Part 12

Nem tudta kiszakítani szivéből azt a nyilat: «meg lettél fizetve!» Ha igaz volna is, és ha ezernyi-ezer lett volna az összeg; ez a szó «megfizettünk!» kavicscsá változtatná az aranyat, a milyenné Szent László változtatta a kunok elszórt pénzét.

Első gondolatja az volt, hogy Wratislawot keresi fel; hanem aztán jobban megérlelve letett róla: annak a pártfogása most csak rontaná az ügyét.

Az új király elé is hasztalan vinné a panaszát, az ismét csak a magyar kanczelláriához utasítaná vele.

Az eltagadhatatlan ezer arany miatt le kell tennie a lőcsei capitulatióba foglalt igényéről s ragaszkodni egyszerűen a Pálffy által a király nevében aláirt adománylevélhez, a minek a jogosultsága a szathmári békekötés pontozatain nyugszik.

Ez pedig olyan alap, mint a gránit.

Tehát Pálffy Jánoshoz kell fordulnia oltalomért a kanczellárral szemben.

Azt tudta jól, hogy ezek ellenfelek, mert versenytársak.

Egy közös országos titok: a visszatartóztatott decretum comœdiája, mindenkor igényt ád az abban főszerepet vitt tényezőnek magas pártfogójára és szövetségére apellálhatni.

Csak azt kellett még megtudnia magas összeköttetései nyomán, hogy hol találhatja most meg a bánt?

Annak még a szathmári békekötés után jó darab munkája volt, Munkács vára ostromával, melyet Rákóczy utolsó hű vezére, Sennyey István védelmezett az utolsó ágyúkkal.

No de azok is elnémultak már; Pálffy János megkapta Munkácsot, s a várral együtt a nagyteremben halomra rakott százhatvankilencz császári zászlót, a mit a kuruczok harczaikban elfoglaltak.

Most már Kassán van Pálffy s ott hozza rendbe a dolgokat.

Hogy micsoda dolgokat hoz rendbe a bán? S miféle eszközökkel? azt nem mondták meg Korponaynénak; őt sem nagyon érdekelte, hogy ezek felől kérdezősködjék. Sietett utazni.

Korponayné Gömörön keresztül utazott Kassára.

Mikor Rozsnyótól Szomolnok felé haladt az országuton, csak egy kürtfuvásnyi távolban maradt el mellette a hatalmas várkastély, Krasznahorka.

A míg csak láthatta ezt a várat, le nem vette róla a szemeit. Miket érzett? miket gondolt ez alatt? Csak egyet nem, azt, hogy kitérjen utjából s felhajtasson egy látogatásra oda.

Pedig tehetné, Andrássynak nincs már felesége, özvegy embert látogatni szabad szép asszonynak, szalmaözvegynek.

S ennél meg is találhatná azt a hatalmas pártfogót, a ki könnyebben segíthetne a baján, mint saját maga. Andrássy Istvánnak nem kerülne az nagyobb fáradságába, mint elhagyni a sziklafészkét, felmenni Bécsbe, ott az olyan főurat tárt karral fogadják, a mit kimond, ezt kivánom, már meg van adva. Csak tűrnie kellene a kitüntetését s az magától hullana az ölébe. Ha megmondaná neki valaki, mennyire várják odafenn, szinte neheztelnek érte, hogy oly soká késik magát prezentálni. Akkor aztán az édeskedvesnek csak egy elvetett szava kellene hozzá, hogy a szép asszony követelése erősebb alapot nyerjen minden békekötéseknél és capitulatióknál. Talán a szive is beszélt valamit.

De még sem tehette, hogy felmenjen hozzá. Ez az egy ember volt, a ki előtt szerette titokban tartani igazi ábrázatját, a ki előtt óhajtott annak látszani, a minek a világ tartja: könnyelmű asszonynak. Inkább higyje róla azt, hogy a midőn őt szerette, szivből vétkező volt, mintsem megtudja azt, hogy minden ledérségeinek indoka egy rögeszmévé izmosodott vágy volt: egyetlen fiából nagy urat csinálni.

Lehetetlen, hogy ő Andrássy Istvánnak elmondja ezeket.

– Emlékezel-e rá, mikor a szófán a te nótádat vertem, a kedvest? mikor a hajamat a hajaddal összefontam, az aranyost? mikor az éjjeli órát siettettem a ráakasztott kulcsokkal? emlékezel-e még arra a forró csókra? Akkor csak arra gondoltam, hogy a vasketrecz kulcsait megkaphassam tőled s kiszabadíthassam azt a leányt, a ki Lőcse földalatti bejáratát el tudja árulni. Fiamra gondoltam és az árulásra; te magad csak egy súly voltál a mérlegben, a mely az enyimet magasabbra nyomja. S nézd, hogyan megcsaltak! Nem adják meg a díjt, a miért annyiszor vétkeztem, annyit elárultam! Még tégedet is hozzá!

Nem. Andrássy István előtt soha sem lesz szabad neki elmondani ezt a panaszát. Inkább higyje őt elkárhozott szerelmes asszonynak; de ne felejtse el a szerelmét! de ne gyógyuljon ki a szive fájásából.

És talán ő maga is igazán szerette ezt az embert?

A krasznahorkai vár bástyaormán egy férfi alakot lát állni, a ki mozdulatlanul néz a távolba. Talán ő az? Talán ez is azt a hintót nézi, mely a fehér úton végig felveri a port maga után? Talán, ha a hintóból kihajolna s fehér kendőjével feléje intene, az a mozdulatlan alak is vissza intene rá. Azt sem tette, kiverte a fejéből a szerelmes emlékezet izzó csalképeit s futott tovább a rögeszméje után.

Mindig azzal édelgette a kis fiacskáját: «majd hozok én neked aranyos hintót; ez az aranyos hintó futott előtte mindenütt szárnyas hyppogryphoktól röpítve; néha már azt hitte, hogy elérte, megfogta s megint elragadták előle a griffparipák.

Mennyire szerette ezt a kis porontyot! s mégis úgy el tudta hagyni, hogy már fél év óta hírt sem hallott felőle. Az az öregapjánál volt Garamszegen, s oda nagy okai voltak Juliannának, ez idő szerint, el nem látogatni. (Az öreg úr fanatikus hive volt Rákóczynak: maga is vakmerő seregvezető, a míg egy villámcsapás idegkórossá nem tette, azóta még szenvedélyesebb ellensége mindennek, a mi a császártól jön.) Magánál sem tarthatta a kedves fiát Julianna. Ahhoz a nagy hajszához, a miben ő álomképe igért kincseit kergette, a gyermek nagy teher lenne. Egyre változtatnia kellett a szerepét. Vakmerő kalandornő, cselszövő diplomata, csapodár világhölgy, hős amazon, czifra divatbáb, paraszt korcsmárosné, tündér, boszorkány, minden lehetett ő, csak anya nem, a ki kis fia ágyacskája mellett virraszt s meséket mond az aludni nem akarónak.

De ha egyszer meg lesz az «aranyos hintó»!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap este, Krasznahorka után eljutott Korponayné Kassa alá.

Az akkori Kassát ma hiába keresné az ember. Magán a gyönyörű székesegyházon s a Szt.-Mihály templomán kívül csak néhány középület és főúri palota az, a mely eredetét ezen korig felviszi.

A krónikák Magyarország öt királyi fővárosa között Kassát nevezik rangra elsőnek (Buda, Pozsony, Székes-Fehérvár, Nagyvárad a másik négy.)

A hatalmas várnak, mely évekig tartó ostromokban egész seregek rohamát visszaverte, még csak egy köve sem látható már. S a város maga még hatalmasabb erősség volt, mint a vár; hármas kőfallal körülkerítve, mik ágyúkkal voltak megrakva. Megtörtént, hogy az ostromló éjjeli meglepéssel elfoglalta a várat, de még azzal Kassát le nem győzte; akkor a város harczolt a vár ellen.

A hatalmas falaknak is alig van már nyoma, itt-amott, mint kerítés, támaszfal tűnik elő az új házsorok közül egy-egy időkormozta bástyadarab: a tornyos kapuk felvonó hídjaikkal eltüntek. Hát még a vízárkok sánczkarózataikkal! de még az a patak is, mely kétszáz év előtt Kassa városát szigetekre osztá, hogy harmincz hidon át kellett egyik utczából a másikba járni.

Már messziről uralkodó méltósággal emelkedik ki a csupa palotákból alkotott belváros symmetricus tömbje, párkányos bástyáinak rámájában megkoronázva a Szent Erzsébet egyház monumentalis remek épületével. És a palotáknak nincsenek tetejeik. Magas rizalithfalak takarják a homlokzataikat s azokon belül lapos födélzetek vannak, ólommal, márvány lapokkal fedve. Fölül mind erkélyekkel ellátva, úgy, hogy a háztetőkön sétálni lehet. Az ostromlók tűzgolyói nem árthatnak nekik. A székes egyház harangtornyának teteje dúsan aranyozott réz, jegenyeként magasra emelkedő, felül az arany kakassal. (Ma már ez is változtatta alakját.)

A külvárosokat tágas pázsitterek választják el a belváros bástyafalaitól, a glacis-kon szokták tartani a hetivásárokat, a mikre a vármegye minden népe felsereglik.

Mikor Julianna a szőlőhegyek alá ért, az itató kútnál megállíttatá a hintaját, szokás szerint. Az utasok itt pihenőt szoktak tartani – tájékozás végett.

Mert Kassán nagy a rend!

A városnak két kapuja van: keleti és nyugati. De egyszerre soha sincs nyitva mind a kettő. Nehogy árulással lophassa meg a várost az ellenség, vagy a «martalóczság». Mikor az egyik kaput kinyitják, akkor a másikat bezárják. Mindenik kapunak két zárja van, az egyiknek a kulcsa a főbirónál van letéve, a másikat a katonai parancsnok birja. Mikor a zárt kaput ki akarják nyitni, száz katona vonul ki fegyverben s ugyanannyi polgár, buzogányokkal kezében, zeneszó mellett, s ezek őrzik ott a kaput és egymást, éjjel-nappal. Nem lehet itt árulást elkövetni.

S hogy a heti vásárra jövő nép már a város alatt tájékozhassa magát, valahányszor az egyik kaput felnyitják, a toronyőr a harangtoronynak azon kapu felé forduló erkélyén egy óriási dobon mennydörgő nagyokat üt, hogy annak puffanását Gönczig is meghallani. Erről aztán a vásáros nép megtudja, hogy a két vásártér közül melyiken telepedjék le a szekerével?

A belvárosba pedig behajtatni nem szabad. Oda csak hintónak engedtetik a bejárás. Magát a gyalog népet is csak csoportonkint eresztik be a kapun, s a mi ütő, vágó eszközt hoz magával, azt a kaputornáczban lerakatják vele.

Ezen a napon a nyugati kapu felől hangzottak a jeladó dobütések, mely a székesegyház homlokzatával szemben nyilik. A dobütések után a torony öreg harangja kezdte rá a kongást, mély, búskomor, zúgó hangjával, még pedig úgy, a hogy tűzvész alkalmával szokott kongni a harang, csak a féloldalát ütve.

Valami veszedelem van odabenn.

Korponayné látta, mikor a vásártéren végig hajtatott, hogy a vidékről feljött vásáros nép odahagyja a szekereit, s tódul a megnyitott kapu felé, alig tudott a hintajával lépésben haladni a sokaság között.

A felvonó hidnál aztán épen megtorlott a tömeg, a drabantoknak úgy kellett furkósbotokkal utat nyitni a hintó előtt, hogy a kapun keresztül mehessen.

Valami veszedelem van itt; pedig füst nem látszik, hogy tűzveszély volna.

– Mit jelent ez a harangfélreverés? kérdé Julianna a kapuőrség parancsnokától.

Az régi ismerős volt, hajdani kurucz hadnagy, most pedig hadnagy a császáriaknál, nevén szólítá Korponaynét. Ő is a lőcsei kapitulatio alkalmával szegődött át, hogy ne ismerte volna a «lőcsei szép asszonyt»? a kié az oroszlánrész ebben a munkában; de inkább igen nagy tisztelője volt.

– Nincs semmi veszedelem, nagyságos asszonyom! Csak tessék igyekezni a szentháromság piaczra, épen jókor fog érkezni a nagy parádéra. Ugyan sajnálom, hogy nem lehetek kisérője. De nekem itt kell rostokolnom ezen az átkozott vártán, hogy el ne lopják a várost, de majd rendelek kegyelmed kocsija mellé két drabantot, hogy szabadítsanak utat a népség között. Hej, hogy én nem láthatom azt a czifra dolgot.

«Nagy parádé! Czifra dolog!» Most már maga Korponayné is kezdett kiváncsi lenni, hogy mi lehet az? s igen kedves szolgálatnak vette, hogy a két drabant az alabárdjaival megkönnyíté az előhaladását az egyre sűrűbbé tömörülő néptömeg között.

Úgy látszott, mintha az egész vidék felcsődült volna a kassai főutczára, a mit a hajdan emlegetett patak hasított kétfelé, közepén egy kis szigetet képezve. Ezen a helyen áll most a pestis emlékére, királyi bőkezűségből emelt szoborcsoportozat, abban az időben pedig egy lánczos kolonczokkal körülfogott emelvény foglalta el a helyet, öt széles kőlépcső talapzatán egy három oldalon mellvéddel zárt négyszögű márvány.

De sok vér csorgott le hajdanában a négyszögű kövek eresztékei közt: bűnös kalandorok, vétkes szép asszonyok, vitézlő szabadsághősök, hitbuzgó vértanúk kiontott vére. Ez volt a vesztőhely.

Ha valaki összeszedné a történet lapjaiból a rémjeleneteket, a mik e szinpadon lejátszattak, mióta Nagy Lajos király vérhatalommal ruházta fel a várost!

Oldalt e szomorú sziget mellett állt III. Ferdinánd király palotája, melyből Rákóczy alatt kiüzték a jezsuitákat; az utolsó harcz alatt ugyanazt a kassai főkapitányok használták; nemrég még a kuruczok; most már a császáriak. A palotának a kapuja felett izmos oszlopokon nyugvó kőerkély volt, a minek kőpaizsáról a czímert lekopácsolták valamikor; de a kőoroszlán ott tartá körmei közt a bíborszín zászlót, a kétfejű sassal; a miről mindenki tudhatta, hogy ott maga lakik Pálffy János, a főhadvezér.

A hol a főutcza piaczczá szélesül, ott négyszöget képezve zárja be a tért három sor muskétás és katona. A székesegyház felőli téren s a főhadparancsnokság épülete előtt pedig két erős csapat dragonyos lovasság van felállítva.

Az utcza két oldalát képező épületek ablakai tömve vannak kiváncsi nézőkkel, minden ház teteje tarkállik a néptől; az egész város itt van, a falusiaké az utcza.

Korponayné hintójának lehetetlen tovább hatolni, az Arany bárány vendéglő bejáratát elzárta a lovasság; kénytelen ott maradni a népsokaság között.

És még most sem találja ki, hogy mi lesz az a czifra dolog, a minek annyi bámulója csődült össze?

Talán most hirdetik ki ünnepélyesen a szatmári békekötést?

Csak akkor támadt előtte világosság, mikor a körül csoportosuló nép elkezd kiabálni: «Ott jönnek már! Az az! A medvebőrsüveges!»

Még csak a medvebőrsüvegét látni, de majd nem sokára látható lesz a skarlátvörös palástja is, a mint az emelvény kőfokain fellépdegél; a vörös dolmánya, s a bőrtokba dugott hosszú nagy pallosa. Ez a hóhér!

Utána hozza két csamangó az alacsony tölgyfaszéket, a minek kurta lábai és támlánya vasszorítókkal vannak ellátva.

Itt kivégzés készül.

Juliannának erre a látványra zúgni kezdett az agya. Nem volt ő elkényeztetve: gyakran látott csatákban vérontó jeleneteket; a szeme láttára harczoltak néha azok, a kiket szeretett; s azután az akkori idők megszokott halálneme volt az, hogy a nagy emberek fejét levágják, mint, hogy ha azt halljuk, hogy a hajós a vízbe fuladt. – De azért mégis zsibbadás szállta meg eszét és idegeit, mikor megtudta, hogy ez a vesztőhely itten, s hogy nem menekülhet innen: végig kell várni, a míg le lesz játszva a «czifra dolog.»

A hóhér levetette a palástját s lehuzatta magáról a legényeivel a veres dolmányát. Látszott a tekintetén, milyen büszke arra, hogy őt most annyian nézik és rettegik.

«Ott jönnek az urak!» kiabált most a népség, a palota erkélye felé mutogatva.

Korponayné odanézett s az erkélyre kilépegető urak között több ismerőst talált, azok között volt Pálffy János maga, aranytól ragyogó díszöltözetben; ő maga az erkély közepén áll, a többiek körüle sorakoznak.

Most trombitarecsegés hangzik: a kapu előtt álló lovasság kétfelé bontakozik s a szabadon hagyott térre a kapugádor alól előjön egy csoport férfi, a kiknek csak a fövegeit látni; egy közöttük fedetlen fővel van.

Annak az egynek az arczát nem láthatja Julianna; mert az elitéltet háttal vezetik a vesztőhely felé.

Most újabb trombitaszóra egy hivatalos zamatú hang olvas fel valamit: az bizonyosan a halálitélet. Nem érteni belőle semmit; csak az hallik, hogy valaki nagyon kiabál.

Az itélet felolvasása alatt a polgárok leveszik a fövegeiket.

Mikor vége van, egy katona jön az erkélyre Pálffy Jánoshoz. Ez a szokásos kegyelemkérő, a ki a fekete pálczát nyujtja.

A főparancsnok ketté töri a kegyelem botját s ledobja az utcza kövezetére.

Ekkor felzendül a lovasságtól körülvett tér közepéről valami mélabús karének, a lutheranus diákok éneklik a gyászdalt a halálra-menőnek.

«Nostrast végeznek ki!» jegyzi meg Julianna magában.

Az a névtelen iszonyat, mely egész testét reszketésben tartá, úgy készté, úgy kényszeríté, hogy vesse magát hátra hintaja belsejébe, huzza be a bőrfüggönyöket, rántsa a fejére a palástját, hogy ne lásson és ne halljon többet semmit! – De a kiváncsiság erősebb volt a rettegésnél. Addig csak takarva tudta tartani a szemeit, a míg a gyászének hangzott; hanem a mint annak vége szakadt s a népzúgásból kivehette, hogy a nap hőse ott áll már a halál trónusán, erőt vett rajta az ösztön, s egy pillanatra oda tekintett a vesztőhelyre.

Felsikoltott. Az a férfi, a ki ott a vesztőhelyen áll, Czelder Orbán.

Olyan szép most az alakja! Nincs asszony, a ki most belé ne szeressen ebben a pillanatban! Olyan délczeg, méltóságteljes, az arcza ragyogni látszik.

A nép zúg, az ablakokból sírás hangzik; e nagy zajban ki hallaná, mit sikoltoz ez az idegen asszonyszemély, a ki a tömeg közé szorult hintajából kihajlik s oda kiabál az erkélyen álló főurakhoz s a két kezében egy szétterjesztett irást lobogtat feléjük. «Kegyelmes úr! Te Pálffy bán! Itt van a szatmári békeszerződés! Te irtad alá. Amnestiát adtál mindenkinek! Megesküdtetek rá! Él az Isten, a ki meghallotta! Kegyelmet! Igazságot! Emberek! Nagy urak! Erős Isten! Ne hagyjátok a vérét ontani! Hát nincs Isten? Nem hall ég, föld, senki!?»

Dehogy hallgattak rá! Hiszen ilyen kiabálást más asszonyok is szoktak produkálni, az az ő virtusuk.

Most az elitélt a magas emelvényről a néphez kezd szólani. Csak egy pár szavát hallani: «szabadság! haza!» a dobok repedésig recsegnek, elnyomnak férfihangot, asszonysikoltozást, el a szörnyűködés kitörő zúgását.

Valami villámlik a levegőben.

A napsugár villant meg a hóhér pallosa tükrén.

A másik perczben aztán elégedettség morajává alakul át a néptenger zúgása. «Nagyon szépen levágta!»

A halál szolgája üstökénél fogva emeli fel magasra a hirhedett kuruczvezér fejét.

Az az asszonyszemély ott a piros hintóban rongyokra szakgatja a kezében hánytorgatott irást, marokkal szórja azt arra felé, a hol az ő hatalmas pártfogója ott az erkélyen – most épen hátat fordít.

A szathmári békekötés másolata volt az az írás. A szél, mely tudvalevőleg minden kivégzésnél fel szokott támadni, szerteszét repkedteti az iratrongy libegő pilléit: – a halál boszorkánypilléit.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hová és merre most?

Közöttük a tenger! Ő és hatalmas pártfogója között. Nagyobb veres tenger, mint a milyenen Mózes átvezette a népét: – Czelder Orbán kiontott vére!

Nem akart érzékeinek hinni, nem akarta a szemeinek, füleinek elhinni, hogy ez valóság lehetett, hogy az a legmagasabb polczon álló magyar főúr, Pálffy János, a ki nemzete kibékítését oly merész felhasználásával minden lehető és lehetetlen eszköznek sietett végrehajtani, a legelső lépését azzal kezdje meg, hogy vérpadra hurczolja azokat a szabadsághősöket, a kiknek az arany függő pecsétes királyi szerződés általános bűnbocsánatot biztosított; hogy ugyanazt a Czelder Orbánt, a kit a német tábornok, a külföldön született idegen, a szigorú tábori regulától elkérgesült szívű zsoldos, szabadon bocsát, egyszerű előmutatására annak a békeszerződésnek, a minek a létéről ő tudomást sem tartozott venni, hogy ugyanazt a derék hőst, a kuruczok bálványát, a csatamezők daliáját, maga az a Pálffy, a ki azt az országos szerződést aláírta, hitetlenül elfogassa, és rendes birái nélkül az ország törvényei kigunyolásával kivégeztesse!

Kit védelmez hát meg akkor az a telefirkált papiros?

Azt ugyan Korponayné megtudhatta volna, ha felmegy Pálffyhoz, hogy mi oka volt neki Czelder Orbánt lenyakaztatni, de mégis jobban tette, hogy nem kérdezte.

Igen rossz órájában találta volna a bánt.

A vitéz kurucz ezredes mondott valamit akkor, a midőn a börtönajtóban azt kiáltá a hintajában ülő megszabadítójának: «mire megujul a hold, a nap is meg fog ujulni.»

Voltak, a kik ezt a szót feljegyezték, voltak mások, a kik értelmezni tudták és aztán megint mások, a kik utána jártak.

Mert Czelder Orbán az a makacs ember volt, a kit holmi olyas csekélységgel, mint a saját visszaajándékozott feje, nem lehetett lekenyerezni. Azért, hogy a vérpadot átugrotta, ő soha egy órára sem szünt meg ott folytatni, a hol elhagyta.

A «Fekete hegyektől» a «Fehér hegyekig» nagyon sok szép regényes tájék van. Azoknak a rejtekeit mind jól ismerte a kurucz vezér. Tizenkét esztendeig mind azt tanulta. Hol őt kergették ott, hol ő kergetett mást. Szétverték a seregét? Eltünt az egyszerre, mintha a föld nyelte volna el. Mire megujult a hold, megint talpon volt a sereg, mintha csupa lepkebábból pattant volna elő. S fegyvere volt elég: ki tudja hol vette. Évtizeden át folyt ez a mulatság. Ismert ő már ottan minden falut, a nép szájait, a verekedésre kész nemes legényeket, a hadakozó papokat, a kibékíthetetlen csizmadiákat. A bibor és paszománt pacificálva van már, de még a darócz szűr nincs megfordítva! a sarkantyús csizma leszállt már a kengyelből; de még a bocskor talpon van! Az urak és uraságok, a főméltóságok hadd alkudozzanak; a nép «veto»-ja még hátra van.

