Part 8

Furcsa világ volt az a zsandár-világ egy pár évtizeddel ezelőtt. Nagyon szomorú világ volt, félelmes világ is volt és felettébb komikus is volt. Már magában az a tény, hogy a csendőrséget minden nemzetség legényeiből válogatták össze s egy felül az egy föladatra hivottak nagyon gyakran az egymás és mindnyájan azok nyelvén nem értettek, a kik jóvoltán őrködniök kellett, a képtelenség bélyegét ütötte az intézményre. Arról, hogy a népet, szokásait, karakterét, hajlamait, kedvteléseit és averzióit nem ismerték, már csak szólani is felesleges. Ha már ily körülmények közt a nép körében rokonszenvvel eredetileg nem találkozhattak s tényleg csak csufság és indokolt rettegés tárgya lettek, úgy a műveltebb osztályok bizalmát teljesen elvesztette amaz idők rendőrsége az által, hogy e szerencsétlen «fegyvernem» csak másod sorban volt hivatva a tolvajok, rablók s a társadalom hasonszőrű veszedelmeinek megfékezésére, első sorbeli föladata a politikailag gyanus vagy kompromittált emberek kiszimatolása és összefogdosása volt. Csináltak is a szegény zsandárok e réven sok bajt, szerencsétlenséget, végrehajtói lettek sok gyalázatos önkénynek és cudarságnak, másfelől temérdek galibát, mert valamint a bécsi német, ha fekete disznót látott, azt hitte, hogy az a Bakonyból a csorda közé szabadult vaddisznó, úgy a zsandár, ha mulató gyolcsgatyás emberre akadt, szentül hitte, hogy az is a Bakonyból szabadult el. A juhász és kanász népekben valóságos pusztítást tettek a jámborok, a földesurak töméntelen bosszúságára. Ha egy malaclopást jelentettek be, egy egész vidék összes kanászait a megye székhelyére kisérték, s néha hetekig hordták oda az asszonyok az eledelt gazdáik után. Már szinte úgy voltak velök az urak, mint most a tüzoltókkal vagyunk. Majd jobban féltek a zsandároktól, mint a betyároktól. Ma is nagy veszedelem a tűz, de a tűz után mindjárt a tűzoltó jön pokoli szerszámaival, melyekkel neki esik az épületnek, hogy az se maradjon épen, a mit a tűz el nem pusztít.

És ha már az emberanyag oktalanul volt összehordva, ha felhasználása megfosztotta a lakosság szimpathiáitól és szükséges támogatásától: a kezelésbeli bürokratikus pedanteria és az «adjusztirung» másfelől teljessé tette a bolondságot. A villámhárítós fényes sisak és a fejér szijjak a zsandár mellén sík vidéken mértföldekre ellátszottak s eleve figyelmeztették az üldözötteket: fussatok, mert jövök. Annak pedig élő tanuja vagyok, mikor a zsandártól ötszáz lépésnyire főzte a betyár a gulyáshust, s a figyelmeztetőnek azt felelte a szerencsétlen zsandár, hogy az a tanya már a másik kerületbe tartozik, oda ő nem megy el. Ellenben megtették pontosan körútjokat, a falu birájánál láttamoztatták könyvüket s a ki nem akart velök találkozni, csak abban a sorrendben járta be a falvakat, a melyben a zsandár urak jártak és biztos volt benne, hogy nem találkozik velök véletlenül.

De ott voltak minden búcsun s ha a boros fejű legények a szomszéd falvakból összekaptak, akkor aztán összeszedték őket s vitték a zsivány-gyárba, a megye székhelyére s irták rólok hetekig hónapokig a protokollumokat, a specifácit (species facti.) Nem egy hires szegénylegény így kezdte pályafutását, melynek utóbb statárium vetett «magasztos» véget.

