Part 11

– Nem kivántam kegyelmetekkel közölni urunknak ezt a szigoru parancsolatját. De az alkalom, a fenyegető veszély kényszerít most reá. Midőn bejutottam ostromlott városunkba, azt találtam, hogy a megszálló ellenséggel alkudozás kezdetett; megtudva azt, hogy az alku pontjait Czelder Orbán vitte át a császári tábornokhoz, meg voltam nyugodva, mert bizton tudom, hogy Czelder Orbán azok közül való, a kik még ha Rákóczy Ferencz maga hütelen lenne is a nemzet és a szabadság ügyéhez, ők még akkor is hűek maradnak hozzá. Az alkupontok jók, mindent biztosínak. De elhihetetlen, hogy azokat a császári plenipotentiarus elfogadja. – És ime a rákövetkező éjjel megszökik a groszscherfeldi toronyból a császári ezredes, a ki a mi Czelder Orbánunkért túszul volt ideküldve. Ugyanakkor elfognak a Thurzó ház előtt egy leányt, a ki éjjel egyedül kóborol, a szigoru tilalom ellenére. Azt a pellengér ketreczbe zárják. S a rákövetkező éjjel felrobban a lőporos torony! arra mintha a földből támadna elő, rögtön itt terem a falaink alatt az ellenség s ostromot kezd. Mialatt a polgárság, és a katonaság e rohamot visszaveri, az alatt felnyitják a ketreczet, s megszöktetik belőle a foglyot. És Czelder Orbán mind ez óráig nem tért vissza. Most vessék össze mindezeket kegyelmetek és mondják meg, nincs-e oka, nem kötelessége-e annak, kit a fejedelem teljhatalmával felruházott, vas kézzel ragadni meg a legelső embert, a kit e dologban tetten kapott?

Erre Andrássy tábornok felkelt a helyéről.

– No hát ragadjon meg kegyelmed engemet a vas kezével. Nem vagyok birótárs, a vádlott mellé állok. Én adtam a kezébe Belleville lovagnak a Ketterhäuschen kulcsait.

Csak így szabadíthatta ki Korponaynét a kelepczéből.

Belleville lovagnak tátva maradt a szája, ennek a váratlan nagylelküségnek nem birta kitalálni az okát. Ez barátságnak sok!

Hanem a mint egy pillantást váltott a tábornokkal, egyszerre világ gyuladt az agyában. Most már ő is kezdett érteni valamit. Hogy mily irányban világosodott a láthatára, ezt lehet gyanítani abból, hogy minden helyes ok és ürügy nélkül Korponay Jánoshoz fordult, a vállára téve a kezét, s azt mondá neki szánakozásteljes hangon:

«Szegény jó barátom».

Ezen meg aztán Korponayt fogta el a csoda. Szentül azt hitte, hogy Belleville lovag gyöngén megbolondult.

Fabriczius éles tekintettel mérte végig a tábornokot s fogai közé harapott szavakkal dörmögé hozzá:

– És miért adta kegyelmed Belleville lovagnak a rábizott kulcsokat?

Andrássy félvállról vette a kérdést.

– No hát ugyan miért? Azért, hogy bocsássa ki onnan a hóban, fagyban agyonkínzott szegény kis leányzót, a kit én nem tudtam olyan hidegvérrel elnézni, hogy megdermedjen, mint kegyelmed innen a városház ablakából, pedig nekem az egész leány, Isten úgy tartson, se ingem, se gallérom.

– És hova lett már most az a leányzó? Ezt kérdezé a főbiró a tábornoktól.

Andrássy boszusan fordította félre a fejét. Tudta ő azt jól, hogy ki lenne képes erre a kérdésre megfelelni? de az a valaki nincs itt és meg sem nevezhető. Most már olyan világos volt előtte, mintha a szemeivel látta volna, hogy Juliánna lopta ki a szobájából ezeket a kulcsokat. Most már arra is rájött, hogy mire való volt neki azt a fogadott bőjtölést szinlelni éjfélig? hanem odáig nem vitte a képzelete ez asszony nyomdokain, hogy ez maga fusson ki a piaczra végrehajtani ezt a vakmerő börtönfeltörést, leányrablást, koczkáztatva azt, hogy ha rajtakapják, magát is odacsukják, vagy ő öl meg valakit. Ezt majd csak később fogja megtudni.

