Part 15

Bástyái nincsenek: a vár épületfalaival egyenesen a meredek sziklából emelkedik fel; a lejtő megmászhatatlan; se fa, se bokor rajta; csak az egyik oldalán vezet fel országút az egyetlen kapuhoz, melynek boltive fölött három pánczélos és koronás királyszobor emelkedik a lábai alá vésett emlékmondatok felett; ott csiripel körülötte a sok veréb, mintha ő tudná azt legjobban elolvasni.

Száznyolczvanhárom év előtt bizony mások csiripeltek ott. (Ezt a szót «csiripelés» a Rákóczy korszak hadvezetői «ellenségre csapkodásnak» használták széltében.)

A vár meg volt rakva erős helyőrséggel. Jól fizetett hajduzsoldosok, pánczélos drabantok voltak a várban és azokon kívül egy csapat lovas tatárhad, egyetlen mohamedán hitű csoport a magyar hadseregben, akik önkényt álltak Rákóczy szolgálatába: vitézségben és kegyetlenségben messzeföldön hirhedett harczosok.

A mellett a várvédelmi harcznak minden fegyvernemével nagy bőségben volt a vár ellátva. Lenn a tömör másfél ölnyi vastag falak ágyuablakaiból villogtak elő a pelsőczi Bebekek félmértföldnyire hordó bronzcsatakigyói (a mikről a jegyzetekben mulatságos történetkét fogunk elmondani a jelen korból); fenn a rovátkos párkányzaton pedig sorba voltak fektetve a hosszú szakállas ágyuk, a kétfogasok, a puskaforma kartácsszórók és tüzeskévehajító balisták, a mik az ostromra előnyomuló ellenség favárainak felgyujtására szolgáltak. A sziklapinczékben tetézve állt a gabona és liszt; a régi magyarok annak is tudták a módját, hogyan kell a húst úgy eltenni, hogy esztendőkig elálljon (még tán a mostaniak is tudják), az ostyepkájuk pedig sajt létére oda se néz egy-két tavasznak, s szükség esetén ágyugolyónak is lehet használni. Egy nagy mély kút, a miből bivalyhajtotta gép húzza fel a vizet, ezer embert képes ellátni naponkint. Innen tehát se fegyverrel, se éhséggel a várvédőket kiugratni nem lehet.

Csak kecsegtetéssel és árulással.

Ez ellen is van téve.

A várparancsnokságot István generális Miklós öcscsére bízta. Az pedig kemény legény.

Mikor átadta neki a várparancsnokságot a bátyja, jól a lelkére kötve, hogy semmiféle potentátnak a várat ki ne adja, azt felelte neki Miklós:

– Nem én! Még te neked magadnak sem nyitom ki a kaput, ha csak az én «Miatyánk»-omat le nem imádkozod elébb a felvonó hid előtt.

Az pedig furcsa miatyánk volt.

A helyett, hogy «de szabadíts meg minket a gonosztól, Amen» eképpen végződött: «de szabadíts meg minket a némettől, Amen».

Miklós valamikor szerzetes volt. Cistercita barát, fehér csuhás.

Nem is vetette le a csuhát soha; tetszett neki az a kényelmes öltözet, a mit nem kell harminczkét zsinórral gombozgatni; egyszerre belebujhat az ember; csak épen a kardot kötötte az oldalára a korda és olvasó helyett s a fején fekete bársonysüveget viselt, olyan alakut, mint egy fél dinnye. Szelid tekintetű arcza volt, gömbölyű félholdalakú szemöldökkel, a miknek harmadik társul illett oda a felső ajkáról aláfelé hajló fiatal bajusz. Annál nagyobb volt aztán a szakálla, a mely kereken fogta körül az arczát, elől az állán kiborotválva.

Ő maga is tudta azt, hogy milyen szelid, jámbor ábrázata van, a miért is, hogy a lehető tévedést eloszlassa, a mint kinyitotta a száját, a legelső szava olyan czifra, körmönfont diákáldást bocsátott ki rajta, a minőnek ékes formuláját a lőcsei archivumban megörökítve feltaláljuk.

Akkor aztán mindjárt tudta róla minden ember, hogy ez nem pap.

Nem is járt a templomba soha imádkozni.

Ő ugyan azt állította, hogy az templom és imádkozás; de a ki már ismerte a szólásmódját, tudhatta, hogy mikor ő azt mondja: «gyerünk a templomba!» akkor ez azt teszi, hogy «pincze», a czinterem a maga halottjaival a sorbarakott hordó és átalag: ott szokta ő a misét tartani, parodiázva a liturgiát, vidám czimborák társaságában.

Éppen olyan nagyon szerette a jó bort, mint az István bátyja. De kettőjük között az a nagy különbség volt, hogy István a legnagyobb tivornya után is egyszerre megtalálta a józan eszét, mihelyt szükség volt rá; Miklós pedig mikor egészen kiment is a fejéből a mámor, még akkor is bőgőhegedünek nézte az eget. Vagy nagyon jókedvű volt, vagy nagyon dühös volt; középen nem járt soha.

A labanczok jobban féltek tőle, mint a tüzes ördögtől. A kuruczok sem türték maguk között, pogány nyelvjárása s szilaj dühöngése miatt; más nem állta ki a szolgálatát, mint csupán a tatárok. Azok nem értették, hogy mit beszél, s azoknak gyönyörüség volt az, ha gyujtogatni kellett. Ő is legtöbbre becsülte ezeket. De sok nyaktörő kalandon vágtattak vele hanyatthomlok keresztül, a milyenre csak egy fanatikus dervis vállalkozik! Azért el is nevezték dervis-generálisnak.

Hanem egy gyöngesége mégis volt. A rajongásig szerette azt a két kis fiút, az István gyermekeit.

Nem volt az a földi hatalom, a kinek a parancsolatját respektálta volna, de hogyha ezek a kis fiuk mondtak neki valamit, az szentírás volt előtte; azért félbehagyott minden munkát, mulatságot s ment velük játszani.

Azt mondta, hogy ő neveli őket.

Hiszen tudománya lett is volna hozzá elég; mert a nagyszombati seminariumot kitanulta s ha onnan meg nem szökött volna, azóta prépost lehetne; hanem ő nem azt értette nevelés alatt, hogy a gyönge kis teremtéseket leültessék egy dohos könyv mellé, s kényszerítsék olyan dolgokat magolni, a mikre soha semmi szükségük nem lesz; ráérnek arra, majd ha nagyobbak lesznek. Egyik sem lesz püspök! a helyett tanította őket, a minek igazán hasznát veszik az életben, paripát megülni, árkot ugratni, futó paripákról czélba lőni, egyenes tőrrel, görbe karddal verekedni. Azt is megengedte nekik, hogy egyszer-egyszer a pipájából nagyokat húzzanak, meg a pálinkás csutoráját meglopják, s ha ettől a fiuknak szédelgős lett a feje, azt mondta az anyjuknak, a sok könyvrágástól van az!

Nem is volt azokon ruha szakadás nélkül, kéz-láb és ábrázat kék folt, és karczolás nélkül soha.

Az egyik csak kilencz esztendős volt, a másik tizenegy, s már úgy tudták a svihrovai nótának minden versét, mint akármelyik kurucz virginás.

Hogy minden jól nevelt úrfiaknak való tudományt alaposan kitanuljanak, csináltatott Miklós úr mind a kettő számára egy-egy kerekes ágyut, a valóságos ágyuk mintájára: csakhogy az ágyucső diónagyságú golyók számára volt fúrva, különben egészen rendesen volt az fölszerelve.

Ma is ott állnak még a kisded kerekes ágyuk az Andrássyak egyik kastélyának tornáczában; találgatják a tudósok: valjon mire szolgálhattak.

Ezekkel lövöldöztette czélba a krasznahorkai vár kapujából a két kis unokatestvérét Miklós nagybátya. Az út mentén volt állítva egy szalmabáb labancz generális öltözetében: ki találja azt el kétszáz lépésnyiről? De utóbb bizony még háromszázról is lelőtték a fejéről a kalapot.

Krasznahorka vára ebben az időben maga egy kis várossal fölért. Kaszárnya épületeiben ezer harczos elfér, azok a földszinten vannak, és az emeletes védtornyokban. Hosszú istállósorok nyilnak a belső udvarról a lovak és a vágómarhák számára, a konyha egy külön nagy épület, kéménye maga egy kis torony; hat szakács és tizenkét bébillér süt, főz ott a tenger sokaságnak. Az őrseregen kívül még úri vendégnép nélkül sincsen soha a vár; azoknak a számára is egész lakosztályok állnak kényelemmel berendezve. Czifra vasrács-ajtó zárja el az úri lakosztályba vezető folyosót és lépcsőgádort, a miken keresztül a boltozatos termekbe lépünk be, a kik még kiváncsiak vagyunk a fényes multnak egy épen megtartott töredékét látni.

Ez volt az Andrássy-család saját lakosztálya; minden úgy van ott még, a hogy a Rákoczy-korszak s az utána következő csillapodás kora hagyta.

Az ajtók fölött a pánczélos vitézek, a kik a küszöbök fölé írt emlékmondatokat őrzik; a legelső így szól:

– «Reges, pyramidum Egypti conditores absorsbsit oblivio, justorum gloriam grata servat memoria.» (Az egyiptomi gulákat alkotó királyok elenyésztek a feledékenységben; de az igazak dicsőségét megőrzi a hálás emlékezet.)

Az értékes és félthető kincseket most mind a családi muzeumok őrzik, a mi Andrássy István korában itt e termekben pompázott; csak a gyönyörű majolika-kemenczék tanusítják s egy-két régi butordarab, minő fényüzés volt egykor itten.

Egy nagy roppant szekrény állít meg bennünket: tán a külseje teszi meglepővé. Sehol sem találni annak a párját; se muzeumokban, se régiséggyüjteményekben. Meglepő az egésznek az alakja; faragványai, a szőlővenyigékkel befuttatott corynthi oszlopok, a nemes izlésű carnisok, betetőzve egy lángoló tűzhely utánzatával, a ragyogó fénymáz zománczszíneivel, gazdag aranyozásával. Mikor be van zárva a szekrény, akkor is leköti a figyelmünket; hát még mikor felnyitják, s megmutogatják az osztályokba rakott ereklyéket: ez volt a pohara, ez volt a tányéra, ezek voltak az evő eszközei. Ő neki! A fejedelemnek. Rákóczy Ferenczé volt az almáriom; ő adta azt Andrássy Istvánnak, mikor már Felső Magyarországot el kellett hagynia; neki adta a kedvencz szőnyegét is, a mit a szép Szirmayné himzett a számára; neki adta a kardját, még a kedves sétapálczáját is. Karvastagságú czitromfatörzsök az. «Ezzel üssétek őket!» Ez volt a szava az ajándék mellé. Olyan mélyen állt a szeretetében Andrássy István.

Körül a falakon az ősek képei: István, a kurucz tábornok pompás viseletében; Miklós a fehérbarát csuhájában, nagy könyv a kezében.

A legtágasabb teremből nyilik egy faragott ajtó, egyenesen a templomba. Az oltárral szemközti karzaton sorba felfüggesztve a nagy fekete rámák; mindegyikben párosával a czímerek; egy Andrássyé és a feleségeé; körülöttük aranybetükkel az elhúnytak neve és halálának napja; a hosszú sor ráma még folytatásra vár; a mik még czímertelenek, azokban e három szó van: «higyj, remélj, szeress».

Egy dicsőséges korszak szele fúj végig a szobákon. Hevülünk és fázunk.

Csak az előtornáczban jövünk rá, hogy a következő évtized is belevegyítette már abba a maga öngunyoló satyrikus emlékeit.

Ott parádéz a falon Rákóczy tábori dobosa (a hires Rácz Ferkó, a ki Törökországba is utána ment, onnan jött vissza); lóháton veri azt a hosszú rézdobot, s ezt a tótos magyar gunyverset dalolja hozzá:

«Jó urunkra feltámadtunk Semit nyertunk, csak vesztetunk; Orszagunkbul kibujdostunk, Magyar bortul elmaratunk.»

Innen nyilik aztán a leghatalmasabb várasszonynak szerény kis hálószobája; csak akkora, hogy két ágy elfért benne; egy magának, másik a két kis fiának.

Most már csak egy ágy van benne. Az ő saját magáé. Egy egyszerű fekete koporsó, üvegfedéllel. Ottan alszik Serédy Zsófia, Andrássy Istvánné. Még most is alszik. Álmodik a jövendőkről.

Mi álmodjuk vissza a multat.

Mikor még ez a gyengéd, tündéri idomzatú alak élő védszentje volt ennek a vidéknék, őrangyala az egész családjának; martyr, a ki megszenvedett, azoknak, a kiket szeretett, minden bűneiért: a ki még most sem akar átmenni a túlvilágra, még most is itt akar maradni, gondjukat viselni.

Krasznahorka vára Gömörvármegyének a székhelye is volt Andrássy István idejében, a hires magyar versíró Gyöngyösy (a Murányi Vénus szerzője) volt itt az alispán. Mindig otthont találó vendég a főispáni háznál. Ott van a szobája, a roppant ablakokkal, mik a kies Rozsnyó-vidékre s a vár alatt elterülő falura nyilnak. Itt irta a Charikleáját, s azt is Andrássynénak dedikálta.

A megyegyülésnek szolgáló roppant nagy terem, a középépületben, most be van omolva. Néhány év előtt egy szertelen villámcsapás szakította azt be. Az erőszakkal lehántolt falak márvány küszöbökön nyiló folyosókat mutatnak, s a legvastagabb közép falban, mélyen beépítve, egy kőszekrény tünik elő: egy darab gránitból kivágva. Kincsrejteknek kicsiny. Inkább féltve rejtegetett okiratok számára való lehetett az.

A déli bástyafalon innen van egy körülzárt hosszukás négyszög tér. Ez volt a vár asszonyának kedvencz virágos kertje; itt tenyésztette az akkori időknek divatos díszvirágát: a százféle szegfüket. Most már csak egy nyiló virágot találunk benne, a hesperis matronalist, mely megmarad kerti virágnak és együtt virul a halhatatlan csalánnal és labodával.

Még egy másik kis kert volt, a szentháromság szobrának emelt bástyafal tetején. Ez a család leányaié volt. Ők ültették oda a rózsákat, a mik most bozótként hajlanak alá a nyirkos falakon, s azt a fenyőfát ott az Istenszobor mellett, a mely most valamennyi toronytetőn túl emelkedik.

A kertfal négyszögű ablakaiból hasalnak ki a nagy ostromágyuk, a miknek a talpányát körülnőtte a fű; a mult század óta, a mikor Salm ostromolta a várat, nem voltak azok bolygatva, a kertész piros virágú paszulyt futtatott fel rájuk.

S ebben a roppant háztömkelegben a legkisebb szobácskát nevezte a magáénak Zsófia. Egy része a falaknak Istené volt, más része a vármegyéé, megint más az ereklyéké, a legnagyobb a harczosoké, a mi azonfelül megmaradt, az az árváké és nyomorultaké.

A míg a férj és a négy testvére szerteszét az egész országban abban serénykedtek, hogy kéz-láb nélkül maradt embereket, s temetetlen halottakat hagyogassanak a hátuk mögött, az alatt Zsófia azt mivelte, hogy összeszedte mindenünnen a harcz nyomorultjait, s az árván maradt porontyokat, a kiknek az apja valahol ott beszél a hollókkal és keselyükkel; mentsvárat csinált a számukra a várából.

Ott szövetett, fonatott, varratott valamennyi cselédjével az egész Bethesda számára. Ő ruházta valamennyit. Minden világi pompáról, gyönyörüségről lemondott, hogy az ápoltjai szükséget ne szenvedjenek.

Még ezzel sem elégelte meg. Tudta jól, hogy vannak szemérmes szegények, a kik inkább az éhség lepedőjét rágják, semhogy a nagyurak ajtajára menjenek koczogtatni és arczpirulással kérni irgalomfalatot. Zsófia nem hagyott egész uradalmában egy pór kunyhót se látogatatlan, hogy szóra ne birja a néma szenvedést, s ha megorvosolta azt, elhallgatott vele, senki se tudta meg járását, kelését.

Hajh de sokan áldták!

Nem válogatott ám a szenvedők között, a hogy mások tettek abból a korból, hogy kiki csak a maga nemzetének, felekezetének akarta jóvoltát. Ő sohasem kérdezte, ki magyar, ki német, ki a tót? Ki a lutheranus, pápista, kálvinista, zsidó? Elég volt azt tudnia, hogy szerencsétlen, a boldogok hadd veszekedjenek a szentek palástjai fölött, a boldogtalanoknak csak egy Istenük van: a mostoha Isten!

Ezért mindenféle papot is tartott a várában. Úrnapján sorba prédikáltak a templomban. Az egyik elhagyta, a másik folytatta s úgy került, hogy a boldogtalanok végig hallgatták valamennyit, a pápista a lutheránus prédikátor beszédét, s a kálvinista a plébános prédikáczióját, s egyik se bánta, hogy a másikat meghallgatta. A nyomor vallása a türelem vallása.

Az ilyen hosszú úrnapi istentiszteleteket ő maga is végig hallgatta, s a két kis fiának is ott kellett vele lenni. Hadd szokjanak eleve hozzá, hogy minden ember hitét tiszteletben kell tartani annak, a ki a magáéhoz buzgón ragaszkodik. Hisz a mit magánál virtusul emleget, azt a mást hivőnél is annak kell ismernie.

A barát, a dervisgenerális nem követte soha ilyen helyre az ángyikáját. Neki még a tömjénfüst is büdös volt, hát még a kálvinista hivek boldogasszony tenyerének a büzi!

(A lapos méntát hívták ezen a néven, a mit a protestánsok a zsoltáraik levelei közé szoktak lapítani.)

XXII. FEJEZET. AZ ELÁTKOZOTT ÜNNEPNAP.

Andrássy Istvánnak születésnapjára viradt a krasznahorkai vár.

Ezt a napot minden évben fényesen meg szokták ünnepelni.

Nehány évben maga az ünnepelt várúr is jelen volt; de már négy év óta nem látták őtet e vár falai.

A viszontagságos hadi élet hordozta magával. A háború alatt bizony sokszor ágyuval harangoznak be a karácsonyra, s mikor valaki alól két lovat kilőnek az ütközetben, akkor szokták mondani: «no ennek nevenapja volt ma!»

Négy év óta nem látta férjét Zsófia.

Az a kegyetlen hadjárat olyan nagy sivatagokat tud tolni az egymáshoz tartozó szivek közé.

Csak sivatagokat? Hát azt a kis átjáró fülkét, ott a lőcsei szomszédházak között?

Zsófia belenyugodott e távollétbe. Ott volt a két szép gyermeke. Kárpótlás a távollevő apáért.

Tehette volna ő is, a mit más asszonyok tettek, hogy a gyermekeit maga mellé véve, az urát hegyen-völgyön keresztül kövesse, s a táborélet viszontagságain megosztozzék vele. De ezt ő nem tartá helyesnek. Minek csimpajkozzék az asszony a harczoló férje nyakába, mikor annak legjobb hitestársa a kivont kardja? Asszony-sopánkodás, gyermeksírás csak gátolja annak a vitézi munkáját. A nő küldetése az, hogy nevelje az új ivadékot; ha mikor kidül a törzs, ott legyenek helyette a nálánál nem rosszabb sarjak.

Más asszonyok bizony egész udvari személyzetükkel kisérték városról városra a vezérségen levő uraikat, s azt tartották hősi önfeláldozásnak: Zsófia ez ellenkezőt tette, s az övé volt a verseny pálmája.

Hozzá csak a hős diadalainak a hire járt el. Ő csak a fénykört látta, mely férje alakját körülburkolá. Mindazok a kisszerüségek, emberi fogyatkozások, a mik a nagy emberek balkeze szenyjét képezik, ismeretlenek voltak előtte. Ő előtte a férj csak a régi bálványkép volt; felülemelkedett minden földi gőzön: a középlény az Isten és az emberek között; nem az a kiért, hanem a ki által imádkozik a nő.

Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy a hányszor ő gondol arra, annyiszor sóhajt az vissza ő hozzá; a hogy az ő lelke meg van telve annak a képével, úgy jár az is a távolban, egybe olvadva az övével.