Nem akarok ezzel pandurjaink panegiristájává lenni. De egy tény. Ha valakit okvetlen el kellett fogni, azt a pandurok be is hozták. A zsandárok, mint egy kedélyes stájer gyerek nekem mondá: «el iszen csak el fognák, de nem tudják őket megcsípni.» És még utóbb is, mikor a zsiványság úgy felnőtt e gondviseléses intézmény szárnyai alatt, hogy katonaságot kellett ellene rekvirálni, akkor is a jágersereg egy lépést se tudott tenni pandurok nélkül. És hogy mily szerepet játszott a hadjáratban a katonaság és a pandur, megmondja a somogyi nóta, mely Patkó Pistáról keletkezett 1862-ben:

«Hallod-e te mi történt már Vityában, Patkó Pista mulatott a csárdában. Mulatságnak a lett utóbb a vége, Szegény pandurt agyon lőtték egyszerre. A katonák erre nagyon röttögtek, Fegyverökből egyszerre kilődöztek: A kűfalat kilődözték sorjába S elszaladtak egészen Somogyvárra.»

E dal egy esetről keletkezett, mikor a vadászok előre küldték a pandurt, s mikor a betyár lelőtte a szegényt, a katonák futóra vették a dolgot, a hogy a dalban van…

Az utszéli csárda melletti erdőben, a hol Pipiske a medvehajtóval találkozott, két ilyen zsandár atyafi nagy bajban volt. A medvehajtót üldözve egy zsandárpatrol közbevette a kis erdőt, hogy felhajtsa. Fel is hajtotta, de taliánt nem fogott, ellenben egy kis tisztáson egy fiatal nyírfához láncolva ott találta a mackót.

A patrolvezető káplár úgy okoskodott eleinte, hogy a hol a medve van, ott kell a hajtójának is valahol lennie s ujra megindította a keresést, de most már a levegőben is, tudniillik a fákon. Azonban taliánt ott se találtak. Vagy nagyon jól el volt bujva a kópé, vagy cserben hagyta kenyérkereső barmát.

De már egy zsandár patrolon ki ne fogjon egy medvetáncoltató. Abban semmi valószinűség sincs, hogy egy talián csak ilyen könnyedén oda hagyja állatát. Ha nincs itt, majd visszajön érte. Nagy furfangosan kifőzte tehát a káplár, hogy két ember maradjon itt, őrizni a medvét, a többi pedig menjen a hajcsár után. Minthogy azonban az sem valószinű, hogy a hajcsár visszajöjjön, ha itt látja a zsandárokat, hát legjobb lesz, ha a két zsandár fölmászik egy-egy fára s onnan tartja szemmel a medvét. Úgy is lett. Két szép cserfa állt a közelben, mindenikre fölmászott egy-egy zsandár lesbe, lövésre készentartván fegyverét.

Órák multak el, a mackó nyilván jól tartatott volt, mert olympusi nyugalommal aludt a kis nyírfa tövében. A zsandárok helyzete mind kényelmetlenebb lett a fán. Kezök elzsibbadt a puskatartásban, ülőhelyzetök fárasztóbb lett mint akármely nagy marsolás az országuton. Segítettek magokon, a hogy lehet. Félre tették fegyverzetüket, izegtek mozogtak s magokban szidták még azt is, a ki a medvét, azt is a ki a zsandárságot feltalálta. Lassan megehültek, lassan elálmosodtak s azt gondolták, jobb volna ha a mackó volna a fán, ők pedig a nyírfa árnyékában. Az az átkozott talián is nem akart mutatkozni. De ha jönne is, miképen kellene őt elfogni? A zsandárok a fán lassan be kezdték látni sztrategikus állásuk kedvezőtlen oldalait. Hiszen míg ők lekecmeregnek, addig az a bolond talián rájok szabadíthatja a medvéjét is, és úgy sarokba szorítja őket, hogy nem marad egyéb hátra, mint lelőni őt is meg a medvét is. Akkor aztán mi cél van elérve? Az idő kezdett estére fordulni, felhő lepte el az eget s az első cseppjei jelentkeztek. Terringettét, nem is kell már egyéb, mint hogy meg is ázzanak!

De a katona azért katona!

A medve is felébredt és kezdte láncát csörgetni.

