Part 6

Erre megnyilik az az ablak s az ablakkosárban megjelenik a «coeur dame».

Gyönyörüen van idomározva a lovag paripája (mint a német mondja: «an den Mann dressirt».) Ha valakit közelíteni lát, rugni, vágni készül, a falnak szorítja, hogy minden őgyelgő inkább messze kikerüli, mint hogy hallgatózzék.

A társalgás külömben is francziául folyik s azt Lőcsén nem értik.

– Szegény kis leány! – mond Belleville. – Kár érte, hogy így kínozzák.

– Jó neki ottan, – mond az urnő.

(Jó neki ottan! Pedig hiszen ő dalolta azt a vigasztaló nótát hozzá.)

Belleville lovag azt hiszi, hogy ő felfogta ennek a különös mondatnak az értelmét.

– Ez volt az utolsó a háznál? – kérdi mosolyogva.

– Nem. Az utolsó volt Pelargus a gyermekkel, azokat most eresztettem utnak.

– Ez igazán jól volt rendezve. A cselédeket elkergeti a magistratus, a belső frajt elfogja az éjjeli őrjárat, a férjet kémszemlészetre küldi a generalis, a maradékot kidobjuk magunk az ablakon.

Ezen mind a ketten egyszerre nevettek.

– De még hátra van egy, – mondá a hölgy, folyvást széttekintgetve lesbenálló szemeivel. – A sánta doctor rendesen be szokott hozzám látogatni, este nyolcz órakor s ott ül és tart szóval, míg el nem alszom.

– Ő itt lakik a házban?

– Igen, a hátulsó lakosztályban, a mely a Fabriczius családé, a minek a bástyautczára nyilik az ajtaja. Ők azon járnak be, s az én lakosztályom az övékétől vasrácscsal van elkülönítve. Néha éjfélig is ott ül nálam az öreg s igen széles tudománynyal rövidíti az időmet. Ma megszöktetem az első óranegyedben.

– Hogyan?

– Az meg az én tudományom. Minden más látogatót ki lehet zárni azzal a szóval, hogy beteg vagyok, de orvost nem. Másért is szükségem van a recipéjére.

– És az én epigrammomra? kérdé a lovag.

Erre felpattant a hölgy.

– Az egy szemtelenség!

– De hizelgő szemtelenség.

– Köszönöm. Azt mondja el az epigramm, hogy minden nemzetbeli nőnek a szerelmét mivel lehet elnyerni? végül a magyar nő marad: ezt megnyeri az «occasio bona». (A jó alkalom.)

– No, és az occasio bona, az itt van.

– Az igaz, hogy itt van.

– És így kapitulál a vár?

– Ostrom nélkül nem.

– Az approchok már a bástyák alatt vannak.

– De még az akna nincs felrobbantva.

– Aphorisma ez? madame!

– Ön tudja, hogy nem az, monseigneur.

– De az ördögbe is, mi szüksége van önnek, ilyen bizonyítványára a hódolatomnak?

– Azt csak mi tudjuk ketten: én meg az ördög.

– Nem lehetek én a harmadik a szövetségben?

– Hiszen mikor ön közelít hozzám, úgy is mindig ott van az a harmadik is.

– De mondja meg mégis, mért szab ön nekem ilyen nehéz föltételt?

– Ha nehéz, ne tegye meg.

– Választ kérek.

– Hogy ezt magától nem találja ki! Hát nem veszi ön észre, hogy itt minden ablakban egy Argus ül, a ki erre a házra vigyáz, a miben én lakom. Egy galamb nem szállhat az ablakomra, hogy meg ne tudakolnák, nem volt-e postagalamb? Én mindent koczkára teszek! Őrültség volt tőlem önnek az első szavára is rögtön «nem»-et nem mondanom. De még az utolsónál jókor van mondanom.

– Ön tehát nem tréfál, madame?

– Ilyen hidegben nem szoktam. Nézze csak ön, a Heinrik ház rundellájából perspektivával néznek ide ránk. Én visszahúzódom, beteszem az ablakot.

– Kérem, maradjon. Hiszen hagyok magammal beszélni. Tehát mi az ön kivánsága? Csakugyan az-e?

A nő vállai vonaglottak a kaczagástól.

