Part 9

Megcsinálták az ember-lánczot. A doktor fogta az egyik kezét az alvónak. Platzinger polgár a másikat, a többiek egymásét. Wenczezlausz hajtotta az üvegkereket. A doktor hozzányult a jobb kezével az ördöngős gép villanysűrítő rézfejéhez; valamennyien mind elordították magukat, olyanformát érezve, mintha a könyökük sajgó erére kaptak volna egy botütést. Csak az asszonyság nem nyitotta fel a száját.

– Még erősebb electricitást kell összegyüjteni! mondá a tudós ezermester, s Wenczezlausz úrfi újra hozzáfogott nagy igyekezettel hajtani a gépet, a közben kandi tekintettel pislogva az alvó tündérre, kinek nem volt módja az éji öltöny fodrait helyreigazítani, mik az ébresztési kisérletek alatt félrecsúsztak.

De mielőtt másodszor is megrázhatta volna a doktor a szép alvó tagjait az aprópénzre felváltott mennykővel, berontott az ajtón a hazaérkezett férj, kisérve Belleville lovagtól.

Mikor meglátta a sok hivatlan szájtátó férfit a felesége nyoszolyája körül, magát az asszonyát pedig élettelen heverve a párnáin, csakugyan azt hitte, hogy a feleségét torturázzák. Hozzá a doktor alakja, a villamos gép, s az azt hajtó hóhérlegény.

Éktelen dühbe jött, széttaszította az útjában állókat s a legjobban keze ügyébe eső Wenczezlausz nyakát megragadva, ordítá:

– Mit csináltok ti itt? beste lélek fiai!

Doktor Cordines, felismerve a kapitányt, két mankójára emelkedék, fejét vállai között csaknem elvesztve, s kenetteljes hangon mondá:

– Moderálja magát kegyelmed, kapitány uram. Physicum experimentum produkáltatik, electrica machinával contra soporem artemisialem.

Korponay a doktort félretolta maga elől, Wenczezlauszt odalökte a villamos gépre, s azzal az ágyhoz rohant; kezeit az alvó feje alá tette, s magához emelte; szemeit, ajkait sorba megcsókolta, nevéről szólítá: «Juliannám! Juliskám, galambocskám! Én vagyok itt! Ébredj fel!»

És ecce! A gonosz tetanusnak egyszerre vége szakadt. A nyak nem volt megmerevedve többé: szépen meghajlott; a szempillák felnyiltak, az öklök, a mik görcsösen szoríták be a hüvelykujjakat, lágyan széjjelváltak; az ajkak mosolyogtak; szavakat rebegtek.

Még egy repetált experimentum a hitvesi csókokkal, s a kábulat végkép elenyészik; az alvó eszméletéhez tér; lát, hall és érez, aztán nagyot sikolt örömében, s mind a két karját a hizelgő ébresztő nyaka körül fonja, s visszaadja neki az orvosságot, erősebb dósisban, hevesen lihegve hozzá: «kedves aranyom, bálványom, édes kis uracskám».

Doktor Cornides kihuzza a palástja zsebéből a jegyzőkönyvét, s az okuláréján keresztül nézve beleirja ólma hegyével a praxist: «Contra soporem artemisialem: – oscula mariti. – Specificum. – Probatum est».

– Urak! Úgy hiszem, hogy mi itt ezen a helyen egészen fölösleges emberek vagyunk, mondá Belleville lovag.

– Magam is azt tartom, szólt Fabriczius. A kapitány úrnak ott a helye a felesége mellett. Kendnek, Alauda, Wenczezlausz a Ketterhäuschen mellett, a strázsán, a míg föl lesz váltva; a többinek a maguk őrtornyán; a doktornak az officinájában; nekem a városházán, Belleville lovagnak pedig a börtönben.

Erre a szóra félbeszakítá Korponay a viszontlátás boldog ölelkezését s sietett a beavatkozását érvényesíteni.

– Protestálok! Biró uram, Belleville lovag katona.

Ő felette polgári magistratus nem itél, ő csak katonának adhatja át a kardját. Én fogom őt őrizni és én felelek érte.

– Ám lássa kegyelmed, szólt Fabriczius, elég önuralkodással, hogy semmi arczkifejezéssel ne magyarázza szavait. Mi többiek menjünk: Belleville lovag maradjon!

Belleville is kénytelen volt belenyugodni ez expediensbe, s savanykás képpel adta át a kardját Korponaynak.

– De hát csakugyan mit vétettél, pajtás? kérdezé tőle a kapitány, mikor a többiek eltávoztak.

Belleville lovag félre nézett a hölgy felé, ki térdeit karjaival átfonva s magát fehér ágyleplével nyakig beburkolva, oly dæmoni hamissággal mosolygott feléje.

– Mit vétettem? Azt, hogy nem akadályoztam meg az öregapámat abban, hogy az öreganyámat feleségül vegye; mert már az apámtól is hiba volt a világra jönni, de én tőlem valóságos vétek, nem okulni a példáján, s otthagyni a poklot, hogy aztán nagy kerülővel jussak megint vissza.

– Valami kaland volt! suttogá Korponay. Va! farceur! Kitelik tőled!

S azzal gyöngéden a hátára ütött.

– No gyere, csókolj kezet az asszonyomnak; kivánj neki jó reggelt, s aztán menj át a szobámba, dülj le az ágyamra és aludjál békével. Én nem háborgatlak.

– Köszönöm.

Belleville alig tette be maga után az ajtót, hallhatá a csalfa tündér örömének csattogó hangjait.

Ő pedig aludjék békével.

Pedig hiszen nem a férj vetteté föl a lőporos tornyot.

Ezt a helyzetet csakugyan Belzebub találta fel az elkárhozott extra megkínzására.

XV. FEJEZET. TE DEUM LAUDAMUS ET CÆTERA.

Andrássy István tábornok ezalatt elég dolgot talált a harczi feladatokban. Ilyenkor sokat ér egy nyugodt, erélyes vezér, a ki a legnagyobb meglepetésben sem veszti el a fejét. Mindenki ő tőle várja a parancsot, s minden hibát neki kell helyrehozni. Azért is szerették oly igen a katonái; mert a hol más józan fővel is bakot lőtt, ott ő kótyagosan is fején találja a szeget. Az egyik kezével az ostromló ellenséget visszaverni, a másikkal a lerontott sánczokat helyrehozatni, a meggyuladt épületeket eloltatni, a gyanusakat összefogdostatni, aztán a visszavonuló ellenséget kémszemlével kisértetni: ez mind az ő feladata volt.

A városi polgárczéhek, a mint azt látták, hogy a támadó ellenség vissza lett verve, nagy csoportokban tódultak elő, mindenféle ütő, vágó, lövő eszközökkel; hangosan kiáltozva, hogy most már ütni kell a németeket, rajtuk kell hajtani a főhadiszállásokon.

– No csak lassan azokkal a Schieszprügelekkel! csitítá őket Andrássy; ugyan bizony jól tették kegyelmetek, hogy idejöttek. Dobják csak el azt a nyársat; aztán fogják a kapát meg a szekerczét; a ki ács, kőmíves, álljon neki a szétdült tornyot helyreállítani; a ki meg szabó és varga, az menjen haza sarut, mundért varrni, a mire nagy szüksége van a katonáknak. De már több gyiklesőt, meg taglót ne hordjanak kendtek ide, mert nem tudok tőle mozdulni, a sok elhányt lábhorogba meg mind a magunk lába akad bele. Aztán ne harangozzanak már odabenn olyan kétségbeesetten, hiszen nincs már semmi veszedelem!

Mondták neki, hogy nem is tűzre harangoznak, hanem Te Deum laudamus lesz; arra hivogatnak. Azon pedig neki is meg kell jelenni, mert úgy illik.

– Úgy? hát még «téged Isten dicsérünk» is legyen, azért, hogy egy tornyunk a levegőbe repült. Jól van no. Elmegyek. Úgy sem láttam még belülről ezt a hires lőcsei kathedralét. Csak valamivel későbbre tegyék a templomparádét a szokottnál, mert itt még van egy kis dolog. Ezt a szétdült fortifikatiót újra meg kell erősíteni. Hol van az a Belleville lovag? ő ért ehhez!

Mikor már nagyon sürgette, hogy hol van Belleville, végre egy a városból érkező tiszt tudatá vele, hogy a francziát a polgárok elfogták az éjjel, mert árulással gyanusítják, hogy ő maga robbantotta fel a lőporos tornyot.

– Hát akaszszanak fel a polgárok, nem bánom, három más embert az árulásért; de nekem Bellevillere szükségem van; mert nincs több egy genie-tisztemnél. Hozzák ide rögtön.

Értesíték aztán a tábornokot, hogy nagyon nehéz lesz olyan rögtön előhozni Belleville lovagot; mert azt az éjjel hazakerült Korponay kapitány tette fogságra saját szállásán, és ő maga őrködik felette.

– No akkor bizonyosan nem lehet hozzáférni! szólt nevetve Andrássy. És így várhat egy kissé a fortificatio.

Ugyancsak még az intézkedések közben találta a tábornokot a városi főbirónak, Fabricziusnak a hivatalos levele, melyben felszólítja, hogy a Te Deum után rögtön összeülendő mixta deputatióhoz méltóztassék egyenlő számban, mint a városi tanácsosoké, itélő birákat kinevezni, a mely törvényszék aztán majd itélni fog Belleville felett.

– No, még ezt a mulatságot is ki kell állni.

E közben valami nyilalt keresztűl a tábornok emlékezetén, a mi a nagy zenebona között egészen kiment a fejéből.

Az a veszedelmes pantheon ott maradt kitárva a szobájában.

Ha valaki most oda be talál lépni, szépen végig lapozhatja, s akkor sajátszerű fogalmat fog hazavinni a kurucz vezér jó indulatáról a többi vezérek és a fejedelem iránt.

Elővette az oldalzsebéből a kis összecsukó tükrét, a mit a nyalka kurucz nem hagy el magától, nehogy az egyik bajusza csákóra, a másik kajlára álljon.

– Csupa korom lett a pofám a puskaportól! Templomba így nem mehetek.

A felügyelést most már rábizhatta Bankós Balázs ezredes kapitányára, maga lovára vetette magát s haza ügetett a szállására.

A borbélya ott várta már az előszobában, a borotváló eszközökkel.

– De bizony nemcsak késre lesz szükség, hanem ollóra is, mondá a tábornok. Az éjjel a hajamba esett egy nagy üszök s egy pár fürtöt elégetett belőle. Most az egészet kurtára kell nyirni miatta.

(Égett bizony az a két fürt, de a szép asszony szemének üszkétől.)

És e miatt áldozatul esett az egész szép dusgazdag hajsátor. E naptól fogva Andrássy tábornok teljes kurucz hadvezéri pompájában is úgy jelenék meg, mint kivétel a többi sörényes, üstökös urak közül, kurtára nyirt hajjal.

Alig, hogy a borbélyt lerázta a nyakáról a tábornok, azonnal sietett a belső szobájába.

Az éjjeli lakoma maradványai még ott hevertek a terített asztalon; az eldobott kehely a medvebőrön; egy rózsaszin szalag a kereveten; hanem a keresett arczképes könyv, az nem volt sehol.

– Csak nem vitte tán magával az a bolond tündér?

De talán mégis elvitte, s akkor épen okos volt. Ha itt hagyja, más is rátalálhat, végig kitanulhatja minden titkát. Ő nála pedig jól lesz addig rejtve, míg újra visszakérik.

A tábornok azonban még sem akart ebben megnyugodni. Egy ilyen hóbort az embernek fejébe kerűlhet.

A titkos átjárón keresztül egy percz alatt találkozhatik Juliánnával s kérdőre veheti, a könyvet is visszaszerezheti.

Csakhogy annak most itthon van az ura.

Azon is lehet segíteni boszorkányság nélkül.

A tábornok stante pede parancsot írt egész ív papirra, intézvén azt Korponay János kapitány úrhoz, a ki felhívatik, hogy azonnal jelenjen meg raportra a generálisánál.

Elég fegyelmetlenség, sőt büntetésre méltó mulasztás már tőle, hogy nem ide sietett az előljáróhoz legelébb is jelentést tenni a rábizott expeditio kimenete felől, hanem hazament a feleségéhez.

Ezért meg is érdemel egy napi áristomot.

A levelet lepecsételte a gyűrűjével s rögtön elküldé a szomszéd házba az ordináncz által.

Korponay János bizony édesdeden aludt odahaza; két éjjeli álmatlan virasztás, mindennemű strapáczia, gyilkos verekedés, hóban, fagyban folyvást nyeregben ülés után nem is lehet rossznéven venni tőle; hanem az ifjasszony már fenn volt, a haját fésülte; ő nem tette azt a hebehurgyaságot, hogy a hiányzó két tincs miatt az egész haját levágja, hanem olyan szépen elfonta azt a meglevő haja közé, hogy észre nem lehetett venni.

Ő vette át az urát kereső ordinancztól a levelet.

Cseléd még nem volt a háznál.

Megismerte a tábornok irását a czimzeten s feltörte a pecsétet. Biz ezt megteszik az asszonyok még mai nap is, hogy a férjeik levelét elolvassák.

Aztán mikor végig olvasta a parancsot, fogta az irótollat s ráírta a következő indorsátát:

«Egy Korponay János nevű kapitány a házban nem találtatik. Hanem van itten egy Korponay János nevű főstrázsamester; a ki is pedig legfelsőbb engedelem nélkül való eltávozás miatt egy huszonnégy órai házi árestomra van itélve s annálfogva tábornok uram ő kegyelméhez nem mehet.

Datum ut supra.

Aláírva:

«Regina Tua!»

Akkor aztán ugyanazt a levelet megforgatta, újra összehajtotta, lepecsételte, az üresen maradt oldalára ráírta Andrássy István nevét és titulusait, kiadta a paksamétát az ordináncznak s aztán visszaült az álló tükre elé, a haját mesterséges tekercsekbe fonogatni.

Az egyik szobában szép csendesen horkolt Korponay, a másikban nyugtalanul csikorogtak a czipői a fel s alá járkáló Belleville lovagnak, a tükör háta mögött, a rejtek ajtón túl pedig mérges székdobálás, ajtóbecsapkodás hangzott.

A szép tündér háromszor is újra igazította a kontyát.

Mikor Andrássy tábornok visszakapta a saját levelét, azzal a kategoricus válaszszal, az első furiában nagyon dult-fult, hanem aztán meggondolta a dolgot, s egyet borzolt a kurta hajában az öt körmével.

– Biz abban igaza van a szép asszonynak, hogy kapitány uram megérdemelte a főstrázsamesteri előléptetést; nem in utroque puncto ugyan; de ő maga rászolgált, mert a convoit elhozta szerencsésen. S a szép asszony úgy látszik, hogy nem akar kontózni.

Megint harangozni kezdtek. Az még hagyján, hanem aztán meg a dobveréshez fogtak kinn a piaczon, üstfenekűvel és kétfenekűvel, s utoljára nagy ágyuzás lett a vége.

– De hát mi az Isten csodája van odakinn! kiáltott ki Andrássy az előszobájába, a hol segédtisztjei voltak. (A ködtől nem lehetett látni.)

A legfiatalabb hadnagy volt ott, a kis Serédy Lőrincz, ki igen bizalmas viszonyban állt a tábornokkal, szegrőlvégről sógorok is voltak.

– Nincs se török, se német a hátunkon kegyelmes uram, csak a polgárőrség masirozik fel a templom elé a Te Deumra, s a bástyákon a maguk ágyuiból viktoriát lőnek a talpasok.

– Ugyan mit vesztegetik a puskaport! Most robbant fel egy lőporostornyunk.

– Hozott helyette Korponay kapitány uram eleget.

– Majornak tiszteld öcsém, mától fogva.

– Hát akkor a felesége is avanzsirozni fog, úgy-e kegyelmes uram? Eddig csak királyné volt, eztán már istenasszony lesz.

– Bomolj meg! Ha a deputatio jön, vezesd be hozzám.

– Itt bertáfolnak azok már régen a pitvarban.

A templomi ünnepélyen való megjelenésre előkelő patriciusok küldöttsége szokta meghívni a parancsoló tábornokot. Azokra várt Andrássy István, vagy megfordítva: azok ő reá.

Alauda uram volt a küldöttség szónoka. Deákul perorált, a mire Andrássy is hasonló idiomában felelt, s együtt megindulának a főtemplom felé. A hó szépen el volt seperve már a tábornok kapujától egész a templomig; a kurucz vitézek mindamellett is felhúzták a sárga csizmáik fölé a török bagaria papucsot, a minek hátul a sarkán hasadéka volt a sarkantyú számára. (Ez volt a kalucsni ősapja. Lőcsén Niederschuhnak hitták.)

Két oldalt a piaczon végig, puskáját kézben tartó polgárőrség képezett sorfalat; s benn a templomban csak akkor kezdték az orgonaszót, mikor a tábornok fényes kiséretével együtt megérkezett.

A senátorok padja már tele volt patriciusokkal, csak a két deputatus hiányzott belőle: azok mind felálltak, s velük együtt az egész gyülekezet, az orgonaszóra.

– Ugyan kérem, üljenek le kegyelmetek! inte kegyteljesen a tábornok. Alauda uram aztán bizalmas sugással értesíté, hogy ez a felállás azért történik, hogy az istenséget invocáló éneket így szokták végig zengeni a protestánsok. A pápisták ellenben letérdepelnek ima közben. A tábornok úrnak tessék leülni, az első sor pad az ő számára van fentartva. A templomi rend pedig az volt, hogy az első padosztályokban ültek a férfiak, s azoknak háta mögött az asszonyok. Nem volt mód a kacsingatásra.

Andrássyt nem érdekelte az egész szertartás, nem azért jött ő ide, hogy énekeljen.

– Szép templom! mondá körültekintve. Ez az a hires Mátyás király oltára? Gyönyörű egy munka.

S nem várta, hogy meginvitálják, odament az oltárhoz. A közben el kellett haladnia a lelkész padja előtt. Zabeyer uram már ott ült egész ornátusában. «Jó reggelt reverendissime,» köszönté őt a tábornok, kezét nyujtva neki. «Hát nem ijedt meg az éjjel nagyon a tisztelendő asszony?» S megrázta a kezét a papnak katonásan.

Aztán föllépkedett az oltár zsámolyfokain.

A nagyszerű oltár, mely ritkítja párját széles e Magyarországon, már negyven év óta be volt zárva, csak a külső táblái voltak szemlélhetők, azokat is remekül faragott szobrok ékesítik s a Sanctuarium előtt az utolsó vacsora csoportozata látható, zománczfestésű faragott alakokkal; a mű figyelemre érdemes alkotás.

Andrássy műértő szemmel vizsgálta meg apróra az oltárt, magyarázatokat véve Alauda uramtól azoknak művészi létrehozói felől.

– Mondják, hogy a belsejében Cranach Lukácstól festett passio-képek vannak. Szeretném őket látni.

Egy ilyen kivánság parancsolat. Alauda uram inte az egyházfinak s a dugaszban tartott kulcsokkal felnyittatá az oltár tábláit. A triptika hármas osztálya csakugyan remekműveket tartalmaz, a miket érdemes megnézni; a közben erős vita támad Andrássy és Alauda között fenhangon azon vitás kérdés fölött, hogy ezeket a képeket Cranach Lukács festette-e, vagy Dürer Albrecht? Úgy lármáznak, mintha csak valami muzeumban volnának; azt nem is említve, hogy az oltár felnyitása isteni tisztelet alatt mily nagy megbotránkozást okoz minden igaz lutheránus kebelnek.

– És ez valósággal Mátyás király ajándéka? kérdé Andrássy.

– Igen; ő adományozta ezt Beatrix herczegnővel való házassága örömemlékére. A nagy király sokszor ájtatoskodott ez egyházban: bizonyságul itt van a templomi széke, a hátfalába vésett czímerével. (Ezt egyébiránt Alauda uram rosszul tudta, mert a főoltár 1315-ben készült s akkor még se Corvin, se Cranach, se Dürer nem éltek.)

Most épen a pap ült a királyemlékű székben.

Andrássyt ez a körülmény nem akadályozta, hogy odamenjen a kisérőivel együtt s ott a papnak a feje fölül olvassa le a góth betüket, a mik az emléket magyarázzák. Utoljára kivette a papnak a kezéből a bibliát, a melynek a tábláján felismerte a Brandenburgi czímert, s lett abból aztán nagy archæologiai disputa, hogy ki adta, miért adta azt a lőcsei ecclesiának, a pap alig tudta a sok kézből visszaimádkozni a bibliáját. Pedig már szüksége volt rá, mert az ének az utolsó allelujánál járt, s neki fel kellett menni a kathedrába prédikálni.

Ámde az a kathedra is művészileg nevezetes diszmű. A dusgazdag Kramerius Antal adománya. Olyan magas, mint a templom boltozata: legalól ül alatta a kétszarvú törvényhozó Mózes a törvénytáblákkal, ki az egészet a fején emelni látszik; onnan a kathedra rostrumából pedig egyik oszlopdicsőde a másik fölé emelkedik, mind megrakva szentek, apostolok és királyok szobraival, közepén a Megváltó a világalmával kezében, legfelül Keresztelő szent János a zászlóval. Ezt Andrássy mind apróra megmagyaráztatta magának. Zabeyer tisztelendő úr textusa Sanakerib királyról szólt; de abból ő maga sem hallott egy szót sem; az urak odalenn a kathedra alatt olyan fenhangon magyarázták egymásnak: hogy ez itt Józsué; az meg ott Jákob, az angyallal csipőficzamodásig birkozó, hogy a gyülekezet utoljára azt sem tudta, ki prédikál itt voltaképen?

Hála legyen a mindenhatónak, sóhajtának fel a kegyes szivek, mikor végre odább vitte őket az… bizony majd megmondtuk, hogy ki.

Tovább mentek a tiszt urak, a templomfalba beépített nevezetes műemlékeket sorra élvezni. Ott, ha lármáztak is, elnyelte a boltozat és oszlopcsarnok. Zabeyer tisztelendő úr végre hozzájuthatott, hogy az istentelen assyriai császár ellen az egek haragját leidézze.

Már hozta a Jeruzsálemostromló pogányok ellen a mennybeli segítséget, a midőn egyszerre a prédikáczió közepén megszólalt az orgona, egész hivatlanul, s akkor is nem valami mennybeli hymnussal, hanem egy egész profán dalnak a melodiájával szakítá félbe a kegyes szónoklatot. Az urak most azt a pompás orgonát bámulni jártak odafenn a chorusban s valamelyiküknek kedve támadt kipróbálni, hogy milyen a hangja?

Jó szerencse, hogy a Thurzók és Zápolyák síremlékei a magyar főurak figyelmét más oldalra vonták, s a heraldikának tág tere megnyilván, az egész nemes csoport egyik zugból a másikba dugta össze a fejét, magyarázgatva a Görgeiek fanyüvő vademberét, a Csákyak szaraczénfejét, a jezsuiták napját és liliomát, a Karthausiak egyszarvuját és T. H. S. betűit, a minoriták átlyukasztott kezeit, a Révayak rózsakedvelő farkasát, a Reichenburgok özönvizelőtti mammuthjait, a Márjássyak hármas halmon álló pánczélos lovagját, a Lánghok öntépő pelikánját, a kik mind e templom falai közt várják az itéletre hivó angyal trombitáját. Egész Pantheon van itten, a magyar és német nemesség márvány emléklapjaiból összehordva.

Ez alatt bőséges ideje van Ezekiásnak megalkudni Zebáothtal az assyrusok bőrére. Épen a szerződésre paroláznak, mikor a nemes urak csoportja ismét visszakerül a kathedra elé.

De még ott is van az átelleni középoszlopba róva egy megtekintésre méltó nevezetesség. Egy márvány dombormű, sarkáig érő zsinoros talárba öltözött hosszú szakállú férfialakot ábrázoló, mely szoborműben az a legkülönösebb, hogy a férfialak palástjának redői közül két kis gyermekfigura kapaszkodik elő, az egyik meztelen; a szobormű körirata kezdődik e szavakkal: «miserrimus peccator» (legnyomorultabb vétkező).

– Ez Thurzó püspöknek az alakja: magyarázza Alauda uram a kurucz uraságoknak; ez rajta a püspöki ornátus. Az a két kis pulya, a ki a palástjába buvik, jelenti ama gyermekeket, a kiknek a nyitrai püspök atyjukká lett; megnyervén hozzá a pápa különös engedélyét. Ezért nevezi ő magát: miserrimus peccatornak. Indignus servus Domini (Méltatlan szolgája az úrnak).

– Él még ez a jó pápa? kérdé Andrássy István.

– Nem él biz az; felel Alauda uram, felfogva a kérdés fulánkját. Egyébiránt a nyitrai püspökség sem jár többé ezzel a beneficiummal.

– Mindazonáltal, kegyelmes uram, szólal meg Andrássy háta mögött a Serédy fiu, nagyon nagy palástra lészen szükség a mi epitaphiumunkon.

A mire olyan általános nevetés támad az egész társaságban, hogy az még a száznyolczezer assyriainak a halálordítását is elnyomja, a kiket a Malach-Hamoves angyal, Ezékiás kivánatára, Jeruzsálem falai alatt egy éjszaka lesakterozott.

Szerencsére vége is volt ezzel a szép prédikácziónak.

Az imádság alatt Alauda uram félrecsalta a kuruczokat a bélpoklosok kápolnájába, hogy ott megmutogassa nekik a hajdani leprosusok kelyhét s más egyéb reliquiákat.

Így a tisztelendő úr legalább háborítatlanul énekelhette a bezáró áldásmondatot:

«Der Herr segne euch, und behüte euch!»

– Szeretném ezt az Alaudát darabokra tépni; mondá egy fiatal patricius egy öreg senatornak, a templomból kijövet. Mi ütött hozzá egyszerre, hogy olyan nagy archæolog lett, s folyvást zavarta a magyarázgatásával a lelkész úr szép prédikáczióját.

– Higyje el kegyelmed, mondá rá az öreg, hogy ez kicsinált praktika volt tőle. A mai nap nagy lelkesülését akarta vele megrontani Alauda uram. Ismerem én már az ő nagy praktikáját!

A templomajtóban üdvözlé a kilépő kurucz főtiszteket Fabriczius.

– Kegyelmes, méltóságos és tekintetes uraim: a tanácsterem nyitva. Azonnal összeülhetünk.

– Hát még mi lesz?

– A vegyes törvényszék ül össze, az éjjeli árulás fölött itéletet hozni.

– Hát ma már ne is ebédeljen az ember? pattogott a tábornok.

– Itéletet éhgyomorral szokás hozni, felelt rá nagy nyugalommal Fabriczius.

XVI. FEJEZET. A VALHALLA ÉS A VEGYES TÖRVÉNYSZÉK.

Andrássy István azt olvasta le a senator urak arczáról, hogy ezek most azt mondják magukban: «hej, ez a kocsmagenerális mindig csak az evésre gondol!»

No hát megálljatok, majd megtanítalak én benneteket, éhkoppot nyelni kuruczosan, gondolta magában vissza.

A mint a külső czinterem rácsajtajához értek, megállt, s visszafordulva Alauda uramhoz, azt kérdezé:

– Nini! Mondja csak meg kegyelmed, miért dictálta be a tanács a Czelder Orbán által küldött feltételek közé azt is, hogy a császáriak a főnemes polgárok temetkezési jogát a főtemplom körül meg ne csorbítsák? Ezt nekem meg kell értenem, hogy ez komoly kivánság-e, a mihez ragaszkodnunk kell, vagy pedig csak olyan hajóteher forma, a mit ki lehet dobni, hogy a többit megmentsük.

(– Jaj nekünk! Dörmögé a kis Serédy. A generális kövekre éhezett. Ma márványnyal traktálnak meg bennünket.)

Andrássynak pedig föltett szándéka volt húzni halasztani az időt a Belleville lovag fölött tartandó törvényszék dolgában minél későbbre. A kor szokása szerint gyertyagyujtás után nem lehet itéletet kimondani. És neki okvetlenül beszélni kellett előbb Korponaynéval, mielőtt ez a fatalis casus elucubrál. Ki tudja mik sülnek ki belőle.

Ennélfogva, a mint a cemeteriumba bevezetteté magát, ott egyszerre olyan szenvedélyes sculptor, theolog és archæolog lett, hogy csodálni kellett a nagy tudományát.