Aha, a mackó is éhes! Az is unja a mulatságot! Elkezdi cirógatni a kis nyírfát fogaival, majd talpaival s a két zsandár ijedten néz messziről egymásra, a mint látja, hogy az a kis nyírfa nem sokáig állja ki egy éhes talpas barátságos cirógatásait. Jó lesz a mackóra ráijeszteni! Jó lesz, integeti a másik, s az egyik zsandár puskája eldördül. A mackó mérgesen elbődül a lövésre s olyat ránt a kis nyírfán, hogy az recseg és ropog, a medve orra pedig vérzeni kezd.

– Jesszász, – kiáltja az egyik zsandár, – nem ijed meg ez a bestia!

– Nem ám, – mondja a másik, – s a medve az emberi hangokra szimatolva tolja orrát a levegőbe.

No most mi lesz! – gondolja a két német. – A medve észre vesz bennünket s egyikünknek vége, mert a mi a famászást illeti, ahoz ez az állat jobban ért mint a zsandár.

– Szignál sisszen! – kiáltja az egyik s abban a pillanatban elkezdődnek a vészlövések. A két zsandár bátran lövöldöz az egekbe és rémülettel tekintget a földre, a mackóra.

A medve pedig a lövöldözéstől egészen neki vadul. Dühödten rángatja a kis fát, két lábra áll s bőgve marcangolja lánczát. Hosszú nyelvével pedig felfogja az orrából csurgó vért.

Segedelem azonban sehol se mutatkozik!

Jaj, ha most jönne a hajtsár, de jókor jönne a két zsandárnak! Talán el se fogná, ha bajából kisegítené. Alig egy két lövése van már mindeniknek, azt nem pazarolják a levegőbe. Le kell lőni az állatot! – kiáltja az egyik. Ja ja, – feleli a másik s mind a ketten a mackóra fogják a puskát.

De jaj a megijedt vadásznak!

Az egyik három utolsó golyóját kínos poziciójából remegő kézzel süti a földre a medve körül. Csak az egyik golyó horzsolja a medvét, mire a bősz állat egyet szökik a levegőben s láncostúl s nyírfástúl rohan a fának, melyről a három lövés jött. A szerencsétlen zsandár ijedtiben eldobja fegyverét és kapaszkodik föllebb, a fa sudara felé jajveszékelve.

– Sisz, sisz! kiabálja oda társának.

Ez se rest, rá fogja puskáját a rohanó medvére. Egy durranás, egy ordítás, és a medve láncától s nyírfától megszabadulva, csonka orral rohan a fának, belevágja körmeit s kúszik a zsandár után.

A medvének el volt lőve az orra, az a rész, a melyben a lánc karikája volt.

A zsandár, a kinek még volt lövése, egyelőre nem segíthetett, mert a cserfa széles törzse eltakarta előle a medvét, bizonytalanra pedig nem akarta utolsó golyóját ellőni. Társa meg a veszedelem elől mászott föl, mind föllebb a fára, abban a reményben, hogy a medve nem fog merni a vékony sudárra mászni, és egyre ordított: Hilfe, Hilfe! Pajtása most lejött a fáról s a fa dereka táján mászó medvére fogta fegyverét. Az a szerencsétlen pedig, a ki a fa tetején volt, ugy látta, hogy épen ő reá szolgál a gyilkos cső.

– Nit sisszen! Nit sisszen! – rimánkodott le pajtásához. – Hilfe szuchen!

A célzó zsandár maga is megijedt, hogy pajtását találja az ellenség helyett s visszahuzta a puskát, körülnézett valami szövetséges után s szeme egy határ rőzsére s fölhalmozott ágra esett, mely még a tavalyi favágás óta van ott összehányva. Az ág alja teli volt csalittal. Emberünk széthintett rajta még egy marék puskaport s hirtelen meggyujtotta a rőzsét, maga pedig futásnak eredt az erdő széle felé.

A rőzse, a puskaporos csalit hirtelen lobot vetett s pattogva harapózott el a tűz egy pár másodperc alatt s rémesen világította be a tisztást.