– «Occasio bona». Ön ismertette meg velem ezt a szót. Csak «Occasio bona». Egy olyan alkalmas óra a mikor az egész világnak, ha millió szeme volna is, mind egy pont felé fordulna, s senkinek sem jutna eszébe, hogy én is vagyok a világon. Hát mibe kerül ez önnek? Csak annyiba, mintha pipára gyujtana.

– Ezer mennykő! szép kis pipára gyujtás!

– Én bizony nem tudom, hogy mi nagy külömbség volna közötte. Vagy talán nem bizik a franczia szív magához?

– Mit nem bizik a franczia szív magához?

– Hogy egy olyan órában, a mikor minden ember elvesztette a szivét, ő a helyén meg tud állni? Hogy a mikor az egész világ jajgat, imádkozik, a harangokat félreverik, dobolnak, üvöltenek, akkor ő térdre tud ereszkedni bűnének oltára előtt, s elmondani: «imádlak.»

– Még soha ilyen pokolbeli tündérrel össze nem találkoztam. Ön valóságos diablesse en falbala.

– Még ideje van tőlem megmenekülni, bántatlanul.

– Nem. Belleville lovagról ne mondja azt senki, hogy megfutott egy szép asszony elől.

– Mint a bibliai József.

– Jupiterre! Madame: ön őrjöngővé tesz! Meglesz, a mit ön kivánt tőlem.

– Meglesz? (A nő arczán kitört az öröm ragyogása.) Hány órakor?

– A mikor ön kivánja.

– Pontban éjfélkor.

– Akár elébb.

– Nem. Mert ma péntek van. Hadd muljon el.

– Éljenek a vallásos hölgyek! És azután?

– A többi az ön dolga.

– Tizenkét óra után egy negyed mulva én itt leszek az ablak alatt.

– Én pedig az erkélyről le fogom önnek hajítani a kulcsokat, az egyik a kapué, a másik a lépcsőgádor rácsajtajáé. Most siessen. Nagyon sokáig beszéltünk már.

– A viszontlátásig.

– A rettenetes viszontlátásig.

A nő visszavonult a dülő-rácsból, a lovag tovább poroszkált. A Ketterhäuschen előtt nagy volt a hujjahó: a hóhér hozta az ennivalót a kalitba bezárt személynek.

Egy biklát (kettős czipó) meg egy korsó sört.

– Itt van, bregyó! vedelj! pofázz!

S bedugta a ketrecz rácsain a lapátra tett élelmi szereket. Az is emlékezetes lapát volt. Azzal szoktak némely kisebb mérvü erkölcsi kihágásokat elkövetett nőszemélyek meglapátoltatni («gelapatirt werden»).

A kitett nő arra sem mozdult meg.

– No majd hozzányul, ha megéhezik! mondá a hóhér.

– Akkor aztán meglátjuk a szépséges pofácskáját.

De biz arra hiába vártak napestig. A leány, mint a tüskés borz, összehúzta magát, s nem mozdult meg egész estig. A kenyér kővé fagyott, a ser kásává ott mellette.

Estefelé meg a hó is elkezdett esni, a szél befútta azt a ketrecz ritka rácsán; a fekvő alak palástja egészen fehér lett tőle; azt sem rázta le magáról.

A Thurzó-ház szobáin pedig egyes-egyedül járkált végig a magára maradt szép asszony, egyik szobából a másikba. Az ódivatú házaknál minden ablakköznek zsámolya volt, s a falba két egymással szemközt levő padka építve, társalgó párok számára. Korponayné végig ülte ezeket a padkákat, az ablakon kibámulva. Őt kívülről nem láthatták az ablak jégvirágaitól, mig ő a tél himzésén a forró lélekzetével olvasztott egy kerek nyilást, a min kinézhessen.

Egész nap nem tett egyebet, mint azt az egyre változó jelenetet nézte ott a ketreczház körül: miket kell annak a leánynak szenvedni.

Mindazt együtt szenvedte vele.

És mégis azt tudta mondani Belleville lovagnak, hogy «jó neki ott lenni!»

A déli harangszónál üres lett a piacz; minden ember ment ebédelni, a gazdagok haza, a szegények a közkonyhára.

Csak a bezárt leány nem nyúlt a maga ételéhez. Pedig az egyik alabárdos megtette neki azt a szivességet (jószivű ember lehetett), hogy a dárdájahegyére felszurta a hóban heverő kenyerét s az őrtűznél felmelegítette; úgy nyujtotta neki vissza; de a delinquens akkor sem reflektált rá.

A déli harangszó Korponaynénak is eszébe juttatta, hogy evés ideje van. Kiment a konyhába, megtalálta a tepsiben a vakarcsot. (Ez a neve annak a süteménynek, a mi a pogácsák újra összegyúrt tésztamaradékából készül.) Azt biz a tepsiben felejtették s nagyon ki volt száradva. A hölgy beleharapott, s a mit leharapott belőle, azt mindjárt ki is köpte. Igy szétharapdálta falatonkint az egész süteményt; de le nem nyelt belőle semmit; csak elszórta a téglapadlón. Jó lesz a patkányoknak.

A nagy hóeséstől egészen sötét lett az idő; a piaczon már nem volt semmi nézni való.

A hölgy aztán azt az időtöltést találta ki, hogy előszedegette a fali szekrényből azokat a gyermekruhácskákat, a mik a kis fiától maradtak itt. Egy kézi mángorlóval mind szépen kitéglázta őket. Nem kellett neki vizzel nedvesíteni; a könyei hullottak rá. Beszélgetett hozzájuk. Volt a fiának egy kis nyest prém süvege: épen olyan süvege volt az urának is. A kettőt egymás mellé tette, s elnézegette sokáig. Vajjon mi feküdt a két süveg között, hogy olyan sokszor megjárták a szemei ezt az utat.

Meg a sutba dobta mind a kettőt.

Majd lement a földszintre, majd megint feljött; minden ablakon kinézett; nem volt nyugta sehol.

A patkányok előjöttek az elszórt morzsákra s mindenütt keresztül szaladgáltak az utjában: rájuk sem ügyelt.

Elővette a jövendőmondó kártyáit s kirakta a szerencséjét. Rosszul ment az is.

A borult idő miatt gyertyát kellett gyujtania. S mihelyt meggyujtják a gyertyát, már akkor éjszaka van.

Éjjel pedig rendes ember aludni szokott.

Megvetette az ágyát és aztán levetkőzött és lefeküdt.

És tudott valósággal aludni. Mindazzal a zürzavaros világgal, a minek chimærái egymást kergették a lelkében, tudott nyugodt, csendes álmot aludni. S talán elaludta volna azt az egész rémtettekre felhívott éjszakát, ha valami fel nem költi.

Azon a hosszú folyosón, a mi a hálószobájától a tornáczig vezet, mely az első házat a hátulsóval összeköti, hangzott az a félreismerhetetlen kopogás, a mit egy sánta ember támaszt, a ki két mankóval jön. A doktor érkezik.

Ahá! mondá az életre ébredő. Hisz ez még hátra van.

Hirtelen szétszórta a haját s átkötötte a fejét egy fehér kendővel.

Mikor a doktor belépett az ajtón, már akkor a nő kinoktól vonaglott az ágyán.

A doktor láthatta, hogy a legjobb időben érkezett.

– No, mi baj? kérdezé, odakopogva a nyoszolyához.

A nő válasz helyett nevetett. A nevetésből nemsokára kaczagás lett; a kaczagást csuklás követte, a szenvedő arcza minden vonásaiból kikelt, az ajkai tajtékzottak, a kezei saskeselyü módra markoláztak az ágyruhákba és vánkosokba, néha csak a fején és a két sarkán nyugodott a teste, a többit a légbe emelte hanyatt görbülve és a közben nem szünt meg kaczagni.

– Ihol van ni! A furor dæmoniacus (a kaczajgörcsnek ez volt a tudományos neve) szólt a doktor, megfogva a beteg hölgy üterét. Megmondtam tegnap, hogy ne menjen olyan könnyű ruhában a templomba. De hát beszélhet az ember az asszonyoknak, a kik tudják, hogy szépek. Megint megkapta a szokott baját. Valahányszor az ura utra megy, mindig megkapja. Sebaj no. Tudjuk a panacæáját. Vegye a balkeze markába ezt a lapis nephriticust s szorítsa jól bele. Így ni. Azonnal vége lesz.

S a lapis nephriticus csakugyan csodát mivelt: a kaczagás nemsokára elmaradt, sirás lett a vége.

Az már nem olyan nagy baj. A könyhullatás is purgatio. Tisztul vele az ember. Sok nagy nyavalyában ez a remedium. No meg a prüsszentés. Ha a patiens sírni, vagy prüsszenteni tud, jó a krizis.

A sirásra aztán következik a fejfájás.

Ez már nem is baj. A fejfájás azt jelenti, fiatalok vagyunk, erős bennünk az életessentia.

A fejfájós beteg már tud panaszkodni. Sokat panaszkodik, de az orvos füle már ahhoz hozzá van szokva. Minden kérdésére kap tíz feleletet. Mindenütt fáj. Semmi sem vigasztal. A beteg türelmetlen. Az ágy egyik oldaláról a másikra hányja magát. Kiabál, sikoltozik. A hidegtől didereg, az ajkai csupa kettős w betüket vaczognak, s ha betakarják, akkor meg tűzlángról panaszkodik.

Mind ismeri azt már a doktor. A két oldalzsebe tele van phiolákkal, azokat előszedegeti.

– Mindjárt segítünk rajta. Helyén lesz egy kis sinapismus. Hol van a belső frajja az asszonyságnak?

– Ott kinn a Ketterhäuschenben, lihegé forró ajakkal a patiens.

– Úgy? igaz bizony. Hát a többi cselédség?

– Mind itthagytak. Elkergették.

– No ez bolond história! Hát egészen egyedül egymagában van itt a háznál. Hát Pelargus?

– Ne kérdezzen! Hagyjon magamra! kiáltá dühösen a beteg nő s őrjöngő indulatában mindent kidobált az ágyból, vánkost, paplant, dunnát: úgy maradt ott.

– Üm! Ez már nagy baj! mondá a doktor, látva, hogy nagy itt a paroxismus. Asszonyomnak nem lehet itt ápoló nélkül maradni. Mindjárt elhívom a gazdasszonyomat. Visszatérek azonnal.

S azzal a hóna alá véve a két mankóját, sebes tempóban ellógázta magát a szobából.

Kevés idő telt bele, midőn ismét lehetett hallani a kopogását. De ő is hallhatta már az ajtón keresztül betege sikoltozásait.

A doktor elhozta magával Léni asszonyt, az öreg rég gazdasszonyát. Az nagyon tudós, jártas személy volt asszonyok körül. Egész kosárral hozta a mindenféle utensiliákat, a miknek a kezeléséhez nagyon jót értett.

Első dolga volt az ágyat ismét rendbehozni.

– Mik vannak a kosárban? examinálá a doktor. Minden ott volt, a mi szükséges. Még egy sörös palaczk is. Ez pedig nem a patiens számára való, hanem az ápolónőnek szolgál a hosszú éjszakán keresztül való virrasztás megkönnyebbítésére.

A doktor kiadta az instructiókat Léni asszonynak.

Imhol vannak ez üvegcsében a pilulæ de cynoglosso. Hét szem. Egyszerre egyet kell beadni. Egy óra mulva, ha nem használt, ismét kettőt. S ha a paroxismus még arra sem mulik, akkor két óra mulva négy szemet. Annak a virtusa aztán kétségtelen. Ha a patiens három pilulától alszik el, akkor alunni fog holnap reggeli kilencz óráig és tíz minutáig; ha mind a hetet beveszi, akkor csak tizenegy óra és husz perczkor fog fölébredni. Addig nem kell őt háborgatni. Addig pedig a lábait melegben, a fejét hidegben kell tartani. Kend, Léni asszony, innen meg nem mozdul, míg én érte nem jövök. Scientia juvat: Deus providet.

Ezzel a doktor, re optime gesta, elkoczogott haza.

De ott maradt az ápolónő.

– No drága szentem, nyájaskodék Léni asszony. Üljön fel egy pillanatra, hadd adjam be az első piluláját.

Korponayné ráförmedt:

– Csak nem vehetem be nádméz nélkül.

– Ha úgy szokta, hát akkor keressünk nádmézet. Ott lesz talán a pohárszékben!

Jól sejtette, ott volt a nádméz.

– Megtaláltam, édes kincsem. Itt van a szelenczében.

– Ostoba állat! dühöngött az úrnő. Hát így rágjam meg egy darabban?

Tudniillik, hogy abban az időben még a czukrot csak kandirozott alakban produkálták, mint sárgaczukrot.

– Hát megtörjem, úgy-e, előbb. Megtalálom a mozsarat a konyhában?

Ráhagyták, hogy keresse ott. Kitötyögött egy meggyujtott viasztekercscsel a konyhába; hanem a mozsár valóságos bujósdít játszott vele; a hol kereste, ott nem volt; utoljára is ott akadt rá, a hol nem is gondolta volna.

Megtörte hát a czukrot apróra.

De az alatt annyi idő eltelt, hogy mire visszakerült a beteghez, már az akkor hanyattszegett fejjel a vánkosán aludt mélyen, hosszú éles lélekzet vétellel.

Léni asszony a gyertya elé tartá a pilulás üveget s azt látta, hogy csak négy van már benne.

A beteg bizonyosan türelmetlen volt, s az orvosi rendeletet átugorva, egyszerre bevett belőle hármat.

Most aztán úgy alszik tőle, mint a halott.

Mert a doktor cynoglossum piluláival nem kell tréfálni. Nincsen azokban cynoglossum, hanem jó nagy adag mákony…

XII. FEJEZET. REGINA MEA.

A dolog nem egészen a prescribálás szerint történt; de a czél el van érve. A patiens nem rugkapálózik többé, hanem aluszik csendesen. A többi az ő dolga.

Erre aztán Léni asszony is keresztyéni megnyugvással helyezé el magát a legkényelmesebb karszékben; a sörös kancsót fenékig ürítve. A sört tudniillik nem szokták szürcsölgetni, mint a bort: azt egyszerre kell felhajtani.

Rövid időn aztán az ápolónő kezdett el horkolni. S ha ezzel a kórtünettel kombinatióba hozzuk a patiensnek rögtöni felébredését, arra a diagnosisra jutunk, hogy az a három hiányzó mákonylabdacs alighanem az ő seres kancsójába tévedt bele.

Annál nagyobb virtusa a panacæának, hogy mégis a furor dæmoniacus mult el tőle; a szép asszony teljes jó egészségben szállt ki az ágyából, s miután egy pávatollal megcsiklandozta az ápolónő orrát s meggyőződött róla, hogy az még erre sem ébred fel: elkezdett felöltözködni. Az éji patyolatöltöny fölé arany fonállal áttört ráczinget öltött magára; ahhoz török salavárit huzott fel, rózsaszinű selyemből; azután tarkavirágú, fekete rókával prémezett damaszt kaftánba bujt bele, a mit derékon átkötött indus övvel szorított át: az övről ezüst lánczocskákon filigránnyelű kés, aranyfogantyus olló csüggött alá. A haját egészen úgy szétziláltan hagyta, a hogy az ágyban hánykolódás alatt szétbomlott, csak egy kis reczeficze főkötőcskével szorította le, a mi a saját hajából készült mesterséggel (akkoriban nagy divat) úgy, hogy a főkötő reczéjét a hajtól nem lehetett megkülömböztetni.

Akkor aztán odament a falba rámázott nagy álló tükörhöz, mely egész a földet érte. A szemközti kép ő rá mosolygott, ő meg arra, mintha egymást üdvözölnék, mintha egymás hamisságán dévajkodnának. Olyan közel ment a tükörhöz, hogy csaknem megcsókolta a saját képmását. De aztán mégsem azt tette, hanem a meghajtott térdeivel érinté annak térdeit: maga pedig a derekával hátrahajlott. Erre a tükörbeli kép elkezdett lassan föléje borulni s egy pillanat mulva mind a két alak eltünt egyszerre; a tükörben nem látszott más, csak a gerendáról lefüggő mécses.

Krónikánkból tudjuk, hogy annak a három egymás melletti háznak a közfalai át voltak törve. Ennek talán egyéb és korább kelt okai is lehettek, mint az, hogy a nagy kisérettel járó kurucz fővezérek szélesebben kinyulhassanak a kvártélyukon.

Az álló tükör a Thurzó-ház átjáró fülkéjét takarta a szomszédos Pfanschmidt házhoz. A szűk falnyilás egy pár lépésnyi volt, s ott megint el volt zárva egy keményfa táblával.

A hölgy elébb átkandikált a fatábla egy hasadékán, s azután elébb egy ujjával, azután hárommal, azután mind az öttel koppantott rajta; mire a fatábla nesztelenül félre tolódott; s ő egy lépéssel odaát volt a szomszéd házban. Az pedig Andrássy Istvánnak a legbelső szobája volt.

A kurucztábornok eszményképe volt a férfiúi szépségnek. Valódi Antinous, magyar kiadásban. Arczkép, márványszobor, művészi kéztől alkotva, örökíté meg alakját, nem lehet eltagadni. Mintaképe a hajdankori daliáknak. «Még akkor» kuruczmódra vállig eresztett hajat viselt, s az sötétgesztenyeszín volt és természettől csigákba göndörült.

Homloka magas, derült, redőtelen; sugár szemöldökei hódítók, parancsolók, nagy szemei az ábrándosan félig zárt pillák alól veszedelmes bűbájt sugárzanak elő; orra és ajkai a görög félistenszobrokra emlékeztetnek, míg az állán levő gödröcske az ázsiai eredetre vall. Termete héroszi; előkelő aristocratikus hátradüléssel.

– Regina mea! rebegi melegségtől reszkető hangon, karját tárva az érkező elé.

– No, no, nem szabad hozzányulni, mert üvegből van! szabódik az, s egy ügyes kisikamlással az ottomán mögé menekül.

Ott természetesen elfogják, nem tehet róla. Valamit sugnak a fülébe.

– Ah, az nem megenni való, szól tiltakozva.

Még egy suttogó szót mondanak neki. Bizonyosan csókot kérnek tőle.

– Éhomra nem! felel rá bosszusan és mégis nevetve.

– Mit beszélsz!

– Azt, hogy még ma nem ettem semmit.

– Hát miért nem?

– Mert nem adtak. A cselédeimet kit elfogtak, kit elkergettek, magam maradtam a háznál, én pedig magamtól egy tojást meg nem tudok főzni; soha sem álltam még meg konyhában.

– Ah, az nem való. Hiszen emlékezel rá, mikor velem…

– Jól van jól… vágott bele a hölgy, a tenyerét a lovag ajkára tapasztva. Hát ez nem igaz; hanem az mégis igaz, hogy még ma nem ettem semmit.

– De miért?

– Mert bőjtölök. Péntek van.

– De hiszen nem vagy te pápista.

– Nem vagyok az; de fogadásom tartja.

– S az én királyném olyan erős a fogadás megtartásban?

Ebben egy kis csendes sarcasmus volt; a mit a szép hölgy el is értett.

– Fogadása válogatja, hogy kiért teszem.

– Hát a mai olyan fogadás volt?

– Olyan.

– Vallja meg, hogy mire szólt ez a fogadás?

– Ha megigéri, hogy nem nevet ki érte.

– Sőt együtt sirok rajta, ha arravaló a tárgy.

– No hát megmondom. Ma bocsátottam útnak az én kicsikémet.

Tovább nem tudta mondani; az ajkaiba görcs szállt; a szemei megteltek könynyel. Zokogva sírt.

Dologba került a könyeit letörülni s helyre engesztelni a kedvét.

– S miért küldte el szegénykét? kérdé a levente.

A hölgy felnézett rá még mindig nedves szemeivel, de mikből a leáldozó nap verőfénylett vissza.

– S kegyelmed kérdheti azt, hogy miért?

E szónál oda kellett borulni lábaihoz s kezeit csókokkal borítani.

– Ne bántsa! Eltörik! szabódik a megtámadott. Ejh, micsoda házigazda ez, a ki a hozzá menekülő vendégét felfalja!

– S még hozzá a vendégét, a ki éhezik. Ezen segítsünk azonnal.

A lovag a szoba hátfalát képező, barokkstylü táblázathoz lépett, s azt egy taszítással jobbra-balra szétnyomva, egy másik szobácskát tárt fel, a minek közepét egy alacsony tigrislábakon nyugvó asztalka foglalta el, patkóalakban körülvevő kerevettel. Ez az asztal meg volt rakva legdusabb lakomával, a minőt nem egy ostromolt város parancsnoka, de a kalifák szoktak felhalmozva látni.

– Ah! szólt elbámulva a hölgy. Kegyelmed vendéget várt?

– Királyi vendéget! A «regina mea»-t.

S megint csak ott volt a karja a hölgy dereka körül.

Az pedig nem tudta megtagadni asszonyi természetét, hogy azt a szakácsremekben összeállított lakomaasztalt apróra végig ne csodálja s a maga véleményét el ne mondja az inycsábító sültekről és süteményekről, a miknek halmazából karcsú és öblös velenczei kristályok kandikáltak elő, gránátvillogású, aranyragyogású tartalommal; legfelül az ezüst gyümölcstartón nikomédiai narancsok, miknek piros a béle. Nem is állhatta meg, hogy legalább egyet azok közül kezébe ne vegyen, s rózsás körmeivel le ne foszsza róla az illatos burkot. Ez az ő kedves csemegéje. Ritkaság itt ezen a földön; messze tengerentúli országból hozzák; királyi nyalánkság. Megtöri, szétbontja, egy gerezdet kiszakít belőle, odateszi az ajkai közé.

– Nem! Nem! Még tart a péntek.

S azzal kiveszi a narancsgerezdet a szájából s a lovag szájába dugja, annak kell azt megenni.

Vannak fogadások, a miket meg tud tartani.

– A míg az az óra tizenkettőt nem mutat!

Egy nagy álló óra ketyegett aranyozott álló tokjában a fal mellett. (Volt pedig csak tíz óra rajta.)

– No hát majd én is segítek az időnek sietni! szól nevetve a lovag, s elővesz két nehéz egymáshoz karikával fűzött kulcsot. S azokat ráakasztja az óramű egyik súlykolonczára.

A hölgy nem mond neki ellent. Még nevet a kegyes csaláson.

Hát már az nem rontja meg a szent fogadást, ha a lomha időnek egy kicsinyt sarkantyút ütnek az oldalába, hogy ballagjon szaporábban. Attól a két kulcstól két óra alatt felet fog sietni a klepsidra. S az időt meglopni nem bűn.

– Micsoda két nagy bolond kulcs az? kérdi félvállról odatekintve a hölgy.

– Annak a Ketterhäuschennek a kulcsai oda lenn a piaczon.

– Hát hogy kerülnek azok kegyelmedhez?

– Rám bízta a magistrátus, hogy őrizzem; nehogy elszöktessék a becsukott leányt.

– Mit vétett az a személy?

– Vagy erkölcstelenséget követett el, vagy árulást. A szerint fogják megbüntetni.

– Jól teszik. A polgárnőknek vigyázni kell az erkölcsükre.

Hanem erre a szóra egyszerre lángvörös lett az arcza. A szégyenpir vissza nem tartható. Érezte azt, s mind a két tenyerével eltakarta az orczáját.

S mennyivel igézőbb volt a szeméremnek ezzel a fellángolásával.

Csupa ellenmondás az egész asszony. Ki találja ki, hogy mi az igaz benne? Vagy tán abban a pillanatban, a míg az indulat hatása tart, minden valódi benne?

A legnagyobb szégyenpironkodás közben egyszerre csak fittyet vet, s azt mondja:

– Ejh, használjuk az időt! Úgy is ritkán kerül.

A lovagnak úgy sugárzanak a szemei e szóra.

De a nő ajkpittyesztve fordítja a hevítő szót hüsítőre.

– No csak ne nézzen rám úgy azokkal a gonosz szemeivel. Vegyük elő a mi közös pantheonunkat. Hadd mulassanak rajta. Van egy belevaló gondolatom megint.

A lovag egy, az óralánczhoz csatolt aczélkulcsocskával felnyitott egy remek vésett veresréz ládikót, s abból kivett egy gazdagon aranyozott marokin táblájú, türkizekkel kirakott kapcsú könyvet.

Ezt nevezte Juliánna a «közös Pantheonnak».

Az egy rajzalbum volt; kettőjüknek a műve, s jó hogy csak ők ketten bírtak róla tudomással.

Talán épen a közös művészi hajlam hozta őket legelőször össze. A művészet nagy kerítő.