Part 14

A fegyverszünetet azonban mind a két fél fölhasználta emberségesen a kitörhető harcz előkészületeire, Korponay körülnyargalta a bástya-utczákat, a nélkülözhető őrséget összpontosítva; a vízárok felől nem lehetett a császáriak támadásától tartani. A polgárok vezényletét De Hortis hadnagyukra bizta. Czelder Orbán a szétdúlt lőportoronynál támadt rés előtt állítá fel a német hajduit; ez volt a veszélyeztetett pont, a honnan várható volt Löffelholz tábornok támadása, ha a városban verekedésre kerül a sor; Fabriczius pedig merész furfangot tervezett. Ő a Thurzó-ház hátulsó kapuján egy kerekes ágyut vontatott be az udvarra, s azt a piacz felőli kapunak szegezteté.

Nem kellettek neki a Belleville pattantyusai. Árulók mind, a parancsnokukkal együtt.

– Majd kiszolgáljuk mi az ágyut magunk, én az én fiacskáimmal. A diákok közt nincs áruló!

Lőporos zsákokat is hozott magával, kartácsokkal együtt, a mennyi csak elég.

Azután neki állítá a fiukat csákánynyal, feszítő rúddal egy vakablak kibontásának, a mi a Thurzó-háznak az Andrássy lakta házzal szomszédos falába volt rakva.

Fabriczius még mindig azt hitte, hogy a császári katonaság a főkapun lopózott be, az őröket megvesztegetve. Különben nem lehetett elképzelni, hogy teremjen ott egyszerre egy egész ezred a piacz közepén, észrevétlenül.

A németek meglepték Andrássy tábornokot s most mellére szegzett pisztolylyal kényszerítik a capitulatióra. Így okoskodott tovább.

Ha tehát Andrássyt ki lehetne szabadítani a kelepczéből, jobbra fordulna a koczka.

Ezért akarta kitöretni a vakablakot ott a közfalon, hogy majd akkor ő a hívek és bátrak csapatjával berohan a tábornokhoz, levágja a fogva tartó németeket s kiszabadítja a vezért a körmeik közül.

Hanem a németnek is van esze!

Az meg azt gondolta ki, hogy a vízvezeték alagútján keresztül apródonkint beszöktetett még egy kompánia gránátost az Andrássy lakta ház udvarára és folyosóira, s azok ott vártak csendesen, a füstölgő kanócz egyik kezükben, a gránát a másikban.

No, ha a két fél ilyen nagyon készülődött, a harmadik sem maradt hátra. – Juliánna ott ült a tükre előtt s piperézte magát.

Felszedte a legpompásabb köntöseit, a bársony csak úgy suhogott, a csipke csak úgy repült rajta; boglár, nyakörv versenyt ragyogott egymással; de nem a szemeivel, azok fényesebbek voltak.

Egészen hasonló volt ahhoz a képéhez, a mi ott áll a szoba mélyén, aranyozott bronz rámában. (Áll? csak állt már, ott hever most a Fleischerthurm magazinjában, ócska vásznak, talán zászlók lomja között.)

Hadseregetverő szép volt!

A míg minden fél így készül a nagy csatához, a dobosok ugyan hirdetik, hogy «veszteg legyen minden ember, magyar, német, kurucz, labancz: mert itt jön a békesség! lánczra veri a ki moczczan!»

– Öreg bajtárs! mit csinálsz ott? kiált a munkába izzadt Fabriczius háta mögött valaki.

Hátra tekint: Korponayt látja ottan.

– Én tudom, hogy mit csinálok! De te mért szállsz le a nyeregből?

– Dehogy tudod: semmit sem tudsz. Hiszen tele van a tulsó udvar német gránátossal, ha áttöröd a falat, ide is bejönnek.

– Hát hogy kerültek azok oda? szólt elbámulva Fabriczius.

– Hogyan bizony. Mind a te házad falából jönnek elő egyesével, a hol a csatornaajtó van; a toronyból lehet látni.

– Az én titkos alagútamon át? ordít fel, mint egy felriasztott vadállat Fabriczius.

– Azon jött be az egész Sisera-had. S most már délig pihenhetünk. Szállj le te is a paripádról. Most hirdetik ki dobszó mellett a fegyvernyugvást. Lehet szalonnát pirítani. A szomszéd házban együtt ülnek generális uraimék, tanácsbirák uraimék s alkudoznak a kapitulátió fölött a német ezredessel, Trautsohn de Blumevitzczel.

– Kinek a nevét mondtad? hörgé Fabriczius.

– Az biz a te kedves vejed urad, tegnap óta. Hát csak eredj fel a szobádba megint, öregem, vidd a diákjaidat is, folytasd, a hol elhagytad, énekeltesd magad fölött a halotti zsolozsmákat. Magam is megyek fel, az én asszonyomhoz, früstükölni.

S Korponay megfordult a sarkán, keserüen nevetve.

De Fabriczius utána kapott s megragadta a vállán a farkasbőr kaczagányát, mint a halálra sebesített medve, ordítva torkaszakadtából:

– Átkozott legyen az az asszony, a ki mindnyájunkat megrontott!

– Micsoda asszony? kérdé elbámulva Korponay.

– Ez a Delila! Ez a Jezabel! Ez a Herodiás! A te feleséged. Ő árulta el ezt a várost, a hazát, a fejedelmet, a mi szép szabadságunkat!

– Az eszed tisztul? Mondá elszörnyedve a megátkozott nő férje.

– Tiszta már! Világosan látok mindent. Ő kerítette össze a lányomat a császár tisztjével, ő árultatta el a titkos alagútat a németeknek, ő szöktette meg a leányt a vasketreczből; ő robbantatta fel a szeretőjével a lőporos tornyot.

– Micsoda szeretőjével? Kiálta most elsápadva Korponay s mellen ragadta Fabricziust.

– Mit kérded tőlem, bolond! a mit az egész világ tud? A szarvadtól nem férsz be már az ajtón, s még sem tudod, hogy viseled. Keresd ki! Hatos fogattal jár a királyné.

– Az én feleségem? hörgé kőnyomta kebellel a férj.

Fabriczius pedig mind a két öklét az égre emelve, zokogá, könnyeitől fulladozó hangon:

– Átkozott az átkozottak között. Kerítőné! Rima! és áruló!

Korponay vad dühvel rántotta ki kardját.

– Megölhetsz! Isten előtt is újra mondom! szólt Fabriczius, szétszakítva mellén a palástot.

– Megölök valakit! hörgé Korponay, de az nem te fogsz lenni. – Azzal felrohant a Fabriczius lakának lépcsőin.

Fabriczius nem törődött most ő vele, meg az ő asszonyával. A bolond férj, meg a csalfa asszony tánczoljanak együtt a hogy tudják! Neki csak az járt a fejében, hogy az ő alagútja el van árulva, s hogy azon keresztül folyvást lopakodik be a német a városba.

Ő maga semmit sem tudott arról, hogy a házából van egy rejtett átjárás a szomszéd házba. Ezt azóta praktikálták oda, a mióta a két szomszéd házat a mostani zsellérei lakják; azoknak a kedvéért lett az kigondolva, az ő fogsága alatt. Hej! ha erről tudott volna!

Hanem a helyett valami mást tudott, s ez a más sokkal nagyobb szabásu ötletet támasztott a lelkében, mint hogy a kisebbet észrevehette volna tőle.

Az jutott eszébe, hogy a vízvezetéki alagútnak van egy aknaszerü lejárata az ő házából. (Bizonyosan ezen keresztül szökött meg a leányzó.) Egynéhány lőporos zsákot lehajítani ebbe a gádorba, aztán égő csóvát dobni utána! Ez gyökeresen megorvosolná az eddigi hibákat. A ki az alagútban még lent van, az mind odafullad a füstben, a ki pedig fölötte van, a két szomszéd házban, az együtt és közegyetértéssel repül fel egyenesen a paradicsomba: magyar generális a német óbesterrel, kurucz tiszt urak a lőcsei szenatorokkal, szép asszony a dühöngő férjével, halni akaró Fabriczius az éneklő diákjaival együtt. Ez lesz a nagyszerü összetalálkozás!

– Szedjétek le a lőporos zsákokat a szekérről, fiaim! mondá a diákoknak, – s hozzátok utánam.

Ő maga a legnehezebb kilás zsákot kapta a vállára. Meg se görnyedt bele a termete.