A medvét a láng egy pillanatra zavarba hozta. Megállott a fa derekán, bőgve, morogva habozott, szájáról csepegett a tajtékos vér, bundája tüskésen meredezett széjjel ideges testéről. E habozás azonban csak rövid ideig tartott, de elég volt a boldogtalan zsandárnak arra, hogy a fa sudaráról egy vékony ágra kapaszkodjék át, s kimeneküljön rajta annyira, a hol már az ág alig látszott erősnek arra, hogy egy ember sulyát megtartsa. Vérben forgó szemekkel kúszott utána a fenevad, mind közelebb, első lábaival már azt az ágat mozgatva, melyen a zsandár ült.

Itt azonban csakugyan megállt. Dühösen csattogtatta fogait, s karmaival mint könnyű papirt, úgy szedte le a kérget a fáról. Mintha gondolkozott volna, mit tegyen, hogyan jusson prédája közelébe. Ugy látszik, ki is találta. Hirtelen fölebb kapaszkodik s egy a zsandár feje felett kinyuló gyengébb ágon ereszkedik kifelé, épen a zsandár fölé. A vékony ág nyög és hajlik a roppant test alatt, de szívós, erős, nem törik. A medve két első lábával megöleli az ágat s hátsó lába talpaival a zsandárra ereszkedik.

Jaj de jó most a kemény zsandársisak!

Alig érinti a medve talpa a zsandár fejét, majd hátát, vérszomjas ordításba tör ki s egyet lódítva magán, egész sulyával zuhan a zsandárra, a ki meglepetésében, ijedtében nem volt képes a találékony vadállat példáját követni, s szintén egy ággal lejebb ereszkedni.

Alatta égett a borzasztó tűz s tűrhetlen hőségével ingatta az ágakat, fölötte ordított a felbőszült állat: kinek a lelke nem remegne meg e helyzetben!

Első érintésére végig hasította a medve a zsandár hátán a szép feszes zöld uniformist, a sisak csörömpölve hullott ágról ágra, a patrontás és a panganétszíj állott csak ellen az első támadásnak. De vérszemet kapva még egyet lódít magán a medve, hogy az ágak recsegnek s medve és ember iszonyú csörtetéssel hullanak alá keresztül kasul a fa ágain.

Egy zuhanás, egy véghetetlen ordítás és egy tűzcsomónak elmenekülése az erdőbe: ez a borzasztó tusa vége.

A medve épen a máglya kellő közepébe zuhant. Mire kivackolódott belőle, agyon volt égve, bozontos bundája egy tűzfészek volt: igy futott vagy tíz lépést az erdő felé, ott összerogyott s kiadta páráját.

A szerencsétlen zsandár pedig összemarcangolva, szíjainál fogva fennakadt a fán: igy kerülte el a tűzhalált.

Ebben az állapotban találta társa, mikor visszajött a boldogtalannak segítségére a patrol többi tagjaival, a kik szintén nem fogtak hajcsárt, de legalább medvét se hál’ istennek.

XII. FEJEZET. (Frajlain Pipiske.)

Celesztinéknél roppant nagy volt az aggodalom és a nyugtalanság. Az a szerény, pontos és szolid fiatal ember már huszonnégy órája nem jött haza. Édes anyja kétségbe volt esve, Pipiskét pedig lelkiismerete gyötörte. Bizonyos volt benne, hogy Celesztin bajba keveredett ama végzetes levél miatt. Ő lesz az oka, ha ezt a fiatal embert, a ki annyi jót tett vele, szerencsétlenség éri. Iparkodott is az öreg asszonyt megnyugtatni, noha maga is alig tudta fékezni izgatottságát. Midőn a második huszonnégy óra is letelt a nélkül, hogy a fiatal ember haza került volna, a két asszony nagy tanácsot tartott, hogy mit kell most már tenni.

– Én bizony az ilyen esetben nem tudom itt a nagy városban a járást, mond az öreg asszony. Örveden kidobolták vagy kurrentálták azt, a ki elveszett. De az is régen volt. Most más világ van. Az ember beszélni is alig tud, azt mondják, a hivatalbeliekkel.

– Ne nyugtalankodjék édes jó asszonynéni, az én gondom lesz most már Celesztin urat megkeresni. Legalább lerovom nagy tartozásom egy részét. Feküdjünk ma le békességben és holnaptól fogva nem lesz egyéb gondom, mint a kegyed fiát keresni.

