Part 4

Wenczezlausz úrfi egészen elemében találta magát, hogy az éjszakai őrjáratra ő is vállára vethette az alabárdot. Zsiványból lesz a legjobb pandur. A diáknak nagy gyönyörűség az, ha egy éjjel ő fogdoshatja össze az utczán kurjongatókat. Szedtek is össze egy tuczat éjjel kóborló mesterlegényt, a ki nem tudta magát legitimálni, azokat mind belökdösték a fogházba, a mi a hóhér házával van szemben a vizibástya alatt. Egy spiont is fogtak, de arról utólagosan kiderült, hogy Andrássy generálisnak a kuktája. Több házban bezörgettek az ablakon, a hol még tíz óra után is gyertya égett, hogy oltsák azt el. Egy kurucz hajdut is megfogtak, még pedig in flagranti, a mint épen az utczán pipára gyujtott; csakhogy az kikapta a strázsa kezéből az alabárdot s szétütve a patrol között, elfutamodott.

Éjfél után azonban, midőn a hó ismét esni kezde, s az őrjárat ismét felkerült a bástyautczából a nagy piaczra, Wenczezlausz úrfi felkiáltá: «Hopp Gevatterek!»

– No! mi az?

– Ezek az én édes szemeim! Nem látják kelmetek ezeket a friss nyomokat a hóban? Nem asszonyszemély czipőinek a nyomai ezek? Ezek a hegyes sarkok; ez a kecsege orr. Itt valami leány ment keresztül a piaczon!

– A bizony, fehér személy czipőjének a nyoma.

– Utána!

Az egész őrjárat nekiiramodott, a hóban meglátszott lábnyomokon az üldözésnek.

Az üldözött azonban valószínűleg meghallotta a robajt, s észrevéve, hogy a lábnyomai elárulják, hirtelen egérutat vett s bekanyarodva az oszlopcsarnokok alá, útat vesztett; itt már nem volt friss hó, a miben a nyomai meglátszassanak.

– Eltünt a ringyó! szitkozódék Wenczezlausz.

– Bizonyosan boszorkány volt, vasvillára kapott, s elrepült rajta, véleményezé egy öreg drabant; nem azért, mintha hitte volna, de mert jobb szive volt, mint hogy egy jámbor fehér cseléd veszedelmére törekedjék.

– De nem repült el, mert már kukorítanak a kakasok. Itt kell neki lenni az arkádok alatt valahol. Csak keressük.

A diáknak tetszett ez a sport.

Csakhogy azok az arkádok az egész piacz mentében köröskörül futnak. A menekülő leány egyik ház alól a másik alá ugorhatott át, s a sötétség őt védelmezte.

– Így soha el nem fogjuk! mondá Wenczezlausz, ha mind egymás sarkát tapossuk le, hanem váljunk kétfelé: egyik innen, a másik onnan! Megkerítjük!

Hát úgy tettek. Mind a két végén elfogták az arkádok boltsikátorait s úgy hajtották fel a vadat. Egy helyen aztán összetalálkoztak, s nagyot bámultak egymáson, hogy megint nem fogtak semmit.

Az üldözött leány, mikor látta, hogy körülkerítik, hirtelen kisuhant az oszlopcsarnokból s kívülről lapult oda egyikéhez azoknak a tömör házlábaknak, a miken az egész emelet nyugszik.

Mikor aztán a két bekerítő csapat összeért, akkor a leány hirtelen neki iramodott s futni kezdett szélgyorsasággal a Thúrzó-ház felé.

A drabantok felől bizton el is menekülhetett volna, de Wenczezlausz észrevette.

– A hol fut, ni! Héj az én édes szemeim! Elejbe a ruddal!

Neki leghosszabb lába volt, leghamarabb utolérte. A futó leányon hosszú prémes kantus volt, a minek a hegyesen végződő csuklyáját egészen a fejére húzta.

Mikor a legelső férfikéz megragadta a karját, nagyot sikoltott. Az egy olyan éles, szívig nyilaló sikoltás volt, hogy a drabantok visszariadtak tőle, de Wenczezlausz csak azért is átölelte a leánynak a derekát, s fel akarta az arczáról rángatni a takaró-csuklyát. Hanem ez a jó szándéka siralmas véget ért, mert a leánynak tíz körme volt, s az úrfinak az ábrázatja annyi gót ábécze-jegyet kapott tőlük, hogy elmehetett volna vele Denkmalnak.