Andrássy István születésnapjára szólt a várban minden harang; kora hajnalban elkezdték már: éppen akkor kezdett volna el első álmot aludni a dervis generális.

– Mire kolompolnak olyan veszekedetten? kérdé felriadva.

– A brigadéros generális születésnapja van! felelé a csatlósa.

– Ördögadták! Húzzátok hát a szenteket a lábaiknál fogva le az égből; de ne az én hajamnál fogva.

Az egész éji tivornya után úgy érezte minden hajaszálát, mintha külön húzogatnák.

S a mámoros hajfájásnak nincs más orvossága, mint újra kezdeni az ivást.

Miklós felkelt bosszusan a ki nem aludt álomból s nagyokat ásítva, kiadá a rendeletet, hogy az ünnepnapra el kell hát kezdeni az ágyuzást az öreg ágyukból. Ha már lárma kell a parádéhoz, hát legyen Isten igazában.

A trombitásokat felrugdalta az előszobában: azok is csak akkor aludtak el.

– Ti murmutérok! Nem látjátok, hogy hasatokra süt a nap? Gyantázni frissen! ünnep van. Szent brigadéros napja. Bátyám uram, a kocsmagenerális ma rugta szét a hordót! Keressétek elő a Szent Dávidné zsoltárait.

Egynehány czimbora, a ki nem akart gyorsan felébredni, csillagot rugott; papirost dugtak a lábujjai közé s azt meggyujtották: így rugatják a csillagot tréfás emberek.

Azután megeredt a nagy dob, a sipszó a várudvaron, a belevegyült ágyuzás pedig bevált volna Eger ostromának. Három napnak össze kell ragadni, hogy kiteljen belőle az örvendetes születésnapi ünnep.

Szokás szerint, mint mindig, úgy ma is, megtelt a vártemplom áhitatos néppel. A jászói prépost maga tartotta ma itt a misét. Ez is, az egész káptalanjával együtt, a kegyetlen Heister elől menekült Krasznahorkába. A császári generalissimusnak különös dühe volt a fehér ruhás barátok, a czistercziták és præmonstratensisek ellen, mivel hogy ezek voltak a szabadságharcz legbuzgóbb hivei.

A tíz órai csengetés után egy kurucz lovas érkezett a várkapu elé, megadva a szokásos jelt a kürtjével, s a hidon át bebocsáttatott a kapu belső boltozatát elzáró vasrácsig.

Itt elébb kikérdezték, hogy ki fia, mi járatban van?

Elmondta, hogy Lőcséről jön a brigadéros urtól; levelet hoz a kegyelmes asszonynak, meg a Miklós generálisnak.

Erre az igazságra felhúzták előtte a csapórácskaput, s beeresztették lovastól együtt.

A kék huszárok közül való volt, a veres csákós bataillonból, a mi a válogatott csapatot képezte.

– Merre találom meg a Miklós generálist? kérdé a silbaktól.

Az a saruja hegyes orrával mutatta az utat.

– Hát merre találnád? Ilyenkor ünnepnap! Csak a templomban lesz. Ne félj, hogy rá ne bukkanj.

A huszár átadta lovát egy ácsorgó suhancznak a kukta fajtából, hogy jártassa meg egy kicsit, a míg ő visszatér; azután előkereste a nagy bőriszákjából a pecsétes levelet, a mi Miklós generálisnak szólt s lerázva a zuzmarát a kaczagányáról, meg a süvegéről, indult arrafelé a sok boltozatu sikátoron keresztül, a merre utasítva volt.

Balra van a feljárat a templomba az udvarról, azon a kis kerten keresztül, mely a szentháromság szobrot körülveszi; egy sor meredek kőlépcső vezet fel odáig. A huszár annak indult neki.

– Nem arra hej! kiálta utána a kapuőr nevetve. Ne oda «tüled»-re (balra), mászszál fel a Jákob lajtorjáján, abba a templomba. Nem ott van a dervis generális, amott «hozzád»-ra (jobbra) van a másik garádics; ott gurulj le! Az az ő temploma.

Az biz a pincze volt, a boros pincze, nem a kriptákba vezető tornácz. Ezt hítta Miklós úr a maga templomának.