És lefeküdtek s Pipiske kisasszony egész éjjel azokat a módokat hányta-vetette agyában, a melyek alkalmasoknak látszottak előtte arra, hogy a kitűzött célra segítsék őt.

Az első persze az lenne, elmenni a rendőrségre s kérdést tenni.

Igen ám, de ha Celesztin vigyázatlanságot követett el, vagy ha épenséggel már a rendőrség kezén volna a levél, akkor még ő is belekeveredhetik a dologba, nem hogy a másikon segítene. Óvatosabban kell ehhez hozzá fogni! – De hogyan?!

Legjobb volna egy hathatós pártfogó!

Bizony az, de csak ha volna!

Azonban nem lehetne-e szert tenni ily pártfogóra?

De hisz Pipiske nem ismer a városban senkit!

Senkit? Épen senkit?

Hiszen egyszer már meghódította úgy szólván az egész várost! Ott ujjongott, tapsolt neki egy pár ezer ember őrült lelkesedéssel. Persze, persze egy szép és népszerű szinésznő kedveért sokan sokra vállalkoznak.

Lássuk csak!

Ha Pipiske rászánná magát, ajánlkoznék a német direktornak.

Akkor neki egyszerre «poziciója», állása lenne, még pedig a lehető legnyilvánosabb. Minden rendű és rangú emberekkel érintkeznék, sokan, ki tudja, kik nem, a kedvét keresnék! Semmi sem volna akkor könnyebb, mint lehetőleg mindenkit fölhasználni arra, hogy őt nyomra segítse.

De egy nagy aggodalma, egy nehézsége van ebben Pipiskének.

Ő, igaz, hogy a legszerényebb állású, de még is nem «idegen» szinésznő volt. Oda menjen-e most, épen most, a nemzeti szerencsétlenség napjaiban az ellentáborba?

Ellentáborba?

Hát ő maga kicsoda? Miféle születés, miféle származás? Nagy oka van hinni, hogy ő oda nem idegenbe, hanem épenséggel haza megy, ha megy.

De nem! Akárki volt az a boldogtalan, a ki őt fölnevelte, ha semmit nem adott is neki, még csak nevet sem: egyet mégis adott, még pedig a legdrágábbat egy ideális szivnek, a legszebbet, a mi fogalmat emberek alkottak: hazát. Hozzá hazát, a mely szerencsétlen, a mely jogaiból kifosztva, az élettől eltiltva van s nem is él, csak fiainak szivében, gyermekeinek ragaszkodásában és reményében. Akárki volt Pipiske atyja, akármije volt neki az a gyülölettel megtelt ember, akármely vidéken sütött rá először a nap: neki ez volt hazája, ez a sanyargatott ország, melynek levegőjén gondolkozni s érezni tanult. E föld forrásaiban, a virágain játszó szellőben csodatévő erő van. A ki issza a vizét, a ki szíja a levegőjét, ha szűz ajakkal érinti, azt idebűvöli, azt varázsos titokkal magához köti.

Sokszor láttuk már, hogy tollal verő hadakat hoztak reánk kicivilizálni belőlünk édes mivoltunkat, de a munka egy emberöltőn se tudott tulmenni. A kik ránk jöttek, mint ellenek, azokat borunk, buzánk és becsületünk átváltoztatta jó barátunkká és gyermekeik e vizen, e levegőn ügyünk bajnokai lettek és apáik szándékáért nemes kárpótláskép maradtak a nemzetre.

Ha fogadott is, de kedves és hű gyermeke Pipiske a nyomorult anyának.

De hiszen épen e gyászos anya dolgában akar eljárni. Hű és hozzá édes gyermekeit kell tán veszedelemből megmenteni! Mit habozna tehát akár legszentebb érzésein is erőszakot tenni?

Előre tehát! –

… De még egyszer megállt.

Van itt nemzeti szinház is. Hátha oda menne?