És mivelhogy annak a «kegyes hazugságnak», a mit Juliánna javára elkövetett, a következményeire nem volt készen, annálfogva csak a szemeivel kérdezgette Belleville lovagtól, hogy hát mit tud erről, a mire a lovag ismét hol a szemöldeit, hol a vállait rángatta, hol a tenyereit forgatta fölfelé, némajátékkal felelve, hogy ő sem tudós ebben az egész találós mesében.

– Választ kérek kegyelmedtől! kiáltá kemény hangon Fabriczius.

Andrássy előkelő iróniával tért ki a támadás elől.

– Ha vallatni akar kegyelmed, akkor majd odamegyek a vádlottak helyére.

Ezzel az is el lett volna érve, hogy pár szót sughatott volna Bellevillenek, hogy mondja meg igazán, hova tette azt a leányt onnan a ketreczből.

Hanem Fabriczius merészen keresztül tette előtte a lábát s rárivalt.

– Követelem a választ!

– Követeli kegyelmed? biró uram! mormogá halk hangon a főur, s félvállról tekinte vissza az utját állóra. Ebben a tekintetben már ott volt a titánlázadás dölyfe, mely megvetéssel fordul az egész Olymp és valamennyi istenei felé. Őt, a magyar seregek legfényesebb diadalainak hősét, a felvidék kis királyát, a «Csaba» ivadékot! – keresztbe tett lábbal meri megállítani ez a Flandriából idetévedt jövevény, a kinek az ősapja takács volt. S ennek adott függő pecsétes levelet a fejedelem, hogy teljes hatalmával erőszakolja őt! «Meg ne rugjam ezt a birói széket; meg azt a rozoga fejedelmi trónust». A villámszóró szempár ezt mondta bizonynyal.

De Fabriczius meg egészen vasból volt. S a vas szereti a villámokat magába üttetni.

– Követelem! kiáltá fenhangon. Nem a biró, nem a királyi biztos, hanem az apa követeli vissza a leányát az elszöktetőjétől: – férfi férfitól, – nemes ember nemes embertől, – kardot viselő ember, kardot viselőtől követel elégtételt, megtorlást, igazságot!

S e szóknál Fabriczius egyenes pallosának markolatára tette kezét oly fenyegető arczkifejezéssel, hogy Andrássy István maga is önkénytelenül kapott a kardjához. Közel voltak hozzá, hogy ott rögtön a két elnök kardot rántson egymásra s az egész törvényszék szine előtt összeverekedjék az elszöktetett leányzó miatt.

Szerencsére már akkor is ismeretes volt a drámákban a Deus ex machina. Mikor már ennyire ment a dolog, egy harsány, éles hang recsegett fel az ajtóban.

«Servus humillimus! Domini Spectabiles! Bonæs vesperas pracor!»

Ez pedig olyan ismeretes hang volt, hogy a ki azt meghallotta, rögtön tudta, hogy ki jön a hang után:

Czelder Orbán! Itt a Czelder Orbán!

– No hát itt van a Czelder Orbán!

Ő volt az valóban, a hogy mindnyájan ismerjük.

Egy alak csupa léczekből összerakva, a mik sodronyra mozognak. Minden taglejtése egy geometriai képlet. Mikor beszéd közben actiózik, az ember azt hiszi, hogy hat könyöke van; mikor kiegyenesedik, akkor egy óriás, mikor összekuporodik, egy harmadrésze az emberi termetnek, s ha meg a kezeit felnyujtja, akkor vigyázzanak magukra a csillárok; olyan sovány, hogy fegyverrel el nem lehet találni, de a mellett ő maga úgy oda tud ütni az ellenfelének a fejére, hogy az csak elbámul rajta, hogy érte el?

A hangja pedig olyan éles, hogy neki nincs szüksége a csatában trombitásra, a recsegő, éles szavát a tábor végéig meghallja mindenki. A magyar szót németes accentussal ejti, a szórakását sem szándékozik jobbra változtatni: hanem azért soha sem beszél máskép, csak magyarul. S miután a hyperbolákat nagyon kedveli, előadása a legkomolyabb tárgy fölött is szünetlen derültséget támaszt, a mi őt azonban meg nem zavarja.

