Part 3

– Igen is, jóféle sáfrány.

– De tizennégy forint áru sáfrány!

– Hát a sáfrány drága.

– Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna, azt adnák a tehénnek, nem a szénát. Én is láttam már egyszer a sáfrányt a levesben; tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint áru sáfrány. Ezer kék ördög!

– Az «ezer ördög»-gel való káromkodásért – birság egy pint bor!

– No hát csak kilenczszáz ördög! Hanem azért akármi legyek, ha tizennégy forint áru sáfránynyal nemcsak az Andrássy generális uram levesét, de Rákóczy fejedelem egész compánia palotásának a mundérját mind sárgára nem festem.

Biró uram most felállt a székéről, s tekintélyenek egész sulyával vágott közbe.

– De Hortis senator uram, a miért kegyelmed Rákóczy Ferencz fejedelem úr ő felségének titulussát meg nem adta, fizet kegyelmed három pint bort.

De Hortis egyet pödrött a három szál bajuszkáján, aztán megcsóválta a fejét és leült. Ez igen praktikus módja volt az ellenzéki viszketeg elmulasztásának. Holmi haszontalan rendreutasítás helyett «birság» pintekben. Ha most is úgy volna, majd nem ugrálnának fel olyan sűrűen az ellenzéki szónokok. – Így pedig «duplex libelli dos est» (kettős haszna van a könyvecskének»). Először a tanácskozási illem fentartatik; másodszor a tanácsülés bevégezte után mindjárt («pro publico bono») a birságok pintjei közczélra világítanak.

Boldog idők voltak…

… Ha visszatérnének.

V. FEJEZET. A TIZENKÉT APOSTOL. – A FELTÁMADT LÁZÁR.

A currens ügy simán elintéztetvén, az ülés egy «Pfiff»-re felfüggesztetett, a mely idő alatt protonotarius uram a határozatot a protocollumba beirja, addig őt magára hagyják, assecurálván a felől, hogy az ő osztályrésze fenhagyatik; a tanács azalatt félrevonul, utána gondolkozni a történteknek s a jegyzőkönyv meghitelesítésére ismét visszatér.

Az ilyen csendes elmélkedésre szolgáló hely ott van a tanácsterem alatt, az a kis mellékajtó vezet le oda (egyenesen a pinczébe).

– Feras mihi clavim pincernarum! parancsol biró uram az ajtónállónak.

Ezt a diszes hivatalt jelenben ő tölti be, a wittembergai mohos fejű: Wenczezlausz urfi. Így kezdik azt. Azért mégis senator lesz belőle, mire az apja kidűl, addig beleokul a praxisból.

Azért osztá a pinczekulcs előhozató parancsot biró uram Tacitus classikus nyelvén, hogy majdan odalenn elmondhassa azt a sokak által ismeretes adomát, hogyan szégyeníté meg az egykori janitor az egykori birót ilyen alkalommal; biró mondá «Tulas mihi clavim!» Janitor felelé «feram». Biró kérdé «Feristi jam clavim?» Janitor felelé: «tuli».

Mert ilyen veszedelmes természetű verbum az a «fero, tuli, latum, ferre». A ki egyszerre mind a négy lábát meg nem tudja vasalni, ne nyuljon hozzá, mert megrúgja.

Ez a példálózás ismét De Hortis uramnak szólt, a ki hiressé tette magát holtig a kortársai előtt azzal, hogy Jupiter genitivusát «Jupitris»-nek mondta.

– Protonotarius úr pedig, ha majd utánunk jön, el ne mulaszsza a tanácsterem ajtaját maga után betenni.

– Hát a janitor mire való?

– Annak kötelessége az «extenebratio».

– Vagy úgy!

Wenczezlausz felnyitá a kis ajtót s a senatus lelépegetett a szűk kőlépcsőkön a sanctuariumba.

Valóban sanctuarium.

A hol egymás sorjában áll a tizenkét apostol – művészi vésővel kifaragva – hordók fenekére.

Huszonnégy akósok.

Tokaji borral van az megtöltve mind.

Látott már valaki huszonnégy akós hordót tokaji borral megtöltve? Soha!