Nem, nem! Az most szerényen meghuzza magát, iparkodik a közfigyelem elül kitérni, nehogy magára haragítsa a hatalmakat. Ott nem találná meg Pipiske amit keres…

Pipiske kocsit hozat s először is elhajtat Celesztin úr principálisaihoz: mit szólnak ott a dologhoz.

Hát bizony Celesztin úr, a ki eddig pontos és megbízható volt, az utolsó időben kezdett hanyag, szórakozott, sőt rendetlen lenni. Elmaradt órákig, majd félnapokig, most már egy pár napja feléje se jött az irodának. Ha e dolog nem változik, nagyon sajnálja ugyan a cég, de kénytelen lesz az úrfi helyét másnak adni.

– Én azt hiszem, – mondja Pipiske, hogy a fiatal embert valami baj érte.

– Ah! ah! – csodálkozott a cég főnöke s gyanusan nézett Pipiskére.

– Én náluk lakom s csak azért jöttem ide, hogy a szegény fiú öreg anyja nevében felkérjem önöket, legyenek szivesek inkább szorgalmas multját tekinteni, mint jelenét, mely – mindnyájunkra nézve szinte megmagyarázhatlan s helyét fentartani legalább addig, a míg meggyőződnek, hogy nem hanyagság, nem is valamely gáncsra méltó más ok tette rajta a változást. Azt hiszem, a dolognak sikerül hova hamarabb végére járnunk.

– A míg lehet, szivesen várakozunk.

– Köszönöm uram. De még egy indiszkrét kérdést. Mi fizetése van Celesztin úrnak?

– Százhúsz forintja van – azaz volt havonkint.

– Még egyszer köszönöm és bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. És ezzel kocsiba ült s a német szinházhoz vitette magát.

A német szinház direktora nagyot nézett, nagyot kiáltott s nagyot ugrott, mikor Pipiskét meglátta s majd hogy összevissza nem csókolta.

Hát még mikor a szándékát megértette.

Azt se tudta hova ültesse.

Hát még mikor a föltételeit megtudta!

Kétszer háromszor kisérletet tett magán, hogy nem-e álmodik.

Pipiske föltételei voltak: a szükséges szinpadi ruhák, egy egylovas kocsi, mely őt próbákra és előadásra s innen haza hordozza s százhúsz forint havi dij.

Mily szerénység egy szinésznőtől, a ki egy föllépésével egy fővárosi kőzönség előtt feltünést keltett, kinek e szereplése egy hétig volt az érdeklődő körök beszélgetése tárgya, ki oly különös körülmények közt lép e szinház deszkáira, s ki regényes körülményei mellett olyan fényes talentumokkal is rendelkezik, melyek magokban is képesek egy művészpályát biztosítani.

Még csak most jut eszébe a direktornak is a kisasszony nevét kérdezni.

A kisasszony neve «Pipiske».

– Pipiske! – mondja a direktor. – E szerint kegyed cseh eredetű?

– Nem mindegy az, ha úgy is németül játszom?

– És miben kiván először fellépni?

– Talán Grizeldiszben, de jobb szeretném Learban Kordéliát játszani.

– Ah, és miért?

– Ez a legkedvesebb szerepem.

– Elsőnek mégis csak jobb lesz más, olyan szerep, a melylyel többet van kegyed a közönség előtt. Maradjunk csak a Grizeldisz mellett.

– Jó, nem bánom.

És Pipiske hazament s elmondta az öreg asszonynak, hogy volt Celesztin úr principálisainál elnézést kérni a fiatal ember számára, maga meg beállt szinésznőnek, hogy a kis háztartás jövedelmeiben fennakadás ne legyen. A mit Celesztin szokott eddig a konyhára haza hozni, azt most már, a míg Celesztin meg nem kerül, ő fogja beszállítani.

Az öreg asszony könnyes szemekkel megcsókolta Pipiskét a nélkül, hogy bánkódásának csak részétől is megvált volna.