És a mellett, a milyen szélmalom alak, épen olyan tökéletes eszményi jellem, a kiben a természet a férfierények mindegyikét túlhajtotta, egész a karrikaturáig. Nevetségig becsületes ember, nevetségig jó hazafi, nevetségig vitéz hős!

Bánthatják ezt a jó barátai, mindazok, a kiket szeret; bajtársak, vezérek, fejedelem, közkatonák: észre se veszi, hogy bántották. Ha nagyon nevetnek rajta, azt hiszi, hogy nagyon szeretik.

Ellenben a kit egyszer befogadott az ő gyülöletébe és haragjába, azt ő előtte semmi purgatorium tisztára nem égeti, még halott porában sem engesztelődik ki iránta.

Mint katonában és hadvezetőben pedig egyesül nála a két szélsőség, a mit a harcztéren erénynek neveznek: az ostromló tüz, s a helytálló hidegvér.

Hányszor állt meg ez a furcsa alakzatu, rossz magyar beszédü német, a maga gyalogosaival a vesztett csatatéren, hogy a szétriadó kurucz hadsereg menekülését fedezze.

Meg is van aztán érte az a jutalma, hogy minden ember szereti, mindenféle nemzet, minden rang és osztály; annyira szeretik, hogy ha a legdühösebb veszekedők közé odalép, s azt mondja nekik: «ugyan ne megveszszetek!» hát elnevetik magukat és kibékülnek.

A mint ő a sok könyökével utat tört magának a drabantok között, azt ölelte nyakon és csókolta pofon, a kit legközelebb talált.

Az pedig épen chevalier de Belleville volt.

De soha még csók embernek olyan jól nem esett, mint Bellevillenek ez a zuzmarás, jégcsapos bajuszszal adott, csontkar öleléssel beléfojtogatott csók az ajakára.

Ezzel tanusítva volt az, hogy Czelder Orbán nem tartja őt ellenséggel czimborázó hazaárulónak; már pedig ennek csak kellene arról valamit tudni, a ki épen most érkezik az ellenség főhadiszállásáról.

Ez az authentikus tanu.

Ő utána pedig Korponayhoz fordult Czelder Orbán, s mintha csak most ismerné meg húsz esztendei távollét után: megragadta a két karját, úgy tartá láttávolba el magától: «Te vagy az? Korponay Jankó. Hiszen te átkozott derék ficzkó vagy! Hej, hogy szidott a német odakinn! Az a nagy orrú kutya kurucz! Eredj!»

Azzal megrázta erősen Korponayt; de a saját csontjai zörögtek a rázástól jobban.

Aztán sorba ment a kurucz tiszteken, valamennyivel üdvözletet váltott, míg Andrássyhoz ért, annak is megszorongatta a kezét, két marokra fogva, mintha össze akarná ropogtatni; a mi pedig Andrássy széles, izmos tenyerével sehogy sem megy; végtére pedig nyakába kalimpált Fabriczius birónak: «hát hogy vagy öreg ház!» s szeleburdiságával még a hiuzprémes birói kalpagot is leveri a fejéről, a mi aztán arra szolgál neki, hogy a mint meglátja Fabriczius homlokán az orvosi kínzás véres foltjait, azokat egyenkint megcsókolja: «óh ezt a te okos fejedet! Azok a bolond mazurok! Csakhogy kiszabadultál a körmük közül!»

Dehogy veszi észre, hogy itt törvényszék van; azt meg épenséggel nem is sejti, hogy ez az ő két kedves barátja most épen közel van ahhoz, hogy kardot rántson s egymást összekaszabolja.

Fabriczius nyerte vissza leghamarább a kontenántiáját.

Leülteté Czeldert a saját elnöki székébe, a mit félre huzott az asztaltól; azt hitte, el van fáradva, bizonyosan szökve szaladt el az ellenség táborából.

– Óh köszönöm, nem fáradtam el, tiltakozék a leültetés ellen Czelder Orbán. Hiszen hintón jöttem idáig. A Löffelholz hintóján. Ecce ni! Elfeledtem borravalót adni a kocsisnak, meg a két csatlósnak!

S addig nem nyugodott, míg a tarsolyából elő nem kutatott három oroszlántallért.