– Hó, megállj, majd megmutatod a Czifferblattodat, csak kerülj a városházára.

S azzal a leányt, a ki sem nem ellenkezett többé, sem könyörgésre nem fogta a dolgot, felkisérték a városházára.

Elől Wenczezlausz, a kivont schlägerrel az egyik markában, a másikban a rudlámpással.

Az iskola sarkánál egy magányos férfi bukkant ki az utczából, a ki tolvajlámpást hozott a kezében. Majd egymásba ütötték az orrukat.

– No! megállj! Ki vagy? rivalt rá, ijedtében vitézül, Wenczezlausz.

– Hu! Bolond! Bizony nem ismered meg apádat.

– A sötétben minden tehén fekete. Hát miért nincs nyitva kegyelmednek a lámpása?

– Becsapta a szél a szárnyát. Hát hová olyan nagy robajjal?

– A városházára, egy leányt fogtunk.

– No no! Hol van?

Wenczezlausz odavilágított a karos lámpással a leányra.

Alauda uramnak nem kellett a leány arczát meglátni: ráismert a kantusáról (talán egyébről is).

– Hüh! kiáltá fel, visszarántva lélekzetével a rémület szavát. S aztán elkezdte a fiát szidni deákul: Oh tu magnus capenasum! stultum caput. Tu asinorum rex. Tu bos trismegistos.

– Satis! Ha most apám nem volna kend, mindjárt nagy paukerei lenne! Hisz ez czélzás!

– Tudod-e, hogy kit fogtál?

– Nem mutogatja a képes felét.

Alauda uram odarántotta magához a fiát, hogy a fülibe súghassa, a mit mond.

– Te szerencsétlen! A biró leányát fogtad el!

– Micsoda? az én hugámat?

– Oh caput bisonis! Mintha csak egy biró volna Lőcse városában. A Fabricziusét.

– Hahhó! hisz akkor ez nagy gaudé! Ebből kapitális heccz lesz!

– Ne kiabálj! bolondot tettél. Olyan követ dobtál a kútba, a mit száz bölcs sem húz ki. Soha sem érted te ezt meg; nem a te fejednek való. Megyek én is veletek a városházára.

Nem messze volt már odáig. A leány és az őrjárat kinn maradt az oszlopos előcsarnokban; Alauda uram besietett a tanácsterembe.

Sokan voltak odabenn. Fabriczius éjnek éjszakáján hivatta fel mind a harmincznyolcz czéhnek az atyamestereit, s szidta valamennyit, mint a bokrot, hogy a védelmükre bizott tornyokat hogy elhanyagolták. A Doppelhackenek be vannak rozsdásodva; a szurkos kötegek csupa nyirkosak; a spanyol lovasokról hiányzik az egymáshoz kötő láncz, a lőporos tornyokra nincs felhuzva a fekete lobogó; a golyótüzesítő kemenczékhez nincs fűtőszer; a tizenkét fontos meg a három fontos csatakigyók golyóbisai ki vannak cserélve, még csak arról sincsen gondoskodva, hogy a bástyaárokból a vizet a zsilipen leereszszék, mikor éjjel jégburok van a tetején, hogy ha lopva jönne az ellenség, az összes jégburkolat leszakadjon alatta; ezt mind elmulasztotta Alauda uram elrendelni.

Épen akkor lépett be Alauda uram, mikor legjobban dicsérték.

– Már most lóduljanak kegyelmetek a dolgukra! Mondá Fabriczius. Reggelig minden rendben legyen.

S azzal sorba mindeniknek kiosztá a rendeleteit s csak azután került rá a sor Alauda uramra, hogy azt is észre vegye.

– Mi tetszik, nemes uram?

Alauda, zömök termetéhez sehogy sem illő simulékonysággal oldalgott Fabriczius mellé s kezeit dörzsölgetve kérdezé halkan és nyájasan:

– Volt már odahaza a házánál, tekintetes főbiró úr?

– Még nem voltam. Nem értem rá. Most kerültem elő a védművek megtekintéséből. Elég dolgot adott szemügyre vennem mindazt, a mit kegyelmetek elmulasztottak a védelem dolgában. Ha az ellenségben bátorság és lélek volna, ott törhetne be a városunkba, a hol akar. Hát kegyelmed mit kiván velem közölni?

– Az őrjárattal jöttem ide, mely a városban czirkál, a rendet fentartani.

– No az is dicséretes dolog, ha a patricziusok maguk vezetik az őrjáratot: ámbár ezt elvégeznék a hadnagyok is. Történt valami?

– Egy leányt fogtak el az őrök, a ki tilalom ellenére egyedül járt az utczán.

– No hát zárják be egy huszonnégy órára a Ketterhäuschenbe. Tudják a parancsolatot.

– Engedelmet kérek. A lányka igen jó házból való személy.

– A kalitba vele! kiáltá türelmetlenül Fabriczius. Huszonnégy óráig ott marad a közönség csufjának. Huszonnégy óra mulva a haját a hóhér-legény tőből levágja s a leányt seprüvel kiveri a szégyenkapun a városból.

– Kérem szépen, súgá malitiosus kimélettel Alauda. Ez a hajadon – főbiró uramnak a saját leánya.

Fabriczius e szóra megrendült. Vas termete megroskadt; arczát halálsápadtság fogta el. Kezével önkénytelen a karszék támlányához kapott. De egy percz mulva ismét büszkén felemelte fejét, és tompa hangon, mintha láthatatlan ellenséggel folytatott küzdelem fojtaná el mellét, mondá ki itéletét:

– Akkor – negyvennyolcz órára legyen kitéve a Ketterhäuschenbe.

A jelenlevők mind csendesen zugni kezdtek.

– Ebben a csikorgó hidegben! Negyvennyolcz óráig a szabadba kitéve! Pogánynak is sok volna!

– A mit mondtam, megmondtam. Másodbiró úr, hajtsa végre a parancsot. – Fabriczius hangján nem érzett már semmi gyöngeség. Kegyelmed ismeri a szokást. A Ketterhäuschen kulcsait hozzák fel a kezemhez.

Alauda uramnak nagyot villantak e szóra a szemei. Erre várt ő.

– Már megbocsásson elsőbiró uram, de kegyelmed maga ebben a dologban érdekelt fél. A Ketterhäuschen kulcsait nem veheti a kezéhez.

– Igaz. Kegyelmed nem bizik én bennem. – Én pedig nem bizom kegyelmedben. Tehát ki vegye őrizet alá a Ketterhäuschen kulcsait?

– Még van egy úr, a ki ebben a városban parancsol, Andrássy generális.

– Igaza van. Tehát adassanak át a kulcsok Andrássy generálisnak. Járjon Istennel! – térjünk más tárgyra! Ki van még odakinn?

Alauda uram vissza tért az őrjárathoz.

– Jöjjenek kentek utánam.

– Az elfogott leányt elkisérték addig a filigranmunka vaskalitkáig; oda betették, szalmát terítettek alá s rázárták a kalit vasajtaját. A két, karikára fűzött kulcsot a városi hadnagy vette át s azonnal felvitte a Heinrich-palotába, mely a Thurzó-házzal szomszédos volt: abban lakott Andrássy tábornok.

Alauda uram pedig megtette a további intézkedéseket.

– A leány negyvennyolcz óráig itt marad kitéve. Hogy a hidegtől meg ne fagyjon, mind a két oldalán a Ketterhäuschennek őrtüzet kell rakni, s azt folyvást fentartani. Alauda Wenczezlausz, janitor úr, megbizatik vele, hogy ez idő alatt a fogoly felett őrködjék. Vigyázzon rá, hogy éjjel a foglyot meg ne szöktesse valaki, nappal pedig a népség botokkal ne szurkálja, s a ruháját ne rángassa. Ébren legyen kegyelmed; el ne nyomja az álom, a míg a hóhér a delinquensért eljön és átveszi őt. Ételt, italt fog küldeni a város mind az őröknek, mind a siralomleánynak. A fejével felel kelmed róla!

Wenczezlausz nagyon vakarta a fejét az ostromtutyi alatt erre a megbizatásra. Negyvennyolcz óráig őrizni egy leányt két hideg januárusi napon és éjszakán az őrtűz mellett. – Hanem a heccz derék lesz!

A két őrtüzet nagyhamar megrakták a rácskalitka mellett. Annak a fényétől aztán világos lett az egész piacz. A körüllevő házak ablakait mind kinyitogatták, úgy nézték, mi történik idekinn. «Madár van a kalitban? Vajjon ki lehet?»

Az pedig összegunnyadva hevert a szalmán, mint egy élettelen tömeg s dugta az arczát a kámzsája és karjai alá.

Ezeket végezve, Alauda uram becsukta a lámpása szárnyait; (ilyen illuminatio mellett nem volt arra szükség) s elballagott az árkádsorok felé. Azoknak a sötétjében mehetett akár jobbra, akár balra. Senki sem tudta meg, hogy a Thurzó-ház kapuján osont be. – S ha megtudta volna is, kinek mi köze hozzá, hogy Alauda uram mit keres abban a palotában, mely voltaképen Fabriczius birónak a tulajdona; de jelenleg, az ostrom ideje alatt Korponay Jánosné szállása; a ki annak egész utczára nyiló részét megszállva tartja házanépével és cselédjeivel. Fabriczius hozzátartozói az udvari osztályba szorultak. A mellette levő két házban pedig Andrássy István tábornok lakik. A két ház falai keresztül vannak törve, hogy a szobák egymásba nyiljanak. (S nem tudhatja az ember, hogy vajjon a harmadik ház falai is nincsenek-e hasonlóképen áttörve?) Szokás volt az az akkori viharos időkben.

IX. FEJEZET. VAGY A HAJAT, VAGY A FEJET!

Hogyan, miképen történt, hogy Andrássy István tábornok úr ily szokatlan késő éjjeli órában talpon volt? azt most ne kutassuk, hanem elégedjünk meg azzal az adattal, hogy egy negyedóra mulva e történtek után már ott volt a városházánál, a tanácsteremben, Fabriczius uram előtt. A teremben mások is voltak.

– Nemes főbiró úr, mondá a tábornok. Megengedjen, hogy ilyen szokatlan órában háborgatom; de szokatlan az eset maga is, a mi idehozott. Kérem, a többi lábatlankodó embert küldje ki innen; négyszemközt akarok kegyeddel beszélni.

– Ezek itt nem lábatlankodó emberek, hanem az itélő törvényszék birái. Beszélhet előttük nagyméltóságod. Eskü köti őket a titoktartásra. Tessék mellém ülni a főhelyre.

– Tehát elmondom a dolgot. Most éjjel egyszerre nagy világosságra ébredek fel, a mi az ablakomon besüt: kitekintek s látom, hogy a Ketterhäuschen mellett őrtüzek égnek, strázsák állnak s benn a kalitban egy nőszemély kuczorog. Nemsokára egy városi hajduhadnagy jön be hozzám s ezt a két kulcsot adja a kezembe, hogy őrizzem. Mit jelent ez?

– Bocsánatot kérek, hogy helyreigazítom nagyméltóságod előadását, de a kulcsokat elébb vitte fel a hadnagy kegyelmességedhez s csak azután gyujtották meg az őrtüzeket; – jegyzé meg a biró.

– No az irrelevans dolog. Én rögtön uniformisba vetem magamat, sietek le a piaczra, kérdem a strázsákat, mi történt? azok azt mondják, az éjjel egy koborló leányt fogtak el az utczán s azt a rendelet szerint a pellengérkalitba bezárták, s hogy az a hajadon – kegyelmednek a leánya, biró uram.

– Ime tehát már most tudja nagyméltóságod, hogy mit jelent ez? a mit az imént kérdésbe tett. Minthogy az in flagranti kapott delinquens az én családomhoz tartozik: én nem őrizhetem a Ketterhäuschen kulcsait, s minthogy hatalmas pártfogói lehetnek, másra sem bizhatom, mint arra, a ki mindnyájunk fölött áll, a felséges fejedelem hadparancsnokára.

– Jól van, jól, biró uram. Hagyjuk ezeket az allotriákat! Én tisztelem a Brutusokat és Foscarikat, a kik a saját gyermekeiket elitélik. De a lőcsei biró ne paródiázza se ezeket, se Péter czárt, se spanyol Fülöpöt, hanem ha valami ballépést tett a leánya, vigye haza, térdepeltesse borsóra, koplaltassa meg kenyéren, vizen; virgázza meg: ez az ő dolga, nem a közönségé. Az obsoletum statutumokat hagyjuk a lomtárban; holmi pellengérre kiállítás, vagy hajlevágás ócska szokásai kimentek már a divatból. – Itt vannak a kulcsok, vitesse haza kegyelmed a lányát.

