Part 16

– Tudom. Azért akarnám elfeledni, hogy fiam van. Mert jobban tettem volna, hogyha szétzuzom a fejét, minthogy keresztvizre tartám, mert az én dicsőségem az, hogy egy poronty született, egy Antikrisztus, a ki nem megváltója, hanem elvesztője lett a világnak! Ott lesz a nép imádságaiban: «fogantatott a gonosz lélektől!» örömhír lesz rám, ha azt hallom, hogy meghalt.

– Az Isten szerelméért! Hogy mondhatod ki ezt a szót?

– Térjünk másra. Hisz nincs nekünk semmi okunk a czivakodásra. Megcsaltak, úgy-e? A kik arany hegyeket igértek. Hogyne csaltak volna meg? Hisz Fabriczius leányát is kiforgatták az apja birtokából; pedig azt császári tiszthez adtad, hitét elhagyattad vele; apját, szülővárosát elárulni te tanítottad meg. Most az is földönfutó, mint te.

Ez egy új nehéz kő volt Julianna szivére. Hát az ő kedvenczét is szerencsétlenné tették azok, a kikben bizott? Ez is az ő lelkére támadó vád, az ő álmainak réme?

– Értelek már most egészen, mondá Korponay. Csalva vagy, sértve vagy, semmivé vagy téve. Magad üldözöd magadat. Dehogy kergetlek, dehogy állom el az utadat; hagylak magad elől futni. Velünk egy uton futsz most, azt látom; el is hiszem; belekerültél abba a forgószélbe, a mi bennünket sodor magával. Boszut akarunk állni, mink is, te is. Ebben találkozánk s még úgy jöhet, hogy sokszor fogunk egymás jöttére várni, a hogy ma vártunk s az is meglehet, hogy egyszer a hóhér a fejeinket egy kosárba dobja. De az én ajkam a tiedet megcsókolni még ottan sem fogja. Rám nézve nem vagy asszony, nemnélküli lény vagy. Úgy beszélek hozzád.

– Hallgatok csendesen.

– S felelsz egyenesen. Még én nem irtam alá az elbocsátó leveledet, elébb meg kell alkudnod velem. Mondd meg, hova tüntél akkor, a mikor még annyira tele volt veled a szivem, hogy haragomban meg akartalak ölni?

– Ott voltam a közeledben, a fali tükör mögött levő rejtekben.

– Az volt a titkos átjáró a szomszédházba?

– Igen.

– A honnan «ő» is átjöhetett te hozzád, te is «ő» hozzá, a mikor tetszett?

– Igen.

– Mikor előlem menekültél, oda mentél ő hozzá?

– Akkor nem, mert a vezérek és a senátorok ott voltak nála s a capitulatióról tanakodtak. Hanem korábban voltam ott. A mint a császáriak megrohanták a szobájában s kelepczébe keríték. Akkor segítségére siettem.

– Hát e szerint a tábornok nem tud semmit az árulásról?

– Semmit sem. Mikor a rejtett átjárót felnyitottam, akkor épen karddal készült magát életre-halálra védelmezni a császári katonák ellen, a kik szobájába tódultak.

– S te hogy segítettél rajta?

– Pisztolyt szegeztem a főtiszt homlokának s arra ő kiparancsolta a szobából a muskétásokat s azután tanácskozhattak egyenlő sors mellett.

– S hogy nem menekült «ő» ki azon az uton, a melyen te bejutottál hozzá?

– Mert kényes volt az én asszonyi becsületemre.

– «Ő» az volt, te nem! Tehát Andrássy egész tudatlan volt a lőcsei árulásban? Te voltál az, a ki őt elcsábítottad; a te mézes szavad, a te sugáros két szemed, a te varázstudó ajkad volt az a titkos hatalom, a mi őt megfordította. Nem arany gyapjuval, hanem arany hajszállal huzták ki a helyéből.

– Úgy van.

– Hát ez «úgy van». Már most hallgasd meg, a mit mondani fogok én, urad, birád, gyilkosod, czimborád, a hogy akarod, választhatsz. Te elcsábítottad a magyar hadsereg egyik legjobbik vezérét, a győrvári viadort, a hősök mustráját, hogy eltántoruljon a nemzet zászlajától s átbukjék az ellenségei közé; most eredj oda hozzá és csábítsd őt vissza.