Ha odafenn amazok énekelnek, imádkoznak, hát ő is énekel és imádkozik.

Jó korán reggel hozzá kezdett. A fegyverviselő czimborák sokkal jobban szeretik ezt a «füstös misét», mint azt a másikat odafenn.

A kurucz hirhozó alig tudta kivenni a pinczeboltban tévedező alakokat a nagy dohányfüsttől. Az a három szál faggyugyertya ott a fali tartókban nem is arra való volt, hogy a sötétséget elüzze, inkább csak tájékozóul szolgált, hogy az ember a falba ne üsse az orrát.

A hosszú tölgyfaasztalon volt egy roppant nagy ezüstözött rézmedencze, tele erős lengyel pálinkával; az meg volt gyujtva, kék zöld lángja a hozzá közel álló arczokra sírbolti fényt lobogtatott.

Krampampuli annak a pokolitalnak a neve. Fügét, mazsolát, kalmuzsgyökeret dobáltak a tüzfolyadékba, a mi akkor is éget, a mikor maga nem ég. A fehér barátcsuhás alak egy nagy öblös vaskanállal merít a lobogó medenczéből s tölti az égő italt a feléje nyujtott érczfinakokba, s a mellett az egész társaság danolja torka szakadtából ezt a szép nótát:

«Valahányszor az oláh Mondja «Szinetátye!» Mindanyiszor «binye Zeu Binye binye binye Zeu Zsupánye fertátye!»

Ez biz elég kegyes nóta így ünnepnap reggelén; hisz benne van a «jó Isten» («Binye Zeu).

A hirhozó odafurakodik az osztogató alakhoz s megrántja a csuhája ujját.

– Generális uram.

Miklós nem hallja a megszólítást, csak a ránczigálást érzi, odafordul a csendzavaróhoz a telemerített kanállal. Látja, hogy nincs neki pohara.

– Hát a markodba töltsem a krampampulit? vagy egyenesen a Bebek kanalából akarod innya?

(Az a vaskanál most is ott van még a klenodiumok között, Bebek kanalának hivják; de az ám nem krampampuli osztogatásra használta, hanem a görög tűzhöz, a mint mondják.)

– Nem a! Nem ihatnám, generális uram.

– Hát hogy tudod, hogy én generális vagyok?

– Megismertem az épületes beszédjéről.

– Czigány vagy te, úgy-e?

– Nem én. «Új magyar» vagyok. (Így hítta magát akkor a hű Faraó ivadék.)

– Hogy olyan fekete a pofád!

– Pedig mindennap királynévizzel mosom.

– No hát, tanuld meg, hogy én csak odafenn vagyok generális, ide lenn úgy hínak, hogy «szent atyám!» Hát honnan jösz Faraó magyarja?

– Megkövetem alássan, Lőcséről. Levelet hoztam a szent atyának attól a másik generális akarom mondani szent atyától.

S oda tette eléje a hosszú, pecsétes levelet.

Miklósnál még nem hajnalodott, egyre tartott nála a disznószivű jó kedv.

– Hahaha! Lőcséről jösz! Hát mit csinál a szép asszony? Danolja-e még hogy:

«Nem szeretem az uramat; hajajahaj! Csak a kisebbik uramat; hajajahaj! Arra is, ha megharagszom, Itt a csárda, majd beiszom. Thajahaj!»

– Danolja, danolja: de nem igen hangosan, válaszolt huzódozva a hirthozó.

– Hát bátyámuram hordozza-e még «az Orbán süvegét»?

– Hordozza, hordozza; de nem igen magasan.

Miklós fejében csak most kezdett egy kicsit a köd felszakadozni; valami sejtelme támadt.

– Te, rajkó! Láttad azt a magas szál karót ott a kapuban felállítva, mikor bejöttél a várba?

– Láttam, igen is. Azt gondoltam, lakodalom van a háznál, azt jelenti.

– No hát, tudd meg, ficzkó, hogy én megesküdtem, hogy a ki ebben a várban én előttem ezt a szót először kimondja: «Lőcse fel van adva!» hát azt én, Isten Jézus, megváltó Krisztus, Teremtő, teljes szent háromság, boldogságos szüz Mária úgysegéljen, abba a karóba huzatom belé.