Fabriczius csendesen végig hallgatta a főurat (a ki csak úgy familiáris leereszkedéssel beszélt hozzá), s mind a két kezét összedugta a bő senatori palástja ujjaiba.

– Hát mondok én kegyelmességednek, generális uram, egy más ujságot. Az éjjel Blumevitz ezredes megszökött a városból.

Ez meglepte a tábornokot.

– Ezt valóban nem tudtam.

– A kit a császári tábornok, báró Löffelholz, túszul ide küldött, a míg a város és a fejedelmi hadsereg ultimatumát megviszi a német főhadiszállásra a mi küldöttünk Czelder Orbán ezredes, hogy addig helyette itt nálunk a fejével kezeskedjék.

– De hogyan szökhetett meg?

– A kegyelmességed karabélyosai elaludtak az őrszobában, a min keresztül szépen kijött a kapun s aztán valaki kivezette a groszscherfeldi torony mellékkapuján, a hol nincs vízárok: s ennek a kijáratnak a rejtekutját csak olyan személy ismerheti, a ki nagyon be van avatva a város titkos építészetébe. S ilyenek kevesen vagyunk.

Az utóbbi szavakat nagy hangsúlyra érdemesíté Fabriczius.

Andrássy tábornok vállat vont.

– Hát ha elszökött a német, akkor egy némettel több van odakinn: ez az egész.

– De meg egy magyarral kevesebb van idebenn. Még pedig olyan magyarral, mint Czelder Orbán, a ki a lelke a szepesi, sárosi hajduságnak. Azt most a császári hadvezér ott fogja tartani fogolyképen, miután a kezesül cserében itt hagyott ezredes tőlünk visszaszökött.

– Nem hiszem, hogy azt tegye. Löffelholz tábornok gavallér ember, a katonai parolát meg nem sérti.

– Lehet, hogy úgy van. Nem ismerem azt az urat. Hanem a feleségét, azt ismerem. Azonban hát ez még mindig nem nagy baj. De van annál egy nagyobb veszedelem. A Bercsényi által Lengyelországon keresztül számunkra küldött élelmiszereknek és lőpornak holnap este kell a határon átjönni.

– Tudom, a hirt kegyelmed hozta meg, s én rögtön intézkedtem, hogy holnap reggel az egész lovas hadunk induljon ki a városból s a köd oltalma alatt törje keresztül a megszálló ellenség sorait, vegye fedezet alá a küldeményt és erőt erővel verve vissza, hozza be azt a kapun.

– S ez a feladat Korponay Jánosra van bizva?

– Igen. Ő a lovasság első kapitánya, miután a főstrázsamester elesett.

– S megbizható ember Korponay János?

– Felelek róla.

– És a feleségéről is?

Andrássy István arcza egyszerre lángba borult.

– Mit tartozik én rám az asszony! szólt felindultan.

– Nem úgy értettem. – Nem fogja Korponay János elmondani a feleségének? – nem mondta-e el már eddig, hogy minő kiküldetés van rá bizva? A feladat elég fényes arra, hogy egy férfi a szerető asszonya előtt eldicsekedjék vele és elég veszedelmes, hogy búcsúzás közben egy gyöngéd szóval megérintse, miként ez utolsó ölelkezésük lehet.

– Hát én azt nem tudhatom. Én nem strázsálom se a kapitányt, se a kapitánynét, szólt nyersen a tábornok, nevetésbe döcczenő hangon.

Fabricziusnak éppen nem volt kedve e nevetésre visszhangot adni.

– Meg fogjuk azt tudni bizonyosan – negyvennyolcz óra alatt mondá, hideg, halk hangon. Ha Korponay nem mondta el az asszonyának a rábizott feladat titkát, akkor az sem közölhette azt egy harmadikkal, az a harmadik meg egy negyedikkel, a ki aztán adott szavát megszegve, megszökött, hogy hírt vigyen a császári táborba. Ha nem történt így, akkor szerencsésen vissza fog térni Korponay János kapitány, az átvett küldeménynyel együtt s meg fogja kapni a jutalmát: a várostól száz aranyat érő mentelánczot, a fejedelemtől főstrázsamesteri, sőt talán ezredesi rangot is. – Hanem, hogyha kinnreked Korponay János, a lovasságával együtt, vagy ott hagyja veszni Bercsényi convoieját s üres kézzel czafol vissza: akkor bizonyos lesz, hogy ő elfecsegte a titkot a feleségének, az pedig megizente azt a szökni kész császári tisztnek, s a ki az izenetett vitte, senki sem volt más, mint az a fehér személy, a kit az éjjel a piaczon elfogtak, épen az én házam, a Thurzó-palota, Korponayné szállása kapujában. – Minderről bizonyosat fogunk tudni negyvennyolcz óra alatt. – És ha Korponay szerencsésen visszakerül, végrehajtva a rábizott feladatot, akkor az elfogott személy nem vétett más ellen, csak a jó erkölcs ellen; akkor az történik vele, hogy haja levágatik s maga a városból kitiltatik. De hogy ha Korponay járása meghiusul, ha oda vész a jövő éjjel, vagy ő, vagy a küldemény, akkor az elfogott leány áruló volt: akkor a feje lesz levágva, s holtteste a vesztőhelyen eltemetve!

Fabriczius ezeknél a szóknál egy fejjel látszott egyszerre magasabbá lenni; míg a kurucz tábornok csak a bajuszát pödörgeté némán.

– És mivelhogy én apa vagyok, folytatá Fabriczius, s ő nekem egyetlen leányom: nehogy azokból a rossz szellemekből, a mik az ember szivében lakoznak, előjöhessen egy, a mikor nincs zárva az ajtó, s még rábeszélhessen, hogy elfeledjek minden törvényt, a mit a város, a haza, és a becsület diktált, s megszabadítsam a véremből való vért, kegyelmet oszszak ott, a hol sujtani kell, azért kivánom azt, hogy a vaskalit zárának kulcsai ne álljanak nálam, ne is egy polgártársamnál, a kinek a szive talán érzékeny, talán megvesztegethető, hanem kegyelmednél, a ki a felséges fejedelemnek híve, s tudni fogja kötelességét. Kegyelmed látott már sokaktól és nagyoktól megsiratott fejeket a porba gördülni. Kegyelmed ott volt, mikor Bezerédy fejét levágták, azért, mert áruló lett. Látta térden állva könyörögni Bezerédy ősz anyját, ifju feleségét, apró gyermekeit. Nem kért számukra kegyelmet. – Jól tette. Aczélszíve volt. – No hát tartsa meg ezt az aczélszivet majd akkor is, hogyha engemet lát maga előtt térdepelni és esedezni a gyermekemért; mondja nekem is azt, a mit azoknak mondott: «az áruló számára Istennél sincs kegyelem!»

Azzal visszaadta a vaskalit kulcsait a főparancsnoknak.

Andrássy a keblébe dugta azokat s maga elé dörmögé:

– No ez bolond egy história.

X. FEJEZET. AZ ABLAKBAN, A TŰZHELYNÉL, A BÖLCSŐ MELLETT.

Reggelre sűrű köd ereszkedett az egész vidékre: Korponay János merész vállalatához jó szövetséges társ. A főpiaczon karéjban felállított kurucz lovasok első sora, csak mint árnykép tűnik elő a vastag levegőből, s hogy még jobban hasonlítsanak az árnyakhoz, a lovak dobogása sem hallatszik, a patkóikra kalapdarabok vannak kötve, a mi a léptek hangját tompítja.

Csak a piacz közepén lobogó őrtűz vet a ködben világot, mintha tengert világítana meg, s annak a lobogványánál tünnek elő a Ketterhäuschen rácsvonalai, s az előttük ácsorgó egy pár alabárdos.

A város népe még jócskán alszik. (Sylveszter-éj után soká szokott reggeledni.) A boltok sincsenek még nyitva.

Hanem a Thurzó-háznál, úgy látszik, hogy korán felébredtek. Az egyik ablak kinyilik, s valami fehérszemély kihajol rajta s a portörülgető ruhát kirázza. Úgy is lehetne venni, hogy kendőt lobogtat. Kinek? Ebben a ködben.

Azután egy csengő hang dalra gyújt a szobában, a hogy cselédek szokták dolog közben. Vagy talán azért dalol, hogy valamelyik a kurucz legények közül meghallja?