– Hogyan? kérdé a nő, elsápadva szörnyen.

– Hogyan? Azt te tudod! Ugyanazokkal a mézszavakkal, ugyanazzal a varázslattal, csókkal, öleléssel, a mivel a tévutra vitted, hozd az igaz utra vissza. Adj neki mindent, a mit a szív kiván, hozd mámorba, tedd őrjöngővé, hogy kövessen megint, a hova te viszed. Vedd elő azt az arany hajszálat, mivel őt tőlünk elkötözted, s lánczold vissza hozzád.

Julianna arczra veté magát és elkezdett zokogva sirni.

– Ne sirj itten! Könnyed jéggé válik, a mint kihull. Hideg dolgokról beszélek én most. Nincs ebben semmi érezni való. Adunk és veszünk. Veszszük, a mire szükségünk van, s adjuk érte azt, a miért az megkapható. Nekünk Andrássy Istvánra szükségünk van. Őt tartjuk a legalkalmasabb fővezérünknek, ő van egy hatalmas várnak a birtokában, fegyverrel, ágyúkkal ellátva. A régi kuruczság még most is bálványozza őt. Ha ő kezébe kapja a zászlót, az egész ország, mint egy tábor sereglik körüle. Őt nem vehetjük meg pénzzel, megveszszük tehát egy asszony csókjaival. Kelj fel hát és emeld a fejedet magasra. Dicsőséges dolgot mivelsz majd.

Sértő, szivig bántó volt mindenik szava tanubizonysága a hideg megvetésnek; a nő megszünt sirni, fölállt, összefonta karjait s azt mondá: «jól van, odamegyek!»

– No lásd! Ez okos szó. És már most vedd eszedbe utasításomat. Nem elég az, hogy odamégy s visszajösz. Bizonyosság is kell felőle, hogy nem jártál hiába. Ez a tanubizonyság az lesz. Most küldi a bécsi kanczellária Gömörbe Andrássy Pétert, a legöregebb testvért, az aulicust, a ki az alatt, míg valamennyi öcscse mind a szabadságért harczolt, ő maga ott maradt Bécsben s megtartá a hűséget. Most ezt nevezték ki gömöri főispánnak, a mi eddig Andrássy István vala. Utasítása van, hogy egy labancz ezreddel szállja meg Krasznahorkát, mert hisz a megye tanácskozó terme ebben a várban van; az öcscsét pedig, a megkegyelmezett kurucz tábornokot, szállítsa ki a sikra, betléri kastélyába. Ha te most elmégy és visszajösz s azután az fog történni, hogy Andrássy István bezárja vára kapuját az új főispán előtt s kiutasítja a labancz szállásmestereket, hát akkor ez annak a tanubizonysága lesz, hogy két csillagnak még mindig van elég bűvsugára.

Arra a két csillagra nehéz szempillák borultak.

– Elvállalom, suttogá Julianna.

– Akkor készen vagyunk, mondá a férfi s elővonva ködmene belsejéből az elbocsátó lapot, ő is oda irta a neve után e szót: «vidi».

S aztán oda nyujtá a nőnek.

– Már most, ki balra, ki jobbra!

Végezzék dolgukat.

– Kérem kegyelmedet, szólt még Juliánna, segítsen e jégfalon aláereszkednem.

Igazság! ezt még meg kellett neki tenni.

Mikor a kötelet dereka körül fűzte az asszonynak, mégis csak át kellett őt fognia a két karjával, de csak még sem szorította őt magához.

Julianna leült a szédületes jégfal párkányára, egészen rábizta magát a kötelet tartó kézre.

A mint így a tátongó örvény fölött libegve, lassan alászállott, arczát fölfelé fordítá. Tekintetében az a gondolat tükröződött vissza, hátha visszahuzza a kötelet, hátha megöleli, megcsókolja, s azt fogja mondani: «nem mégy oda, hanem jösz én velem, viharok utjain!» De csak nem tette azt a férj. Azután alácsüggeszté a fejét, maga alá nézve a sötét örvénybe, a mi a lába alatt tátongott; s talán arra gondolt, hátha elereszti a kötelet s hagyja őt a mélységbe hullani, utána kiáltva: «nem oda, nem oda, hanem a halál országába!» De csak azt sem tette.

Nem sokára elérte lábaival azt a keskeny párkányt, mely a jégfalon végig fut, melyen idáig jött; akkor eresztették el ott fenn a kötelet.

S aztán még csak egy istenhozzádot sem váltottak egymással.

Az egyik gyertyafény távozott északnak, a másik délnek a jég templomában. A tetőről lehulló vízcsepp számlálta a perczek örökkévalóságát.

XXXV. FEJEZET. TRIPLEX PHYLOSOPHIA.

Andrássy István azóta, hogy Krasznahorkára hazatért, hirt sem hallatott magáról.

A dandár, a melynek brigadérosa lett volna, masirozhatott, a merre neki tetszett, több napiparancsot ő tőle a tisztek nem láttak.

Megirhatták a szathmári békekötést, s meg eldobhatták, azt sem bánta.

Bécsben, Pozsonyban talán nehezteltek is rá, hogy a nagy kegyelmet nem sietett megköszönni, s további szolgálatait felajánlani, talán elő is léptették volna egy rangfokkal, ha jelenti magát, de feléjük sem ment.

Otthon, Gömörben a legtarkább hirek szállongtak felőle. A vára, mint minden magyar főuré, mindig nyitva állt a vendégek előtt, akárki jött a hajdani jó barátok közül látogatóba Krasznahorkára, azt a szokott szivességgel fogadták a várnagy és a kulcsárok; ételben, italban, kényelmes szobákban nem volt fogyatkozás. Hanem a házi gazdához nem jutott be senki.

Lehetett a vendég uraknak vadászattal is mulatozni, a vadászmesternek utasítása volt e végett; meglőhették a medvét, a szarvast, a vadkant; Andrássy abban sem vett részt.

Ihattak a házi gazda egészségeért jó nagyokat, nem jött elő az áldomást visszaköszönteni. Egészen félrevonultan élt abban a lakosztályban, a hol egykor a felesége lakott, s a honnan a magán kápolnába lehet jutni. A kiknek bejáratak volt hozzá, azok voltak az orvosa, a papja, meg a tiszttartói. Azokat a czimerteremben fogadta, ha szüksége volt rájuk. A fiai, a tanítójukkal a hálószobájában találkozhattak vele mindennap. Egy benyilóban pedig volt a kanczellistája, az vitte ki az üzeneteit a cselédeknek a pitvarba.

Levél utján is hasztalan volt vele valami érintkezést kezdeni, mert minden hozzáérkező levelet az iródeákjának adott át, hogy készítsen belőle kivonatot s neki aztán csak a lajstromot mutassa be diákul.

Abban az elenchusban aztán fordultak elő ilyenforma kivonatok.

«Domicella N. de N. contra Stephanum baronem Andrássy de Csikszentkirály et Krasznahorka: In causa cordis ruptae Impetratur restitutio in integrum.»[2]

Erre az a marginális jegyzet veresplajbászoztatott, hogy «ad acta ponendum.»[3]

Majd meg jött egy ilyen kivonat.

«Dominus collonellus kurucensis, X. de Y. adversus baronem, generalem Stephanum Andrássy. In causa perditæ patriæ. Proponit neoaquisticam.»[4]

«Comburendum.» Felelt rá a veres plajbász.

«Elégetendő.»

Csak az olyan iratokat olvasta el a szövegük szerint, a mik valóságos ügyekre vonatkoztak. Olyan is fordult elő elég.

Hanem a gyöngéd nem egészen ki volt zárva a közelségéből. A vasrács ajtón még cseléd alakban sem bocsátott be a portán fehérszemélyt hatvan esztendőn alul.

Mivel tölti hát az idejét?

Azt mondják: philosophiai munkán dolgozik. Ez is csak az íródiák révén szivárog ki, a kinek a mutató ujja már tyukszemet kapott a sok másolástól. «Triplex philosophia» lesz czíme a könyvnek. Ki fogja nyomtatni a lőcsei typhographiában.

Rettenetes gondolat. Mágnásnak, hősnek könyvet irni. Hisz ez rosszabb a remeteségnél.

De még annál elszörnyesztőbb míveletek is szivárogtak ki elzárt magányából. Ezeket meg a gazdatisztjei beszélték ki.

Andrássy István rendezi a birtokait. Felviteti magához a tiszttartóktól a számadásokat, azokat apróra megvizsgálja, észrevételekkel kiséri, kegyetlen törléseket visz bennük véghez.

Az még csak megjárja, hogy egy nagybirtoku főúr tudós könyvet irjon, de hogy még kalkuláljon is, s számba vegye, hogy mit vesz be, mit ád ki? ez túl megy a penitenczián is!

Ezeket a hireket pedig mind meg kellett tudni Korponaynénak, ha az igéretet, mit az urának tett, be akarta váltani.

A legelső lépés lesz a legnehezebb: bejutni az elzárkózott remete czellájába, a ki onnan sehova sem jár ki, csak épen a folyosón keresztül abba a kis kertbe, a hol a felesége által ültetett szegfüvek nyilnak. Ott sem láthatja őt senki más, csak a vén kertész. Mindennap le szokott az uraság szakítani két szál szegfüvet s azt magával viszi. Az egyik szál szegfüvet ott találja az iródeák a nagy könyvek közé lenyomtatva, hát a másik hová lesz?

A várbeli plébános minden reggel korán misét mond a kápolnában, azt az úr az elrácsozott erkélyről hallgatja, a kápolnába bejöhet akárki, akit az ájtatosság odahoz, de őt ott sem láthatja meg.

Még csak annak a módját is nehéz kitalálni, hogy a szép asszony bejelentesse magát, hogy itt van.

De mégis kitalálta.

Andrássynak volt egy megbizott antiquariusa, a ki számára hetedhét országról összegyüjté azokat a pandektákat, a mikre annak szüksége volt. Ezeket a mindenféle kötésü könyveket azután felszállíták a főúrhoz, mellékelve azoknak a követelt árait. Néha maguk a régi könyvek tulajdonosai is felfáradtak a várba. Mert a főúr alkudozni szeretett. Aztán értette a maga portékáját. Tudta, hogy mi az igazi ritkaság? mi az incunabulum? mi a copia? mi az apocryph? Nem hagyta rászedetni magát a könyvgyűjtő szenvedélyénél fogva. A mi igazán becses mű volt, annak nagyon megadta az árát, s más kézre nem eresztette.

Hát egy reggel a felhordott kutyabőrös könyvek között egy czifra tábláju akad a kezébe, marokinba kötve, türkizekkel kirakott kapcsok a két sarkán, a mik kulcsra járnak. Szakasztott mása az ő elvesztett «pantheonának».

De nem lehet felnyitni, hogy megtudhatná ugyanaz-e? mert a kapcsok be vannak zárva.

– Ki hozta ide ezt a könyvet? kérdi az iródeáktól.

– Az a görög asszony maga, a kié a könyv.

– Hol van az az asszony?

– Odakin van a pitvarban.

– Kérd el tőle a könyvkapocs kulcsát.

– Már kértem, de nem adja. Azt mondja, fél, hogy valami eltalál belőle sikkadni, mert drága képek vannak benne.

– Fiatal az a nő?

– Én biz a képét elfelejtettem megnézni. (Kitelt tőle! Hanem azt hiszem, hogy öreg lehet, mert mankóra támaszkodik.

– Vezesd ide hozzám!

«Kip-kop», hangzott a mankó, «klip-klap» hangzott a papucssarok a hosszú termeken végig, aztán kinyilt az ajtó, s betipegett-tapogott rajta az összegörnyedt anyóka, szemöldökig érő aranycsipkés fejkötőben, szájáig körülbugyolálva patyolatkendővel, félmankóra támaszkodva.

– Maradj kinn! mondá Andrássy az iródeáknak.

Mikor aztán egyedül maradtak, a görög ruhás anyóka eldobta a mankót a kezéből s délczeg sugár termetével felegyenesedett. Mindjárt ráismerhetett, a ki egyszer látta.

Andrássy a homlokához kapott a két kezével, úgy meg volt lepetve.

– Mégis csak be tudtam jutni kegyelmedhez, suttogá az asszony.

– Mi hozza ide kegyelmedet? kérdé Andrássy oly hangon, a miben több volt a rémület, mint az örvendezés.

– Hát a bünöm, meg annak a bánata.

– Azóta, hogy egymást utoljára láttuk, nagyon sok változás történt, vágott eléje a szónak Andrássy.

– Valóban sok, mondá az asszony, elértve az útmutatást. S legjobban megváltoztunk mi magunk. Nekem úgy tetszik, hogy az csak álom volt. S az álmodó és a felébredt két külömböző ember. – Hát nem jól tettem-e, hogy ezt a könyvet visszaszereztem és elhoztam kegyelmednek?

– Megvallom igazán, hogy egy rémtől szabadít meg vele, a mi minden órában kisértett. A mi rejtett kincs van a földben elásva, mind egy halomban nem örvendeztetne úgy meg, mint ez a visszakerült könyv. Mit adjak kegyelmednek érte?

Csalogató szó volt. Vigyáznia kellett a szép asszonynak, hogy mit feleljen rá? Egy téveteg szemsugár, egy kóbor mosoly az ajkon oly büvrontó lehet, hogy a feltalált hajdani kedves egyszerre a jégpolus alá távozik tőle. Nem, azt nem vette elő. Hosszan elhallgatott, fejét aláhajtva, s kezét ajka elé téve, s aztán vontatott, szakadozott szóval kezdé el szándékát elmondani.

– Nagy árt kérek érte, nem is sejti, hogy mit? Azt mondá kegyelmed, egy kisértő rémtől szabadítom meg akkor, a midőn e könyvet visszaadom. Hogy mit adjon viszont érte? Egyenlő értéket. Az én lelkemnek is van egy kisértő réme, a ki nyugodnom nem hagy, a ki földönfutóvá tesz, s a hova menekülhetnék, az Istenhez való utamat elállja. Ajándékozzon meg engemet ezzel a kisértetemmel!

– Hogyan tehetem azt?

– Volt kegyelmednek egy szent alakja, a kit életében én annyiszor megbánték, a ki én miattam többet és rosszabbat szenvedett, mintsem a martyrok. Az a csodaalak, a ki még holtában sem tud megválni attól, a kit úgy szeretett. Engedjen odamennem, hozzá! Hadd boruljak le a koporsója elé! Hadd gyónjam meg neki keserves bűnömet, s hadd könyörögjem ki nemes bocsánatát. Akkor talán az én lelkem is megszabadul az ő lidérczétől.

Ez az egy érző húr maradt a nagy ember szivében. Hogy rátalált ez az asszony!

Át, meg át volt hatva.

Valóban tartozott vele annak a halottnak, hogy odavezesse hozzá ezt az asszonyt: «borulj arczra előtte, s áztasd a lábait könnyeiddel!»

– Legyen meg. Mondá, kezét nyújtva Juliannának.

Julianna a hála örömkitörésével csókolá meg a nyujtott kezet. S azzal odaszökött az asztalhoz, melyen a «Pantheon» feküdt s mielőtt Andrássy kitalálhatta volna, hogy mit akar vele? odafutott a kandallóhoz s beledobta a drága szép könyvet a zsarátnok halomba, a láng körül összecsapott rajta.

– A kegyelmed kisértetei már hazatértek, suttogá a lángbaborult könyvre mutatva, mely annyi közös emlékével volt tele visszaidézni nem való óráknak. Talán vandalismus is volt, hogy azt tette? Hasonlatos ahhoz, melylyel a latin keresztesek a bizánczi istenszobrokat szétrombolták.

Mit adna most az archæolog világ érte, ha az a képgyüjtemény megmaradt volna?

– Jerünk innen, jerünk, unszolá a nő a férfit, mintha attól tartana, hogy az még megsajnálja a tűzbe dobott kincset, s egy-két lapot még megment belőle. Hadd égjen addig itt magában. Ez legyen a mi lelkeinknek tisztitó tüze. Lám, csak nehány lépés a pokol ajtajától a mennyország ajtajáig! Vezessen odáig!

Valóban csak néhány lépés volt az.

Csak két terem esett közbe. Az egyik a czimerterem, az Andrássyak arczkép-csarnoka később, a másik a hajdani ebédlő, II. Rákóczy Ferencz emlékezetes diszszekrényével, azután jön az előpitvar, abból nyilik a hálószoba, hol Serédi Zsófia tanítá gyermekeit Istent imádni. Még most is tanítja.

Ott a hajdani nyoszolya helyén állt egy fekete bársonynyal bevont ravatal, s azon egy diófa koporsó, egészen egyszerű (hiszen ostrom idején készült) csak az a rendkívüli rajta, hogy a teteje üvegből van.

Ez üvegfödél alatt szunnyadta a tulvilági álmot Andrássy Istvánné.

A hold is nyolczszor megujult azóta. A fák kivirágzottak, a virágból gyümölcs lett, lehullott, és ő még mindig alszik.

Nem tudja, mi a halál?

Enyészet?

Annak nincs fölötte hatalma.

A vonások szelidek, nyugodtak, fönségesen andalító az egész arcz tekintete, a szempillák félig nyitva, mintha figyelnének a szemek, az ajkakon a fájdalmas mosolygás, a gyöngysor fog tündököl ki közöttük. S a jobbkéz félmagasan felemelve, mintha hivni, ölelni, inteni akarna valakit. Hosszú fekete haja keblére omolva.

Az alsó vánkosa tele van rakva szegfüvekkel. A tegnapiak még frissek, illatosak, a régiebbek hervadtak, aszúk.

Ezek az aszúvirágok beszélnek.

Nagyobb csudák is vannak a világon, mint a miket a teremtő természet talányul ad fel az emberi észnek.

Hogy változik meg az emberi lélek a multja hangulatával egészen ellenkező valamivé? Egy férfi sziv, mely tárva nyitva volt a világ mámorító örömeinek, hogy zárkozik be, mikor ez örömöket nem tiltja senki többé! Aki annyiszor hűtelen tudott lenni az élőhöz, milyen hűséges tud lenni most a halotthoz! Mindennap elhozza neki a kedvencz virágát!

Ezért zárkózik el az egész világtól. Ezért nem bocsát be magához dőzsölő czimborát, dévaj asszonyfélét, hogy meg ne háborítsa senki az ő titokteljes találkozásait az ő elmulhatatlan egyetlenével.

Most már egyetlen neki!

Nem az égé, nem a földé, egyedül az övé csupán.

Nem várja az angyalokat, csupán őtet.

Julianna reszketve rogyott térdre e koporsó előtt.

Nem szólt, nem sírt, csak reszketett.

Szót, sírást, mind be lehet tanulni. Zokogás, jajgatás, önátkozó beszéd mind kitelik egy nagy szinésznőtől, ki valaki számára játszani akar, de ezt a reszketést nem lehet akarva csinálni. Erre csak egy ismerhetlen hatalom kényszerítheti az embert, a ki hivatlanul jő és láthatlan jelenlétével kiforgat minden lényünkből.

Úgy reszketett, hogy egy szót sem tudott kimondani.

Szemei, mint az álomjáróé, meredtek az alvó tüneményre, ott az üveg koporsóban.

Mikor idejött, talán azt hitte, hogy majd beszélni fog hozzá, hogy gyónni fog előtte; mikor meglátta, elállt a szava, elfeledett gondolkozni.

Andrássy felemelte a koporsóról az üvegfedelet.

Nem áradt abból más, mint az aszu virágok illata széjjel.

Aztán megállt a koporsó fejénél, összekulcsolt kezekkel s elnézte hosszasan azt a kiszenvedett alabástrom arczot.

A hidegnek is van fénye, a mi szétsugárzik.

Julianna félve, borzadva csúszott közelebb a halotthoz. Tétovázva, rémledezve emelkedett fel térdéről, odahajolt annak a félig felemelt kezéhez, s áhitattal megcsókolá. Aztán félve tekinte félre az arczára, nem haragudott-e meg érte? Nem, csak úgy mosolygott, mint az elébb. Másodszor is ajkával érinté az átlátszó kezet, most már hosszasabban és még egyszer harmadszor, Serédy Zsófia még akkor is mosolygott megölő gyilkosára.

Andrássy visszaereszté az üveg fedelet csodahalottja fölé.

Julianna könnyült kebellel rebegé:

– Köszönöm, hogy idevezetett. Nem fogok tőle rettegni többé.

