegségét, nem is kellett neki a harczi trombitákat fujni az ablaka alatt, elég volt egy tollsip, mely büszkesége alvó dæmonát fölébreszté, hogy odadobja a keztyűt vakmerően a császári udvarnak, és mindezt miért? azért, hogy meg ne mozdítsák a helyéből azt az üvegfedelű koporsót, s le ne tapossák azokat a szegfüveket a német pattantyusok. Most megint egy hős lett, de kinek a hőse? Egy túlvilági alaké, egy halotté. – Az ilyen férfialak nem lehet eszménykép.

Mennyivel bámulatrakeltőbb az a másik alak, a kit igy hinak: «az én uram». Az egész jellem abból az érczből van öntve, a min nem fog a rozsda. Mindig ugyanaz, a ki volt; egy kimondott szavához sohasem hűtelen. Gondolat, szó és tett ugyanaz mindig nála. A balsors meg nem alázza, a bukás el nem ejti. Híve marad még az elveszett ügynek is, a mely eszményképe. Daczol a halállal, s a sötét jövővel. Mily állhatatosság! Mily igaz tiszta lélek!

Ha még ennek a bocsánatát is ki lehetne érdemelni!

S aztán megosztani vele a viszontagságokkal teljes életpályát! Együtt futni sötét erdőkön, sivatag pusztákon keresztül, egy közös palásttal betakarva, őrt állni az álmai felett s lesni az üldözők közelgő dobaját, ott állni mellette, mikor harczol, s kilőtt fegyvereit ujratöltögetni, sebét bekötözni, ölében tovább vinni, vele együtt halni.

Ez volt most a legujabb ábrándja.

Ő rajta is épen úgy a kedély uralkodott mindig; a hangulat vezette tetteit, mint annál a férfinál.

Asszonynak megbocsátják ezt. Azt mondják: gyöngeség a neved.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –