Part 13

Blumevitz de Trautsohn pedig a padlóba szurta a kardja hegyét és a könyökével a markolat kosarára támaszkodott, hideg vérrel mosolyogva.

– Ha kegyelmed csak a kardjával akar beszélni, akkor soha sem értjük meg egymást; mert én nem azért jöttem ide, hogy kegyelmeddel párbajt vívjak; nem is volna tőlem gavallérság, pánczélosan állni ki az ágyból felkelő ellenféllel szemben. Ellenben azért vagyok itt, hogy kegyelmednek, generalis úr, egy becsületes capitulatiót diktáljak.

– Diktálni? Nekem! kiálta fel Andrássy. A szemei szikráztak féktelen haragjában s a kardja csak úgy sugott a levegőben.

Blumevitz csak a kecskeszakállát huzogatta, nagy mosolyogva.

– Ha kegyelmed a kardjával beszél, én nekem meg van tizenkét muskétám, a ki beszél! szólt egyet intve az ajtóban álló katonáknak, a mire azok mind egyszerre arczhoz kapták a fegyvereiket, Andrássyra czélozva, – diktando beszélnek! folytatá nevetve. – Azért tanácslom kegyelmednek, hogy bocsássa alá nyugodtan azt a kardot, mert ha valami fenyegető mozdulatot talál vele tenni, tartok tőle, hogy a katonáim félreértik, s azután valami történik, a mit én fogok sajnálni legjobban.

Andrássy úgy hörgött, mint a kelepczébe esett tigris.

– Azért legjobb lesz, ha kard és puska nélkül beszélünk a kapitulatióról, szólt urias tempóval Blumevitz de Trautsohn.

Ebben a pillanatban látta Blumevitz, hogy Andrássy háta mögött valami sötétség támad.

Még ideje sem volt találgatni, hogy mi lehet az, a mint a másik perczben egy tüneményszerű jelenet áll eléje. Egy nőalak fehér ruhában, skarlát palásttal a vállán, lebben elő szellemgyorsasággal s éppen olyan nesztelenül mint egy szellem s aztán fehér alakjával eltakarja a magyar fővezért.

És egyuttal a kinyujtott jobbjával egy négycsövű pisztolyt szegez Blumevitz ezredes homlokának; a pisztoly még hagyján, de az a két öldöklő szem hozzá, a mi zöld fényben sugárzik, mint a macskáé.

Lassan morzsolgatta a fogai közt a szókat.

– Van kedve az ezredes úrnak egy asszony keze által megöletni?

Andrássy elszörnyedve kiált a nőre.

– Mit tesz kegyelmed? Elveszti magát!

– Ki bánja azt most? dörmögi az asszony.

– A becsületét; suttogja a tábornok.

Az asszony most látszik föleszmélni. Észre veszi, hogy itt sokan látják. Tizenkét katona néz ide be (a puskacsövén végig).

– Eh! szól fitymálón csettenve a nyelvével, s minden gondolkodás nélkül odasiet a felnyitott ajtóhoz, megkapja a kilincsét s azt kiáltva a katonáknak: «lóduljatok, ti ostobák!» mielőtt azok elhatározhatták volna, hogy valjon szokás-e engedelmeskedni egy ilyen rendkívüli vezényszónak? úgy becsapja az orruk előtt az ajtót, hogy a visszacsörömpölő puskacsövek majd a fogát verik ki a cserepárnak, s erre nagy hevenyében betaszítja a tolózárt az ütközőbe, s akkor aztán nekidülve háttal az ajtónak, elkezd teljes jó szántából kaczagni.

– Tüzes mennykő! kiált fel Blumevitz. Erre nem számítottam.

– Lássa, ezredes, mond nevetve a szép asszony. Nem ér semmit a csalfaság. Más is tudja azt, hogy «a un renard, un renard et demi». (Egy róka ellen másfél rókát!)

A kizárt muskétások ugyancsak dolgoztak a puskaagyaikkal a becsukott ajtón.

– De ugyan kérem, ezredes úr, szóljon az embereinek, hogy ne ütögessék a hátamat olyan pogány módra ezzel az ajtóval!

Blumevitz mit tehetett egyebet, mint hogy teljesítette a szép asszony kivánatait, az ajtón keresztül kiáltva a katonáknak, hogy «bey Fusz!»

– No lássa! mondá Julianna. Most már helyre van állítva az æquilibrium. Kegyelmedet fogja Andrássy tábornok, a tábornokot fogják a kegyelmed katonái, a labanczokat pedig körül veszik a kurucz csapatok; azokat valószinüleg ostromolják Löffelholz ezredei. Valóságos bellum omnium, contra omnes. (Mindenki harcza, mindenki ellen.) Össze vagyunk kapaszkodva kölcsönösen, mint Mátyás király német vargájának a rókafogta csukája, s egyikünk sem tudja, hogy ki tartja fogva a másikat?

– Asszonyom! kiáltá közbe nyugtalanul Andrássy.

– No no! tábornok úr! csak semmi nyughatatlankodás! Mindenki a maga helyén van. Én is! Hallják önök mind a ketten azt a trombitaszót a bástya utczán? No hát az Korponay János főstrázsamester uramnak az alarm fuvatása a kurucz huszársághoz. Ő kegyelme ott jár a csapatja előtt, s mindjárt itt fog lenni a piaczon egy egész battéria kerekes ágyuval.

Ez a biztatás megnyugtató volt Andrássyra, de nem volt az Blumevitzra nézve.

Annálfogva Blumevitz volt a hetvenkedőbb.

– Az nagyobb veszedelem lesz a kegyelmed férjére nézve, madame, mint én rám nézve. A mi carréenk a kurucz huszárságnak a szeme közé nevet.

– Majd nem fog nevetni, ha Fabriczius vadászcsapatja is beleszól a tréfába, a városháza arkádjai alól. Higyje el kegyelmed, hogy a chance-ok mint a két fél részére teljesen egyenlők. Ijesztgetéssel senkit sem lehet a kályhasutba bekergetni. Azért beszéljenek kegyelmetek egymással okosan és csendesen. Én visszahuzódom szépen.

A két férfi egymásra nézett. Mind a kettő elbámult. Most kezdték csak észrevenni, hogy hová jutottak? Egy közös kelepcze az, a mibe őket valaki belecsalta, s most egyiket a másikkal fogva tartja s az a valaki – a fehér asszony.

– Én azt hiszem, szólt Julianna, egész lelki nyugalommal eregetve le a pisztolya sárkányait, hogy kegyelmetek legczélszerűbben cselekednének, ha most elhatároznák, hogy néhány órai fegyvernyugvást kössenek, mely idő alatt az ellenséges csapatok minden összeütközéstől tartózkodjanak. Ezenben a város tanácsa és a kurucz csapatvezérek értekezhetnének Blumevitz de Trautsohn ezredes úrral a tábornok úr jelenlétében. Remélem, ezredes úr, hogy kegyelmednél készen van a teljhatalom és megbizás a császár nevében?

Trautsohn de Blumevitz különösen csóválta a fejét.

– Kegyelmed mindenről nagyon jól van értesülve asszonyom. Itt van a császári plenipotentia!

S azzal elővonta kebléből a pecsétes levelet.

De nem volt ám az elég, hogy a czifra pergament, a lefityegő ezüst tokú pecséttel együtt elől-hátul megmutogassa a menyecskének, az belülről is akarta azt látni. Olvasni akart. Tudott diákul.

Oda kellett neki adni a kezébe.

Julianna kitárta a sokrét hajtott kutyabőrt és olvasni kezdé: «Nos Josephus primus, divina favente Clementia, etc. etc.»

– De hisz ez a meghatalmazás Löffelholz tábornoknak szól.

– Itt van a generális úr átruházása az én személyemre. Parancsolja kegyelmed, hogy megmutassam?

– Kérem.

Azt is átnézte.

– Rendben van. El van látva a szükséges kautelákkal és authenticatiókkal.

– Kegyelmedben egy diplomata veszett el, asszonyom.

– Talán nem is veszett el. No most jó lesz, ha kegyelmetek közhirré teszik a kötött fegyverszünetet. A tornyokban ugyancsak kezdik félveverni a harangokat.

Az egész város fel volt már ezalatt lármázva.

Dob pörgött, trombita recsegett, harang kongott mindenfelé. Kurucz- és polgárcsapatok tódultak a mellékutczákon a piaczra.

– Jó lesz, ha megmutatjuk magunkat az ablakban a hiveinknek, indítványozá Trautsohn ezredes Andrássynak.

– Nem bánom

S azzal mind a ketten kiálltak az ablakba egymás mellé.

Az ég már pitymallani kezdett, a piaczon levő férfiak megláthatták a két ellenséges vezért egymás oldalán állva.

– Két órai fegyverszünet van! kiálták azok onnan felülről magyarul és németül, kiki a maga hiveinek. A császáriak, a kik közvetlen a főhadiparancsnokság háza előtt álltak, meg is értették azt, de a városház táján csoportosuló kuruczok és polgárok a nagy zsivajban úgy látszik, hogy nem hallották meg elég világosan.

– Tűzzék ki kegyelmetek a parlamentair zászlót! mondá Julianna az uraknak.

Az legjobb lesz, a fehér zászlót kitűzni az ablakba. De hol van ilyen? Azt Andrássy nem tartogatja készen.

– Itt van az én fejkendőm! mondá Julianna, leoldva a fejét beburkoló patyolatot; a mit aztán egy kopjára szúrva, kidugnak az ablak rostélyán. Az a körül himzett patyolat fejkendő libeg-lobog a reggeli szellőben, békességet intve a háborgó feleknek.

A fehér zászlónak rögtön észrevehető lesz a hatása. A városháznál ott van Alauda főbiró uram, a ki az összecsődülő fegyveres polgároknak megmagyarázza, hogy a generális ablakából lengő fehér zászló fegyverszünetet jelent; aztán minden ellenségeskedés függesztessék föl addig, a míg azt be nem vonják.

XIX. FEJEZET. MIKOR A TŰZ ÉS VÍZ EGYEZKEDIK, S A KI A KETTŐ KÖZÉ ODASZORUL.

Mikor a két vezér, a zászlónyelet közös tudománynyal odakötözvén az ablakrácshoz, e munka után visszafordult, már nem találta a fehér asszonyt a szobában; a rejteknyilás táblázata ismét a helyére volt tolva.

Hanem az asztalra dobva hevert egy nyitott levél, a melyben csak néhány sor volt irva, olyan titkos irással, a minek csak Andrássy birta a kulcsát. Julianna levele volt az, a mit most tehetett oda. Andrássynak se kedve, se ideje nem volt ennek a cryptographiáját kihüvelyezgetni szemenkint, összehajtotta a levelet, s a keblébe dugta.

S aztán fanyar képpel mondá Trautsohnnak:

– Kegyelmed most többet tudott meg, mint a mennyire szüksége van.

– Lovagi parolámat adom rá, felelt Blumevitz, hogy el fogom felejteni, a mit megtudnom nem volt szükséges állami tekintetekből, mihelyt a házból kilépek. Hanem már most viszonzásul én is kérek valamit. Kegyelmed se tudjon arról semmit, hogy itt a háta mögött van egy rejtekajtó, a melyen keresztül a kinnlevő világgal érintkezésbe jöhet. Én sem tudok róla, kegyelmed se tudjon róla.

– Jól van.

– És akkor aztán, egyenlők lévén mindkettőnkre nézve a kényszerítő körülmények, kezdjünk az alkudozáshoz, úgy, mint két hadvezér, a kinek a hadserege szemközt áll csatavonalban.

Andrássy inte a vendégének, hogy üljön le, s azzal helyet foglaltak a patkóalakú kereveten, az asztal mellett, egymással szemben; a kardját mind a kettő a szegletbe támasztva. Kalamárist és papirost húztak maguk közé.

– Nekem nem kell sok irkafirka; vágott elé Andrássy.

A feltételeimet ismerik már kegyelmetek; Czelder Orbán megmutatta.

– Ismerjük igenis. De kegyelmed át fogja azt látni, hogy ezek a feltételek nem olyanok, a minőket egy békére hajlandó vezér szokott ajánlani a másiknak; hanem olyan természetűek, a minőket nyers visszautasítás helyett, lovagias udvariasságból számlál elő hosszú sorban egy olyan hadvezető, a ki a végtelenig akarja vinni az ellenségeskedést.

– Azt nem mondtam, hogy így akarom, de ha kényszerítenek rá, megteszem.

– Arra hogy fenyegetését beváltsa kegyelmed, nem kényszeríti senki; arra, hogy megmásítsa, igen sokan. Nem azt akarom kétségbevonni, hogy ma és e helyett még csinálhat kegyelmed egy vérfürdőt, melyben mi betolakodott császáriak mind itt veszünk. Ismerve a kuruczok vitézségét, s a lőcsei polgárok kemény természetét, semmit sem tartok lehetetlennek. Czelder Orbán, Korponay, Fabriczius még ott kinn vannak, s ha a helyett a fehér kendő helyett, azt a másik piros nyakbavetőt találja kitűzni kegyelmed a kopja hegyére, itt nagy siciliai vecsernye következhetik. De hát mi lesz eztán? Ki nyer vele? Kegyelmetek a nyár óta be vannak zárva Lőcse város falai közé, nem tudják mi történik a külvilágban?

– Mindenkor tudtunk értesülést szerezni.

– Hamis forrásokból. Az egész nemzeti háboru végét járja. Magyarország kilencz tizedrésze már meghódolt a koronás királynak, s a többi, látva azt, hogy a meghódoltak kegyelemmel lettek fogadva, erősen rágja a szijat. Kassa alkudozik, s Károlyi Sándornak egyik követe a másikat éri a nádornál, a békeföltételek fölött alkudozva. Rákóczy Ferencz fejedelem maga már kiment Lengyelországba, s a mi reménye maradt a háboru folytatására, azt most már csak az orosz czárban birja. Hát inkább akarnak a Péter czár hűségére térni a magyarok, mint a koronás királyukéra?

– Erre határozottan azt felelem, hogy «nem!» De a magyar király tanácsosai már annyiszor megszegték a hűséget a magyar nemzet irányában, hogy a míg a kezeiket egy erős kötéssel meg nem kötik, addig a fegyvert le nem teszszük a kezünkből, sem én, sem más.

– Hogy kegyelmed nem teszi le, azt elhiszem, de hogy más nem teszi-e le? abban erősen tamáskodom.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt, hogy minden szentnek maga felé hajol a keze; hát még azoknak a szenteknek, a kik egy hajótörött roncsról menekűlnek a partra? Bizony nem nézik, hogy milyen annak a rúdnak a vége, a mit eléjük nyujt valaki?

– Én pedig inkább a vizbe fulladok, mint hogy egy rúdnak a végét megfogjam, a melyik piszkos.

– De mikor nem piszkos, hanem aranyos. Nézzen ide kegyelmed. Itt van kegyelmed számára a császár-király által aláirt és megpecsételt diploma, mely kegyelmednek és egész familiájának, mind a négy testvérének elkobzott birtokait visszaadja.

– Azok még nincsenek elkobozva. Még áll Krasznahorka vára.

– Áll, és a kegyelmed bátyja által jól van védelmezve. Ott van a felesége is, a két kis gyermekével. Heister épen odaindult, azt ostrom alá venni. Kegyelmed öcscse, a barátból lett dervisgenerális, védelmezni fogja a sziklafészket a legutolsó emberig, s a császári vezér csak a romokat fogja megkapni, s nem lesz szüksége eltemetni a kegyelmed fiacskáit és feleségét, a kövek elvégzik azt maguktól. Vagy kegyelmed nem sokat törődik ezzel?

S hogy még maróbb, szivetetőbb legyen a czélzás, Blumevitz oda kopogtatott a mutatóujja bütykével arra a bizonyos mozgó faltáblára.

Andrássy felháborodottan ugrott fel helyéről, odafutott az ablakhoz s kibámult a világba.

A téli hideg lég elvette homloka forróságát: visszatért s újra helyet foglalt Blumevitzczel szemben.

– Eltértünk a tárgytól. Az ezredes úr kapitulationalis feltételeket akart hallani. Én rájuk utaltam. Mondja meg, mi kifogása van ellenük?

– Csak némely pont ellen. Az egyik például az, hogy a kik a kurucz helyőrségből a király hűségére nem akarnak felesküdni, azok a tört résen át lobogó zászlóval és trombitaszóval vonulhassanak el a császári seregek között.

– S ezt nem akarják kegyelmetek elfogadni?

– Igenis, azt kivánjuk, hogy a ki nem akar a király hűségére felesküdni, legalább arra tegyen le esküt, hogy a császári seregek ellen többé harczolni nem fog.

– Ebbe az én alvezéreim soha sem fognak beleegyezni.

– Ha ez kegyelmed részéről illusio, akkor nem siethetek eléggé annak a lerontásával. Két ember kivételével, vagy talán hároméval, valamennyi kurucz tiszt mind számít arra, hogy előléptetéssel jöhet át a császári seregbe. Az egyik a hajthatatlan Czelder Orbán, hanem ez meg abban csalatkozik, hogy a német hajduinak hűségére számít. Azoknak egyrésze el fogja őt hagyni; ha kenyértörésre kerül a dolog. A polgárőrségnek is nagy része kész a békekötésre; csak egy kis kényszerítést találjon támasztékul. A patriciusok legnagyobb része Alaudával tart; az pedig régóta a mi emberünk. A kire legbiztosabban számíthatna kegyelmed, az Korponay János. Ennek igazán nagyon sok oka van arra, hogy kegyelmedhez hűséges legyen.

Andrássy iparkodott közönyös arczot mutatni erre a nagyon is éles sarcasmusra.

– Hanem ennek a csapatja merő lovasság. Annak utczai harczban alig lehet valami hasznát venni. Kitörésre jó, várvédelemre semmi. Végezetül itt van kegyelmednek a tüzérsége. Erről el kell ismernem, hogy kitünő, sőt a császáriaknál elébb való.

– No hát!

– Csak egy hibája van. Az, hogy egészen idegen. A tüzérség főparancsnoka Du Prés de Belleville lovag egy ismeretes bonvivant, a ki egy szerencsés légyottért szívesen szolgáltat cserébe egy szerencsétlen csatát. A kurucztüzérség nem számít többé semmit. Már tegnap az éjjeli harcznál vehette észre kegyelmed, hogy a sánczágyúk nekünk, az ostromló seregnek, semmi kárt nem okoztak. A golyók mind a fejünk felett repültek el, a gránátok mind a földbe furódva pattantak szét. Az arkoláj mestersége olyan furfangos tudomány, mely mellett az, a kire a kezelés van bizva, naphosszant puffogathat az ágyúval, a nélkül, hogy az ellenfélnek egy hajszálát meggörbítené. De hogy tökéletesen meggyőzzem kegyelmedet a felől, hogy Du Prés de Belleville lovagra nem számíthat, kérem, tekintse végig ezt az okiratot, a mit Löffelholz tábornok küldött általam a lovag számára.

Andrássy István nagy meglepetéssel olvasá az átadott levélből a császári tábornoknak azon rendeletét, miszerint azon esetre, ha a capitulatio ő vele, a főparancsnokkal, nem sikerül, Du Prés de Belleville lovag bízatik meg Lőcse város főparancsnokságával s e hivatalból származó minden teendőkkel.

Felugrott a helyéről, mintha valahová akarna menni.

A bezárt ajtó figyelmezteté rá, hogy itt van a világ bedeszkázott határa.

Jobb lesz leülni az előbbeni helyre.

Tompa, siket hangon dörmögé:

– Mindegy! Ha az egész világ hűtelen lesz is Rákóczyhoz, én nem szakadhatok el tőle.

Blumevitz bizalmasan tevé a kezét Andrássy karjára.

– Vitézlő uram! Senki sem kételkedik abban, hogy kegyelmességed, a míg a harczi actio állott, a legfényesebben bebizonyította, nekünk császáriaknak elég érzékenyen eső hősi tetteivel sérthetlen hűségét, mind a nemzeti fejedelem, mind annak a követői iránt. A Győrvár alatt eltemetett négyezer császári harczos porladozó csontja hirdeti, míg a világ világ lesz, hogy olyan mély sebet nem ütött senki a kétfejű sas oldalán, mint Andrássy István kardja. Ha fővezérré tették volna kegyelmedet Bercsényi helyébe, aligha dicsekednénk mai nap a trencséni diadallal, s a romhányi kiszabadulással; ha kegyelmed vezette volna Érsekujvár védelmét, aligha lobognának mai nap a zászlóink a bevehetetlen erősség ormán.

– Nem vagyok érdemes a magasztalásokra.

– Nem végeztem még be!… De kegyelmed, belül a szivében soha sem volt meggyőződés szerinti hive sem a fejedelmének, sem a felekezetének.

– Ez merész állítás.

– Bizonyítványom van rá. Vajjon az a karrikaturagyűjtemény, a mit kegyelmed évek óta szaporított, élő, látható alakban fejezve ki a véleményét a kurucz vezérek felől, nem fenhangon hirdeti-e ennek a titkát?

Andrássy felpattant a helyéről.

– Micsoda karrikaturagyűjteményről beszél, obester úr?

– Hát biz ez egy képeskönyv, a mi az én birtokomban van, mint a feleségemnek, Fabriczius Krisztinának eddigelé egyetlen hozománya.

No most még egy holdvilággal több gyulladt ki Andrássy kétségeinek firmamentumán. Megtudta, hogy hová lett az arczképalbuma.

Ezáltal aztán kezdett Juliannával még nagyobb ismeretségbe jutni.

Trautsohn de Blumevitz a füle mögé simogatta az allonge-parokája fürtjeit s gyönyörködött a szavai hatásában, a mit Andrássy arczáról leolvasott.

– Ha nem vetne elég fényt a kegyelmed belső világára az a kép, melynek hátulján a fejedelem van lerajzolva, térdei közt a magyar koronával, háta mögött Péter czárral (egy sokat mondó allegoria!) hát teljes világítást adna hozzá az a másik, a melyiknek az egyik lapján Lipót császár van lerajzolva, kegyelmed saját manupropriájával, míg ugyanannak a hátlapja egészen üresen van hagyva. Amaz a kiméletlen megbirálás: ez a feltétlen hódolat.

Andrássy István kötözve érezte a kezét. Hiszen nem mondhatá meg, hogy azoknak a képeknek a torzított fintorait nem ő rajzolta, hanem ez a dæmoni asszony! Magának kellett megtartani az érdemet.

Talán az már akkor számított arra, mikor könnyű tollhegygyel odakarczolta ezeket a gunyoros vázlatokat.

– Kegyelmed szive szerint elitéli azt az egész tábort, a melylyel eddig együtt küzdött, folytatá diadalmas előérzettel a császári főtiszt. Nagy bohóság volna a látszatért feláldozni az igaz érzést. Az árulókat, a kik meg hagyják magukat venni pénzért, mindenütt megvetik, s ha kifizették, eldobják; de az olyan pártvezért, a kit a hivek táborába igazi, szivben gyökerező meggyőződés vezérel át: azt meg tudják becsülni és megtaláljak a számára való helyet.

Andrássynak a veleszületett büszkeség egy daczos választ diktált erre; de Blumevitz megakadályozta benne:

– Mielőtt válaszolna kegyelmed, egy esetre figyelmeztetem. Ez a Forgách Simon tábornoké. Mikor még az öreg Lipót király élt az ifju József király azzal a megbizással küldé őt Rákóczy Ferencz táborába, hogy ismertesse meg a fejedelemmel az ifju király jó szándékait Magyarország iránt, s aztán hozzon létre egy üdvös egyetértést József és Rákóczy között. Forgách Simon elejté ezt a rábizott szerepet, s a helyett, hogy szolgálta volna József királyt és Rákóczy Ferencz fejedelmet egyformán jól, szolgálta mind a kettőt egyformán rosszul és saját nagyzását helyezte a közbéke fölé. És e miatt elveszté a játékát mind a két oldalon. Itt Rákóczy vetteté őt fogságra, amott a király számüzte. Vegyen tanuságot kegyelmed a példájából. Ellentmondó szívvel szolgálni nem lehet. Mást érezni, mást mondani, mást tenni, annyi mint maga magát megsemmisíteni.

Andrássy felállt a helyéről s nyugodtan, hidegen mondá:

– Jól van. Hivassuk ide a sereg tiszteit, hivassuk ide a város előljáróit: határozzanak azok lelkük szerint, én egy szóval sem fogom őket kényszeríteni.

Blumevitz erre fölnyitá a szoba ajtaját s a kornétásához néhány szót intézett halk hangon.

– Vezesd őket ide.

Azután visszatért Andrássyhoz a padmalyos szobába.

– A míg a meghivottak előjönnek – monda neki – nem olvassa el kegyelmed azt a levelet, a mit az asztalán kapott?

– Igaz! Majd elfeledtem ezt.

Büszkeség volt ez tőle, vagy háládatlanság?

Elővette az összegyürt levelet s kisimítva a tenyerével, maga elé helyezé. S aztán kezébe véve a tollat, a sorok alá irta a betüket, a miket a titkos irás kulcsával kihüvelyezett.

Ez a sor jött ki belőle:

«Ne felejtkezzék meg kegyelmed a fiamról!»

Andrássy könnyedén vállat vont, – s aztán odadobta az egész megfejtett irást Blumevitz elé.

Az is beletekintett s rábólintott a fejével.

– Ahán! Ismerem én ezt. – Csatoljuk a többi acták közé.

– A hogy tetszik.

Aztán egyet köszörült a torkán a tábornok s azt mondá, mintegy magának beszélve:

– Nem szeret ez az asszony senkit a világon, csak egyedül a fiát!

– Szeret biz az egyebet is, mondá rá Blumevitz. Hanem ez az ő diplomatiájának az alapgondolata. Ez a kis ártatlan fiucska. – Én egészen meg tudom fejteni az ő charádáit. Nemde az a kivánsága az úrasszonynak, hogy a császár ruházza át a kis fiára azt a donatiót, a mivel Rákóczy Ferencz fejedelem Korponay Jánost, számos érdemeiért megjutalmazta: helyezze be az Ocskaytól elkobzott stropkói uradalomba.

– Igen. És hogy adjon a fiának bárói czímet.

– Mindezt kivánhatta volna Korponayné a férje számára is, ha egy dolog felől bizonyos lett volna.

– Értem. A felől, hogy a király fog-e logikát találni abban, hogy a mi érdemekért Korponay János Rákóczytól donátiót kapott, ugyanazokért őt abban megerősítse.

– Nem ez az ok. Ott vannak helyettük az asszony érdemei, s mondhatom kegyelmednek, hogy azok igen nyomatékosak. Azért kivánja a királyi adományozást Korponayné a kis fia, és nem a férje számára, mert bizonyosan tudja, hogy a férje vissza fogná azt utasítani.

Andrássy megdöbbent.

– Azt hiszi óbester úr?

– Úgy ismerem ezt az embert. Fanatikus egy koponya. Ez nem fogja aláirni a capitulatiót, hanem vagy keresztül tör a hadvonalainkon, vagy összekaszaboltatja magát. – Ezért Korponayné jó eleve elszökteté a városból a kis fiát a hopmesterével, hogy az apa el ne vihesse azt magával.

– Mikor történt ez?

– A robbanás éjszakáját megelőző reggel.

Andrássy mindig magasabb helyről kezdte látni ez asszony lényének láthatárát.

Ezalatt megérkeztek nagy kardcsörtetéssel a kurucztisztek s sűrű talpzsurolással a városi deputatio.

A kurucztisztek ugyanazok voltak, a kik a vegyes törvényszéknél ülnököltek, a tanácsbelieket Alauda vezette. Nem volt itt Czelder Orbán, Korponay János, Duprés De Belleville lovag; s a tanácsbeliek közül hiányzott De Hortis.

Az első félórai értekezésnek az lett az eredménye, hogy mindakét fél meghosszabbította a fegyvernyugvást déli tizenkét óráig. Ezt azután kihirdették dobszó mellett a piaczon. Andrássy tábornok és Trautsohn de Blumevitz ezredes nevében. Mire aztán a császári katonaság kényelembe tette magát, őrtüzeket gyújtott a piaczon; a mihez elég anyagot talált De Hortis háza előtt. Ez az egy polgár nemes fogadta meg Fabriczius parancsolatát, hogy a háza tetejét rögtön leszedesse: zsindely, lécz halomban hevert már a földön. Jó tüzelőszer a cserepároknak.