Azalatt pedig Korponay János előre rohant már, keresztül Fabriczius és a doctor szobáin; végig csapkodva maga után minden ajtót, mert a saját lépcsőajtaja belülről volt zárva, azon nem mehetett be. Az útjába akadt Cornides doctort kerekes székével együtt úgy lódította el maga elől, hogy az meg sem állt a szobája tulsó faláig. Rohant a folyosón keresztül a feleségéhez.

A szép asszony készen volt már az öltözetével.

Mikor azt a dühöngő alakot berohanni látta, kivont karddal a kezében, szikrázó haraggal a szemeiben, sápadt, veritéktől fényes arczczal, szétzilált fürtökkel, hát akkor egyszerre tudta, hogy mi vár rá.

– Mit tettél? asszony! ordítá az eszeveszett férfi.

– Mindent… felelé az asszony… Megölhetsz!

S szép csendesen térdre bocsátkozott előtte.

– Hallod az átkot, a mi sarkamban üldöz! Kerítő, kéjhölgy, áruló a neved, átkozott vagy az átkozottak között.

– Úgy van! Az vagyok!

A férj megsuhintá kardját a feje fölött. Juliánna megalázva hajtá le a fejét.

– Várlak! csapj le! – Nyugodtabban a vérpad tőkéjére sem hajthatta volna le a fejét.

A helyett Korponay megragadta karjánál fogva az asszonyt s felrántotta őt hevesen, hogy az arczába nézhessen.

– Miért tetted ezt?

A nő összetette kezeit a keblén, s szemeit megdicsőült tekintettel emelve fel a magasba, rebegé:

– A fiamat, az én szerelmes fiamat, dicsővé, úrrá, hatalmassá tevém. A mit tettem, meg van irva már, csak a pecsét kell még reá; az én vérem legyen rá a pecsét: ontsd ki hamar. Én végeztem!

Korponay eltaszítá az asszonyt magától, s az asztalra dobta a kardját.

– Nem öllek meg! Az neked nagy becsület volna. De felcsúfolom az egész praktikádat. Nem csinálsz fiadból nagyságos urat, császár szolgáját, hazája hóhérját! Megmutatom, hogy én vagyok az igazi szülője, te csak mostohája. Kiveszem a kezed közül, nem mérgezed meg a lelkét! elviszem magammal, hadd szenvedjen velem együtt, dicsőséges bujdosásban, hadd szokja meg a becsületes kolduskenyeret! Te éld itt a világodat kedved szerint, fényes gyalázatban, te világ rózsája! Ha úgy le tudnám tépni a nevemet rólad, mint ezt a hitvesi fátyolt letépem a fejedről! A fiadat nem látod többé!

S a nagy művésznőnek még akkor is eszébe jutott, hogy komédiát játszék. Úgy tett, mintha megijedne e fenyegetéstől.

Úgy rémüldözött, mintha meg akarná másítani a szörnyű nagy fenyegetést s odaveté magát a földre a férje elé, s átkarolta erőszakosan annak a térdeit: «Ne a fiamat! ne vedd el tőlem!»

Korponay erőszakkal tépte le a nő karjait magáról s aztán oly erővel taszítá őt el, hogy az hanyattestében nagyot ütött a fejével a keményfa padlón s ott maradt élettelenül elterülve. Nem gondolt rá! Rohant ki a tornáczra, a honnan a kis fiának a szobája nyilott.

Szegény bolond! Azt gondolta, hogy ott van a fia. A mióta a csetepatéból hazakerült, úgy elfoglalta a szerelmes asszony mézesmázos beszédével, gyönge ölelgetésével, aztán meg a haditörvényszék a zürzavaros jeleneteivel, hogy nem ért rá utána járni, hol van hát az a kis fiú, miért nem jön eléje? Hol sétálni van, hol meg alszik!

Mikor aztán berohant a gyermek szobájába s körülnézett, látta, hogy fel van vetve mind a két ágy, a kis fiué is, meg Pelargusé is. (Anyjánál csak olyankor aludt a gyerek, ha az apja távol volt.) A kis ruhácskái rendbe voltak rakva a lóczácskára, a kis süvege az asztalra téve, még a sarkantyus csizmácskái is ott vannak az ablak hídján. Nincs a fiucska sehol.

Ha itt nincs, akkor máshol kell lenni neki a háznál. El csak nem veszhetett. Hisz Pelargus őrzi!

Kitámolygott a szobából, hogy megkérdje az asszonytól, hol a gyermek? Ha kinozzák, majd csak kivallja.

De iszen kereshette azt már!

Nem feküdt az többé azon a helyen, a hova ő ledobta: nem volt az se elájulva, se elszédülve. Eltünt, elpárolgott; a hült helye maradt.

Most aztán a méreg futotta el Korponayt, hogy még rá is szedik! Azt hitte, a hátulsó ajtón menekült ki az asszony, a merre ő bejött. Rohant dühösen arrafelé.

Az ajtóban majd feltaszította Fabricziust azzal a nagy lőporos zsákkal a vállán.

– Nono! kiálta rá Fabriczius.

– Nem futott ki erre amaz asszony? kérdé Korponay.

– Dehogy futott! Hát kisiklott a kezed közül úgy-e? mint a kigyó.

Korponay a nyitott ablakra tekintgetett.

– Ne félj! Nem boszorkány az, hogy seprűt kapjon a térde közé, azon repüljön el, inkább nagyon is ember leánya. Én tudom, hogy merre futott el. Csak gyere utánam. Innen nyilik a te konyhádból a titkos alagút gádora. Ott futott le a kedves barátai közé. Ott jön a regiment. Ne félj, mindjárt utólérem; ha én nem: ez a zsák. Csak gyere utánam.

Fabriczius nyomúlt előre, Korponay a nyomában.

Mikor a konyha ajtaját fölszakította az öreg, hej, szép meglepetés várt reájuk!

A szép asszonyt ugyan nem találták ott, hanem igen is a tűzhelyen egy megrakott lobogó tüzet s a körül egy csoport német gránátost, a kik épen akkor gyujtogatták meg kanóczaikat a tűznél.

Hát ezek bizonyosan ráakadtak odalenn az alagútban erre a csigalépcsős gádorra, s gondolván magukban, az is valahová vezet, egynehányan feljöttek rajta, felemelték a rejtekajtót, azon kibújtak, szétnéztek, látták, hogy az itten konyha. Mielőtt tovább hatolnának, tüzet raktak, hogy a gránátjaik kanóczát meggyújtsák, az utóbb jövők épen a fejeiket tolták elő a szűk bejárat kámvájából.

A mint aztán az a két marczona férfi betört a konyhaajtón, a granátosok sokkal jobban megijedtek ezektől, mint azok ő tőlük. Korponay tekintete olyan volt, mint a a ki emberhúsra éhezik, Fabricziusé pedig, mint a ki jól is lakott már vele; de újra kezdeni kész.

– Jehova Szent Isten, ne hagyj minket! ordítá Fabriczius, a vállán emelt zsákot két izmos tenyerében a feje fölé tartva, hajításra készen.

– Mit akarsz, Bruder? Kiáltá rá Korponay. Mi van a zsákodban?

– Lőpor van benne! oda hajítom a tűzbe!

– De ezt ne tedd! Hisz akkor mind elvisz bennünket az ördög!

– Inkább az ördög minket, mint mi őtet!

– De azt bizony ne cselekedd. Kiabált Korponay, megragadva a zsák bekötött száját.

Fabriczius megvetőleg fordult hozzá.

– Hát olyan szép neked ez a világ, hogy sajnálod eltemetni magaddal együtt a gyalázatodat?

– Kicsoda? Én!

– Sajnálod eltemetni azt az asszonyt, a ki megcsalt; meg valamennyi latrot, a kikért megcsal! Az árulók koszoruját! Mind itt vannak a kezedben. Hát örökké akarsz élni?

– Dobd oda! én is segítek.

S azzal Korponay is alája tette a két tenyerét a lőporos zsáknak s egyesült erővel segített azt a lobogó tűzrakásba belehajítani.

No, hogy ezt a párbeszédet a belepózott granátosok nem voltak kiváncsiak végig hallgatni, azt elhiheti az ember; de úgy törték magukat a lyukhoz vissza, hogy az volt a legboldogabb, a ki a fejével mehetett előre, s a kalimpázó lábait hagyhatta hátul.

A két elszánt férfi pedig egymás vállára borulva, s egymás kezét szorítva nézett bátran és halálra szántan a lőporos zsáktól szétrobbantott tüzös üszkök közé.

Csak néztek, csak néztek a tűzbe; és aztán a rettentő robbanás csak nem következett be.

Pedig a zsák maga is elkezdett már égni, fel is repedt, a por itt-amott kidült belőle, rá az izzó parázsra; de biz az meg nem serczent.

– Hát ez már micsoda? mondá Korponay elbámulva, s odalépett a tűzhelyhez. És aztán belemarkolt a zsákból kiomló porba, s azt szétmorzsolgatta a tenyerében.

Aztán nagyot kaczagott rá. A hogy talán a pokolban kaczagnak, a kiknek a szivét forró olajba mártogatják.

– Hahaha! Két bolond, egy pár! Öklelheted ezt a falat, vak Sámson, kézzel-lábbal! Ez a te lőporod nem más mint vaspor, a milyennel a fegyverkovácsok a kardokat tisztogatják; s azzal telenyomta Fabricziusnak a markát azzal a fekete porral.

Ha valakinek azt mondták volna, hogy az aranyjai, gyémántjai változtak egyszerre vasporrá, úgy el nem meredt volna, mint Fabriczius erre a szóra:

«Vaspor!»

Ezt is csak a szája járásáról lehetett látni, hogy mondja. Egyik tenyeréből a másikba töltögette: «vaspor»!

És így eszerint az egész lőszerkészlet, a mit ő arra tartogat, hogy majd az ellenséget halomra kartácsolja vele, mind csupádon vaspor. Az az ágyú nem más, csak egy döglött kutya! Ez is Belleville csalfasága!

Odaült az ajtóküszöbhöz és úgy motyogott magában.

Az a másik férfi pedig folyvást kaczagva futkosott végig a szobákon.

– Hahaha! hahaha! Gyere elő feleségem! Mondok neked furcsa dolgot. Megszakadsz a nevetésben. Hahaha! Lánczos kutya megugatta lelke! Soha ilyen czifra tréfát! Hol vagy, hol vagy gyöngyöm, kincsem! Nem haragszom. Nem öllek meg. Még agyon sem csiklándozlak. Csak gyere elő nevetni.

S e közben, a hol egy ruhát talált a feleségétől, azt hasogatta szilánkra; az ágyból kiszórta a párnákat, kidöntötte a pelyhet, s a mint egyszer szembetalálkozott azzal az arczképpel, a min oly híven van találva ez az asszony, kirántotta az öve mellől a török kését s odaszurta a szíve tájába.

Még most is látszik rajta e szurás…

… A szép hölgy pedig ott lappangott ez alatt abban a kis rejtekben, a mi a falitükör és a faltábla között van és hallgatott fél füllel ide, fél füllel amoda… Hogy alkudoznak az egyik szobában a város dolgáról, azután a seregekéről, meg a tisztekéről, és az ő kis fiacskájáról. Hogy dicsérik őt jó anyának, szép asszonynak, tiszteletreméltó nőnek. A másik szobában pedig hogy átkozzák, hogy kinálják a poklok bosszuálló szellemének.

Ezenközben megkondult a tizenkét órát hirdető déli harangszó.

XX. FEJEZET. A FEHÉR ZÁSZLÓ, MEG A PIROS ZÁSZLÓ.

A mint a déli harangszó megszólalt, kinn a piaczon dobpörgés támadt utána, egyszer sűrűn kopogó, közben egyesen potyogatott ütésekkel.

– Mi az? kérdé Fabriczius, a ki még mindig a konyhaajtóban állt és bámulta, hogy «sül meg» az ő puskapora a tűzben. Mi az? kérdé a dobszóra, mintha álmából riadt volna fel.

– Ejh! a labanczoknak dobolnak ott künn délre vakparádét. A pápisták harangszóra imádkoznak.

Hanem aztán a déli egyes harangkongást felváltotta az általános harangzugás minden toronyból, apraja, nagyja búgott-bongott, csilingelt tehetsége szerint.

– Halottra harangoznak? hebegé Fabriczius. Valami nagy halott van?

– Hát nem tudod? öreg trotty! Te haltál meg. El is énekeltetted magadat. Te rád harangoznak. Te neked dalolják:

«Nem kell annak többé kása Kinek Maulwurf sírt ása!» – Hahaha!

– Mit beszélnek ezek a harangok? Csitt! Hallga!

– Hát tudod, hogy mit beszélnek? A pápista harang azt mondja: «Boooldog Isten, hooonnan élünk?», a kálvinista azt mondja: «Nincsen kenyér minálunk», a lutheránus rácsendíté: «Innen élnek szegények! innen élnek szegények!» Hahaha! veszett kedvembe’ vagyok ma! Ha csimpolyást kapnék, tánczolhatnám.

Fabriczius látta, hogy bolond ez; ezzel nem lehet beszélni, ott hagyta; maga felfutott a második emeleti terembe, a miből amaz ismeretes erkély nyilik a piaczra, megnézni, hogy mi folyik odalenn a külső világban?

Korponay János pedig megmutatta, hogy csimpolyás nélkül is tud tánczolni, a széthasogatott selyemrongyok, a földhöz vert virágcserepek, porczellán tálak között csak úgy rugta a kuferczest! Maga dalolt magának hozzá:

«Ki az urát nem szereti, Annak van most becsületi! Nem menyecske, ki nem szajha, Ki az urát meg nem csalja. Ihajla.»

Maga magának tánczolt onnan a tükörből. Attól lehetett tartani, hogy egyszer fejbe üti magát az öklével; összetöri a tükröt s akkor aztán annak a háta mögött megtalálja – a párját ehhez a bolondok tánczához.

«Ki az urát nem szereti, Sárgarépát főzzön neki; Jól megpaprikázza neki, Hogy koporsó kelljen neki. Juhajla!»

Szép nóta e’ nagyon!

– No fiam, kitánczoltad már magadat? szólalt meg a háta mögött a visszatért Fabriczius.

– Nem én! Dehogy mára. Erre az egy napra.

– Na hát ide tartsd a füledet. Húzok én neked egy szép stájer «Langaus»-t: azt járjad. Most hirdetik ki a piaczon, hogy a vezérek aláirták a kapitulatiót: a császár minden föltételt elfogadott; osztogatja a donátiókat az uraknak, avandzsolást a kurucz tiszteknek! Belőled is obesterlajtinánt lesz. Tánczolj fiam egy galoppot! Ennek az örömére harangoznak.

Ettől a szótól egyszerre kijózanult Korponay: mint hogyha a holdkórost hideg vizzel végig öntik.

– A kapitulatió örömére húzzák olyan nagyon a harangot. Ismétlé Fabriczius; s aztán befogta a száját a kezével, mintha meg akarná magát büntetni ezért a szóért.

Korponaynak az egész teste reszketett, mintha megfordított láz vette volna elő: előbb a hőség, azután a didergés. Még a fogai is vaczogtak, s a mit mondott, apróra rázva jött ki a szó a száján.

De azért, ha a szónak a hangja olyan reszketős volt is, a milyen a megijedt embereké, az értelme annál kegyetlenebb volt. A markával úgy tett a szíve fölött, mintha össze akarná facsarni.

– Vasat neki, hogyha fáj! Ne sirj öreg! Hadd azt a gyerekeknek. Teleirták az árulással a kutyabőrt? Megugattatom én azt a kutyabőrt, hogy úgy fog vonítani, mint mikor a gazdája halálát megtutulta! Testáltak? hát protestáljunk! A kardjaink ám nem váltak vasporrá.

– Késő, fiam. Ott lobog már Andrássy ablakában a fehér zászló.

– No hát tüzzük ki melléje a veres zászlót!

Széttekintett Korponay a szobájában. Ott lógott egy szék karjára vetve az a piros nyakbavető, a mit Juliánna a fehér éjiöltöny fölött viselt; azt felkapta, feltűzve a nyoszolya kárpitrudjára zászló gyanánt s aztán futott vele föl az erkélyterembe, Fabricziust is magával hurczolva kezénél fogva. – Ketten együtt egy kárpitzsinórral odakötötték az erkély rácsához a zászlót.

Ott lengett hát egymás mellett a szép asszonynak mind a két keszkenője: a fehér is, a veres is, egymás ellen csapkodtak a szélben.

Korponay János kirántotta a kardját, s megvillantva a feje fölött, alá kiáltott onnan az erkélyről.

– No hát gyepre labancz! gyepre kurucz! ha van Istened! Ma lesz a mi még nem volt!

Azzal siettek le mind a ketten a ház hátulsó kapuján keresztül a hadrendbe állított csapatjaikhoz.

A vezérek gazda nélkül csinálták a számadást.

A polgárság egy része hallani sem akart a kapitulatióról. De Hortis, húsz patriczius kiséretében a bástyákon át Czelder Orbánhoz sietett, felajánlotta neki, hogy a lőcsei polgárság az utolsó emberig kész védelmezni a városát, élelemszer is van elég; megosztják a katonákkal. Támadjanak közös erővel a piaczon álló labanczokra. Számra is többek ők, s az elkeseredés oroszlánná tesz ma minden embert.

Czelder Orbán mindig kész volt az ilyen fellovalásra. Nem is sokat tanakodott: a hajdui egy csapatját a résnél hátrahagyva, a nagyobb számot rohamoszlopba állítá, s maga odaállva, szokás szerint a dandárja élére, nekivezeté őket a négyszögnek. De Hortis felment a toronyba, jelt adni a tulsó oldalon felállított kurucz lovasságnak és a polgárhadnak.

És akkor az történt meg, a mit Blumevitz előre megjósolt Andrássynak: hogy amint a Czelder Orbán német hajdui a császári katonákkal lándzsahosszra találkoztak, ott megálltak, lábhoz ereszték a puskát, hüvelybe dugták a kardot s hagyták a vezérüket előre rohanni, egyes egyedül a németek közé.

Azt ezek nagy hirtelen körülfogták: egy párnak betörte a fejét; de utoljára elnyomták, megkötözték s akkor azután a volt kurucz hajdukkal elkezdett a császári katonaság kezet szorongatni. Itatták egymást a kulacsaikból.

De Hortis a toronyból alákiálta a szótülökkel Fabricziusnak:

«Mindennek vége. Czelder fogva. Hajduk átpártoltak.»

Mindennek vége!

Ez volt aztán a gyászkiáltás!

Végig hangzott valamennyi bástyán, valamennyi utczán.

– No hát azért sincs mindennek vége! kiálta halálos vakmerőséggel Korponay. – Fabriczius apó! Ne törd el a kardod! Kapj fel ide a nyergembe a hátam mögé, én jobbról vágok belé, te balról! Utánam, a ki ember! Nem Lőcse város a világ!

S azzal megfuvatta a tárogatókat s a bástya-utczából előtört a kuruczlovasságával.

A főkapu és a Ferenczesek kolostora közötti téren állt egy kompánia labancz muskétás; az menten pozdorjává lett törve. Korponay erre leereszteté a felvonó hidat a vízárok fölött, s kitört a tárt kapun át a lovasságával. A háta mögött ült a nyeregben a vén Fabriczius, két kézre fogott hosszú pallosával.

A kapun kívül egy ezred savoyai dragonyos állta az útjukat. Úgy keresztül törtek rajta, mintha vajból lett volna.

Aztán el a hegyek közé.

Senkinek sem jutott eszébe őket üldözőbe venni.

Elég diadal volt erre az egy napra, hogy Lőcse, a hatalmas, a gazdag, a hűségben törhetetlen Lőcse végre valahára megnyitá kapuját a császár előtt.

XXI. FEJEZET. KRASZNAHORKA. A DERVIS GENERÁLIS. A VÉDSZENT.

Andrássy István, mihelyt a dolgok rendbejöttek, azonnal futárt küldött Krasznahorkára, nagy paksamétával, a miben elő voltak adva az események, mellé csatolva az Andrássy Istvánnak adott diploma József császártól, melyben minden eddigi viselt dolgaiért kegyelmet kap, birtokaiban és rangjában megerősítést nyer; ott volt végül az utasítás a krasznahorkai várkapitányságnak, hogy mihez tartsa magát.

Gömör vármegyének ez a hires sziklavára az Andrássy család székhelye. Magas tekealakú hegy tetejéről uralja a körülfekvő sikságot, büszke tornyai, palotatetői rézrozsdátul zöldek, a hol az aranyozás megszünik rajtuk; a pirosra festett templomkupola kiválik az épülettömegből, mely a távolból nézve is tekintélyt parancsol.