Alig, hogy a késmárki börtönnek hátat fordíthatott, sietett a fekete hegyek közé, felbiztatta, feleszelte a falvaiba hazatért hajduságot, rendezte az új népfelkelést, összeakadt egy magához hasonló kurucz ezredessel, Pongráczczal, Ocskay Lászlónak hajdani vitéz alvezérével; ketten együtt merész tervet koholtak ki: Pálffy bánnak volt az szánva. Csak egyben számították el magukat: azt nem vették eszükbe, hogy az ellenség, a kit meg akarnak lepni, maga is magyar; a királypártra áttért kurucz maga is érti a régi stratagémát, a merész vállalatnak siralmas vége lett. Czeldert megrohanták a maga erdejében, Pongrácz elmenekült a kelepczéből; ő pedig magára maradva, foglyul esett; úgy vitték el lánczok közt Kassára. S biz a jámbor kuruczok, a kik arra vártak, hogy zászlóval a kezében jön közéjük s akkor mellé állnak, a labanczra másznak: azt is csak eljöttek megnézni, mikor a hóhér megsuhintja a híres vezér feje fölött a pallost, s azt mondják rá: «ugyan jól leütötte!»

Tehát nem hitszegő módra végeztette ki a békekötésben biztosított amnestia daczára a vitézt Pálffy János, a hogy Julianna, s vele együtt az egész világ hitte, a ki a felolvasott itéletet nem hallotta; hanem egy újabb felkelési kisérletért; – és ha Korponayné ezen a napon a bán elé járult volna, daczára a szépenkérő szemeinek, biztatás helyett a legkiméletlenebb szemrehányásokat kapta volna; mert ő volt az egyenes és közvetlen okozója ennek a veszedelemnek, a ki Czelder Orbánt a késmárki börtönből kikönyörögte s ezzel a diadalával úton-útfélen minden ismerősének eldicsekedett, nem gondolva Löffelholz bölcs óvásával, hogy erről mélyen hallgasson. Most ezzel még Löffelholznak is boszúságot szerzett.

Így állt a szekerével ott rekedve a néptömeg közepett a kassai piaczon. Máskor legalább a lelke tudott repülni és látni, most az is béna volt és vak.

Mikor ezt a csupa emberfejekből álló tengert látta, hallotta, érezte maga körül, azt képzelte, hogy neki ebbe a tengerbe bele kell fuladnia.

S hol ennek a tengernek a partja?

A milyen széles az ország, olyan széles ez a néptenger; s annak minden hulláma ellensége a benne kétségbeesetten uszónak.

Ő az egyedüli hajótörött rajta.

Mit küzdött, mit áldozott azért, hogy a czélhoz jusson!… Hitvesi hűséget, családi boldogságot, az otthon édes nyugalmát mind koczkára tette… s a mit nyert helyébe, tiltott boldogságot, lángoló szerelmet, azt is utána dobta… okos emberekből őrjöngő bolondokat csinált… egy ártatlan lánykát, ki hozzá gyermekül ragaszkodott, megátkoztatott a saját apjával, s az átokból maga is kivette a részét, beleavatkozott az óriások harczába s bálványokat segített ledöntögetni… s szerzett magának utoljára olyan nagy hírt, nevet, hogy minden ajtót becsapnak előtte, s a piaczon ujjal mutogatnak rá, s még a világtörténetben is ott fog az maradni, a hol legsötétebb a folt.[1]

És mind ezt miért? Mit nyert vele? Egy kártyavárat, a mire ráfujtak s összedült.

Hát ezért kellett egy tél, tavasz, nyár évadján keresztül nélkülözni annak az édes csevegő gyermekajknak mindennapi csókját?

Csevegő gyermekajk!

A parttalan nagy ellenséges tenger közepett van még egy kis sziget, – a mit az a gyermek játékszereivel körülrak; itt egy pálczaló, ott egy zengő körte, meg egy doboló nyul, aztán egy fakard, egy tábornokkalap czifra papirosból, a varázskör egész zodiacusa.

Az aranyos hintót nem hozzák el a játékszerek közé, hanem hoznak helyette egy összetört, kifacsart, minden hitétől, és minden reményétől megfosztott nyughatatlan szívet.

Korponayné még az nap elutazott Kassáról, a nélkül, hogy az egész városban egy uri emberrel is szóba állott volna.