Part 2

– No legalább ma nem fogsz többet beszélni, mondá Alauda uram, s azzal a senatoroknak beszélt tovább. Másnap grófnénak szólítottam; már erre nyájasan mosolygott, harmadnap herczegnőnek czimeztem: még az orczámat is megveregette a tenyerével; ma megpróbálom királynénak üdvözölni, meglássák kegyelmetek, micsoda hatása lesz annak?

A kik eddig felgyülekeztek, urak és asszonyságok, mind gyalog jöttek, a hogy illik templomba jönni. A Thurzó-ház, a hol a százszorszép asszony lakik, alig van pár száz lépésnyire a cathedralétól, s a szép fehér hóban bizony nem kellemetlen a járás. Azért mégis szánon jön ő kegyelme idáig; a szán elé egy igazi lapponiai iramszarvas van fogva, a mit a bakról valóságos fehér medvebundás, fókabőr ködmenes eszkimó hajt; a litvániai szánkó felhajló orrát aranyozott syrén képezi, koronával a fején, (a Visnyiavszkyak czimerjelvénye) belől szarvasbőrrel van a szán kibéllelve; abban ült a várvavárt úrhölgy: utolsó látogatója a templomnak, másodmagával; a másik egy kis három éves fiucska.

Ellenben elég nagy kiséretet hoz magával. Az iramszarvas előtt lóstat a tollbokrétás kengyelfutó, a szán mellett és mögötte pedig nem kevesebb, mint hét uri lovas vágtat, meg is lehet őket nevezni. A legközelebb mellette lovagló dalia Andrássy István báró fejedelmi tábornok, mögötte mindjárt a fiatal Pelargus, azután Czelder Orbán, a derék német kurucz ezredes, azután a lengyel Szaluczky; azután egy német dragonyos kapitány, a kit Löffelholcz tábornok tuszul küldött ide, a neve Blumevitz; a többivel együtt Belleville, a franczia mérnökkari tiszt, az erőditmények felügyelője. Ez még csak hat. Úgy? Igaz! A hetediket majd észre nem vettük. Ez a Korponay János kurucz kapitány, a férje a százszorszépnek, a hires szép Garanszegi Géczy Juliának.

A mint a templom elé ér a fényes társaság, az imsik rákiált az iramszarvasra a maga nyelvén. A széles tehénorrú, bivalynyakú marha megérti ezt az ismerős szót és rögtön megáll.

– Üh! Micsoda szarvasló ez? kérdi Wenczezlausz.

– Az én időmben úgy hitták Wittembergában, hogy irámszarvas, Elenthier: ott van lerajzolva Wagnernél; felel neki az apja boszusan s aztán a szép asszonyra viszi át a beszélgetést; nézzék kegyelmetek: hét planétát hord magával, mint a nap!

– Hühühü! kaczagja el magát a diák odahátul. Apámuram, hiszen a nap maga is planéta.

Alauda uram haragosan fordította felé a fejét.

– Mikor én Wittembergában tanultam az astronomiát, már akkor Kopernikus megszületett; – meglehet, hogy azóta már meghalt… Te stomfáksz! tevé hozzá halkan.

A szép asszonyt ezalatt lesegíté a szánkóból a kisérő tábornok, a nélkül, hogy a lováról leszállt volna.

Beszélhettek akármit, nem értette azt a templomajtóban álló társaság, mert magyarul volt.

– Kegyelmességed nem jön be a templomba? kérdé a hölgy kisérő lovagjától.

– Más dolgom van, mint azt hallgatni, hogy mit bolondoznak a papok; felel rá szabad szájjal a lovag úr.

– Attól fél kegyelmességed tán, hogy ha a mi a templomunkba belép, maga is rögtön a lutheranus hitre tér át?

– Nem félek biz én semmiféle hittől, mert én nem hiszek se élőkben, se halottakban.

– Nem fél, hogy tüzes parazsat tesznek a nyelvére az ilyen pogány beszédért?

Andrássy István nevetett.

– Van a bátyáim közt egy barát is, a ki imádkozik mind az ötünk helyett.

– No hiszen az imádkozik még csak szépen.

(Ez volt az a «dervis generális», a kitől a németek és ráczok jobban féltek, mint valamennyi kurucz vezértől.)

– Hát az uramat sem ereszti velem kegyelmességed a templomba? kérdé az úrhölgy.

– Annak meg inspectióra kell menni.

Ezzel aztán a hölgy kegyes fejhajtással elbocsátá a kiséretet, s a templomajtó felé indult; kezén vezette fiacskáját, hosszú selyem censiolája szárnyába takargatva, a mi tengeri mókussal volt bélelve. Az úrnő feje selyem fátyolba volt burkolva, mely a homloka és az álla körül csavarodva, az arczának csak egy kis részét engedte láttatni. S a mi leginkább megnézni való lehetett volna az arczon, azok a varázstevő szemek, egészen titokban voltak tartva a lesütött szempillák által.

Alauda uram méltóságteljesen üdvözlé a suhanva közeledő alakot, kinek a lépteit csak a selyemsuhogás jelezte.

– Királyném! Hogy van «dicsőséged» megelégedve legalázatosabb hódoló jobbágyával?

A megszólításra még szerényebb, alázatosabb fejhajtással válaszolt az úrnő, alig hallhatón suttogva:

– Igen szépen köszönöm az irámomnak küldött lichen islandicumot. Elég lesz neki.

S azzal tovább suhant be a templomba, gyermekét félénken takargatva, imakönyvét ajkáig emelve, egész az oltár melletti karszékéig, nem nézve se jobbra, se balra; míg ellenben az egész gyülekezetben minden szem ő felé fordult.

– Hüh be szép asszony volt ez! Fohászkodék fel Wenczezlausz urfi.

– No csak belé ne szeress valahogy, mert akkor te is olyan futóbolond fogsz lenni, mint az a Pelargus, a kinek ha azt mondja az az asszony, hogy menjen el az Operencziákra, hát oda is elmegy és megint visszajön.

– De hát minek ennek az irámnak a lichen islandicum? tudakozódék a hosszú legény.

Alauda uram mérgesen ütött a botja végével a márvány padlóra, hogy még azt sem tudja ez a wittembergai «Fuchs».

– Bizonyosan fáj neki a tüdeje s herbatéának iszsza.

A templomatya másodszor is jött már az urakat szorgalmazni, hogy a zsoltár a végét járja, ülnének be a helyeikbe.

– Mindjárt! Azonnal, mondá Alauda uram. Csak még a tudós doktor Kornidest várjuk be, amott jön a szekéren.

Dr. Kornides nagy messze földön elhiresedett orvos volt, Lőcse szülöttje; egészen a doktorok jellemző viseletében járt: három szegletű kalappal, allonge parokával, simára borotvált arczczal, bársony vammszban, csattos czipőkben, a mik ezenfelül meleg posztó mamuszokba voltak dugva. A ki annyi embert lábra állított, a saját lábait nem birta; keréken járó zsöllyeszékben gördítették végig az utczán s ha abból kiszállt, csak két hónaljmankó segélyével tudott odább menni.

Alauda uram nyájas üdvözlettel járult az érkező elé. A nyájasság mosolyába azonban bizonyos hetyke kérkedés is vegyült.

– Nos, doktor úr! Prosit Sylvester! Hát itt van Sylvester napja! A kétfejű gyerek oráculuma nem teljesült! Hehehe!

– Itt van, de «még nem múlt el Martius Idusa», felelt rá a tudós astrologus, s tovább evezett a két mankójával.

– Micsoda dolog az a kétfejű gyerek? sürgölé Wenczezlausz urfi rögtönösen.

– No, ezt már csakugyan nem tanulhattad meg Wittembergában, hát elmondom minden tréfa nélkül. Az idei új esztendő napján épen éjfél után egy órakor, egy lőcsei takácsmesternek a felesége olyan gyermeket szült, a kinek két feje volt. Nem élt meg, de a tanács kifaragtatta fából a képmását a musæum historicum számára. Ebből a csodából a tudós doctor Kornides a maga abrakadabrái segitségével azt a jóslatot szerezte, hogy ebben az esztendőben két birája lesz egyszerre Lőcse városának. Az oráculum azonban nem teljesedett be, lévén ma Sylvester napja és mind e mai napig én magam vagyok egyedül Lőcse város főbirája: Josephus de Alauda, nobilis de Lerchenwald! No, uraim, senator urak, most már vonuljunk be; hallom, hogy az orgonista a hymnushoz játszsza a præludiumot.

IV. FEJEZET. SZENT JAKAB ÉS LUTHER MÁRTON; – NÉMET PALÁST; – SÁFRÁNKÉRDÉS A TANÁCSBAN.

A lőcseieknek bizonyára van okuk dicsekedni a kathedraléjukkal, mert annak a pompáját nemcsak a művészi remeklés teszi nevezetessé, de még inkább azok a nagy történelmi visszaemlékezések, a mik minden egyes oltárműhöz, kathedrához, az ülőpadokhoz vannak csatolva; a mai kor fia nem járhat végig közöttük, a nélkül, hogy arra ne gondoljon, hajh, ha most ebből a padból csak kiszállna Hollós Mátyás király, s széttekintve, azt mondaná: «csiribili emberek!» ha a jó Ulászló csak kinyitná azt az ajtót, s kidugva rajta a fejét, azt mondaná mindenre, a mi történik: «dobzse, dobzse!» Ha az a márványba faragott kép, a ki két sarkával egy fekvő oroszlánt tapos, csak kinyujtaná egyszerre a karját s odamutatna az átelleni falra, s elkiáltaná magát: «hova lett onnan az a kép, a mit én oda állíttattam?» A hatalmas nagy dynasta Thurzó az a márványszobor, az az eltünt kép pedig Luther Márton életnagyságú képe volt, a mit a lutheránussá lett püspök aranyozott bronzrámába helyeztetett el, szemközt a templom patronusával, Szent Jakabbal.

S az apostol és a reformátor szépen összefértek egymással; és mind azok az aranyos szent alakok megszokták régen, hogy a lutheránus pap prédikáljon a templomukban, még csak a fejüket sem csóválták, a midőn nagytiszteletű Zabeier Jób uram arról a textusról tartott hatalmas prédikácziót, hogyan verte meg Gideon az amelekitákat és filiszteusokat, kihozva belőle, hogy Gideon nem más, mint Rákóczy Ferencz fejedelem, az amelekiták és filiszteusok pedig a németek és ráczok. Verjük mi azokat! A prédikáczió után pedig felolvasá a gyülekezetnek Bercsényi fővezér ő kegyelmességének hadi rendeleteit. Amen!

A gyülekezet hallgatta azt nagy áhitattal, csak a senatorok padjában hangzott fel közbe a hangos prüsszenés, orrfuvás; sorba járván a prédikáczió alatt az öblös tubákos pikszis.

Ez a senatorok padja leghátul van, a templom mélyén, egészen az orgona karzata alatt. Akkoriban készült ez, a mikor Lőcse szabad köztársaság volt, tizek tanácsával és elnökkel. Valamennyi souverain senatornak czímerét odafaragták a pad magas támlányára, olyan hatalom volt az akkor!

A prédikáczió végeztével az orgonista rákezdi a nagyszerű orgonán, (Kramerius patricius készíttette azt) a művészien előadott præludiumot, melyben összevegyülnek Jacoponi Stabat Materének melodiái a Rákóczy-nóta búsongó dallamaival, míg egyszer aztán megszólal a pedál bassus hangja, s ez ismeretes bugásra mind az egész gyülekezet talpra áll s egy szívvel és szájjal rázendíti a zsolozsmát: «Eine feste Burg ist unser Gott!»

Milyen hatása van ennek a zsolozsmának minden emberre! Hogy kiszáll a lélek minden arczra; úgy tetszik, mintha világosságot sugároznának ki. A gyermekekből férfiak, a férfiakból hősök, a nőkből kíntanuk (martyr) lesznek. A lelkesedés szent tüze gyujtogat. «Erős várunk nekünk az Isten!» Benne van e dalban minden, a mi az embert a föld sarából felemeli: a szabadságvágy, a hazaszeretet, a testvérvonzalom, az önfeláldozás, a jellemerő, egész fel az Istenimádásig! Kihivás a haragos bálványok ellen, akár e földön laknak, akár a túlvilágon. S mikor elvégzi a falrengető strófát a közönség, az a festett kép ottan a rámában, Luther maga egyedül még tovább énekli azt. (Nem miraculum ez, se nem hókusz-pókusz, hanem egy szegény süket szabómester ül ottan a kép fölötti fülkében, a ki nem hallván semmit a füleivel, egy sorral elkésett s most azt végzi. Isten hallgassa meg!)

E zsolozsma éneklése alatt tizenkét senator az oltár elé járul, a hol a nagytiszteletű úr kiosztja nekik az Úrvacsoráját. Úgy szokás, hogy esztendő utolsó napján a tanácsbeliek communikáljanak, s bűneikért extra feloldást kapjanak. Szükségük lehet rá. E communióról elmaradni senkinek nem szabad, hivatalvesztés terhe alatt.

Ez is megtörténvén, a gyülekezet kivonul a templomból, elől a gyermekek, azután a nők, utoljára a férfiak, leghátul a tanácstagok. Azután bezárják a templomot, s szent Jakab és Luther Márton ismét egyedül maradnak egymással szemben.

Mikor Alauda uram a templom-portale alól kilép, így szól Gosznowitzer patriciushoz, ki félfejjel hátrább lépdegél mögötte:

– Protonotárius uram, ma meleg napunk lesz!

– Hisz a szemem is könyezik a hidegtől. (Ezt Wenczezlausz urfi mondja, a kinek mindenütt ott kell tartani a fejét az apja mögött.)

– Nem hozzád szóltam. Érti, protonotárius úr?

– Magam is úgy látom. Permulti calefacti sunt. (Nagyon sokan be vannak fűtve.)

– Majd lehűtjük őket.

A templomból azután párosával, egymás mellett haladnak a városházhoz; elől biró uram egyedül, mellette a hosszú legény fia, a ki az apja bőrtáskáját viszi a hóna alatt.

A lőcsei városháza monumentális építmény; a szabad tér közepén, négyfelé néző homlokzatokkal. Azok közül a déli homlokzat falait öt óriási freskofestményű jelkép ékesíti; a Bölcseség, egyik kezében négy összetekeredett kigyó, másikban egy tükör; a Mértékletesség, jobbjában egy serleg, baljában egy kancsó, a miből a bort nem a serlegbe, hanem a háta mögé önti; a Türelem, a ki egy báránykát vezet szalagon; az Erő, a ki egy oszlopot emel a vállán, és az Igazság, szokás szerint pallossal és serpenyővel a kezében; mind nőnemen levő géniusok. Ellenben a feljárás a tanácsterembe az arkádok felől van s ott a homlokzatot csak egy szárnyas angyal díszíti, egy pajzst emelve, melyre az van irva:

«Pulchritudo est civitatis Concordia». (A város szépsége egyetértés.)

Az egész épületen meglátszik, hogy századok számára készült; falai vastagok, mint a bástyák; az előcsarnoka maga egy tágas tornácz, két sor tömör oszlopokon nyugvó boltozatokkal, szabad kilátással a piaczra. Itt szokták tartani a diszlakomákat, a miket a város ad rendkívüli ünnepélyek alkalmával. Innen lépni be izmos vasajtón a tanácsterembe. A kőküszöb a kettős ajtó egyik oldalán vályusan van már kikopva. E nagy vasajtó mellett a szögletben lehet látni egy alacsony ajtócskát. Ez meg egyenesen a boros pinczébe vezet. Annak a küszöbe is jól ki van kopva.

A tanácsteremben a zöld asztal mellett ott áll mindenkinek a támlásszéke, hátlapján a rajta ülő czímerével, az elején a városéval, s e székre vetve a palást, s azon elhelyezve a négyszegletű süveg: a rang emblemái.

Mert daczára annak, hogy itt minden ember a magyar öltözetet viseli, haját, bajuszát szittyamódra ereszti meg, mikor a lőcsei patricius a tanácsterembe lép, akkor kötelessége fölvenni, akármilyen világ divatja van, annak a hegyébe azt az ó-német palástot, a mit még Salamon király alatt hoztak be a szász ősök erre a földre, a királyok által szentesített, a vérrel megoltalmazott ősprivilegiumok jelvényét.

A mint azt fölvették, leülnek a senator urak az asztal körül. A fiatal De Hortis a harangöntő mellé jut.

Ez utóbbiról mindenki jól tudja, hogy a birónak ellenfele. Csakhogy nem akar nyiltan kirukkolni vele. Mindig a még kedvezőbb alkalmat várja. Ellenben a szomszédait szokta instigálni, hogy azok álljanak a sarkukra a hatalmaskodó podesta ellen, a ki úgy viseli magát, mint egy doge. A tulsó oldalon ülő átellenese is hajlik az ellenzéki nizushoz. Ez Borád patricius, szappannal és viaszgyertyákkal nagyban kereskedő úr. Mind a ketten a közöttük ülő fiatal De Hortisnak a fülébe sugdosnak, a szemeikkel integetnek neki; úgy látszik, ezt akarják beugratni az oppositióba.

Biró uram figyelmét nem kerüli ki ez a suttogás, félre kacsingatás.

– Próbáljuk meg elébb «in anima vili»: azaz, hogy «in carne vili» (hitvány párában, olcsó húsban), dörmögi oda a főjegyzőnek s aztán a táskájából elővéve egy pecsétes levelet, megnyitja a gyülést.

– Érdemes tanács, tekintetes, nemes és vitézlő tanács urak! Ime itt vagyon ő kegyelmességének, Csikszentkirályi és Krasznahorkai báró Andrássy István, fejedelmi brigadéros generális uramnak egy hozzánk intézett intimatuma, melyben felkéretünk, hogy tekintetes, nemes és nemzetes Korponay János kapitányné asszonynak panaszát igazítanók el. Instans úrasszony ugyanis a főparancsnok úrnál remonstrált az ellen, miszerint a tanács limitatiója mellett ő kegyelmének a háztartásához nem rendeltetett több, mint tizenkét font hús. Megszaporíttatni kéri.

– Tizenkét font hús! kiálta fel haragosan De Hortis uram s nagyot ütött az öklével az asztalra.

– Ököllel tanácsasztalra ütés: birság, egy pint bor! diktálá csendesen Alauda uram.

– Jól van! Fizetem. De már most kérdezem, hogy mire egy asszonynak tizenkét font hús? Hisz ennyit a hires nagyehető Klausz sem birt elfogyasztani, a ki pénzért mutogatta a tehetségét. Tán csak nem poláltatja magát nyers húsba ez az asszonyság éjszakára azért, hogy a bőre fáintabb legyen?

– Csak csendesen, De Hortis senator uram, csitítá a szónokot a biró. Mindennek megvan a maga nyitja. Ez az asszonyság bizonyára se nem «guló», se nem római Lollia Paulina, hanem az egyszerű kulcsa e csodának az, hogy az urán, a fián, annak a nevelőjén, meg az asszonycselédein kívül még van tizenkét inasa.

– De hát minek hord magával tizenkét inast?

– No ez furcsa beszéd! Hogy minek hord magával egy rangbeli hölgy tizenkét inast? Hát tessék jegyezni! Egy palotás, egy ajtónálló, egy étekfogó, egy hajdu, egy kályhafűtő, egy szakács, egy kukta, egy kulcsár, egy parádés kocsis, egy szánkós imsik, egy lovász, meg egy kengyelfutó. Mindenből csak egy! Hát lehet-e ennél jobban redukálni rangbeli hölgynek a háztartását? Hát illik-e Lőcse város méltóságához a vendégszeretetet akként gyakorolni, hogy a hozzá szállónak cselédei ellen tegyen kifogásokat? Ha az őseink hallanák, a kiknek idejében a vendég urak százra menő cselédséggel szálltak meg falaink közt, azt mondanák rá: «pfuj! fösvény utódok».

Erre a többség helyeslő mormogása volt hallható. A mi azonban nem hűté le De Hortis ellenmondási kedvét.

– Hát hisz én nem bánnám, jönne akármilyen nagy kisérettel hozzánk Korponayné asszonyom, hozna magával még, ha szüksége van rá, sólymárt, peczért, trombitást, bohóczot is, szivesen látnók minden pereputyostól; de ilyen időben, mint a mostani.

Egy általános «ssssssssss» hang szakítá félbe a beszélőt, a mitől az megijedt, s a mint a két szomszédjára nézve, azt látta, hogy mindaketten lesütötték a fejeiket, a magárahagyatottság érzetében elvesztette bátorságát s dörmögve ült le a helyére, «hát hisz én nem bánom, ha egy egész tulkot vágnak is a számára mindennap».

A harangöntő a markából dörmögé e szavakat:

– Hiszen csak ne communikáltam volna ma! majd megmutatnám én biró uramnak.

Biró uram azonban nyugodtan mondhatá ki a határozatot, hogy tehát a város macelluma egészen rendelkezésére bocsáttatik a szép asszonynak.

A próba kicsiben sikerült, sugá oda a főjegyzőnek, most paulo majora canamus. (Nagyobbról daloljunk.)

– Tudni fogja az érdemes tanács, hogy holnap lészen Újesztendő napja, a mely napon Lőcse városa rendesen meg szokta vendégelni a városunkban székelő fejedelmi hadvezetőket. Jelenleg egy brigadéros generálist van szerencsénk városunk falai közt tisztelhetni, a kinek méltóságát tekintve, a nemes városnak is ki kell tenni a becsületért. Ebben, úgy hiszem, mindnyájan egyetértünk. A barátságos ebédre hivatalosak lesznek a generálisság minden főtisztjei, az ő feleségeikkel együtt, a patriciusok, a papok és egyéb celebritások; úgy hiszem, ebben mindnyájan megegyezünk és jóvá hagyhatjuk.

Most taszigálták már De Hortist a szomszédjai, a mit az ösztökölésnek véve egy újabb kisérletre, fel is szólalt.

– De hát mégis talán érdemes volna megtudni, hogy mennyibe fog kerülni ez a holnapi barátságos ebéd?

Biró uram intett a főjegyzőnek, mire az nagy ügygyel-bajjal, mintha nehezen találna rá, előkereste a táskájából a kivánt étlapot s foghegyen, alig hallhatólag olvasá fel a szükségelt ingredientiákat, a miknek a végén ez a horribilis summa resultált:

«1645 forint 33 krajczár.»

De már erre egy olyan általános elszörnyedés hangja keletkezett az egész tanácsban, mely a parlamenti auspiciumok haruspexei előtt okvetetlen kitörő zivatart jelentett volna.

Egyezer hatszáz negyvenöt forint, egy barátságos ebédre! A boldog hajdankorban! Hisz ezt hallani is elég, hogy jóllakjék az ember!

Csak biró uram nem jött ki a sodrából. Ismerte ő a maga parlamentjét, volt neki taktikája.

Mellette ült jobbról a főjegyző, balról Pobszt, városi kamarás, főrendű polgárnemes, a lengyel király főszállítmányosa, ez mind a kettő az ő embere volt.

– Majd egyenkint kiszopogassuk őket, mint az articsókát! sugá a jegyzőnek. Tessék csak pontonkint rekapitulálni azt a költséglajstromot.

Hanem az articsókának tövise is van!

– De már ennek állok elébe, dörmögé De Hortis uram, s mint a neki türkőző birokhős, felgyürte a két karjáról a német palást bő ujjait. Érdemes tanács! Ez már égrekiáltó istentelenség!

– De Hortis senator uram, vágott a szavába Alauda uram, kegyelmed felgyürte kabátja ujjait, a statutumok ellenére. Birsága egy pint bor.

– Hát egy pint bor akár fel, akár le, ez engem még nem confundál. Mégis ellene mondok ennek a projektumnak. Nem a roppant nagy summa pénz hoz engem indulatba, ámbár annak is volna elég más lyuka, hanem az, hogy mi itt ilyen dobzódást, lakmározást követünk el ilyen időben! nem bánom, ha lepisszegnek is, illik? nem illik? kimondom! ilyen időben, a mikor a császári seregek ostromzár alatt tartják a városunkat, és mi készen lehetünk, hogy talán hónapokon át be leszünk zárva az őrsereggel együtt, arra kell gondolnunk, hogy az élelmiszereink elfogynak, a császáriak kiéheztetnek bennünket s akkor mi egy dáridóban annyi mindent elfogyasztunk, a mennyi egy hónapig elég volna az egész fegyveres őrségnek. Ezt difficultálom.

– Egy szál ősz haj se nőjön kegyelmednek e miatt a fején! replikázott az ellenzéki szónoknak biró uram. Van a mi raktárainkban, úgyebár, kamarás uram? annyi élelmiszer felgarmadolva, hogy esztendős ostromot kiállunk. Ha elfogy a katonáinknak a kenyere, fügével és marczipánnal tartjuk ki őket. Más módját is tudja a magyar az élelmiszer beszerzésének. Nem fog éhezni senki ebben a városban, még kegyelmed sem, De Hortis senator uram; ne féltse kegyelmed a hasát.

A fiatal senator sehogy sem szerette, ha a hasára czélozgattak. Hogy nevetni kezdtek, megrőkönyödött és leült.

– Csak én ma ne communikáltam volna! agyarkodék kalap alól a harangöntő nemes úr a szomszédjában.

A tulsó szomszédja pedig Trux volt, a szappanos; a hires kecskefaggyugyertyák gyártója, a miket hét országra elhordanak.

– No én ugyan nem tartom a gyónóczédulát a szájam elé, pattogott ez a nemes úr, De Hortishoz fordulva. Most már csak hagyja rám, öcsémuram; majd én kötöm meg a nyakravalót biró uram torkán.

Lássuk hát, hogy kötik meg biró uram nyakravalóját?

– Hát tessék felolvasni a specificatiót, protonotárius úr, mondá engedékeny hangulattal Alauda uram. A senátor urak aztán törüljenek a tételekből tetszésük szerint; hiszen nem szentirás. Nem bánom, ha egynémely dolgot egészen kitörülnek is.

A mozgásból azt lehetett kivenni, hogy a tizenkettő közül kilencznek ehhez igen nagy is a hajlandósága.

A protonotárius elkezdé a marhahúson. Exorbitans quantum volt biz az.

– No de ez ellen ne szóljunk, mert a senator uraknak egyike az érdemes mészáros czéhnek az előljárója, sugá De Hortisnak a baloldali szomszédja.

Egy hanggal apadt a zúgolódás.

Bizony pedig a kenyér- és zsemlyepositiónál egészen hasonló tekintet fordult elő. A sör-præliminárénál erősen volt érdekelve a harmadik; az aszuboroknál meg a negyedik, a méhser, a marczafánk és viaszgyertyatételeknél ismét hátravetette magát a karszékében egy senator, a tételek egész rendben ratifikálódtak.

Pobszt senator, valahányszor egy tétel felolvasása után egy tanácsbelit nagyon elővett az elhallgatás, mindig egyet lökött a térdével biró uram térdén s a szemöldökével egyet inte. Az odasugott neki, mintha tubákkal kinálná.

– Hiszen tudnék csak ehhez a lakomához még valami módon szappant és vasat feltálaltatni; tudom, Trux és De Hortis uramék is megnyugasztalva éreznék magukat rögtön.

Végtére azonban mégis az utolsó positióban olyan furcsa számarányok fordultak elő, hogy azoknak a hallatára a már lecsillapított senatorok is el kezdtek nyugtalankodni, s az ellenzéki asztalvégen egyszerre ketten is felugrottak a liga tagjai közül: Trux és De Hortis s duóban kiabálták:

– Micsoda? Hering = ötven forint! Szerecsendió = husz forint! Nádméz = harminczhárom forint? Alkermes = tizenkét forint! Kálmusgyökér = hét forint!

– Estére pedig illuminatio lészen, harsogtatá, re quasi bene gesta, Alauda uram, négy mécset minden ablakba.

Az illuminatio szóra Trux uramnak a hangja egyszerre elkezdett vastagból vékonynyá lenni s aztán folyvást lassubbá vált; mikor a négy mécs kimondatott, már akkor csak alig hallhatólag rebegé: «magyar bors = négy forint; – ez nem is sok! úgy hogy utoljára De Hortis azon vette észre magát, hogy egyedül kiabál, s szinte maga is megrettent, a mikor a rettenetes vádat kiejté:

– És sáfrány = tizennégy forint!

Ő ijedt meg, mikor azt látta, hogy senki sem ijed meg.

– Nos? hát? mi az? kérdé Alauda uram, mintha nem hallotta volna.

– Hát! ez a sáfrány!