Part 11

Löffelholtz tábornok, egy régi német nemesi család ivadéka, a ki különben is sógorságban volt a magyarokkal, Absolon Dávidnak, Zrinyi Ilona titkárjának a leányát birva feleségül, a többi császári vezérek között a legösszeférhetőbb kedélyű katona volt, a ki a pallost nem örömest használta hátrakötött kezű emberek ellenében. Korponaynénak egyébiránt nemcsak a lőcsei furfangért, mely Löffelholtznak a generalmajori állást szerezte meg, hanem azért is jóakarója volt, mert a feleségének leánykori barátnéját ismerte benne.

Korponayné előmutatta a tábornoknak a szathmári békekötés másolatát, a mit ő Pálffytól kapott meg. Löffelholtz ebből értesült először a megkötött békességről.

Julianna figyelmezteté a tábornokot a békeszövetségnek arra a pontjára, mely teljes bocsánatot biztosít minden fogságban levő kurucz tisztnek, s az amnestiát kiterjeszti a császári seregből átpártolt tisztekre is.

– Remélem, hogy kegyelmességed rögtön intézkedni fog, hogy a fogoly Czelder Orbánt azonnal szabadon bocsássák! sietett azonnal az inditványát megtenni a szép asszony.

A tábornok csóválta a fejét.

– Madame csak úgy früstökre kéri tőlem mindjárt a gavallérja fejét.

– Inkább azt kérem, hogy hagyja meg neki! Nem vagyok én Heródiás.

– Ugyan mit kap ezen a csuf madárijesztőn?

– Hát azt én tudom.

– Furcsa gusztus! – Egyébiránt én nem tartoznám tudomásul venni ezt a békeszerződést, a mit kegyed közölt velem, mert nekem hivatalosan még meg nem küldetett, s ha akarnám, azonnal kivitethetném Czelder uramat a piaczra a vesztőkő elé, s úgy tehetnék vele, mint Krayval tett Heister, hogy leüttette a fejét, mikor már jött a staféta a megkegyelmezéssel.

– De azt a tábornok úr nem fogja tenni, mert kegyelmességed először is nem Heister, azonkivül pedig sokkal lovagiasabb ember, mint hogy énnekem szomoruságot akarjon okozni.

– Tehát igazán örömet csinálok vele a madamenak, ha a kuruczvezért futni hagyom?

– Nekem örömet, a Heisternek boszuságot, s ez dupla ár.

– Maradjunk csak az első rubrikánál. A madame kedvéért tudomásul veszem a szathmári békeszerződést, s azonnal szabadon bocsátok minden kurucz foglyot, a ki az én kezem alatt van, köztük Czelder Orbánt is.

– Örök hálára fog vele lekötelezni tábornok úr. Kegyelmességed tudja azt jól, hogy ennek az embernek a vére az én lelkemet terhelné.

– No e miatt ne legyenek lelkiismeret-furdalásai, madame. Ez az ember előbb-utóbb el fog szaladni a fejétől. Ha ma nem, holnapután. Nem az az ember, a kit érdemes megajándékozni a saját fejével. Nem fog nyugodni, a míg azt viseli. Ezúttal hadd köszönje a megmaradását kegyelmednek. Hanem egy dologra kérem a szép asszonyt. Ne találkozzék a kurucz ezredessel a kiszabadulása után. Én ugyan elhiszem, hogy kegyed ideálját találja ebben a telegrafkelephez hasonlatos lovagban, de azért mégis türtőztesse az indulatát s ne tartson vele semmiféle találkozót.

– Azt se tudassam vele, hogy én szabadítottam meg?

– De éppen senkivel se tudassa ön azt. Nem lenne hasznára. Kegyelmednek nagy pozicziója van az érdemek könyvében feljegyezve, arról legyen bizonyos, de ha kegyelmed apródonkint kiszedegeti a kegyelmet, majd egyszer azt veszi észre, hogy nagyon kevés marad benn a kapitálisból. Ha ennek és annak kéreget kegyed az udvarnál hol egyet, hol mást, elkoptatja vele a szükséges jó indulatot odafenn. Azért még egyszer figyelmeztetem rá, hogy elhallgassa mindenki előtt, miként eszközölte ki a kurucz vezér kiszabadulását. Arra is gondoljon, hogy ez a tüzesfejű ember minden bizonynyal bele fogja magát ártani valami galibába a mint kiszabadul, s akkor az azután történtekért nagyon rosszul fizetnének meg a barátságos kiszabadítónak.

Hanem azért Julianna e bölcs tanács daczára sem állhatta meg, hogy legalább akkor, a midőn a foglyokat a börtönből kibocsátják, a hintajával oda ne hajtasson a börtön közelébe.

Sokkal inkább asszony volt, semhogy megállhatta volna, hogy mikor azt mondják neki valamire, hogy «ebből ne egyél, mert megárt!» hát azt meg ne kóstolja.

Neki látnia kellett azt, hogy az ő pártfogoltja miként lép ki a börtönajtón.

Ez magában nem lett volna baj, hanem az is meglátta őtet.

S aztán őt meglátni és minden haragot, gyanút, keserűséget, megkínoztatást, hűtlenséget, árulást elfelejteni, az egy dolog volt.

A kuruczvezér megint csak az imádott napját látta maga előtt, a kinek üstökös csillagává szegődött. Az üstökösnek nagy elliptikus útja van, mégis visszatér a maga napjához. No a lőcsei kapu küszöbétől a késmárki vesztőhely grádicsáig való pálya szintén elég nagy ellipsisnek nevezhető.

Czelder Orbán, a mint a hintajából kikandikáló szép asszonyt megismerte, felkapta a süvegét a fejéről magasra a másik kezével meg a tarkójához kapott, léczalakjával valósággal azt a figurát képezve, mint mikor a régi módi távirókelep azt jelzi: «fegyverbe az őrség!» s odakiáltott az imádott szép hölgynek:

«Mire megujul a hold: a nap is meg fog ujulni!»

Ez pedig olyan szó, mint az a csodálatos mustármag, a miről a biblia azt bizonyítja, hogy pálmafa nő fel belőle.

Julianna hátravetette magát a hintajába, valami eszes állat (a mi nem lakik az emberben, csak úgy körüle kóvályog) azt sugdosta neki, hogy nagy hiba volt ezt az ő kedves barátját nem engedi szétvágatni.

Azzal aztán sietett a maga dolga után, fel Bécsbe.

Ezt Löffelholtz tanácsolta neki, a ki megértve a váratlan fordulatot, előre látta, ami arra következni fog. Ő jól be volt avatva az udvarnál folyó cselszövényekbe. József király halálával egészen más kezekbe kerül az ország ügyeinek vezetése. S az irott papiros nem sokat ér, ha azt az, a kinek a kezébe kellene venni, a talpa alá teszi.

Azzal a nehány nappal, a mit Czelder Orbán kiszabadításával töltött el Julianna, elszalasztotta az időt, a míg hatalmas két pártfogóját, savoyai Eugen herczeget és Wratisláw cseh kanczellárt Bécsben feltalálhatá vala.

A bécsi kormány, a magyar szabadságharcz megszüntével nem szorult többé a hős hadvezér kardjára: itthon pedig egy ilyen magas piedestálon élő szobor nagyon alkalmatlan. Elküldték Angliába, a britt kormányférfiakkal értekezni. Mutassa meg, hogy hát a szájával milyen hős tud lenni? Wratisláwot pedig felruházták teljhatalommal, s elküldték Csehországba.

Bécsben a magyar főuraké maradt a tér.

Semmi sem volt természetesebb, mint hogy a nagy nemzeti háború bevégeztével azok a magyar főurak kerüljenek az ország kormányára, a kik az egész hosszu háború alatt folyvást hűségesen a trón körül csoportosultak. Hanem még a főhivatalok magas székeivel nem volt rajtuk segítve. Őket a hadjárat alatt a kuruczok kizavarták birtokaikból, kastélyaikat felprédálták, istállóikat kiürítették, jobbágyaikat katonákká tették; jövedelmeik nagy része oda veszett, nevöket a proscriptionális táblákra irták fel, s gyalázattal tetézték. A boszu szomjas és éhes. A németekkel csak kibékültek a magyarok, de nem a magyarokkal, a bécsi magyarokkal.

Julianna a Vág völgyén végig utazva, minden ismerős kastélyban, a hová píhenőre beszállt, csupa aggodalmas arczokkal találkozott, a suttogásokból kiveheté, hogy rossz hirek szállongnak, a háborúból visszatért urakat kastélyaikból éjszaka elhurczolják, hasztalan hivatkoznak az általános amnesztiára, viszik őket Pozsonyba, az itélőmesterek elé állítják, s úgy elzárják, hogy a hozzátartozóik nem is beszélhetnek velük. A mi foglyokat Löffelholtz, a német generális, szabadon bocsátott, azokat otthon házaiknál fogdostatja össze Illésházy, a magyar főkanczellár.

Ezek a rémhirek előéreztették Korponaynéval, hogy mi vár ő rá, ha a bécsi főurak grácziájára talál szorulni.

Rossz sejtelme növekedett, a mikor Bécsbe érve megtudta, hogy sem savoyai Jenő, sem Wratislaw nincsenek a rezidencziában, a magyarországi ügyekkel mindenkit a magyar kanczellárhoz utasítanak, Illésházy Miklóshoz.

Hogyne ismerte volna Korponayné Illésházy Miklóst? Ők egy tekintetben riválisok voltak. Ugyan két ellenkező pályán, de hasonló sikerrel futának.

A hogy a szép Korponaynéról hirlelé a fáma, hogy minden férfit, a kivel összetalálkozik, menten rabszolgájává tesz, s nincs előtte sem magas, sem alacsony, herczeget, diákot egyformán meghódít, éppen ilyen szép hire volt Illésházy Miklósnak az asszonyi szivek ellen folytatott hadjáratában. Ő róla is az a hir járt, hogy minden virágot leszakaszt, akár pálmafán nyilott az, akár tüskebokor alatt.

És így némileg versenytársak voltak. Úgy lehettek, mint két hires birkózó, a kik közül az egyik Európában, a másik Amerikában nem talál ellenfélre, a kit le ne gyűrjön, s végre vágyat kap egymással szembekerülni, s koczkára tenni győzhetetlen hirét.

Illésházy Miklósnak még a rámában levő arczképe is tanuskodik róla, hogy korának egyik legszebb férfia volt. Délczeg, daliás termet, athléta vállakkal, azon egy igazi Jupiter fő, csakhogy szakáll és bajusz nélkül, s fehér bodros parókával, szép metszésü szája, öntetszésselteljes szegleteivel, hódító szemöldökei, varázsló sötét szemei, kevély nagy boltozatos homloka még így festve is elárulják azt a nagy büverőt, a mi ezt, a hajdani köznemesből grófi rangra, s az ország legmagasabb méltóságára emelkedett férfit, egykor ellenállhatatlanná tette.

Hanem ha a másik dalia, Andrássy István mellé állítják a képet, ott minden előnye kárba vesz. Illésházy szépsége kihivó, mesterséggel ápolt, cziczomázott; Andrássyé természettől eredt, egyszerű, keresetlen: azért leigézőbb; Andrássy arczát az ábrándos rajongás, Illésházyét a követelő önzés jellemzi. És aztán Andrássy a valódi magyar nemzeti typus képviselője, míg Illésházy idegen; amannak az öltözete a kaczagányos kurúcz jelmez, ezé az udvaronczszabásu divat-viselet, a min csak a paszománt nemzeti. Andrássy Istvánban még a harczi dulakodás után is, ha portól be van lepve, még a tivornya közepett is, ha bortól el van ázva, meg lehet találni az igazi nemest, a kit a szive jóságánál a gyermek is megfoghat, míg Illésházy Miklósban ott van az udvari ünnepélyek ragyogása közepett is az erőszakoskodó, dölyfös kastélyos úr.

Korponaynénak előre be kellett jelentetnie magát a hatalmas kanczellárnál a kért kihallgatásra. Köszönettel tartozott érte, hogy nagyon meg nem várakoztatták.

Ellátta magát nemcsak a szépséget emelő piperével, hanem az igazaihoz tartozó mindennemű okiratokkal is.

Illésházy kanczellári palotája előtt egész sora állt a hintóknak és gyalogszekereknek, mikor Julianna megérkezett a kihallgatásra. Sokan megelőzték.

Mindamellett az elsők között volt, a kik a várakozási teremből a kihallgatásra bebocsáttattak.

A magyar kanczellár kihallgatási terme ugyanazon gobelin szőnyegekkel volt feldiszítve, a mik mostanság a magyar delegáczió gyüléstermét ékesítik: mythologiai képcsoportok, Venus és a grácziák, Ariadne és a bacchansnők, fürdő nymphák a szerelmeskedő istennőkkel, csak hogy akkor még elevenebb szineik voltak, a butorzat luxuosus és luxuriosus, a mely két szót gyakran összetévesztik; nehéz granátszin selyemdamaszt függönyök az ablakokon, a mik a szobát félhomályban tartják, hasonlószinű kárpitok takarnak egy mélyebb alkovent, felbuggyant redői alól kitündöklő aranyozott fehér butorzatával; az oldaltálló velenczei tükörből egészen a fenekéig látni a vakszobának, a falon levő Danae képpel, a rokoko iróasztalon a hátrafelé néző Vénusz márványszobra, az iróeszköz zománczozott bronzremekmű, miniatur remek festésekkel, benne kékre, rózsaszínre festett tollak, a padlót vastag, puha szőnyeg fedi, a butorzatról lefüggő csillár üvegprizmái, az ablakon át belopózó napsugártól szivárványszínű bolygó tüzeket vetnek szerteszét a szoba félhomályába, a mik előre-hátra tánczolnak, szineiket váltva. És az egész szobát eltölti valami keleti füstölőnek mámorító éd-illata. Ez nem egy államférfinak, hanem egy élni tudó gyönyörvadásznak a szobája.

Ide lépett be Julianna, két duplaajtón keresztül, a mik közül a külsőt alabárdos testőrök strázsálják.

Rajta és a kanczelláron kívül még két élő személy volt a szobában. Nem éppen emberi lények, de azokhoz legközelebb állók, egy majom és egy papagáj. Ha a tudósok feltalálták tetteinkben a családi eredetet a majomtól, követelhetjük, hogy ugyanazt keressék föl beszédünk alapján a papagályoknál. Egy ős még nem nemesít meg: legyen kettő.

A madárember pompásan tud fecsegni, jó tanítója lehetett, legkedvesebb szójárása az, «Sei nicht spröde! Frau schöne! Ein Kuss thut nicht weh!» s akkor elkezd csókolni a csókzene minden fiorituráin keresztül. A négykezű ember eleinte azzal mulatja magát, hogy egy kicsiny sípláda tekerőjét forgatva, a divatos behizelgő franczia chansonokat hangoztatja, de majd később odamegy a szép asszonyhoz, s leülve a lába elé, tolvajkodó kézzel babrál a czipője szalag-csokrán s vigyorgó pofával sandalog fölfelé.

Az országhirű szép asszony szemközt állt a világhirű szép férfival. Mind a kettő azzal a szándékkal volt, hogy a másikat lefegyverezze. Ez a fagyos önérzet volt kifejezve arczaikon.

A kanczellár megkínálta udvariasan a hölgyet a kerevetre üléssel, Julianna megköszönte azt.

– Kérelmező vagyok, állnom illik.

S azzal röviden, világos mondatokban, minden affektanczia nélkül előadta ügyét. Úgy beszélt, mint a ki egy befejezett ügyet ad elő, a minek az elintézéséhez már semmi szó nem fér; csupán a végrehajtása van még hátra, annak az elrendelését kéri a kanczellártól.

Illésházy éppen olyan jéghideg tudott lenni vele szemközt.

– Igen sajnálom, nagyasszonyom, hogy kérését nem teljesíthetem. A mi a bárói czímet illeti, azt gyermekeknek nem szokták osztani, hanem férfiaknak, kitünő érdemekért. Ha a kegyelmed fia atyjának vannak ilyen érdemei, azokat előadhatja, méltatva lesznek. A sztropkói uradalom iránti igényei pedig nagyon kétségesek. Azt az uradalmat pedig hárman is impetrálják, először a Pethő család, melytől azt Rákóczy elkobozta, azután az özvegy Ocskay Lászlóné, a kinek férjét, mivel áttért a király hűségére, a kuruczok Érsekujvárott lefejeztették. A harmadik megint kegyelmed. És én mondhatom, hogy a három közül egyik sem fogja megkapni, mert az ilyen gazdátlan uradalmakra mások is tarthatnak igényt, a kik nem későn, bünbánva tértek meg a trónhoz, mikor már a felkelés ügyét hanyatlani látták, hanem a kik eleitől fogva rendületlenül megállták a hűséget, s itt őrzék a trónust akkor is, a midőn Rákóczy hadai Bécs város kapuit döngették a fokosaikkal.

Korponayné láthatta, hogy az apocalypsis legrettentőbb unicornisával áll szemközt: az önzéssel. Minden más fenevadnak van szíve, ennek nincs, ennek csak gyomra van.

Még sem hagyott fel a tusával.

Elővette iratai közül a szathmári békeszerződés másolatát, s allegált belőle a kanczellárnak, akár egy fiskális. Ráolvasta, hogy minden birtok azé marad, a kinek azt a király legutoljára adományozta, és semmi korábbi jogczímen az ellen pert indítani nem szabad. Ez volt a legtovább vitatott kérdés, a mihez a kuruczok ragaszkodtak, s csak ennek a részükre történt eldöntése után kötötték meg a békét.

Erre nyers dölyffel válaszolt a kanczellár.

– Ezen az iráson bátran kalácsot süthet a nagyasszony! Mert az egész úgynevezett szathmári békekötés erőtelen és haszontalan. Pálffy János jogtalanul kötötte azt meg, s a diaeta meg fogja semmisíteni. A mikor e szerződést aláirta Pálffy, valamint a kegyelmed donacziós levelét, már akkor I-ső József császár és király a megdicsőültek sorában volt, s Pálffynak a visszahivatása megküldetett Bécsből.

– De Pálffy jóhiszeműleg kötötte meg a békét, s egész bona fide élt a királyi teljhatalommal, mert a visszahivatása dekretumát nem kapta meg.

– Hogy tudja ezt kegyelmed?

– Úgy tudom, hogy akkor épen ott voltam kihallgatási termében, Szathmáron, a mikor a futár megérkezett hozzá, a hozott levélben nem volt semmi dekretum, hanem holmi allotriák.

A kanczellár látta, hogy az elenfele jól tud parirozni.

– Hát majd ezen nagy kérdések felett dönteni fog az országgyülés. Addig várhat kegyelmed a prætensióival.

– Bocsánatot kérek, de nem akarok odáig várni, sem az országgyülés határozatától a magam igazait függővé tenni. Nekem semmi közöm ahoz, hogy elismeri-e a magas kormány és a tekintetes Karok és Rendek a szathmári békepontozatok érvényességét: az én igazságom a lőcsei kapituláczió pontozataiba van foglalva, a miket bátor vagyok excellencziádnak ime bemutatni, az eredeti fogalmazásban. Ez még József császár életében lett aláirva, a császár meghatalmazottja, Löffelholtz tábornok által. Ennek az erejét se kormány, se országgyűlés meg nem gyöngítheti. A stipulacziók között ott van, hogy Andrássy István tábornoknak Lőcse átadásáért minden birtokai visszaadatnak, s ugyanott van a kegyadomány, a mivel én jutalmaztatom. Andrássy István meg is kapta a királyi kegylevelet, s minden birtokába be lett helyezve, pedig Lőcse átadásának nehéz munkájában enyém volt az oroszlánrész, ő csak tűrte, a mivel kénytelen volt, de a kényszerítés én valék!

A kanczellár megdöbbent, hogy most mindjárt legyőzik. Kénytelen volt egy lépést hátrálni a támadás elől.

– Andrássy István csak azt kapta vissza, a mi az övé volt: a maga ősi birtokait. Ha ez jutalom, úgy abban kegyelmed is részesülhet. A lázadó férje, Korponay János s a hóbortos apja, Ghéczy András birtokait nem háborgatja senki.

– Oh kegyelmes uram, az csak a mesében járja, hogy a jutalmat kérő gólyának, a miért a farkast a torkán akadt csonttól megszabadította, azt válaszolja a megmentett: «Köszönd meg, hogy le nem haraptam a fejedet, mikor a fogaim között volt.»

S egy kis kalk nevetés is hangzott e ripost után.

– Hm! dünnyögé a főember, csipőjére feszítve a kezét. S ezt a nagyasszony csakugyan nem tartja kegyelemnek? Hogy a hatalom megbocsátja a korábbi vétkeket, azoknak egész hosszú sorát egyetlen későbbi érdemért? Ámde még ebben sincs kimondva az «amen». Megmondhatja kegyelmed Andrássy Istvánnak, hogy a győrvári vereséget nagyon soványul takarja a lőcsei kapituláczió, hogy a mi a királyi kegylevélben nincsen megemlítve, a gömöri főispánság nem is száll rá vissza, hanem a bátyja Péter, a mindig hű királypárti fog helyette a székbe ülni, s ő tartja a gyüléseket Krasznahorka vármegye termében.

Julianna belevágott a főúr szavába s nem hagyta tovább beszélni.

– Ha izenete van excellentiádnak Andrássy István generálishoz, küldje el postával; én sem kegyelmességednek, sem ő kegyelmességének izenethordozója nem vagyok. Én ügyemet előadtam, kértem, a mihez alapos igazságom van; több szavam nincsen kegyelmességedhez.

A végszót erősen megnyomta, hogy értse meg belőle a kanczellár, mi mindenre képes ez az asszony? Ez képes az új királyt is felkeresni, mikor az még kívül jár Németországban, s informálni fogja a bécsi és magyarországi állapotokról.

Ha így bocsátja el Korponaynét maga elől, akkor ő lesz a megvert fél.

– Maradjon még nagyasszonyom, szólt, nyájasságot erőltetve arczára. Még nekem van egy szavam kegyelmedhez. De már most kérem, foglaljon helyet itt a pamlagon, míg az irataim közül valamit előkeresek.

Korponayné letelepedett a pamlagra, s a kis kapuczinus majommal enyelgett, a ki oda kuporodott melléje, s bujósdit játszott a karját körüldudorló csipkefodrok között, el-eldugva azok közé ocsmánykedves pofácskáját; a kanczellár ez alatt az iróasztala kihuzott fiókjában keresgetett valamit. Vártatva rátalált.

Aztán egy karosszéket odahuzva a pamlag elé, a hol a hölgy ült, kibontá a megtalált iratot.

– Itt van, nagyasszonyom, a kegyelmed rubrikája. Meggyőződhetik belőle kegyelmed, hogy mind az, a mit cselekedett, nincs a feledékenység szeleibe szórva. Ezeket a jegyzeteket maga Wratislaw irta fel, az ő titkos archivumából lettek a «hungarica»-k között hozzám átszármaztatva, mikor ő excellentiája Prágába áttette lakását. Tehát itt van: «Korponay Jánosné». Érdemei és jutalmaztatása, egész chronologice datálva. Itt van a «lőcsei capitulatio», «Andrássy István» stb. stb., nem kivánja, hogy részletesen felolvassam? Veres tintával aláhuzott recommendatio. Azután ápril 17-én (épen ő felsége halála napján) Korponay Jánosnénak ezer darab arany.

Julianna megrettent az 1000 darab arany szóra. Arcza elsápadt, mint a ki vívás közben sebet kapott, s még nem tudja, hogy halálosat-e?

A kanczellár észrevette a hatást s elég kiméletlen volt a kapott előnyt felhasználni.

– Itt áll: ezer darab arany. Ezt nem fogja kegyelmed eltagadni. Wratislav sajátkezű irása.

– Az az ezer darab arany… hebegé Julianna zavarodottan.

– Nos? Kezéhez jutott-e kegyelmednek vagy sem?

– Igen, de amaz ezer arany…

Nem állhatott elő vele, hogy az neki mi czélra lett adva? Hogy ezt azért nyomták a kezébe, hogy minden áron, minden vesztegetés felhasználásával előzze meg a cabinet futárát, a ki a visszahivó decretumot viszi Pálffynak; hogy ez neki sikerült is, de a siker mellett az összeg jóformán el is lett használva. Hisz ha ezt felfedezi a kanczellárnak, akkor annak a leghatalmasabb érvet szolgáltatja a kezébe az egész szathmári békekötés felforgatására, s ezzel elveszt óriási nagy dolgokat, helyreállt békességet, magas pártfogóit s azonkívül saját magát is. Neki nem szabad arról az ezer aranyról beszélni.

– Kevesli talán a nagyasszony a tett szolgálatért azt az összeget? kérdé a kanczellár. Én mondhatom, igen szép summa pénz. Kegyelmed ezzel igen jól meg lett fizetve.

Megfizetve!

Buzogánycsapás nem sujthatott volna le kegyetlenebbül, mint ez a szó. Megfizetve! A hogy egy világ leányát, a hogy egy árulót szoktak megfizetni, s aztán nem ismerik többé! A világ forogni kezdett szédülő agya körül; keze a szemei előtt járt, ajka egyszerre száraz lett és szederjes, a szivdobogása majd megfojtotta. Az ájulás kezdé környékezni. Az előtte álló alak s a pompás úri terem helyett a majthényi síkot látta maga előtt, a kaszált buzarenddel, s annak a folytatásával, a lerakott fegyverek soraival, és azt a kaszás embert, a ki átkozódik, s homályos rémarcza Fabricziuséhoz hajaz. De erőt tudott venni magán, összeszorítá a fogait és az ökleit, hogy megrázkódott bele. Nem szabad neki elveszteni az eszméletét! Kényszeríté a szemeit, hogy hagyják ott azt a kaszált tarlót, azt az átkozódó rémet s lássák meg azt a másikat, azt a mosolygót.

A főúr most már mosolygott kegyesen. A legyőzöttet megilleti a kegy.

Közelebb huzta székét a szép hölgyhöz.

– Megbocsásson szép asszonyom, hogy ily őszintén nyilatkoztam. Kegyelmednek a multban levő érdemei már meg vannak jutalmazva. Ha többre vágyik, szerezzen magának új érdemeket.

S az a sovár tekintet megmagyarázta, hogy mik legyenek azok az új érdemek.

A papagáj ott a rézkalitban úgy csattogtatta a csókokat, keverve az asszonyi rimánkodás, nyafogás jól utánozott hangjaival.

Juliannának egyszerre lángveres lett az arcza.

Szép festék az az ifju női arczon!

S csak egy mozdulata a szempilláknak kellett volna hozzá, hogy e lángtól égő arcz a bűbáj varázsával legyen elárasztva; csak a szemérmes gyöngeségtől kellett volna aláhanyatlania azoknak a hosszú selyem pilláknak a kék szemekre, a mikben ilyenkor éjsugáros kék ég borong, s meg lettek volna szerezve az új érdemek. Hanem a szempillák nem azt a mozdulatot tették, de felnyiltak kerekre, s ilyenkor ezek a szép szemek zöldek, mint a dúvad szemei; a lángban égő arcz, ezzel a szilajon felnyitott szempárral, nem igéző, hanem fenyegető.

A nő felállt és fejét büszkén fölemelte.

Haragtól tompított, keserűségtől reszkettetett hangon rebegé:

– Fogok új érdemeket szerezni!

S azzal, még csak az etiquettszerű bók-görnyedést sem végezve, kisietett a kanczellár szobájából.

A várakozási terem tele volt instáns néppel. Jámbor öreg matronák álltak és üldögéltek, irásaikkal kezeikben.

A kilépő szép asszony tekintetéből rossz előjeleket olvashattak le. A hol így lángol az ég, ott vihar következik. Mankós lábú hadastyánok dörmögék magukban: «Si hoc in viridi, quid adhuc in arido?» (Ha a zöld ág is így jár, hát akkor a száraz ágra mi vár?)

Meg is bukik ma minden esedezés, a mi ő kegyelmessége keze ügyébe kerül.

Julianna futott a kapott sebével, mint a megnyilazott szarvas. Kereste a magányt, hogy tanácsot üljön magával, valjon kigyógyulhat-e ebből?

Még nem akarta elhinni, hogy beteljesült a fején amaz öreg ember szava: «mikor legmagasabbra eljutottál, onnan essél le!»