– Most már még egy tilalommal többet ismer kegyelmed, suttogá a férfi.

– Azt fogom a legféltőbben őrizni, sugá vissza a nő.

– Láthatja, hogy szigorúbb vagyok magamhoz, mintha karthausi zárda tagja volnék. Az én halottam nem lett hamuvá, de én már azzá lettem. Dicsőségem, hőstetteim, por és hamu. Álmaim a nagyságról, messzelátó terveim por és hamu. A zászlók, a miket hordoztam, a zászlók, a miket eldobtam, fonállá szétszedett gubancz. Undorodom a jókedvű emberektől, s a kaczaj felháborít. Boszant a gondolat, hogy még lehetnek bolondok, a kik remélnek valamit. Csak azzal próbálgatom magamon, hogy élek-e még, hogy keresgetem, mi fájna még az életben, a mi bekövetkezhetnék rám. Arra se találok. A nagyobbik fiam, a kit már azért is nagyon szeretek, mert szakasztott képmása az anyjának, valami olyan bajban szenved, a miben bizonyosan meg kell neki halni. Akkor kapta ezt meg, a mikor a testvérem unszolására a kis ágyujával rám czélzott s a hintómat találta golyójával. Attól a percztől fogva emészti valami kórság, a mi a szivén támadja meg az embert. Nem lehet meggyógyítani, meg fog halni bele. És én minden reggel látom őt folyvást gyengülve, fogyva, rosszabb színben. Már ez sem fáj, hozzá vagyok szokva.

Julianna nagyot sóhajtott. Mi vigasza legyen az oly szívnek, a minek már nem is fájhat semmi?

(Már pedig, szép asszony! lőcsei fehér asszony! téged azért küldtek ide, hogy ezt a szivet még egyszer megfájítsd! Ki kell neked találnod annak a módját, addig búcsút nem vehetsz.)

– Beszéljünk egyébről. Hát kegyelmednek hogy folynak a dolgai mostan?

– Köszönöm szives részvételét. Most otthon lakom az apámnál a kis fiammal.

– Igen? Szivesen fogadta az öreg? ő nagyon kemény szivű ember.

– Eleinte zugolódott, dorgált, hanem aztán csak kiengesztelődött irántam.

– Megkapta kegyelmed a fia számára a donatiót?

Erre a szóra könybe lábadtak az asszony szemei.

– Oh, uram, ne említse fel ezt. Én nem keresem a fájdalmat, mint kegyelmed, mégis rám talál az. S az én szivem nincsen kőből. Nem bárói korona, nem földi nagy birtok az, a mit én most Istentől könyörgök; hanem csupán az, hogy tartsa meg a kis magzatomat. Az én fiam is úgy sinylődik, hogy kétségbeesem, mikor rágondolok, s nem kell nekem olyankor semmi öröme, semmi dicsősége az Isten világának. Ha a gyermekemet elveszítem, akkor minek élek tovább magam is? S oh mily nagyon rettegek miatta!

Andrássy megfogta a nőnek a kezét és önkénytelen megszorítá.

Mégis volt hát valami közös a sziveikre nézve, az egyforma rettegés, mindegyiknek a maga gyermekéért.

És mind a kettő tudhatta magáról, hogy ez az érzés igaz. Hazugság lehet minden a világon, ez az egy való.

– Talán kegyelmezni fog az irgalmas Isten! sohajtá a férfi vigasztalóan.

– Talán irgalmazni fog nekem «ő» is, szólt kitörő fájdalommal a nő. A kis szoba ajtaja be volt már zárva, a hol a halott feküdt, visszafordult oda s térdre rogyva az ajtó előtt s kezét a rézkilincsre téve, kiáltá hozzá az ajtón keresztül: «oh ne vidd el az én gyermekemet «is»; óh légy kegyelmes!»

A férfinak föl kellett őt emelni a földről.

Más tárgyra lehetett átvinni a beszédet.

– Kegyelmed vissza fog térni az atyjához innen?

– Még ebben az órában.

– Hiszen ne siessen. Házam el van látva vendégfogadásra.

– Igen köszönöm a marasztást, de ebédre a váraljai plébánosnál várnak s a világ nyelvétől őrizkednem illik.