Legfeljebb gönczi hordókban rejtegették azt, a mi harmadfél akót tartalmaz. Nagy potentát az, a ki ilyen nagy darabban tartogatja ezt a kincset. Ezt az átlátszó aranyat, ezt a cseppfolyóvá lett déli napsugárt. Más bortól az ember megbolondul, ettől bölcs lesz; nem részegül meg, csak felmagasztosúl. S ennek a bölcseségét minden nép megérti és szivesen beveszi. Azért apostolok ők, a kik ilyen malaszttal teljesek.

Leghátul a keresztászokon pedig egy kisebb négy akós áll egyedül. Erre már galamb van faragva. Ez a Spiritus sanctus. Az essentia! A lélek! Mély pietással, és nem mély pohárral szabad csak közelíteni felé. És elvégre egy kifaragott fülkében mutogatnak egy napfényre soha nem kerülő átalagot, a mire a háromszögből kisugárzó szem van kifaragva. Ez már a «divina providentia», ősöktől hátrahagyott ereklye. Száz évet haladott, üstökössel együtt született mennyei nedv. Ebből már kóstolni sem szabad, ebben csak hinni kell.

Lőcse város ez időszerint Magyarország leggazdagabb aranybányájának, a hegyaljai szőlőknek a birtokosa.

A hatalmas Thurzó György hagyta a városra ezt a kincstermő birtokot. Az összes tokaji borokat nekik adományozá.

(Tán ha a szebeni szászoknak hagyományozta volna, azok is ilyen kurucz magyarok lettek volna tőle!)

Féltik is ezt a kincsüket a lőcseiek, jobban, mint akármi mást. Mikor Bethlen Gábor fejedelem megharagudott rájok s lefoglalta a hegyaljai termésüket, nyolczezer forintot fizettek neki váltságdijul, s mikor később I. Rákóczy György fejedelem hadat kezdett a császár ellen, inkább mellé álltak s ők is segítettek neki ütni a németet, csak a szüretjöket el ne rontsa.

Ezeknek az apostoloknak a tudományát hordták széjjel Bercsényi, Ócskay, Vetéssy (Rákóczy francziaországi követe) Bécsig, Berlinig, Versaillesig, ajándékul királyoknak és minisztereknek, apró átalagokban. Nagy Péter czár jóindulatát a magyarokhoz ezek tartották fenn.

Azért méltán nevezhette Alauda uram ezt a helyet sanctuariumnak.

A pinczebolt előtt van egy tornácz, a mit felülről világít meg az utczakövezettel egyszint levő mély ablak – homályosan rustikus oszlopok közé szorított szűk gádor, melyben az ülőhelyet csak a falból kirugó kőpadkák képezik. Asztal sincsen benne: a tokaji bort nem teszik le az asztalra, hanem kézben tartják, míg a pohárban van, s a világosság felé tartva, vizsgálják a csillagokat, nem rajta keresztül, hanem benne.

Azonban a történelmi hűség kedvéért ki kell jelentenünk, hogy a «birság» pinteket nem az apostolok szolgáltatták ki. Erre a rendeltetésre egy tíz akós szolgált, a kinek neve volt Kajafás.

Kajafás nem asszu, hanem máslás. Még akkor is drága ital; idegenek számára pintje egy arany; de a senatus tagjainak, kik birságot fizetnek belőle, csak egy rénes forint.

A birságot stante pede elfogyasztani kötelesség; azt másnapra fenhagyni nem szabad.

A janitor huzza fel a Kajafás akonájábul lopóval (a tokajit csapra ütni sacrilégium!) s úgy eregeti ujja alól egyenkint a patricius urak poharába. A mit huzás közben torkára szalaszt, az az ő benificiuma. – Ezt nevezik extenebratiónak: sötétségből való kihuzásnak.

Jucundus kedvvel élteti mindenki a benefactort, a birságot fizető De Hortis uramat. Most már ő sem haragszik érte. A tokaji nagy pacificator!

– Rovást urak! rovást! sürgeti a biró s arra minden nemes úr egyet húz a neve után krétával az ajtóra, a mi arra való, hogy a tanácsteremben a tollát rágó protonotárius meg ne csalassék, hanem a midőn ő is lekerül, dolgát végezvén, lássa, hogy hány statiót tettek a többiek már s utol érhesse őket.

De ezuttal ugyan nem váratott magára, már a második vonásnál nagy sietve kopogott alá a lépcsőn s belépett in medias res.

Még csak akkor dalolták az első verset:

«Vinus, vina, vinum Nomen adjectivum…»

Notabene! Ide nem hozták magukkal az ó-német hivatal-palástot, azt sorba felaggatták a lépcsőgádor fogasára.

– Biróság félórára visszavonul tanácskozni: – félórai tanácskozás után ismét visszatér a tanácsterembe.

S a sötét, bő palástban, a négyszögletű süvegben ismét mindenki felölti komoly patriciusi méltóságát.

– Bezárta-e kegyelmed a tanácstermet? kérdi biró uram a legutóbb érkezettől.

– Hogyne zártam volna? felel az apprehendálva. Hiszen még én nem extenebraltam tintánál egyebet.

Nagyobb igazság kedvéért még az övére akasztott kulcspárt is megmutatta.

A megfontolási félóra kissé talán hosszura is talált nyulni. Hanem hát ebben De Hortis uram a hibás, minek birságolta meg magát annyiszor.

Az érdemes tanács ismét felvonul a szűk lépcsőzeten s a mint a kisajtón a nagy tornáczba kilép, minden ember büszke tekintettel néz végig a határozatot váró polgárságon s nem ingadozó léptekkel követi biró uramat a tanácsterem ajtajáig, mely be vagyon zárva.

Alauda uram int a fiának, hogy nyissa ki az ajtót.

Wenczezlausz urfi nem találja a kulcslyukat.

Biró uram mérgesen kapja ki a kezéből a kulcspárt s valamit dörmög azokról az időkről, a mikor ő wittembergai diák volt. Az ő szemei egy-hét (nem két) pohár bortól még nem látnak kettőt. Az ajtó feltárul.

Hanem ekkor ő rajta van aztán a sor hanyatt esni ijedtében.

A tanácsterem hosszú asztala mellett, az elnöki székben ott ül egy élő eleven alak, a birói jelmezben, fején a hiuzprémes négyszegletű süveg, előtte a protocollum. S azon a rá fektetett ökle.

– Nézzétek! Ott van Fabriczius, hebegi Alauda uram, s a bor rózsapiros szinét az ijedtség szederjes hamva váltja fel arczán.

VI. FEJEZET. KI AZ A FABRICZIUS?

Ott áll életnagyságú arczképe nagy aranyos rámában, az elnöki szék háta mögött a falra akasztva.

Ő az a Fabriczius István, a ki Lőcse városát a nagy tűzvész után újra építtette, a ki a jezsuiták által befalazott kincseket, drága ezüst szent szobrokat, a maga architectonikai tudományával felfedezte és a városház falrejtekeiből napfényre hozta, ki a hatalmas Máriássy-család kezéből a várostól elvett két falut visszaperelte; a ki Lőcse városát Rákóczy Ferencz hűségében megoltalmazta, s a ki nagyobb jóltevője volt a városnak Thurzónál, mert míg ez csak borral látta el a várost, addig Fabriczius a maga birósága alatt az ivóvizet biztosította Lőcse számára, rejtélyes vízvezetékkel, a minek semmi ostromzárló ellenség nem akadhat a kútforrására; maguk a városiak sem tudják a titkát.

Ezekért az érdemeiért festették őt le a lőcseiek az utókor hálás emlékének.

Csakhogy ebből az arczképből alig maradt az élő alakon más, mint a rideg, kemény arczvonások, a szép vállig omló fekete haj tövig le van nyirva a fején, a kuruczmódra «S» betűként kunkorított bajusznak csak a tarlója berzeng; a nagy magas homlok egy koronát látszik viselni veres csillagokból, a mik nem mások, mint a maró vezikátorok helyei.

Mégis ráismernek abból a tekintetből, a mivel végig néz a belépőkön, s hideg borzongás futja el tagjaikat.

– Nos! szól az asztalnál ülő alak, lépjenek be az urak! Mit állnak meg az ajtóban? Nem vagyok én kisértet. Nem is a kulcslyukon jöttem be, hanem a jezsuita folyosón keresztül, a minek én ismerem a kijáratát. Én vagyok Fabriczius István, a biró; – egy kissé megváltozott az arczom, hanem én vagyok az.

Alauda uram pedig jobb szerette volna, ha csak maradt volna meg az a másik alak kisértetnek.

– Foglaljanak kegyelmetek helyet. Inte Fabriczius a tanácstagoknak.

Helyet bizony! De itt csak tizenkét karszék vagyon, s ha Fabriczius elfoglalja az elnöki széket, akkor Alauda uram állva marad.

Fabriczius pedig tudomást sem vesz Alaudáról, mintha nem is látná, hogy ott van.

– Számot kell kegyelmeteknek adnom, hogy hol voltam, a mióta eltávoztam. – Emlékeznek rá kegyelmetek, minő viszontagságok akadályozták visszajövetelemet, hogy midőn a múlt esztendőben a szepesi gróf hirtelenül elpártolt a fejedelemtől s a császáriak részére állva, mazur csapatjaival végig pusztította felső Magyarországot: szabad királyi városunk tanácsa engemet küldött ki Krakkóba, hogy lengyel király ő felsége előtt remonstráljak a szepesi grófnak ezen hitszegése ellen. Ajándékokat is vittem magammal; tokaji borokat és arany serlegeket, a mikből azokat megigyák. A király palatinusa azonban, a ki nyilván meg van vesztegetve a császáriak által, a helyett, hogy a király elé bocsátott volna, rám fogta, hogy meg vagyok bolondulva, megfogatott, megkötöztetett, s becsukatott a misericordiánusok klastromába, a hol az ördöngösöket ápolják. Hogy miket szenvedtem ott? azt talán az arczom is megmutatja. Hogyan szabadultam ki ellenségeim körme közül? Ki ejtett ebbe a kelepczébe? Ezt elmondani lesz még talán egyszer idő, de ma nem ennek a napja vagyon. Úgy látom, hogy kegyelmetek arra a hirre, hogy én megbolondultam, más birát választottak. Ezt tehették. A ki bolond, az nem lehet biró. – És e szerint most két főbirája volna Lőcse városának. Ez nagy zavarnak lehetne kútfeje. Azonban nem lesz az. Lőcse városa két birája közül az egyik valóban bolond. – Hanem az én eszem helyén van.

– Hát akkor én vagyok a bolond! kiálta Alauda uram felförmedve. Ezer sánczárok tele ördöggel!

– Táti, ne káromkodj, mert megbirságolnak, suttogá a háta mögül Wenczezlausz urfi.

– Te mondád, s mondom s mondja ez a protocollum, a mit ez asztalon hagytak kegyelmetek; felelt rá Fabriczius.

– A tanács határozata! erősködik Alauda uram.

– A rosszul értesült tanácsé. Én appellálok a jobban értesülendő tanácshoz. Hallgassanak kegyelmetek. Eleven emlékezetében lehet mindenkinek, mik történtek Munkács várának ostroma alatt? Két esztendeig védte azt a várat a hős Zrinyi Ilona, mostani felséges fejedelmünknek dicső édes anyja. Hirhedett generálisok szégyenszemmel kotródtak el hasztalan vívott falai alól. Ekkor minő practicához folyamodott az árulás? A fejedelemnő legbelső tanácsosa, Absolon azokat az élelmiszereket, a miket a várasszony bölcs előrelátással egész nyáron és őszön át gyüjtött, oly módon, hogy a nép kaszájával hol a buzát vágta, hol az ellenséget; – ez az Absolon elkezdte titokban pocsékul pazarolni. Lakoma, dinomdánom folyt éjjel- s nappal, s mikor aztán az ellenség ismét körülzárta Munkács várát, akkor előállt Absolon, meg a várnagy: elmondták ijjedt képpel a fejedelemnőnek, hogy az élelmiszerek fogytán vannak, hogy az őrség rövid időn ki lesz éheztetve, s így ejtették meg álnokul, hogy kénytelenségből feladja a várát, s magát és gyermekeit engedje fogságra vitetni Bécsbe. Ennek az áruló Absolonnak a leányát vette feleségül Löffelholcz generalis. Ez a császári vezér tartja most Lőcse városát ostrom alatt. Jó maga ugyan Illésfalváról közelebb nem bátorkodik az ágyuink torkába nézegetni, de ismeri Munkács történetét. Ezt a történetet akarják kegyelmetek ismételni? Árulók akarnak-e lenni Lőcse városa patriciusai!

Mint a mennydörgő mennykő, úgy csapott le ez a szó a tanácsházban.

– Én, kérem szeretettel, hebegé vékony hangon a protonotarius, csak leirtam, a mit a tanács határozott.

– Alauda biró úr indítványozta, mondá a kamarás, a fejét a palástja gallérjába húzva, mint a töviskes állat.

– Én ellene mondtam! sietett nyilatkozni, mellét ütve, a legközelebb ülő senator.

– Nagy vitánk volt miatta! bizonyítá a harmadik; és így sorba valamennyien. Ez valóban helytelen. Letorkolták az embert stb.

De Hortisnak csak nyitva maradt a szája bámulatában, ha mind kimentik magukat, még utoljára ő marad benne a gyanuban.

– Ha ez a határozat az egész tanács akarata ellen hozatott, akkor semmi és semmis! mondá Fabriczius, s fogván a veres plajbászt, keresztet húzott a protokollumon végig, egy szegletétől a másikig.

– Menjünk innen, Wenczezlausz! hörgé rekedt hangon e megszégyenítésre a másik biró, Alauda uram. De Wenczezlauz már akkor nem volt ott; ő, a mint látta a rossz fordulatot, rögtön elbliczczelt onnan, magára hagyva az öreget, a ki aztán gombos pálczájával nagyokat ütve a padimentumra, rengő léptekkel hagyta el a tanácstermet, odakinn jobbra-balra taszigálva a «prosit Sylvester»-rel gratuláló polgárokat. Lenn a piaczon, a mint az oszlopcsarnokból kilépett, épen akkor tolták keresztül az útjában a sánta astrologust, Kornidesz doktort.

– Nos, Alauda uram! hát mit mondott a kétfejű gyermek? kiálta rá csufondárosan a doktor.

Alauda uram csak akkor vevé észre, hogy a senatori német tunika még most is rajta van. Mérgesen tépte le azt magáról és botjára göngyölítve, odadobta a silbakon álló hajdu fejéhez s aztán dupla lépésekkel vágtatott a piaczon keresztül diagonalis vonalban a Thurzó házához.

Odafenn a tanácsteremben pedig mindenki sietett gratulálni Fabriczius uramnak (ki szívből, ki szinből). Olyan tekintély volt ez Lőcse városában, hogy a puszta megjelenése minden ellenmondást lehetetlenné tett.

– És most, igazítsuk ki a tanács határozatát, mondá Fabriczius biró. Mert nagyon helyes határozat az, hogy a várost védelmező hadsereg generálisa és főtisztjei új esztendő napján rangjukhoz és a helyzethez illőn megvendégeltessenek. Csupán csak az étekfogások helyreigazítandók. A vendégséghez fel fog szolgáltatni ugyanaz a füstölt hús és fekete kenyér, egy kancsó fehér sörrel együtt, a minő a táborban fekvő katonáink között kiosztatik; s hogy a vendégség pompájának is meg legyen adva a módja, az evőeszközöket szolgáltassa ki De Hortis senátor uram; minden férfi számára egy spanyol pengéjű kardot és egy percussiós pisztolyt, a miben, úgy látszik, hogy a mi vendégeink szűkölködnek. Talán meg fogják a példabeszédet érteni. Mert tudja azt mindenki nagyon jól, hogy a milyen rettenthetetlen vitéz bajnok ez a mi tábornokunk, báró Andrássy István a csatában, ha egyszer hozzáfogott a verekedéshez: ép olyan megmozdíthatatlan vitéz a boros asztalnál, ha egyszer oda bevette magát: s ugyan el nem hagyja a helyét, a míg minden embert az asztal alá nem ivott. A miért is Bercsényi Miklós fővezér uram ő kegyelme nem is hivja őt másképen, mint «Kocsmagenerális». Ha ez elkezd mulatni, abban nem hagyja száz ágyudurrogásért. S szép asszonyt csókolgatni csak nem olyan gyönyörüség neki, mint ellenség vérében gázolni.

A tanács urak mind rá bólinták a fejeikkel, hogy a biz igaz.

– A mi pedig Korponayné urasszonyomnak a dolgát illeti, folytatá Fabriczius, ő nemzetességének tudtára adassék, hogy ő maga, mint hites felesége az ő férjének, azt ugyan minden útjában követheti; de az egész léhütő cselédségének e városban többé hely nem adatik; hanem a ki nem fegyverrel harczoló személy, hanem kenyérpusztító, himpellér, egy negyvennyolcz óra alatt e városnak hátat fordítson. A menyecske pedig, a hogy ilyen magyar asszonyhoz illik, tűrje fel a ruháját, vegye kezébe a főzőkanalat s főzze meg a vacsorát mind magának, mind a táborból hazavergődő urának, s ne várjon kuktára, szakácsra. A kis gyermekét is ringassa el maga kezével, ne bizza dajkára, hopmesterre. Háboruban vagyunk!

«Helyes! Nagyon igaz!» zajgának a tanácsbeliek. S most már mindegyik jól emlékezett rá, hogy biz az ő felesége sem tesz másképen; minden ember összehúzza magát az ostromzár alatt, s maga lát minden dologhoz. Korponayné asszony sem külömb nemes asszony, mint a többi.

– És egyúttal minden éjszakai mulatozás, tivornyázás a mai naptól kezdve eltiltassék! folytatá a dictált határozatokat Fabriczius uram. Szemtelen fehér személyek, a kik a katonákkal szóba erednek, a kik csintalan nótákat utánok dalolnak, korbácscsal megfenyíttessenek. Takarodó után a kocsmák bezárassanak, s a mely polgárt az őrjárat az utczán lámpás nélkül talál, s okát nem tudja mondani a küntekergésnek, reggelig a hűvösre tétessék. Ha pedig leányszemélyt találnak egyedül kószálni az utczán lámpásgyújtat után, egyedül magában, az reggelig a «Ketterhäuschen»-be zárassék, délig a vásár végeztéig ott közlátványra ki legyen téve, alkonyatkor pedig, haja levágatván s feje tollkoszoruval ékesíttetvén, a «szégyenkapun» kiseprűztessék!

E drákói rendszabályok mind helybe lettek hagyva a tanács által.

Pobszt senator ugyan ennyi észrevételt bátorkodott rájuk tenni:

– Talántán czélszerű volna ezen rendeleteit a nemes tanácsnak ő kegyelmességével, báró Andrássy István generális úrral is közölni, ratificatio végett.

Fabriczius uram rátette a kezét a vállára a szomszédjának s leülteté a székére.

– Andrássy István generális uram parancsoljon az ő katonáinak; a polgároknak én parancsolok.

És azzal elrendelé, hogy a hozott határozatokat dobszó mellett kihirdessék a város minden utczaszegletén. Azonkívül a nagyjelentőségű pallóstartó kéz kitűzessék a jezsuita-templom északi sarkára, a kettős pillér elé, s a Ketterhäuschen ajtaja kinyittasék, hogy a kik szóból nem érthettek, a jelekből értsenek.

Most mindjárt helyreáll a régi rend!

Midőn Fabriczius biró a tanácsülést solválta, azt kérdé tőle Pobszt senator nyájas hajlongások között:

– Volt már kegyelmed odahaza, a házánál, főbiró uram?

– Nem voltam és ma nem is megyek. Az én helyem ma a városházánál van. Ez az én otthonom.

VII. FEJEZET. A KETTERHÄUSCHEN, A JEZSUITA-SZEGLET, A KŐEMBER ÉS A KŐASSZONY.

A Ketterhäuschen[1] valóságos díszítménye volt a szentháromság piacznak; remekműve a lakatos mesterségnek; erős vasrudakból keleti kösk mintájára alkotva, egy hatszegletű kaliczka, kuptetővel, azon födeles tornyocskával; az oldalai feldíszítve vasliliomokkal, az ajtajára pedig egy lángoló szív van kiverve pléhből. Humoristikus gondolat volt e mű alkotójától az ártatlanság és lángoló szerelem jelvényeivel ékesíteni fel e vaskalitot, miután az arra a czélra szolgál, hogy szerelemből a bűn ösvényére tévedt hajadonok legyenek benne város csodájára kitéve. Két nehéz lakat őrzi a vasajtót. Az egész alkotmány szép zöldre van befestve, a torony pedig piros.

(Jelenleg a Probsztner-kertet díszíti e történelmi emlék, eladatva kótyavetyén, s turbékoló galamboknak szolgál lakóházul, a helyén pedig a lutheránusok építettek templomot később.)

A mint a tanács határozatát dobszó mellett kihirdették, a porkoláb leszedte a lakatokat a vaskalit ajtajáról, s egészen kitárta azt; lássa, a kinek szeme van, hogy a Ketterhäuschen ismét nyitva van, s mikor este ki akarja nyitni az ablakát, hogy az imádójával szót váltson, lúdbőr fusson át a testén a szép leánynak. A Ketterhäuschen áldozatára vár.

Nem kevésbbé érthető jelvény a két kőfej a jezsuita kolostor északi oldalán. Egyik kőpillér a talapzatán felül szegletben menő fülke alakúan van kivágva, s a két egymásnak forduló oldalból, góth ornamentika czikornyái közepett mered ki két emberfej: egy férfi és egy asszony; mind a kettő fiatal; a nő haja csigákban, a férfi feje sima, ajka fölött kunkora bajusz. Előkelő pár volt; tiltott szerelemben, kettős házasságtörésben éltek; azért lettek ide élő testben befalazva; az a két kőfej az ő képmásuk. Mikor e jelkép fölé a kinyuló vaskarikába kitűzik a palloshordó kezet, mindenkinek eszébe kell jutni, hogy a város törvényei szerint, a ki szerelmi bűnt követ el, a feje irgalom nélkül leüttetik.

Hajh, ha ezt a törvényt mai nap alkalmaznák, a hogy most hordják a bálban az uraságok a kalapjaikat a hónuk alatt, úgy hordanák a fejeiket.

Hiszen akkor is megesett az, hogy el-elfelejtkeztek erről a szigorú törvényről; kiváltképen nagy hadjáratok zűrzavaros ideje alatt; mikor minden polgárházhoz katonákat szállásolának be, a kiknek, hir szerint, nem a legszigorúbb erkölcseik szoktak lenni.

Azért az ilyen újra kihirdetése a törvénynek mindig olyan volt, mint a derült égből jövő száraz mennykő.

S ez annyival érzékenyebbül esett, mivel hogy azon idő óta, hogy Alauda uram volt a biró, nagyon is a maguk szabadjára lettek eresztve az erkölcsök; s ha valaki reggel nagyokat ásított a piaczon, nem vitték be a biróhoz, hogy adja számon, miért nem aludta ki magát. A kurucztáborral együtt járó hölgyeket sem igen lehetett kérdőre vonni, hogy melyik matrikulába van bejegyezve a házasságuk. Azonkívül is a nyalka kuruczok iránt lelkesülni maguknak a bennszülött hölgyeknek is honleányi kötelességük lehetett.

Ezt a vidám életrendet mind elrontá a hazatért birónak szigorú föllépése. Rettegte a vaskezét mindenki. Másfelől azt is tudták felőle, hogy Rákóczy Ferencznek ő és Engelmeyer a legkedvesebb két embere a Szepességben. Ő vele még a kurucz generálisoknak sem tanácsos kikötni. A lőcsei biró nemcsak hivatalnok, de hadvezér is a maga városában, s mikor felköti a kardját, a kommandó szavára hadsereg indul meg.

Arra az egy szóra, hogy «megjött Fabriczius!», olyan csendesség lett a városban éjszaka, hogy nem lehetett az utczán egyebet hallani, mint az őrjárat alabárd-nyelének a kopogását.

VIII. FEJEZET. A MADÁR A KALITBAN.