Part 10

S hogy senki se maradjon az országban, a ki az 1711-iki május elsejét meg ne emlegesse, maga a felséges természet, a szent geodæmon is megörökítette azt a maga hozzájárulásával. A május első reggelére virradó éjszakán olyan általános fagyot eresztett az országra, hogy a Kárpátoktól a Vellebitig minden növény gyümölcse virágjában elromlott. Az idén nem lesz se buza, se bor. Siessen minden ember haza, alászántani a leforrázott vetést s tönkölyt, tatárkát, tengerit vetni, a míg lehet.

A felkelő nap előtt dértől megőszült rónák terülnek el; a zuzmarától csillogó lombok lankadtan csüngnek alá a gyümölcsfákról. Épen ilyen lankadtan csüngnek a zászlónyeleken a lobogók, a «pro libertate» aranyfakó betüivel.

Tizenháromezer kurucz vitéz áll ezredekre sorakozva a majthényi rónának egy négyszögű terén; utolsó maradványa annak a hadseregnek, mely tizenkét éven át egy darab világtörténetet csinált.

Ma irják meg az utolsó lapját ennek a történetnek s aztán porzót hintenek rá.

Nincs fegyverlerakásról szó; ez nem capitulatió, ez szabad akaratú békekötés. A tizenháromezer kurucz vitézt nem fogja körül ellenséges tábor, nincsenek ágyuütegek ellene fordítva, a király személyesítője, Pálffy bán, csupán egy escadron savojai dragonyostól, mint díszkisérettől követve, jön ki Nagy-Károlyból a sereg elé s ott szemben jön reá egy, az ő díszkiséretét számra meghaladó fényes lovagcsapat: Károlyi Sándor vezér, a kurucz tisztekkel.

Sokszor összecsengett ezeknek a kardja amazokéival, nem fog csattogni többé.

Ezek azok a kurucz tisztek, a kik még tegnap letették a hűségi esküt, a szathmári gyűlésteremben Pálffy titkára, Pulay János előtt; a kik eddigi rangjukban most már a királyi zászlók alatt fognak szolgálni.

Károlyi bemutatja őket névszerint Pálffy bánnak, s akkor ő maga is a szabad ég alatt, fedetlen fővel leteszi a hűségi esküt Pálffy bán kezébe.

Akkor aztán felolvassák a hadirendben álló kurucz sereg előtt a békekötés levelét.

Közbocsánatot kap minden ember, a kicsinytől a legnagyobbig. Maga Rákóczy Ferencz is visszakapja birtokait, túszul tartott gyermekeit; csak a fejedelmi czímét veszti.

Visszaadják mindenkinek az elkobzott vagyonát, megerősítenek kit-kit a fejedelem által adományozottakban; az özvegyeket, árvákat üldözni nem engedik, senkit a multakért kérdőre nem vonnak.

Helyreállítják az ország szabadságát, a vallásszabadságot; az elvett templomokat visszaadják.

Összehivják az országgyűlést s a mi sérelme van a nemzetnek, ott azt mind megorvosolják.

És végtére nem kivánják a kurucz seregtől, hogy fegyverét lerakva, kard nélkül az oldalán világ csúfjára oszoljon szerteszét; mindenki megtartja az ősi kardját, a magyar viselet kiegészítő alkatrészét, csak a karabinokat rakják le; azokat sem capitulatióképen, hanem tisztességes árban, minden lőfegyverért kap a tulajdonosa hat rénes forintot; a mi árnak igen tisztességes.

Az átadás előtt ezredszámra lövik ki vezényszóra a karabinokat, végső tisztességül, mint a temetésnél, s azután lerakják szép sorban egymás mellé.

Igazi festői látvány, minőt soha a világ egy rakáson nem fog találni többé, ez a kurucz sereg. Mindenik ezrednek más az egyenruhája: zöld, piros, kék, narancsszinű dolmányok, más-más szinű nadrágokkal és csizmákkal, a mikből csak a zöld szín hiányzik (ez megbélyegző volt); a kalpagok, kucsmák, csákók és sisakok formája is annyifelé változik; a dolmány zsinórzata fehér, vagy fekete. Az ezredek nagy zászlói, a kornéták, majd biborpirosak, majd fehérek, majd zöldek, rajtok az ország czimere, a Rákóczy czimer, vagy a Boldogságos szűz, s az aranyhimzésű szavak: pro libertate; azután minden ezrednél a századoknak külön lobogóik, a miknek csikjai azon ezredek egyenruháinak szineit képviselik: arra valók, hogy a harczi zűrzavarban a szétrobbant vitézek oda találjanak megint a saját zászlóikhoz. Ennek a szép tudománynak mind vége van most már. A tárogatók utolsó takarodót fújnak.

A vezérek eskütétele után leszállnak a zászlótartók lovaikról, s leütik a földbe a zászlónyeleket; a zászlók mögött következik a sorba lerakott karabinok rendje, olyan az, mint egy lekaszált gabonarend, középett a nagy kereszttel, a kornétával, körülrakva a tábori rézdoboktól, azok sem jelzik már többé a riadót.

A két csoport, a kurucz tisztikar s a császári lovas kiséret egybe vegyül, egy csoporttá gomolyodik, s megindul Nagy-Károly felé, s ezzel ki van adja a nagy jelszó: «mehet kiki a merre lát!»

A nemzeti hadsereg a szélrózsára van bizva. Az ezredek csapatokra bomlanak, megszünt a parancsszó, a fegyelem; nincs tiszt, nincs közlegény többé; az a kérdés, ki, mely vidékre tart? A Szathmár felé fordulóknak keserves a dolga. Az ecsedi láp gázlóin nem lehet most áthatolni, mert ott ujjnyi vastag jég fagyott a vízre, a mi a ló alatt beszakad s a lábát összemetéli, csak a vármegye útján kell végig hatolni, a hol a felturt sár göröngyei csonttá vannak fagyva. Van nagy káromkodás!

S aztán a lovas csapatok után egy másik tábor kezd hozzá a kibontakozáshoz, a szekerek tábora. Ezer meg ezer kocsi, hintó, szekér, tele menekült néppel, asszony, gyermek, öreg ember, a ki a visszavonuló kurucz sereggel együtt futott, minden mértföldnél növekedve, mint a lavina, bomladozik most már szerte-széjjel s keresi az utat, melyen hazájába visszatérhet.

A szekértömeg közt poroszkál előre, meg-megakadva, a torlaszban az ekhós szekér is, mely a két asszonyt viszi, Juliannát és Krisztinát.

Ők még Majthényben ebédeltek meg, a gazdag mezővárosban, melyet itt a hajduvilág közepében csupa német gazdák laknak, hires gyümölcstermesztők. Innen keltek útra alkonyatfelé, mikor már a szétoszló nemzeti sereg lovasai, a kik a keleti országrész felé laktak, elvonultak az uton; addig a Majthénynál álló szekértábor nem indulhatott meg.

Akkor pedig, mihelyt szabad lett az út, ugyan indulni kellett, mert Majthény már ki volt élve.

Ötezer szekér volt egy rakáson! Egész tábor!

Annak futni kellett saját maga elől egy várossal odább. S a mint azt megszállták, megint hamar odább, az éhinség elől, míg a tenger apródonkint szét nem oszlik apró folyamaiba.

Korponayné ugyan jól ellátta magát élelmi szerekkel, az ismeretes közmondás szerint: «télen kenyeredet, nyáron meg ruhádat el ne hagyd», mert a vendégszeretet egy egész tábor megérkezésekor még Magyarországon sem gyakorolható.

Eddig a két asszony nem sokat gondolt éhséggel, szomjusággal. Bámulatos az, hogy ebben a tekintetben mennyit képesek az asszonyok kiállni. Azután a gond, az aggodalom nagyon jó asztalnok és pohárnok, úgy jól tudja tartani az embert, hogy nincs olyan vendéglős. Hanem most már ennek a gyomorterhelőnek mind vége van. El lett érve a czél, megkapták, a miért fáradtak, van nagy öröm s az öröm étvágyat csinál.

Hát hiszen erről gondoskodva van; hanem fenmaradt egy másik baj: a takarmány kérdés. Az utazóknak lovaik is vannak. Szénának, zabnak, s egyéb abrakfélének hire sincsen. Azon is segített a véletlen. Itt a sok elfagyott őszi vetés. A szép tábla rozsvetések most már nem valók egyébre, mint lekaszálni, fölétetni. Az egész út mentében aratnak, kaszálnak, mint derék nyárban. Szomoru aratás: nem köt kévét senki!

Az út mellett, Majthényon túl, egy nagy rozstábla szélében kaszál egy pőrére vetkőzött nagy szál férfi. Kettő vagy három a tábla tulsó oldalán heverész a levágott rend végében, mint a ki napi munkáját végezte már; ez az egy még vágja erősen az embervállig érő vetést. Mögöttük egy egész tarló látszik már, a melyiket a ledöntött gabona hosszú sorban takar.

S a hol a levágott rozs megszünik, kezdődik egy másik tarló. Egy nagy négyszögű parlag mezőt végtől-végig betakarnak az egymás mellé rakott karabélyok, a miket a kurucz sereg ottan hagyott. Miként egy lekaszált tarló! A hajdani dicsőség tarlója. Ez is a mult éjszaka fagyott le. A sorba lerakott fegyversor mintha csak a folytatását mimelné a kárbament rozs kaszált rendének. Hát azok a póznák ott a közepén minden sornak micsodák? azokkal a fecskefarkkal végződő rongyokkal? Madárijesztők! Valamikor zászlók voltak, a mik repültek a szélben, mikor diadalra robogtak, körülöttük a felrugott dobok, üres edények!

Ez az a hires majthényi síkság, a min azóta olyan nagyot nőttek a fák. A tizennyolczadik évtized járja már, hogy ott terül e földdarab körül árkolva, egy darab senki földje. Senki sem nevezi magáénak, ingyen sem kell, nincs gazdája. Fák, bokrok, összevissza nőnek a területén sűrű bozóttá, soha azokat emberkéz nem irtja, nem hordanak belőle tüzelőnek valót: még egy ostornyelet sem vágnak a gesztjéből. Minden vadnak biztos menedéke, oda vadász nem megy: ez a majthényi puszta, a hol a nemzeti sereg a fegyvereit a földre lerakta.

A nap le volt már alkonyodva, de az ég csupa arany volt még; az alkonyfényben a két tarló között állt mereven az a férfi, az a nagy szál ember, s a kaszáját fente. Háttal állt a nyugati égnek, arcza és alakja feketének tünt fel, mintha vasból volna.

Korponayné megállíttatá a szekerét, s a kocsisának azt mondá, hogy jó lenne ezt az embert megszólitani: talán adna jó pénzért abból a most lekaszált rozsból a kiéhült lovak számára egy jó kötélre valót.

– Hej atyafi! kiálta a kocsis onnan az ülésből.

A kaszás ember rá sem ügyelt, mintha nem hallotta volna. «Tán nem tud magyarul? sváb lesz az istenadta.»

Ekkor Julianna maga hajolt ki a kocsiernyő alól s odakiáltott a kaszásra, csengő, hizelgő hangjával.

– Ugyan édes jó barátom, nem lenne szives ide fáradni egy szóra?

A megszólított férfi erre vállára vetette a kaszáját, s átugorva az út melletti árkon, odasietett a szekérhez s ott megállt és a szeme közé nézett a szép asszonynak.

Az a rémülettől eldermedve veté magát a kocsi hátsó ülésébe vissza, a hol barátnéja, a másik instansnő aludt csendesdeden. Ennek a kaszás embernek az arcza olyan ismerős volt! Mintha Fabriczius volna, a lőcsei biró.

Hogy néz rá mereven!

Vagy tán csak álom ez? Hallucinatio. Érzékek káprázata.

Úgy tetszik, mintha beszélne. Mintha azt mondaná, kaszájával arra a nagy négyszögű pusztára mutatva, a sorba rakott fegyverekkel, a rongyos zászlókkal:

«Hát hogy tetszik az aratás? A te vetésed ez! Nézd csak! Ez a te dominiumod! A míg a világ világ lesz: el nem veszíted ezt. A mi rajta terem, száz meg száz éveken át, örökké, mindig a tied lesz. Nézd, milyen nagy uraságod van.»

Julianna reszketve húzta magát a kocsi mélyébe, arczát eltakarva e félelmes tekintet elől; de hallania kellett, a mit ez ember mondott, akárhogy elburkolta előle a fejét. Az az ember őt megátkozta.

– Verjen meg az Isten a magad kezével! Ott bűnhödjél meg, a hová legjobban sietsz. Mikor olyan magasra hágtál, a mennyire vágytál, onnan legyen meg a lebukásod. Az öljön meg, a kit legjobban szeretsz. Azért halj meg, a kit elárultál.

Julianna menteni akarta magát; de nem jött a szó a nyelvére, barátnéját hítta védelmére, mutassa fel az atyjának a megszerzett amnestialevelet; hisz ő érte is fáradtak, neki is megszerezték a bocsánatot, visszakapja a vagyonát, nem ütik le a fejét, mint leütötték a kézsmárki biróét! De Krisztinát nem tudta fölébreszteni, az olyan mélyen aludt.

Az átokmondás után nagyot kaczagott a kaszás férfi, s az a kaczaj még rettenetesebb volt a mondott szavaknál is. Julianna nagyott sikoltott s a mellette ülő Krisztinára vetette magát.

– No, mi baj kedveském? kérdezé ez fölébredve.

– Nem láttad őt? kérdé Julianna.

– Kit?

– Azt az embert, a ki ide jött a szekerünkhöz. Az apád volt az, Fabriczius!

– Nem, kedvesem, én szundikáltam.

Julianna félve húzta széjjel a kocsiernyő bőrkárpitját, kikémlelve a nyiláson: előtte terült el a majthényi róna, a hosszú rakott rendek, a karabélysorok, a letüzött zászlókkal, odább meg más dült rendek, a learatott fagyverte rozs. Az árokparton állt egy magas szál férfi, fedetlen fővel s egykedvűen köszörülte a fenőkővel a kaszáját.

Julianna egész testében reszketett, talán az esteli hideg harmat miatt?

XXXI. FEJEZET. VISZONTLÁTÁS ÉS JUTALOM.

Rakamaznál meglepetés várt az utazó hölgyekre. Ott találták Blumevitz ezredest; a ki három hét óta lót-fut a felesége után előre-hátra az országban, mint a veszett csikó, míg végre rátalál a karmazsinpiros hintóra a tiszaparti vendéglőnél s ott megragad, várva, míg annak az utazói megint visszakerülnek a hintajukhoz.

Nem is hagyták azt ott.

Hanem a lovag dühös volt Korponaynéra.

– Én nem úgy értettem azt, mikor kegyelmedre biztam a kis feleségemet, hogy már most hurczolja magával ungon-berken keresztül, pusztákon, mocsárokon át, lóhalálában; hogy én majd futó-bolonddá lettem az utána való szaladgálásban.

Korponayné nyugodtan válaszolt neki; de némi keserüséggel.

– Pedig bizony higyje el kegyelmed, hogy hálával tartozik nekem azért, hogy a feleségét magammal hurczoltam.

Krisztina is iparkodott a férjét megengesztelni.

– Az atyám megkegyelmeztetése miatt jártunk. Lásd, itt van az amnestialevele nálam. Ezért fáradtunk.

– Ejh, szólt boszusan Blumevitz, mit nekem a te bolond apádnak az amnestia-levele? Azért, ha megkapják valahol, ha száz amnestialevél van is a számára nálad, leütik a fejét.

Erre a szóra sirva fakadt az asszonyka.

Julianna neheztelve szólalt fel.

– No ez ugyan szép gavallérság kegyelmedtől, az első viszontlátásnál azon kezdeni, hogy megrikatja a feleségét. Már elfelejtette kegyelmed, hogy mit tett ez a kicsi gyönge portéka a kegyelmedhez való szeretetből, mikor éjszaka a földalatti úton kiment a berekbe, hogy felkeresse.

– No hisz az az emlékezet meg épen nem tesz hajlandóbbá az öreg iránt. Elfeledjem talán a Ketterhäuschent? Nem akarta-e lenyakaztatni a saját leányát? S most ez a megkínzott, halálra üldözött, meggyalázott teremtés még maga töri magát Pontiustól Pilátusig, hogy egy ilyen eszeveszett bolondnak a fejét megmentse.

– Ismerje meg kegyelmed e maga kincsét; a ki még akkor sem tagadja meg a szeretetet, a mikor azt gyülölettel viszonozzák.

– Én pedig nem akarom, hogy a feleségem mást is szeressen, mint engemet; még az apját sem. Én nem akarom őt tovább a kegyelmed iskolájába járatni.

– Kegyelmed keresi az összeveszést velem? Kérdé Julianna harczias tekintettel.

Erre aztán Blumevitz elnevette magát, s kezét nyujtva, mondá Juliannának.

– Dehogy keresem, szép asszony; hiszen mi régóta jó czimborák vagyunk; egyik kéz a másikat mossa. Lehet még egymásra szükségünk. Hanem a feleségemet nem kölcsönzöm ki kegyelmednek többé használatra. Ezt az egyet bocsássa meg. Ismerjük mi egymást! No nevesse el magát kérem, ne húzza úgy össze a szemöldökét! Emlékezzék csak vissza arra a bizonyos légyottra közöttünk. Ezt tudom, hogy nem mondta el a feleségemnek.

Julianna kénytelen volt elnevetni magát. A mire aztán Krisztina megdöbbenő gyanakodással bámult rá nagyot.

– Az szép kis téte-a-téte volt! folytatá Blumevitz. Igazán tüzes találkozás! Az istenasszonyok legszebbike azon kezdé, hogy egy kétcsövű pisztolyt irányzott a homlokom közepének.

Krisztina ijedten takará be a tenyerével a férje homlokát, s zila tekintettel nézett a kedves barátnéjára.

– Aztán úgy enyelegtünk tovább; ő a pisztoly ravaszán tartva azt a szép rózsaszínű ujjacskáját, én meg a pisztoly csöveibe kacsintgatva.

– De hát mi volt az? kérdé Krisztina, a ki nem tudta, hogy tréfára kell-e ezt venni vagy komolyan?

– Hát azt mi tudjuk ketten, szólt Blumevitz, mialatt Julianna, mint aféle rajtakapott asszony, vonogatta a vállát, – s ha erre visszaemlékezik kegyelmed, szép tündérnő, akkor egy levelkét hagyott az asztalon.

– Kérem, uram!

– Hiszen nem mondom el a feleségem előtt, hogy mi volt a levélben. Hadd higyje, hogy billet doux volt az, s legyen kegyelmedre ezentul féltékeny. Hanem azt el kell mondanom, hogy ennek a levélnek kegyelmedre nézve igen messzeható következése lett. A kegyelmed kivánsága belejött a lőcsei capitulátiós levélbe.

– Ah!

– Igen bizony. Itt van nálam az eredeti conceptusa annak az irásnak, a hogy azt azzal a másik úrral együtt elkészítettük, minden törlésekkel és igazításokkal együtt. Erre most már senkinek sincs szüksége; de kegyelmednek még lehet.

– Nekem?

– Az ám. Kegyelmednek. Mert nem lehet ám nekem azzal a szóval port hinteni a szemembe, hogy kegyelmed azt a mostani nagy lófuttatást a feleségem társaságában azért követte el, hogy pályadíjul a vén Fabriczius buksi fejét megtartsa a nyakához nőve; hanem inkább az én asszonyom segített kegyelmednek, ki tudja, hogyan? mi módon? a kegyelmed dolgát nyélbe sütni; a minek az alapja az a bizonyos lőcsei capitulátió.

– No, és ha úgy van? Valami vétket követtem el benne?

– Korántsem. Az egyik asszony az apját, a másik a fiát akarta megmenteni. Azért szöktek meg az uraiktól. No én már visszakaptam a magamét, a multakért amnesztiát adhatok. Kegyelmednek pedig, asszonyom, átadhatom ezt az eredeti egyezséget a lőcsei capitulatióról, a minek a marginalis punctatiói kegyelmedre nézve olyan fontosak, hanem egy föltétel alatt.

– Mi az?

– Hogy tőlem a feleségemet soha el nem fogja szöktetni többé.

Julianna nevetve nyujtott kezet Blumevitznek, ki az összehajtott nevezetes irást átadta neki.

De Krisztina duzzogott érte.

– Látod, te rossz ember vagy. Elszakítasz bennünket, mikor mi úgy szerettük egymást, mintha egy test, egy lélek volnánk.

– De én csak egyiteket akarlak szeretni. Vagy téged, vagy a másikat. Válaszsz!

– Eredj! Bohó vagy. Van ő neki, a kit szeressen.

Erre impertinensül elkaczagta magát Blumevitz. A sértő kaczajra eleinte haragvörösre gyult Julianna arcza; hanem aztán csak ő rá is elragadt a nevetés. – Hát hadd legyen! «Kinek van; annak van!»

Ezzel aztán helyreállt a régi bizalmasság. Egy alföldi vendéglő extraszobájában összeszorulva, egész kedélyesen cseveghetett a három tagból álló társaság mindenféle ügyeiről s a világ folyásáról. Senki sem itélte meg érte; senki sem tudott a kilétükről.

– Hát már most a sok közül melyiket keresi fel legelébb, szép asszonyom? kérdezé Blumevitz, lakoma után boros kedvében.

– Még nem tudom, felelt az mosolyogva.

– Korponay János uramat, úgy hiszem, alig-alig…

– Az csak ő tőle függ.

– Maradhat legutoljára, a míg eszéhez tér. Ha addig le nem vágják. Milyen jól illenék kegyelmednek az özvegyi ruha.

– Rossz órában legyen mondva.

– Egyiket a többi közül már utolérte ez a gyász. Andrássy István generális uram már özvegy ember lett.

– Ugyan? suttogá Julianna; egyszerre átmelegült tekintettel; úgy nézett a két karikára felnyitott szemével, mintha két telehold volna.

– A bizony, meghalt ő kegyelmének a felesége. Isten nyugosztalja!

– Mikor?

– Éppen azon a napon, a melyen a generális haza akart menni Krasznahorkára. Engem hagyott hátra a szomszéd faluban a seregénél s egyedül indult el a hintajával, minden kiséret nélkül. Aztán nagy hirtelen megint visszakerült. Nekem nem mondta meg miért? Az öcscséről beszélt valamit, a ki félbolond, a dervisgenerálisról, s aztán elszaladt egyenesen Lőcsére. Ott talán látta is kegyelmed? Csak később tudtam meg, hogy a derék jó Andrássy Istvánné meghalt épen annak a napnak reggelén.

Juliannának egész tenger zúgott végig az agyán.

Tengernél is nagyobb az a mérhetetlen talány, hogy lehessen egy férfi, olyan nagy lélekkel, mint Andrássy István, a ki azon a napon, a melyen a felesége meghal, a háza ajtajából egyszerre visszafordul s egyenesen visszasiet ahhoz az asszonyhoz, a ki még «él!»

Ez több a varázslatnál! Ez az istennők hatalma az emberi szivek fölött. Büszkeség töltötte el egész lelkét; mint a ki csak most tudja meg, hogy milyen hatalomnak ura?

S aztán ezt a dæmonoktól eredt lángot hogy nem érezte ő meg a lobogásáról! Hogy felejtette őt ottan egy egész felgyujtott pokol közepette a poprádi vendéglőben; még csak meg sem állva a kedvéért, hogy megmondja neki, mi sietteti e kétségbeesett útra.

Az ijedelem, az önzés olyan fagyasztó erővel bir-e?

Még csak egy pár sorban, egy futó levélben sem értesítette róla, hogy mi oka volt őt ily hirtelen elhagyni?

A sebes szivdobogás vádolta belül.

Hátha kialudt már ez a láng, s csak a hamuja maradt meg?

– Hol van most a tábornok? kérdezé közönyt szinlelve.

– Én bizony nem tudom. Mert én, a mint Kassa kapitulált s a mi hadtestünk a Szepességre visszavonatott, siettem fel Lőcsére, a feleségemhez. Ott hallottam meg, hogy kegyelmed elvitte magával az asszonyomat Bécsbe; azóta mind a nyomukat kergetem. A míg Lőcsén voltam, Bellevilletől hallám, hogy a generális a poprádi erdőkben medvére vadászik. No ha őt nem, hát Bellevillet mindenesetre ott fogja találni kegyelmed.

Julianna boszusan csettentett a nyelvével.

– Van is nekem Bellevillere gondom!

– Ez nagy megnyugtatás a lőcsei puskaporos tornyokra nézve! példálózék az ezredes.

Krisztina nem tudta, hogy mi nevetni való van ezen?

– Ha pedig egy várossal odább megy kegyelmed, szép asszonyom, teszem föl Kézsmárkra, ott megint megtalálhatja kegyelmed egy másik imádóját: a jó Czelder Orbánt. Hanem akkor jó lesz sietni, mert az alatt meglehet, hogy hűtelen lesz kegyelmedhez.

– Hogyan? Talán házasodik?

– Olyanforma történik vele.

(Czelder Orbán tudniillik halálra volt itélve, fejét készültek venni; ez volt az az «olyanforma».)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csakhogy már Eperjesen megtudá, hogy a tábornok nincs többé a Szepességen, hazament Krasznahorkára.

A donatiós levelének a kihirdetését pedig csak úgy eszközölheté, ha előbb a magyar kanczellária meghagyását elhozza magával; a nélkül az alispán a jószágba igtatást nem eszközölheti.

Juliannának tehát most a legsürgősebb dolga az lett volna, hogy a legegyenesebb úton siessen Eperjesről Bécsbe. Azonban ehhez már most az egész asszonyi fegyverzetére volt szüksége: a Lőcsén hátrahagyott drágaságaira, fényes öltözeteire, a mikre az úton semmi szüksége nem volt; de annál több lesz Bécsben, a hol ez alkalommal nem az esedezők gyászköntösében, hanem a kegyosztásért hálálkodók rangbeli pompájában illik megjelennie.

Lőcsén, a Thurzó-házbeli szállásán már nem találta Löffelholtznét. Doctor Cornidestől megtudta, hogy a tábornokné Kézsmárkra költözött át, a hol a férje főparancsnok a szepességi császári hadtestnél. Blumevitz felment Marmarosba, a hol még az utolsó kurucz vár ellenállt, annak az ostromában résztvenni (csak szinleges ostrom volt az már), a feleségét is oda vitte magával.

Hogy a békekötés a császáriak és a magyarok között már alá van irva, s hogy annak a szövege mit tartalmaz, még ezen a vidéken nem tudta senki. A Majthény alól hazaballagó csapatok csak annyit mondtak el, hogy lerakta a sereg a puskát meg a zászlót; de hogy ezt valami rendes szerződés előzte volna meg, ezt minden hazatérő vitéz tagadta. Árulás volt az! Hogy ismerné el a közkatona, hogy ő kapitulált! Elárulták a tisztjei!

Lőcsén pedig még mindig Belleville volt a térparancsnok.

A beszédes doctor Cornides azt is elmondá Korponaynénak, hogy a szegény Czelder Orbán ugyancsak megjárta. Mivelhogy fegyverrel a kezében fogatott el, s mert korábban a császári hadseregnél szolgált, mint szökevényt a haditörvényszék elé állították s halálra itélték. Hogy még le nem vágták a fejét, csak annak köszönheti, hogy a két generális, Löffelholtz és Heister, összeveszett az illetékesség fölött; az egyik Kassán, a másik Kézsmárkon akarja kivégeztetni.

Ez a hír megzavarta Julianna útitervét.

Szegény Czelder Orbán! Ez is egyike volt a hét planétának. Eszébe jutott, hogy mennyit mulatott furcsaságain ennek az ő leghivebb imádójának! Annak a veszedelme fölött elfelejtette a saját ügyének a sürgősségét. Hiszen ő megmentheti ennek az embernek az életét! Könnyelmű asszony volt. Akármelyik imádóját ott tudta felejteni a szerelmi találkán, ha más tréfája akadt; hanem ha egy közülök halálos veszedelembe került, azt nem tudta elhagyni.

Nem sokat gondolkozott rajta, hogy mit tegyen. A bécsi útja előtt átrándult Kézsmárkra Löffelholtzékhoz.