A német ujság pedig másnap kihirdette, hogy a német direktornak sikerült a minapi rejtélyes Stuart Máriát föltalálni, és nemcsak föltalálni, hanem – nem jelentékeny áldozatok nélkül ugyan, de mégis csak – további fellépésekre is megnyerni. A rejtélyes és nagytehetségű kisasszony nem német eredetü ugyan, de mindazonáltal hivatva van arra, hogy a német művészetnek elsőrendű apostola legyen. Fővárosunkhoz lesz e fényes pályafutás dicsőséges kezdetének emléke kötve. A műértő közönség, melynek köreiben a művésznő személye s további szereplése iránti érdeklődés már is tetőpontra hágott, legközelebb fog «Fräulein Pipischke» kisasszony játékában gyönyörködhetni. Első fölléptére a kisasszony «Grizeldisz»-t választotta.

És hogy ne is hazudjunk, mondjuk meg, hogy másnap, a mint a szinlap csakugyan kihirdette Pipiske kisasszony első föllépését, az «érdeklődő közönség» rögtön el is kapkodta az összes jegyeket.

XIII. FEJEZET. (A tűkör előtt.)

Pipiske kisasszony az előadás napján nagyon izgatott volt s korán ment öltözködni. Készen is volt már jóval az előadás előtt s úgy találta, hogy mióta jelmezében várja a hét órát, azóta még lassabban megy az idő. Máskor ilyen helyzetben minden gondolatát csak szerepe foglalta el. Hol az egyik, hol a másik részt mondogatta magában s mint mikor valaki gyertyával kezében vizsgálja egy helyiség minden zegét-zugát, hogy nem fedez-e fel benne valamit, a miről még nincs tudomása, úgy keresgélt ő ilyenkor még mindig szerepében jellemző anyagot felfogásához, a míg csak a szinpadra nem lépett. Szinész volt a szó teljes értelmében, lélekkel, szeretettel. Föladata teljesítésében gyönyörködött, szerepe helyzeteit, érzelmeit, sorsát átélte s átélvezte. Ha öröm érte a szinpadon, neki az reális öröm volt, ha bánatot játszott, ki volt kelve nyugalmából, mintha csakugyan az övé lett volna a bánat s nem az alaké, melyet ábrázolt, vagy a poétáé, a ki a helyzeteket kigondolta s a szókat megirta.

Most azonban más érzések ostromolták Pipiske szivét. Megosztott érdek foglalta el kebelét. Grizeldiszszel osztozkodott az a cél gondolatain, a melyért Grizeldisz keserveit ma eljátszani fogja. Aggódott a sikeren, melyre máskor ily alakban keveset gondolt. Megkapja-e a mire pályázik? Meg-megjelent Celesztin édes anyjának bánkódó alakja gondolatainak csataterén. Az, hogy ideálját, fönkelt mesterségét egy ettől idegen cél szolgálatába bocsátja, már nem bántotta. Ezzel leszámolt. Csak fog-e a dolog sikerülni? Kontárkodnia nem szabad, mert ha csak középszerűen végzi föladatát, akkor kárba vesznek amaz illuziók és nemesebb érzelmek, melyeket vállalkozásával lerontott. Akkor kimondják rá az itéletet, hogy egy középszerü német komédiásné, a ki először furfangos fogásokkal feltünést keltett, de a művészet komoly szolgálatában nem állja ki a sarat.

Félelem szállt szivébe és tépelődés. Százszor ismétlé, jobb volna csak Grizeldiszre gondolnia, biztosabb lenne a siker. De ha valahova oda kaptak a legyek, azokat elrezzenteni egy csapással nem lehet. Ellegyezi az ember, de mindig csak visszaszáll a fekete sereg. Pipiske se tudott nyugtalanító gondolataitól szabadulni.

Roppantul meg kellett változnom, gondolá magában, hogy így nem bírt magával.

És ösztönszerűleg leült tűkre elé, a hol csak az imént festette ki magát, megvizsgálni, vajjon nem változott-e meg külsőleg is.

A tűkörből egy idegen arc, a Grizeldiszé nézett ki rája, de Grizeldisz rezignált szerelme és szerető szenvedésre predesztinált nyájassága és nyugalma nélkül.

Pipiske kezére hajtotta nyugtalan fejét s belemélyedt a tűkörbeli kép nézésébe.