– Szaladj, fiam, frissen. Vidd ki! Add át neki! Kiálta a háta mögött álló alaknak. Az pedig a hóhér volt, Izachár mester. De hát tudta is azt Czelder, hogy az a hóhér s ha tudta volna, sem bánta volna! Mit lóg ottan? Annak pedig menni kellett a három talérral, mert olyat ütött a hátára a tenyerével, hogy előre lódult bele. A megajándékozottak szépen meg lehettek ijedve az ajándékhozótól.

– Mi azt hittük, ott tartanak fogságban. Szól a biró a tárgy érdeméhez közelítve.

– Ah! Mit gondolsz? A parlamentaire-t!

– Mert a tiszt megszökött.

– De Löffelholz tábornok parolája nem szökött meg.

– Én már tudok olyan esetet, a hol a császári tábornok a kurucz parlamentaire-t lánczra verette.

– De az nem Löffelholz volt. Az kivétel.

– Hát Blumevitz? A tiszt! A ki megszökik tőlünk, a becsületszavát hátrahagyva.

– Hallod-e, öregem; magam is megszöktem volna hasonló körülmények között.

– Miféle körülmények között?

– Hja! Nagyon czifra história ez: magától Blumenvitztől hallottam; nekem is elbeszélte. S igazat mondott, mert úgy történt. A puskaporos torony csakugyan fölrobbant.

– Micsoda? kérdé a biró, nem fogva fel az eszmejárását Czeldernek.

Az meg hevenyében arra vette, hogy a biró nem tud erről még.

– Hát nem tudod?

– Dehogy nem tudom! hogy a lőportorony légbe repült. Ámbár nekem nem jött azt bejelenteni Belleville colonell lovag.

– Hát ez így történt, hallgassatok csak! A groszscherfeldi torony kaszamatájában volt a granáttöltő laboratórium. Ehhez a munkához mi az elfogott tirol pattantyusokat használtuk. Tudjátok, hogy a tirolok mind bigott pápisták. Szénaevők! No hát! Blumevitznek meg épen a groszscherfeldi torony emeletén volt a szobája. Kisz ti Hand! Tegnap, nem tegnapelőtt (azt se tudom már, melyik volt az egyik nap, melyik a másik? három éjjel összeragadt, egyiken se hunytam le a szememet) denique azon a tegnapelőttön, a melyiken Blumevitz kereket oldott, történt az, hogy egy összegyürt czédulát talál az ablakon, a mibe kövecset takartak s úgy dobták oda fel. De még mielőtt megszökött volna, akkor találta. Ebből azt olvassa, hogy egyike a tiroli foglyoknak valamelyik éjjel, a mikor a sor épen ő rá fog kerülni, hogy a granátokat töltse, fanatikus önfeláldozással magát és az egész puskaporos magazint a levegőbe fogja röpíteni. No köszönöm szépen! Az ilyen biztatásra magam is azt tettem volna, a mit Blumevitz tett, hogy megköszönöm a szállást hollandus módra, s nem várom be, hogy Illés próféta szekerén vigyenek fel a mennyországba. És hát igaz lett. A groszscherfeldi tornyot csakugyan légberöpítette ma vagy tegnap, vagy mikor, a fanatikus pápista tiroli fogoly.

A meglepetés mozgása volt észrevehető a törvényszéken.

E szerint Belleville lovag attól a vádtól felszabadult volna, hogy ő vetteté fel árulásból a lőporraktárt.

Csak Fabriczius nem tágított.

– De hát az hogyan történhetett meg, hogy a császári hadsereg csapatjai rögtön itt termettek, a felrobbanás utáni momentumban s lábtókkal, pontonokkal jöttek, éjjeli rohamra a város ellen, holott még a fegyverszünet tartott.

– Hát azt is majd elmondom, kedves öregem; hanem előbb hadd kezdjem az elején. Hadd referáljak arról a küldetésről, a mivel meg lettem bizva. Ez az első. Azután jön a többi. Tehát én tegnapelőtt, vagy mikor, igen! Sylvester napján vala. Tudja kegyelmes uram (Andrássyhoz fordulva a szónál), mikor a szép istenasszonyt a templomba kisértük, Blumevitz is velünk volt! Hát én akkor mindjárt kocsira ültem s áthajtottam Löffelholz főhadiszállására, a kezembe adott alkupontokkal. A császári plenipotentiarus igen szivesen fogadott. S mindjárt hozzákezdett a pontozatok tárgyalásához. Disputáltunk jobbra-balra; ő végre is minden pontra azt mondta, hogy «no majd meglássuk! nem veszünk rajta össze.» Olyan engedelmes volt, mint a vaj, kenyérre lehetett volna kenni. Némely ponton épen csak keresztül futott, a miben pedig azt hittem, hogy legjobban meg fog akadni, mint például azon, hogy a császári seregbe átlépni kivánó kurucz tisztek egy ranggal magasabb foku tisztséget nyerjenek, mint itt viseltek: csak úgy morgott rá, hogy «hüm, ühüm, ühüm.»

(Hogy pödörgette egyszerre tizenkét «ülnök» a bajusza hegyét!)

– Azután azon a másikon, hogy a mi donatiókat a fejedelem osztott, azokban a király is megerősítse az impetrálókat. Erre is azt mondta, hogy «no az természetes».

(Hogy gombolkoztak ki! Szük lett a dolmány. Tágultak a keblek.)

– Csak egy pontnál akadt fenn. A Lőcse város templomát körülvevő sirkertnél. Ez nem ment a fejébe: Minek az a parádé a lőcseieknek? Nem káposzta az ember, hogy követ tegyenek rá, mikor le van kaszálva! Mi dolguk a halottaknak a templom körül! A nagy harangszótól nem is alhatnak jól. Ő ebben csalfaságot orront. Ez a kathedrále, a körülvevő erős kőfallal nagyon alkalmas arra, hogy egy valóságos fellegvárt képezzen a város közepén, a hová lázadás idején ha beveszi magát a polgárság, hát onnan mindig újra kezdheti a ribilliót. Ő kész minden engedményre, a mi az élő embereket kielégíti, de a holtak exorbitáns kivánságai irányában kérlelhetetlen.

Erre egy kis zaj támadt. A szenátorok azt merőben tragikus dolognak vették; a kuruczok ellenben csupádon csupa komikumot láttak benne.

Mikor a zaj lecsendesült, Czelder Orbán folytatá:

– Ebben a stádiumban maradt aznap az értekezésünk, s ezzel mentünk a vacsorához. A pokulatió eltartott éjfélig, elmondhatom én is a petrinyai esperessel, hogy «sed bene habitavimus, ego quidem ter vomui»; aztán következett egy kis parázs landsknecht; a melyben nekem eléggé kedvezett Fortuna istenasszony; a németeknek begomboltam valami hatszáz tallérjukat; még ma a hajduságom zsoldját kifizetem vele. Reggel felé kiszólíták a tábornokot a kártyaasztal mellől, s a mikor visszajött, már fel volt kötve a kardja, pánczélja, karvasai, csak a sisakja hiányzott. «Talpra, urak; talpra!» kiálta. «Kiki szépen a maga csapatjához.» Arra mindenki felugrált s én egyedül maradtam a tábornokkal. «No kedves barátom, mondá Löffelholz, azt ugyan mondhatom, hogy a ti generálistok, Andrássy István, nagyszerű egy stratéga. Ő itt velem alkudozást kezd, két napi fegyverszünet kötéssel, küld olyan feltételsorozatot, a miről azt hiszi, hogy annak minden pontja elfogadhatatlan, s a míg mi a fölött alkudozunk, azt az időt felhasználja arra, hogy a Bercsényitől Lengyelországon keresztül a megszállott Lőcse számára küldött liszt és lőporszállítmányt becsempészsze a városba. Én erre nem mondhattam neki egyebet, mint hogy az élelmezés nem tartozik a fegyveres actiók közé. «Nem ám, ha fegyverrel nem állják az utját, felelt ő erre, de én eléjük küldöm a dragonyosaimat, s ha azok a convoit kisérő huszárokkal összetalálkoznak, aligha lesz belőle csókolódzás.» Már biz ezt magam is úgy hittem.

– Ki árulhatta el titkot Löffelholznak? kérdé sötét tekintettel Fabriczius.

– Hát biz ezt Blumevitz hozta neki hirül, a ki akkor szökött meg innen tőlünk.

– S kitől tudhatta azt meg Blumevitz?

– Hát a titok olyan, mint a kényeső, keresztül megy a szarvasbőrön is. A piaczon beszélhették, ott hallhatta. Olyan a pletykahir, mint a pattogatott kukoricza, nem kell érte aranyat váltatni, egy czinderlingért egy tarisznyával adnak. Én már reggel találkoztam Blumevitztzel, s nekem elmondott mindent őszintén, a mit tudott.

– Tudta-e Blumevitz annak a kapitánynak a nevét, a ki a mi lovasságunkat a convoie elé vezeti?

– Azt bizony elfelejtettem tőle akkor megkérdezni, s most vissza nem megyek érte. Hanem azt értésemre adta, hogy Löffelholz ezt a tényt a fegyverszünet megtörésének tartja, s nemcsak azt teszi, hogy a dragonyos ezredet a Dunajecz felől visszatérő huszáraink nyakára küldi, hanem még az éjjel ostromot intéz lábtókkal a bástyák ellen; kivált ha beteljesül annak a tiroli fogolynak az igérete. Engem pedig addig vissza nem eresztenek. No, képzelhetik kegyelmetek az én tantalusi kínjaimat, (vagy sisyphusi kínok? tudja a Cerberus, melyik volt a kettő közül?) denique pokoli kín volt, azt tudnom, hogy minő veszedelem fenyegeti az én hiveimet s nem lehetni velük, nem adhatni nekik tudtul a nagy veszedelmet, a mi őket alulról, felülről, köröskörül fenyegeti! Elbúsulásomban felmentem a toronyba, egy csizmaszárból tubust csináltam, azon keresztül ordítottam, a hogy a torkom kiadta Lőcse felé; «vigyázz magyar, jön a német!» A németek csak úgy nevették a dolgom. Messze oda Lőcse! Úgy-e nem hallottátok meg? – Biz ez nevetni való volt itthon is.

– Pedig ixioni kínokat álltam ki az alatt. Prometheusnál is kutyábban éreztem magam. Egész nap se ételem, se italom nem volt; este nem kellett se álom, se menyecske; folyvást az ablakon néztem ki, a honnan a groszscherfeldi toronyra látni. Egyszer aztán, éjféli óra ütés után, látok egy nagy tűzoszlopot égnek emelkedni Lőcse felől. Ahol repül légbe a groszscherfeldi torony! Erre mindenünnen megszólal a ropogó puskatűz, hallom az ostromzajt: Lőcse falait vívja a német! s én nem lehetek ottan! Nézzétek, hogy feldagadt a fejem bubja, a mint az ajtónak neki rontottam vele hogy keresztül törjem!

Ezen aztán ő maga nevetett igen nagyot.

– No de se baj! Minden nagyon jól ment. Ti adtatok Löffelholz uramnak ex tempore egy olyan leczkét, a mit tudom nem felejt el. Elmondták mind az egész lakodalmat a visszatérő tisztek. Nagyon szépen dolgozott mindenki. Korponay pajtás az orruknál fogva hurczolta a dragonyosokat: lóvá tette őket; el hagyott nekik fogni egy csapat üres társzekeret: a maga kincseit mellékuton, a háta mögött átcsusztatta, s azzal ott hagyta a dragonyos hadat a faképnél, rácsapott Löffelholzék ostromló hadára, azokat szépen felgombolyította, s haza világított nekik, a míg ti piros csizmát szabtatok a lábukra.

– Hahaha! Ez derék volt. Jobban nem lehetett. Pompás mulatság volt. Hanem korán reggel beállít hozzám Löffelholz; ilyen hosszú képe volt neki. Majd rálépett az állára. És savanyú, olyan savanyú! hogy ha ránézett a vízre, eczet lett belőle. Vad volt, mint a róka, a kegyelmes úr. «No elmehet már kegyelmed haza, szólt; egész rekedt volt az éjszakai mulatságtól. Köszöntetem Andrássy báró uramat! Ezuttal szépen megborotvált a kanalán keresztül. Máskor ha alkudozni akar velem, ne is küldjön hozzám egy ezredest, hanem csak egy akkora kis káplárt, mint a kis ujjam. Mindjárt megegyezünk. Visszaviheti kegyelmed az alkupontokat, nem fogadom el őket! Majd mindjárt: előléptetés a kurucz tiszteknek; aztán meg mindenféle donátiók: hát egy kis reszelt füge?»