Igaz. Azt a híres szvihrovrai nótát énekli, a mit majd az utókor Rákóczy-nótának fog nevezni.

Ismerik is egynéhány versét a kuruczok, még a tótok és németek is.

A fehérszemély elég hangosan dalolja:

Lám a német mily kövér Bőribe se fér, Mégis mindig enni kér; Szegény magyar vér!

Egy pár lovas úgy csendesen utána is dalolja a nótát.

A Ketterhäuschen közepén gunnyasztó alak pedig felüti e dalra a fejét, mintha arra figyelne.

Egyszer aztán egy ilyen vers következik:

«Ne sírj kis lyánkám, ne félj! Minden jót remélj: Megszabadít a kevély, Majd ha jön az éj!»

– Ugyan jó kedve van Korponayné asszonyom belső frajjának! mondogatják a huszárok. A bezárt nőalak a kalitban ismét visszahajtja a fejét a zuzmarától fehér szalmára.

Az énekes cseléd aztán beteszi az ablakot; biz azt most jó nem tartani sokáig nyitva, mert bemegy a köd.

A lovas ködalakok sora előtt pedig egy lovag léptet végig, a ki parancsokat oszt, s aztán leszáll a lováról, a kantárját a kisérő lovásznak adja, s maga a Thurzó-ház ajtajához siet.

Könnyű kitalálni kapitányi rangjáról, hogy az Korponay János.

Fiatal, huszonhat éves férfi, közép termetű; a vállára vetve prémes kaczagánya; kalpagja mellett egy szál sastoll. Ez a századosi jelvény, két sastoll a főstrázsamesteré, három az ezredesé; a vezéreké kócsag. Az arczából is keveset enged láttatni a kalpag és prém, haja és bajusza fehér a zuzmarától, csak az erős sasorráról ismerni rá.

Korponay boszusan tekint szét a kapu alatt, a mint azt nyitva találja, de kapust nem talál sehol. Aztán felhalad a lépcsőkön, s a ködös félhomályban bebotorkázik a pitvarajtón. Ott sincs semmi szolgálattevő cseléd. Dörmögve, mormogva nyitogat egyik szobából a másikba, neveket, czímeket hangoztatva. Hej, Jankó! Bertók! palotás! ajtónálló! toportyánféreg! merre vagytok? – Nincs ott senki. «Hej! Pelárgus!» kiált egy benyílóba. Onnan sem jön válasz. Utoljára elszánja magát, hogy benyisson az asszony hálószobájába. Halkan nyitja fel az ajtót, hogy zajt ne költsön. Ott éjjeli mécs ég, s annak a világánál láthatja, hogy az ágy üres, csak a kihúzóágyban alszik magában a kis fiu.

Tovább megy. Benyit a szolgálók ágyasházába, a mi az úrnő szobájából nyilik. Ott sem talál sem élő, sem alvó lelket.

Ezzel a szobával szomszédos a konyha. Ott legalább valami hang jelzi, hogy ember van ébren, valami reszelő, kerepelő hang.

Oda is benyit. Az első perczre elveszi a szemefényét a nagy világosság: a tűzhelyen hatalmas farakás lángol nagy lobogva. A tűzhely padkáján pedig egy fiatal, nyúlánk legényke ül, fekete abaposztó öltözetben, a ki két térde között egy furfangos szelenczét szorongat, a minek felül tekerője vagyon. A tudósok úgy hivják, hogy kávéőrlő malom. Az csinálja azt a sajátságos reszelő kereplést.

– Hát te öcsém, Pelárgus, mi az ördögöt csinálsz itt a konyhában?

S egyúttal gyanuteljes oldaltekintetet vet a kérdező a konyha tulsó végén álló nőalakra, a ki könyökön felül felgyűrt ingujjakkal, a feje piros kendővel átkötve, derekán kétszél köténynyel, látszik valami konyhaművészettel foglalkozni, a mi abban kulminál, hogy egy vastagra kinyújtott tésztát fánkszaggatóval darabokra apróznak. Sietni látszik vele a tűzről pattant menyecske.

– Kávét őrlök, a hogy látja kegyelmed; felel a fiatal ember.

– Furcsa hivatal! jegyzi meg rá a kapitány. Hát a feleségem hol van?

Erre hangos kaczaj támad a munkában levő menyecske részéről.