Part 12

XVII. FEJEZET. A FÖLDALATTI UT.

Ezt az egész történetet pedig csupa mesemondásnak hiszi az ember, a míg, mint hitetlen Tamás, minden lyukba bele nem dugta az ujját. Magam sem tudtam elképzelni, a míg Lőcse városa régiségeit és zegzugait össze-vissza nem bujkáltam, hogy mi módon történhetett volna meg az, hogy egy asszony eláruljon egy várost? Egy kerített várost, a mit egy egész kurucz sereg tart megszállva, a minek a polgárai maguk is harczedzett férfiak, hüséges fejedelempártiak; vezetőik pedig derék, tűzpróbákon keresztül ment hazafiak és koszoruzott hősök! És különösen, hogy hajthatta volna végre egy nő az árulást ott, azon a ponton, a hol az alakja meg van örökítve a kis kapura festve, a mint fehér éji pongyolában, vállára vetve skarlát palástja, jobb kezével hivogatólag int, míg baljával a kulcsot tolja az ajtó zárába, és hozzá oly csalfán mosolyog? Hogy történhetett ez? Hisz az a kis ajtó, mely a fölötte levő bástyatoronyba vezet, a nagy vizárokra nyilik. S ha csak viz volna az árokban, azt mondhatnók, át lehetett rajta uszni; de az be volt fagyva, tél derekán, s éjszakára a viz felét mindig leereszték a zsilipen, s a légben maradt jég menten beszakad, a mint rálépnek. Ez árok fölött át nem jöhettek a császári csapatok. És még hozzá úgy, hogy észre ne vegye senki.

A história azt mondja, hogy így történt: – s azzal ott hagy bennünket a sötétben.

Jövel archaeologia, hozd el a kutató lámpást.

Lőcse városának maig is fennálló bástyatornyos falait csak félkörben szegélyezi a mesterséges vizárok, a másik oldala már meredek hegyoldalban harántul alá a Luts patakig.

Ez a hegyi folyamocska olyan mély mederben halad el a város alatt, hogy annak a vizét nemcsak hogy a vizárokba nem lehetett felvezetni, hanem ostrom idején egyátalán nem lehetett még itatásra se használni, mert a megszálló ellenség azt a stratagémát követte, hogy félmértföldnyivel feljebb nagy zsilippel elzárta a patakot, s a nappali órákban elfogta a várostól a vizet. Éjjel pedig felnyitotta a zsilipet, s akkor meg olyan veszedelmes rohammal özönlött alá az összegyüjtött viz, hogy boldog volt, a ki elmenekülhetett előle.

A sánczárok kitöltésére való vizet az Ignácz-kútból vezették oda. Ezt a kutat úgy hitták, hogy «Durst». Azért hitták így, mert ha ivott belőle valaki, akkor lett csak igazán szomjas. A viz sós volt, meg keserü. Ezért nem is igen erőlködött annak elfoglalásáért a megszálló sereg soha. A városbeliek ezt a vizet ivásra nem használhatták.

Ellenben volt nekik a városház udvarán egy szép csorgó kútjuk, a honnan bőségesen elláthatta magát az egész város ivóvizzel, ha az ellenség a Luts patakot elfogta.

Ez a kút volt a város védelmének létföltétele.

De honnan jött a viz ebbe a folyton csurgó kútba, mely legnagyobb szárazság idején sem fogyott ki soha?

Ez a kérdés volt az, a mire nem tudta senki a feleletet, csak a Fabriczius család ivadékai.

Még a XIV. században szerzette ezt első Fabriczius János. (Az elsőszülöttek mind Jánosok voltak; Keresztelő János, Aranyszáju János, Fejetlen János stb.)

A legenda szerint egy földönvándorló angyal, a tudósok szerint egy németországi ezermester találta meg a Scheibe-hegyen, a «Wünschelruthe» segélyével azt a földalatti rejtőző forrást, melynek friss vize elég egy egész város szomjának eloltására.

Ekkor I. Fabriczius János, a gazdag levantekereskedő a távol Olaszországból hozatott ahhozértő hevéreket, a kik a föld alatt tudnak rejtek utakat, folyosókat ásni nagy messzeségekre. Ezekkel készítteté el azt a titkos vizvezetőt, a mi a Scheibe-hegy ismeretlen forrásától a városház udvaráig vezet.

Senki a helybeli lakosok közül arról tudomással nem birt, hogy mit és mi irányban ásnak, vájnak ott a föld alatt? Csak mikor az ugrókút készen volt, akkor hitta oda az előljárókat Fabriczius, a márványmedenczéhez, melynek széléről bőven omlott alá a kristálytiszta forrásviz.

Az olasz munkások ismét hazamentek az Alpeseik közé s a vizvezeték alagútjának titka a Fabricziusok féltett hagyománya maradt, a mit soha férfi el nem árult, asszony meg nem tudott.

Csak az utolsó Fabriczius János, ki a család egyenes férfiágát bezárta, közölte azt a leányával, egyetlen örökösével, kit fiusított, neve és vagyona hagyományosává tett, de azon feltétel alatt, hogy idegenhez nem fog férjhez menni.

A vizvezeték alagútjának a várossal közlekedő aknalejárása; a Fabricziusok birtokát képező Thurzó házban volt.

Ezt a csodálatos épitészetü, a homlokzatán czifra bálványokkal végig rakott házat nem azért hitták ezen a néven, mintha a Thurzó családé lett volna, hanem azért, mert a Thurzók, mikor Lőcsén hatalmas urak voltak, ennek a háznak a piaczi homlokrészét lakták. (Még akkor Lőcse statutumai megtiltották bármiféle magyar nemes urnak, hogy városukban saját házzal birjon; szerették ha ott lakott, de házat nem adtak neki.)

E ház vastag falában a konyha kürtői és kandallói által elfedve lehetett az a titkos lejárat, mely a közlekedést fentartá a város és a patakviz között.

Egy csigalépcső vezetett le az alagúthoz.

Ez alagút csúcsíves boltozatú volt, körül kirakva lapos agyag palakővel.[3]

A földalatti folyosó épen csak olyan magas és széles, hogy egy ember áthaladhat rajta.

Ennek a fenekén voltak lerakva a vizvezeték ólomcsövei.

A hol az alagút a Scheibe-hegy földalatti forrás medenczéjét eléri, ott volt egy gépezet, mely arra szolgált, hogy a külvilággal való összeköttetést megnyissa.

Egy hat öles fenyőfa gerenda volt emeltyüvé átalakítva. Ha az egyik végére egy közönséges emberi alak ránehezedett, a hypomoclion másik szára egy tiz mázsás követ emelt a magasba a föld felszinén, a hová azután egy tölgyfalábtó fokain fel lehetett jutni.

A ki felülről akart az alagútba bejutni, ha ismerete volt arról a kőről, mely az alant fekvő gerendaemeltyü hosszabbik ágával összefügg, a mint arra ráhágott, a forrás nyilását takaró szikla felemelkedett előtte s akkor a lépcsőkön alászállhatott.

Különben az egész körülfekvő táj oly elhagyott vadon volt, a hol nem lakott más, csak az üldözött róka és hiuz, a zárókő zöld az idők mohától, benőve repkénynyel, földi tök szárával. A bozót előtt, mely e domboldalt körülvette, állt egy fogadalmi kereszt, melynek táblájára rémséges művészettel volt kifestve az a szörnyü jelenet, a melyben a gonosz hajdemákok egy utazó lőcsei kereskedőt elevenen megnyúznak. Elég arra, hogy a ki arra téved, duplázott léptekkel elszaladjon onnan, míg emberlakta világot talál.

Ez volt a Fabricziusok vizvezetéki hagyományos titka.

Ezen a rejtek úton tudott Fabriczius János (a Fejevett) lengyel fogságából kimenekülve, a városházáig eljutni, a jezsuita folyosón keresztül, a mi ismét a hajdani Lőcse rejtekteljes cuniculusainak kiegészítő része volt.

S ezen a rejtekúton keresztül menekült ki az üldözött leány: az utolsó Fabriczius ivadék, miután Korponayné a Ketterhäuschenből kiszabadította, – mikor üldözői, saját apjának vezetése alatt, érte jöttek.

Milyen nagy rémnek kellett annak lenni, mely a gyönge, félénk leányt arra birta, hogy a sötét földalatti folyosón keresztül meneküljön, egyedül, oltalom nélkül, ki abba a bozótba, a hol az üldözött hiuz és vadmacska tanyázik!

XVIII. FEJEZET. ÁRULÓ ÉS SZABADÍTÓ. EGY ÉLŐ, AKI HALOTT AKAR LENNI, S EGY HALOTT, AKI FEL AKAR TÁMADNI.

Abban a levélben pedig, a mi azt a kemény természetü embert, Fabricziust olyan egyszerre porig alázta, ugyan semmi rendkivüli nagy dolog nem volt.

A ki azt hiszi, hogy no most mindjárt valami fül nem hallotta esetek kerülnek az asztalra, ugyan hiába fente hozzá a kését.

Csupán csak annyit irt benne Fabricziusnak Löffelholz tábornokné asszonyság, hogy örömmel tudósítja őt, miszerint szeretett leánya, miután – Isten ő szent felsége rendeléséből, – Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel korábban eljegyeztetett, a mai szent napon a bécsi érsek által dispensáltatván a háromszori kihirdetés és hatheti oktatás kötelezettsége alól, a józseffalvai lelkész által az egyedül idvezítő katholikus hitbe befogadtatván, a fentnevezett Blumevitz de Trautsohn Alfréd ezredessel az oltár előtt hitvestársképpen összeköttetett. A levél végén volt egy sor irás magától a boldog menyasszonytól is az édes atyjához, reszkető kézzel megirva, alig olvashatólag.

No ugyan nagy veszedelem.

Ha az ilyen dolog miatt minden családapa hajadonfőtt szaladgálna végig a piaczon!

És Fabriczius János mégis úgy tett.

Meg nem törte szivén a jeget az a gondolat, hogy egyetlen leányát a pellengér-ketreczbe zárják. Télviz idején. Hadd fázzon, hadd dideregjen! Hogy a hóhér ki fogja seprüzni a városból, mint becstelen személyt. Hadd sirjon, hadd sikoltozzon! Hogy a törvényszék árulónak marasztalja el s pallos vágja le a fejét. Hadd guruljon a fej, hadd szökjön fel a vére! Hanem az a gondolat, hogy a leánya pápistává lett, hogy férjhez ment egy labanczhoz! Ez elviselhetetlen volt! Inkább hozták volna eléje a koporsóban. Inkább mondták volna felőle, hogy becstelen ringyó lett belőle, piaczi lábkapczája a kurucz közvitézeknek, mint egy császári ezredes hitvese!

Elesküdni a hitet, a miben apja, anyja nevelte! Elárulni a nemzetét, nemzetségét!

Hazament, a bástya-utcza felé kerülve.

Mikor a Thurzó-ház piaczi homlokzata előtt elhaladt, a mankónak használt pallossal felfenyegetőzött az ablakokra.

A lelke divinálta, hogy ezt a szivére mért csapást amaz asszony odafenn praktikálta ki. Az ő munkája volt ez!

Gördüljön le a feje miatta!

Azok pusztítsák el, a kiket legjobban szeret! Ugy járjon a nyomában az átok, mint az árnyék!

A Thurzó-ház két utczára nyilik, mint Lőcse városában a legtöbb patricziusi palota. A főtérre, a nagy utczára néző része palota, a hátulsó része, mely a szűk sikátorra, a bástya-utczára vezet, gyárépület. Ott van a család rendes lakóháza, ott a raktárak, a műhelyek, s a minden háznál otthonos serfőző konyha, a mi Lőcsének büszkesége, s törvénynyel biztosított privilegiuma. A palotaszerü osztálya a háznak a beszálló magyar főurak számára van fentartva, s ősi pompával felékesítve.

Mikor Fabriczius hazaért a kiskapun keresztül, oda hivatta a lakó szobájába régi hű barátját, háza állandó lakóját, a doctort. Maga lefeküdt az ágyára, öltözötten, a hogy megjött.

– Halott vagyok. Temetésre várok. Mondá az orvosnak, a mint az becsámpázott hozzá mankóival. Ne keress számomra semmi szert a patikádban. Hanem küldj el a seniorhoz, hogy szedje össze a diákokat a kántorral együtt, küldje ide hozzám, hogy énekeljenek el. Te ird meg a halotti bizonyítványt rólam. Csak a dátumot hagyd üresen, vagy ma, vagy holnap. Ha reggel ujra átjösz hozzám, bizony csendes embert fogsz találni a fekhelyemen. Fabriczius meghal, mert meg akar halni!

Erre a categoricus imperativusra nem volt a doctornak mit felelni, visszakotródott a szobájába. S aztán elküldé Fabriczius üzenetét a seniorhoz.

Az énekes diákok nemsokára eljöttek, a kántorukkal együtt s helyet foglalva az ágyon fekvő Fabriczius mellett, elkezdték azt a hosszú szentiványi nótát énekelni, a mely így kezdődik:

«Halld meg lélek, Mert néked beszélek…»

Az élő-halott mozdulatlanul feküdt és hallgatott.

Úgy viselte magát, mint egy igazi halott, csendesen, komolyan és méltóságosan.

Csak egyszer feledte el halott voltát.

A kántor és a diákok beleuntak a hosszú, egyforma zsolozsmába, a sokszor megtelő méhseres kancsó daczára is, kiszáradt tőle a torkuk, azt gondolták, hogy a halottakat is delectálja a változatosság, s más kottát szedve elő a tarsolyaikból, elkezdték zengeni azt a zsolozsmát:

«Dies iræ, dies illa Solvet seclum in favilla!»…

A halott erre türelmetlenül kiáltott fel:

– Hagyjátok abba azt a pápista nótát!

S a diákoknak félbe kellett szakítani a szép dallamos

Jacoponi-hymnust s visszatérni a rideg melancholicus protestans zsolozsmához.

«Gyász sir! sötét kripták!»

A szoba ablaka nyitva volt hagyva, a hogy halottak szobájában szokás.

A gyászdal hallható volt ennélfogva az egész udvaron s a ház minden lakosztályában.

De leginkább az átelleni tornáczokon, a mik a Korponayék kvártélyához tartoztak.

A Juliánna asszony hálószobája ennélfogva a legelső kézből kapta a halotti énekeket.

És ő ezeknél a gyászdaloknál olyan édesdeden tudott aludni. Nem csak aludni, de még mást is elaltatni.

A jó Korponay János aludta ott az igazak álmát, nejének hattyukarjára nyugtatva fejét.

Miatta bizony akár az angyalok énekelhették volna a feltámadás zsoltárát. Az ébrenlét egész való világa nem ér annyit, mint az álom tündérhonában egy pillanat.

Hát még akkor, a mikor van egy bálványkép, a kinek, ha azt mondja az ember: most jer velem a tüneményvilágba! oda is utána megy, s ha megint azt mondja neki, megint térjünk vissza az ébrenlét tündérországába, ismét ott találja maga mellett. Sem itt, sem ott el nem hagyja. Azt sem tudja már, mikor volt ébren, mikor álmodott? Csak azt tudja, hogy mindkettőben idvezült volt.

Ki irigyelné az igazak álmait?

Osztozott biz abban az egész város.

A mint hire futamodott Fabriczius esetének, hogy a főbirón újra kitört az őrültség, hogy egyszerre csak kapta magát, sirni kezdett az elnöki székben, hogy aztán lerakta a birói süveget, palástot, pálczát, lemondott a biróságról, hogy ott hagyta a tanácstermet, vegyes biróságot, süveg nélkül ment haza, az egész úton az öklével és a kardtokjával hadonázva, hogy otthon lefeküdt, a kántort hivatta, s most énekeltet maga fölött halotti zsolozsmákat, hát azt bizony mind tökéletes bolondságnak vette mindenki.

Azonnal előhozták Alauda uramat, a jégbehütött birót, beültették az elnöki székbe, ő aztán kimondta a végzést, hogy minden ember ártatlan! a mult éjszakai szerencsétlenség Isten akarata volt, ő szent felségével pedig ki pöröl?

Azután egy füst alatt a Fabriczius drákói rendeleteit is visszavonta Alauda uram: szabad a mai diadal örömére nagyokat enni, inni, sőt tánczolni is; a házfödelek leszedéséről pedig szó se legyen. Holnap megint nap, és azután «Isten tudja, hogy lesz, mint lesz?»

Fel is használta apraja nagyja a megadott engedelmet s volt hegyen-völgyön lakodalom az egész városban. Kiterjedt a polgárság gondja még a bástyatornyokban őrt álló csapatokra is, azok is torkig lakhattak minden jóval, megvívátozván a bőkezű birót, a vitéz generalist, s a derék Czelder Orbánt, a ki csakugyan kiosztotta a hajdui között a németektől elnyert kemény tallérokat. A városi zenekar sorrajárta Czapfenstreich után a notabilitások lakásait s az ablakaik alatt serenadeot adott. Jutott belőle Korponayéknak is, a miből ők azonban nem sokat hallának, aluván a legbelső szobákban, s egyéb okaik is lévén az oda nem hallgatásra.

Éjfél után pedig minden ember ment a maga vaczkába aludni, s fél óra mulva olyan mély csendesség volt Lőcse falai közt, hogy azt még a bakter kiáltása sem szakította meg.

A hó is elkezdett esni; mintha dunnákat ráznának ki odafenn a fellegekben; reggelre ki nem lehet majd jönni a házak ajtain, olyan magas lesz a hóesés.

Az egész város nem aludt az elmult egész éjszaka: ma kipótolta minden ember. Még a Herman-ház ablakai sem voltak kivilágítva, annak a bizonyságául, hogy a tiszt urak sem maradtak fenn mai napság a landsknechtet gyakorolni.

De egy embernek mégis ébren kellett maradni – hivatalból, s ez volt az Andrássy tábornok szállása előtt felállított strázsa.

Ennek sem tetszett, hogy a hó a szeme pilláira ragad, behúzta magát a faköpönyegbe. A szél azonban egyenesen az őrkunykócskába fujta be a havat. Ez ellen pedig azt a furfangot találta ki a leleményes hajdú, hogy a hátát fordította kifelé, a subagallérjával természetes bástyát képezve a hóförmeteg ellen. Így szokott a katona megfagyni az őrálláson.

Éjfél után két óra tájon Korponay János felriadt az álmából.

– Nem hallasz valami dobajt a föld alatt? suttogá nejéhez.

– A patkányok nyugtalankodnak, mondá az, s egy csók lezárta az álomterhelt szempillákat megint. Aludjál báránykám.

Hiszen igaz is volt, hogy a patkányok nyugtalankodtak, jobban, mint máskor; hanem ebben a szegény patkányok nem voltak hibásak; ellenben valószinüleg az volt az oka a szokatlan mozgalomnak, hogy az ő csendes birodalmukon keresztül már két óra óta egy szakadatlan sora a fegyveres embereknek tapossa egymás sarkát. Ezek a császári muskétások, a kik a Scheibe hegyi rejtett forrás szádán leszállva, a mélyen alvó városba a Fabriczius alagútján át belopóznak.

A Thurzó-ház barokknál is bizarabb építkezésű csoda valami. Ennek nincs olyan szép magas teteje, mint a többieknek, a miknek mázos zsindelyei tarka betükkel viselik a renovatió évszámát s a miknek esőöntő csatornái két ölnyire rugnak ki, sárkány és delphin alakokban végződve; hanem a felmagasló falpárkányon keresztül, a belső bádogtetőről az eső és hóvizet egy a falba épitett rézcsatorna vezeti le, ennek a csatornának van mintegy ölnyi magasban egy vasajtaja, a mit soha senki nyitva nem látott, egyszínüre szokott az meszelve lenni a többi fallal. Tehát ez volt a rejtekajtó, a melyen keresztül a vizvezeték alagútjából a városba lehetett jutni.

Ez a titok volt az, a mit a császáriaknak elárult valaki.

Ha Fabricziusnak az agyát úgy meg nem zavarta volna annak a leánynak a nagy esete; ha csak egy csepp józan észt és logikát tartott volna meg magának ama levél olvasása után, hát akkor a helyett, hogy lefeküdjék a castrum dolorisra, s énekeltesse maga fölött a sörivó diákokkal a canticumokat, az lett volna inkább a feladata, hogy odaálljon a pallosával ahhoz a vasajtóhoz a háza végében, s a mint egy fej kidugja magát rajta, üsse le egy csapással, s reggelre rakjon belőlük szép nagy pyramist az utcza közepén, tetejébe koronának a kedves veje, Blumevitz ezredesnek a tollas kalapját.

Azonban hát máskép történt. Fabriczius nagy keserűségében elvesztette az eszét, s így eshetett meg, hogy reggel négy órakor egy egész császári ezred állt négyszögbe rendezve a lőcsei piacz közepén.

Ez volt a Türkheim ezred, melynek Blumevitz de Trautsohn volt a parancsnoka.

A császári ezredes azonnal megszállta a kapukat, s az összekötő utczák szegleteit.

S még mindig nem vette észre senki, hogy benn a városban az ellenség.

Azt az őrjáratot, mely az Andrássy kapuja előtt álló őrt felváltani jött: mielőtt egyet kiálthatott volna, elnyomták és némává tették.

Akkor aztán a mindig nyitott kapun maga Trautsohn tizenkét muskétást véve maga mellé, felment a tábornok szállására.

Az őrszobában, more patrio, aludt a kurucz őrség.

A pitvarban, a tornáczban horkolt minden ember.

Trautsohn egész a tábornok hálószobájáig mehetett, a nélkül, hogy valaki csak meg is szólította volna, hogy kit keres.

Andrássy mindig teljesen felöltözötten szokott aludni egy medvebőr bundával betakarózva.

A mint az ajtaját nyikorogni hallotta, hirtelen felugrott (éber alvó volt) s a mint a nyitott ajtón belépett a szobájába Blumevitz, s annak a háta mögött a muskétások sisaktaréjai és puskái megvillantak: Andrássy egy szökéssel a kerevete mögötti fülkében termett, a hol a kardja volt felakasztva a tigrisbőr kaczagány fölé, s percz mulva kivont karddal állt látogatójával szemben.

– Micsoda gyalázatos árulás ez? kiáltá szilaj haraggal.

– Hasztalan minden ellenállás, generális úr; szólt Blumevitz, kitárva az ablakszárnyakat. Tekintsen ön ki! Az egész ezredem itt áll a piaczon. Ön a kezemben van: kényre kegyre!

– Még nem. Hallja az úr! Kiálta Andrássy s a függöny mögött rejlő harangkötelet megrántva, megkondítá a lármaharangot. A vészhangok felverték az alvó várost.

– Azt megtehette excellentiád! mondá Blumevitz hidegvérrel, hogy az alvó őrséget fellármázza; de ez már mind késő. Az utczák el vannak állva; tábornok úr a csapatjaival nem találkozhatik. Innen nincs menekülése.

Andrássynak az jutott eszébe, hogy «van!»

Itt a háta mögött az a deszkafal, a mi egy rugónyomásra félrecsattan; azon kiugorhatik, s míg a megrohanói a visszaugró zártalan ajtót betörik, az alatt a hátulsó kapun kimenekülhet a bástyára, a katonái közé.

De közbeesik valami. Egy nőnek a hálószobája.

S abban a szobában annak a nőnek a férje is ott van.

Szabad-e prédára dobni ennek a nőnek a hirét, nevét, azért, hogy ő megmeneküljön? Szabad-e Korponay János előtt felfedezni, hogy a két háznak egy közös sikátora van; a honnan egyikből a másikba átjárnak?

Egy nemes embernek minden törvényt meg lehet szegni, csak a lovagiasság parancsait nem.

Élete, saját hírneve, Lőcse városa elveszhet; de annak az asszonynak, a ki oda dobta az ölébe a becsületét, megőrzi a becsületét.

Nem fog menekülni a sikátoron keresztül.

– No hát jöjjetek értem! Ha meg akartok fogni! Kiálta Andrássy, neki vetve a hátát annak a faltáblának, mely a menekülésre kinálkozó utat eltakarta. Élve nem kap meg egy Andrássyt, ha ezer labancz jön is reá!

– Már hiszen azért nem szükség excellentiádnak engemet összelabanczozni. Hiszen mi hagyunk magunkkal beszélni.

– Nekem csak a kardom beszél.

A lármaharang kondulására felriadt Korponay János.

– Mi az? kiáltá.

Juliánna hallotta már a heves kiabálást a két vékony válaszfalon keresztül, a mit a tükör és a deszkatábla képezett. S tudta, hogy mi az?

Meg volt riadva.

Mitől ijedt meg?

Attól-e, hogy a meglepett Andrássy a közös titkukat képező rejtekajtót fel fogja használni a menekülésre? s hogy ezzel őt semmivé teszi?

Vagy talán valakit mást féltett? Más miatt remegett? De ki miatt?

– Siess! kiáltá férjének. Kapd fel a bundádat, fogd a kardod! Árulás van a városban! Fuss a hátulsó kapun ki a bástyákra; trombitáltass a katonáidnak! Ide benn az ellenség.

Korponay ész nélkül ugrott ki az ágyából, öltönyt, csizmát, kardot nyalábra kapva s rohant ki a hátulsó ház folyosójára, útközben kapkodva magára egyet-mást.

Az udvart még nem foglalták el a labanczok. A Thurzó-ház kapuját nem tudták kinyitni.

Korponay keresztül tört az orvos lakásán, feldöntve széket, szekrényt, a mi útjába került, zárt ajtókat a vállával döntve be, ha nem engedtek.

Egyszer csak beesett aztán abba a szobába, a hol Fabriczius feküdt a ravatalon, tréfát csinálva a halálból.

Neki komoly volt a játék; de nem a halálnak. Ő igazán hitte, hogy egy vasakaratú ember meg tud halni magától is, ha nagyon akarja; csak a halál vette ezt tréfára. Hiszen még az álmot sem tudja erőszakolni az ember, hogy jőjjön elő, ha az nem akar megjelenni.

– Fel, Fabriczius! Fel az ágyból! ordíta Korponay, félretaszigálva a kántáló diákokat. Árulás van a városban! Itt a német a piaczon! Fussunk a népeinkhez! Ragadj fegyvert bajtárs! Én rohanok a huszáraimhoz, te siess az őrsereghez a molnártoronyba! Verd fel Czelder Orbánt, a hajdúkaszárnyát. Én hozom az ágyukat! Veressünk alarmot dobbal, trombitával! Nyakunkon a philisteusok!

Azzal a kezében hozott félcsizmáját felrántva a bal lábára, nyakon kapott egy diákot, a kinek a kezében lámpás volt s azt – nyavalyást – tolta maga előtt, hogy világítson neki a házlabyrinthuson keresztül a bástyáig, a hol még nincsen ellenség.

De erre a szóra úgy kiment a halál a szeméből Fabricziusnak, hogy menten felugrott az ágyból.

– Itt a német! Hol a kardom? Ez volt az első kiáltása. Itt a kardom! Hol a német? Ez volt a második. Nem halt még meg Fabriczius! Fölkelek még a sírból is; ha azt mondják: «itt a német!» Kik vagytok itt? Mit bámultok? Kard van az oldalatokon! Rajta fiuk! Azt a zsoltárt: «Erős várunk nekünk az Isten!» Előre! Előre! ölni! ölni! Vérben fürödni! Előre! «Eine feste Burg ist unser Gott!»

S a magas athletai alak, a diáksereg között, pallosát forgatva a feje fölött szilaj tekintettel, úgy tünt fel, mint a germán pogány mondák egyik ősalakja, hozzásimuló gyermekei között, a kik mind előrangatták oldalaikról a kurta diákdákosokat s zsivajogva fogták körül az öreget.

«Eine feste Burg ist unser Gott!» zendíté rá valamennyi.

A viharos zsolozsmát nemsokára elnyelték a sötét sikátorok, s nyomában távoli dobpörgés, trombitarecsegés keletkezett. Korponay János és Fabriczius fellármázta a kurucz őrséget s a polgárkatonaságot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Juliánna kétfelé hallgatózott: a külső zajra, s a szomszédház szobájából áttévedezőre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Andrássy Istvánnak az volt az utolsó szava:

«Nekem csak a kardom beszél!»