Nagyon nevetett ennek a szónak Czelder Orbán. Pedig tizenkét bajusznak a hegyét ugyancsak húzták lefelé a száj elé. A szenátor urak mosolyogtak kárörvendően.

– «Csupán csak egy pontot vagyok hajlandó elfogadni a sok közül, mondá Löffelholz: a lőcsei nobiliknek azt a kivánságát, hogy a templom körül kivánnak eltemetkezni; hát csak temetkezzenek minél előbb: majd én is sietek nekik segíteni a temetkezésben!» Hahaha! Nagyon jó! Ilyen tréfás ficzkó az a Löffelholz. Hahaha!

Hanem ezt már a szenátor urak sem tartották olyan nevetésre méltónak.

Most aztán Andrássy egész nyugalommal fordult a törvényszékhez.

– Ime tehát beláthatják kegyelmetek Czelder Orbán ezredes kapitány úr előadásából, hogy a mult éjjel történtekben nem játszott semmi árulás.

Mind rázugtak, hogy «igaz! úgy van!»

– És így Belleville lovag ártatlan.

– Még nem! kiálta fel Fabriczius, egész indulatfelgerjedéssel. Még hátra van az a kérdés, hogy hová lett az a leány? hová lett az én lányom?

S a birói aranygombos bottal végig csapott az asztalon, hogy mind a huszonnégy kalamáris, porzótartó tánczolt bele.

– Jajh! Igazság! kiáltá fel Czelder Orbán. A leányod, öreg! Hát persze. No persze! Persze, hogy persze. Ezt te neked csak meg kell tudnod. De nem akartam itt a törvényszék előtt, hanem otthon.

– Mit tudsz felőle? kérdé Fabriczius, reszkető kézzel ragadva meg Czelder karját.

– Mindjárt odaadom. Itt a tarsolyomban. Nem a leány! Hehehe! Az nem férne bele. Ne félj, jó helyen van az. Hanem egy levél. Nesze.

– Kitől van?

– Törd fel, majd meglátod.

– Ki adta ezt a kezedbe?

– Nekem biz ezt a tábornokné adta. Löffelholz báróné.

– Az Absolon-ivadék!

– De kapitális asszony. Igen jó konyhát tart.

Fabriczius átvette a levelet, feltörte, elkezdte olvasni. Mindenki ránézett; látták, hogy sápad el arcza, szemei hogy merednek ki: két kezében úgy reszket a levél. Mikor aztán végig olvasta azt, mint a gutaütött lerogy a székébe, s arczát két kezével eltakarva, elkezd zokogni keservesen.

Hát látta valaha valaki Fabricziust sirni?

Némán néz rá minden ember. A borzadás fut végig rajtuk.

A hóhér félre fordul, a legények elbujnak; ilyen félelmes látvány még nem volt a szemük előtt.

Fabriczius sir!

Megszünik sirni.

Akkor feláll. Leveti a birói palástját, odateszi az asztalra a süvege mellé, ráfekteti a birói botját. Azután leoldja a kardot az oldaláról, a kardkötőt a markolata körül csavarja.

– Megyek innen! suttogja, merőn bámulva a magasba. Elmegyek. Nem vagyok már biró. Nem vagyok apa. Nem vagyok nemes ember; nem kardhordozó ember; halott vagyok. Nem keresek semmit. Nem kivánok semmit. Még azt sem, hogy a templom mellé temessenek.

– Oh a szivem! – ordít fel végre fájdalmasan s öklének egész sulyával a szivére üt.

S azzal tántorogva megy ki a teremből, senkire se nézve, csak fel a magasba, úgy botorkáz le a lépcsőkön, keresztül a piaczon, fedetlen fővel, homlokán úgy égnek a veres foltok, mint egy martyrdiadém; kezében a hosszú kard, arra támaszkodik, mint koldusmankóra. Nem ő viszi a kardot, a kard viszi őtet.

Az ácsorgó nép, az oszlopcsarnokban álló patriczius csoport rémüldözve tekint a tántorgó alakra.

Ilyet még nem láttak. Tünemény ez!

Vajh micsoda veszedelemnek lészen ez az előjelensége?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –