Part 7

– Nem hallja, mond most a másik, mit alkalmatlankodik ilyenkor? Mit akar?

– Uram, – szólt a leány, – önnek egy Stuart Mária kell, itt vagyok én.

A két ember egymásra nézett. Ez vagy egy égből leszállt angyal, vagy egy betévedt utcai bolond.

– Kicsoda ön?

– Én – – Stuart Mária vagyok.

– Szinész?

– Mi gondja rá.

– Hát mit csináljak önnel?

– Léptessen fel.

A szinigazgató közelebb ment Pipiskéhez, mert Pipiske volt, a ki így zavarba hozta a két embert a nagy zavarban is.

– Honnan jő?

– Mi gondja arra?

– Hogy jut eszébe ez a bolondság?

– Ej uram, ön Stuart Máriát keres és önnek kinálkozik egy Stuart Mária s ön mindenféle felesleges kérdésekkel tölti el a drága idejét.

Ezt az igazgató nagyon találó mondásnak találta.

– És ön kész is, képes is eljátszani a kérdéses szerepet?

– Megint kérdez?

– Igaz! De mégis! Hiszen ez az őrűltséggel határos! Hanem lássuk. Mondjon el egy részt a szerepéből.

Pipiske, a ki még otthon tanult be minden szerepet, sőt minden darabot, a mely kezébe került, ha németül, ha magyarul kapta, még egy gondolattal megerősítette magát szándékában s szerény útiruhájában kiállt, egy másodpercre letakarta két kezével két szemét, aztán balkezét a keblében zizegő levélkére téve, jobbját ég felé nyujtva, ábrándos dallamossággal elkezdé:

«Eilende Wolken, Seegler der Lüfte Wer mit euch wanderte, wer mit euch schiffte: Grüsset mir mein Vaterland!»

Talán soha sem érzett semmit se jobban mélyebben, mint most azt a gondolatot, hogy ha ő a felhőkkel repülhetne tova! Benne is volt hangjában a mérhetetlen vágy rezgése, hogy az igazgató szive csak úgy ujjongott tőle. Be se várta, míg a strófa végére ér, hanem megragadta, megcsókolta, megforgatta s a másik férfiúhoz így szólt:

– Eredj ki az ajtóba, onnan el ne mozdúlj, végy egy seprűt a kezedbe és ha jönni talál az az – –, hát seprűvel kergesd ki.

Aztán karonfogta Pipiske kisasszonyt, ragadta magával, vitte az öltözőszobába, a hol a szerencsétlen skót királyné jelmezei szép sorban ki voltak már készítve s betuszkolta, hogy csak siessen öltözködni. Maga meg ment a szinpadra s diadalmas arccal, repeső szivvel sétált végig a deszkákon, de nem szólt, csak direktori szeretetreméltóságát produkálta még a statisztákkal szemben is. S ha aggódó arcok közeledtek feléje s kérdve néztek rá, ő mosolygott oly széleseket mint egy kaszárnya kapuja s ha suttogva kérdék, hogy «nos, nos?» ő önérzetesen csak annyit mondott: a «hivatott direktort semmi sem hozza zavarba.»

Pipiske pedig föllélegzett s elkezdett öltözködni. Maga elé tette a szerepet, mely szintén az öltözőszobában volt, bele-bele nézett s egyet mosolygott, ha arra gondolt, hogy ha az összes hadsereget mozgósítják most utána s ha tűvé teszik is érette az egész várost: egy helyen, Stuart Mária fekete bársony sleppjében, a német szinpadon bizonyára nem fogják őt keresni.

A szinésznők pedig összedugták fejecskéiket. Jogosult kétségeik voltak ugyan az est sikerei iránt, de egyben megegyeztek: ezen a fránya direktoron ugyan már nem lehet kifogni, mert ennek minden szakmára van titokban egy-egy jelöltje in petto.

Két és fél órára biztos helyen volt Pipiske. Mentől több szem nézi s gyönyörködik benne, annál biztosabban. A kis levélkét magával vitte a szinpadra. Helyzete pedig segítette szerepében. Schiller rezignált hősnője nyugtalanabb lett az ő kezei közt s asszonyibb. A közönség, mely fényes, nagyobbrészt hivatalos volt, roppant elragadtatással fogadta a játékát s a mint hatása mind fokozottabb, a közönség tetszése tüntetésesebb lett s persze az előadás is vége felé közeledett, úgy kezdett nyugtalankodni Pipiske. Ő remélte, hogy tisztességesen, a megszorult direktor megelégedésére viszi ki föladatát s magának ezzel azt a szolgálatot teszi, hogy egy pár órai biztosságot élvez, tán egy pár napit is, ha a direktor hajlandó nagy szolgálatát egy kis viszontszolgálattal elismerni; s ime ő feltűnést kelt, gratulációk, ovációk tárgya lesz. A szinfalak mögé sereglenek a szinház habitüéi, a főherczeg leküldte szárnysegédét, az igazgató szerződési ajánlatokkal ostromolja, az egész szinház róla beszél, holnap már az egész város figyelmének ő lesz a központja. Erre nem számított, sőt épen ennek az ellenkezője volt minden óhajtása.

Egy másik aggodalom is meglepte. Épen mikor Erzsébettel kelle szembeszállania, akkor veszi észre a gyűrűs asszonyt és a mesterlegényt a kikkel utazott, egymás mellett egy-egy zártszéken. Az asszonyság több figyelmet látszott ugyan fordítani a mesterlegényre mint a szinpadra, a mesterlegény pedig kissé mintha álmos lett volna, de mégse lehetetlen, hogy ez a két ember őt felismerje s akkor vége mindennek. Eddig se sokat vizsgálta Pipiske kisasszony a közönséget, ezentúl még kevesebbet mert oda nézni. Alig várta, hogy már végre vérpadra hurczolják s még mielőtt elmondta volna utolsó szavát, egy félénk tekintettel fölkereste a kövér asszonyt s a mesterlegényt, aztán rohant az öltözőbe. A direktort, a ki útját állta, elhárította maga elül, az öltöztetőnét valami képtelen kommisszióval (hogy a harmadik emeleten van egy veres szakállú doktor, azt kéreti ide le) elküldte, lehányta magáról Stuart Mária gyászi ékességeit s felszedte a Pipiske-ruhát – ami gondolhatlan gyorsasággal történt meg – úgy hogy a szinpadon még az utolsó változásra készültek s a direktor azt hitte, hogy egy félóra mulva is jókor lesz, ha kopogtat az öltöző ajtaján – és huss huss! észrevétlen künn volt a szinpadról, künn a szinházból, megint az utcán…

Ott egy egylovast lát közel a szinházhoz. Jó lenne beleülni s a Griffbe hajtatni. De száz eset jut eszébe, mikor a menekülőknek ép azáltal akadtak nyomára, hogy nyilvántartott szállító eszközt vettek igénybe. Aztán a Griffbe is most már bajos menni, a rendőrség számon tartja az érkező s távozó vendégeket. Ott akadnának rája legkönnyebben. Mégis csak az igazgatóhoz kellett volna fordulnia. Azzal nagy jót tett, kétségbeesett helyzetéből szabadította ki, ha német is és ha bármi loyalis is, legalább tanácsot adott volna neki nagy bajában. Menne is már Pipiske vissza, de már az ötödik utcában jár s tanácstalanul tekint jobbra-balra, hogy merre került ide, melyik utcán jutna ismét vissza a szinházhoz. A hosszú utcán senkit sem lát, pedig most jó volna, ha valaki jönne, attól megkérdezné az irányt. Hiszen itt oly rémes tömege lakik együtt az embereknek, valamennyi csak nem kém, sem nem rendőr, sem nem ellenséges indulatú! Mért ne kerülhetne egy olyan ember az utcába, a ki gyanútlanul nézné őt s jóindulattal igazítaná útba! Ilyen megnyugtató gondolata még nem volt, mióta bejött e háztömegbe, ezt jó angyala súgta a fülébe: de meg is szólítja, a ki most jön, mert azt is ugyan az az angyal vezérli… S ni lám, nem is késik, ott fordul be egy mellékutcából egy férfi, kalapja be van húzva a homlokába… épen erre tart, egyenesen erre…

Pipiske összeszedi magát.

– Bocsánatot kérek uram –

– Kisasszony?

– Jézus Mária, édes anyám! – kiált fel Pipiske és zokogva az előtte álló fiatal ember nyakába borult.

– Pipiske kisasszony! Az istenért, hogy kerül kegyed ide.

– Ne kérdezzen, vigyen el valami biztos helyre –

– Az édes anyámhoz –

– Az isten minden jó órájában kegyedre gondoljon és édes anyjára: vigyen el hozzá, de hamar, mert itt halok meg felindulásomban az utcán.

És Persze Celesztin úr, mert ő volt, karjára fűzte Pipiske kisasszonyt és vitte édes anyjához.

X. FEJEZET. (Persze Celesztinéknél.)

Persze Celesztin Örvedről felköltözött a fővárosba, a hol meglehetős állást kapott egy kereskedő házban s magával hozta fel édes anyját is, a ki szerény lakásán a szerény fiatalember szerény háztartását igazgatta. Jó emberek voltak, kevés helyen megfértek s kevéssel beérték. Pipiske is jó leány volt, igényei alig voltak s ha nem is jó cselekedetet élvezett volna, akkor is kitünőnek találta volna helyzetét Celesztinéknél, így meg mérhetetlen hálával fogadta a mit kapott. Ez pedig egy kis szoba, nyugalom, szivesség s szerény élelem volt. Az első napokat jóformán félbetegen töltötte el Pipiske; fölötte izgatott volt részint attól, a min már keresztül ment, részint a félelemtől, mely nem tágított tőle. Szökésének a vámsorompónál roppant feltűnést kellett keltenie. Ha addig csak az a gyanu terhelhette méltán, hogy a medvehajtót ismeri, most üldözői előtt kétségtelennek kell lennie, hogy cinkosa a keresettnek s így annál félelmesebb kitartással fogják üldözni. Hozzájárul a föltünés, melyet föllépésével keltett, valamint ismét hirtelen eltünése a játék után. Valószinü, hogy most már kétfelől keresik: egy oldalon a hivatalos körök gyanuja a medvehajtó cinkosát, másfelől az érdeklődők és kiváncsiak hada az eltünt szinésznőt. Mindezek felett egy aggodalom is megszállta. Nem fogja-e jótevőjét bajba keverni? Nem lesz-e bántódása Perszeéknek is, ha nyomára találnak?

Nem csoda, ha a láz, az izgatottság nem akarta elhagyni a jó fészekben is a szegény leányt s csak midőn napok múltak és semmi sem változott, kezdte érezni, hogy végre is nem minden ember rendőr ebben a nagy városban s ha sokat beszéltek is különösen a rejtélyes szinésznőről, a ki ép oly csodálatosan jött, mint ment, azért az ő dolgán kivül is vannak még dolgok, melyek az emberek érdeklődését igénybe veszik.

Egy hét múlt el s Pipiske még mindig háborgatás nélkül élvezte jó barátjai vendégszeretetét. Kezdett is volna már teljesen megnyugodni, ha helyzete egy oldalról nagyon ferde nem lett volna. A jó lelkű öreg háziasszony Pipiske dolgáról mitsem tudott; de sőt Persze Celesztin sem tudta a valót. Pipiske azt mondta nekik, nagy útról jön, beteges és pénztelen, így érkezett a nagy városba, a hol senkije sincsen. Az ég vitte útjába Celesztint, a ki menedéket adott neki. Nem kér már csak egy-két hetet, a míg felépül és az összeköttetést régi direktorával megszerzi, aztán elmegy és hálás lesz a míg él. A két jó ember nem fakgatta kérdésekkel, ellátta mindennel, iparkodott őt szórakoztatni s nagyon csodálkozott azon, hogy a különös leány sehogy sem vehető rá, hogy elhagyja a házat, megnézni a várost, melyet még nem ismert.

Egy-két meghiusult kisérlet után Celesztinék le is mondtak arról, hogy a leányt akár csak egy sétára is rávegyék. A helyett a fiatal ember, mikor dolgáról hazajött, szolgált friss újságokkal. A legérdekesebb persze a német szinház esete volt. Ott a főherceg tiszteletére diszelőadásra készültek. Ki is volt a darab tűzve, de az illetők gróf Szanday Elemér nélkül számítottak. Ez a gróf egy érdekes fiatal ember, a kiről azt beszélik, hogy semmiben sem telik a kedve. Hanem azért sok hóbort kitelik tőle. Most is lám, fogadott egy barátjával, hogy a díszelőadást meghiusítja. Látja kisasszony, megint egy fogadás! Épen egy hasonló bolondos fogadásnak köszönöm a szerencsét is, hogy kegyeddel megismerkedhettem Pipiske kisasszony!

– De még milyen szerencse, édes Celesztin ur, hanem csak nekem! – S Pipiske kisasszony melegen megcsókolta Celesztin anyjának a kezét.

– Hát kérem, – folytatja Celesztin – az a gróf fogadott egy barátjával s mit gondolnak, mit csinált? Az előadás előtt vagy egy félórával megszöktette a német szinház heroináját.

– De hisz az előadás mégis megvolt, – mond Celesztin anyja.

– Meg ám, de ez még csak a különös! A heroina megszökik – senki sem tudja hova (közbevetőleg ma sem került még meg s azt hiszem nem is egyhamar fog megkerülni) és kérem mi történik. A válságos pillanatban, a mikor a megszorult direktor már a szeget kereste, a melyikre felkösse magát, honnan, honnan nem, mintha a felhőkből cseppent volna, a direktor elé áll egy idegen, ismeretlen leány, hogy ő eljátssza a szerepet.

– Ah, ah! – mondja Celesztin mamája s szinte hitetlenül rázza a fejét.

– Az ám s úgy eljátszta Stuárt Máriát, hogy még ma is csak róla beszélnek.

– No de talán nem is annyira a jó játékáért, mint egyéb valamely okokért, – mondja Pipiske mosolyogva.

– Szó sincs róla, van még valami különös hozzá, – mondja Celesztin, – de a német ujság úgy fölmagasztalja az ismeretlen leány játékát, hogy bizony annak jól kellett játszania.

– És mi van még hozzá, – kérdi a mama.

– Az a különös dolog, hogy az ismeretlen szinésznő, a mint elvégezte szerepét, mint egy tündér úgy eltünt hirtelen. Senki sem látta jönni, senki sem látta menni. A föld nyelte-e el, a légbe olvadt-e semmivé: az ember azt hiszi boszorkányság, tündérség van a dologban, olyan csodálatos.

– És még semmit se tudnak róla ma sem? – kérdi Pipiske.

– Semmit a világon. Az emberek nagy része nem is hiszi a dolgot, azt mondják, a direktor találta ki, hogy szelet csapjon vele. Hanem a szinészek s a kik a német szinházba járni szoktak, azok mind szentül állítják, hogy úgy történt a dolog.

Nos, – gondolta magában Pipiske, – ha eddig nem tudtak meg semmit, akkor ezentúl még úgy sem fognak megtudni. Ez nagyon megnyugtató. Még megnyugtatóbb azonban az, hogy a medvehajtóról és a szökevény lányról Celesztin soha sem hozott haza ujságot. Erről úgy látszik, hallgatnak az emberek. Meglehet a szegény medvehajtót el is fogták s a leányt talán már nem is keresik. Ezt Pipiske egyszer gondolta, aztán lassan szentül hitte is, hogy úgy van. Hanem ha úgy van, akkor itt is az ideje, hogy további teendőivel tisztába jöjjön.

És elmenni a kerepesi uti szinházhoz, ott megtudni Keserü Jónás úr stációját, ezzel egy levelet váltani s ujra elszerződni hozzá: ez mind igen egyszerű s könnyü dolog is lenne, ha – az a levél nem volna! De azt vagy rendeltetése helyére kellene juttatni, vagy visszaadni a medvés embernek. Hogy most már mit tegyen: ehhez Pipiske nem volt elég okos magának, elhatározta tehát, hogy Celesztintől kér tanácsot.

Meg is ragadta az első kinálkozó alkalmat, a mama a vacsorakészítéssel volt elfoglalva, s így szólt hozzá:

– Kedves Celesztin úr, soha én életemben sehol ilyen jól nem éreztem magamat, mint a kegyed házában. Soha sehonnan nehezebb szívvel nem távoztam, mint innen fogok; de végre is most vagy máskor, ma vagy egy hét mulva el kell magamat rá szánnom.

– Nos akkor inkább egy hét mulva mint ma.

– Jól van, hát egy hét mulva; de ha ma, ha akkor megyek, önnek eltávozásom előtt egy vallomást kell tennem, mert egy jó barát jó tanácsára igen nagy szükségem van.

– Ha a tanácsom is olyan jó lesz, mint a barátságom a milyen: akkor a legjobb helyre fordul. Beszéljen kisasszony.

– Az igazat megvallva kedves Celesztin úr, én – hogyan is mondjam – helyzetem felől önt és áldott jó mamáját nem úgy értesítettem, a hogyan a dolog van. Nem mondtam el mindent, a mi velem történt s csak ha ön megtudja akkor fogja látni, mily nagy jót tettek velem, s nem tudom, nem itél-e meg, hogy barátságával vissza is éltem.

És elmondott mindent, kivéve szereplését a német szinpadon.

– És ki volt az a medvehajtó?

– Azt nem tudom.

– És mi van a levélben?

– Azt sem tudom.

– És kinek szól a levél?

– Azt sem tudom.

– De hát hol van az a levél?

– Itt van, – s Pipiske átadta a hosszúkásra összehajtogatott s finoman leragasztott papirt, melyben semmi fölirás, semmi cím nem volt.

– Kétséget nem szenved előttem, – mond Pipiske, – hogy az a medvehajtó emigráns, ki Olaszországból hozza valakinek titkos küldetésben e levelet. Mikor tőlem megtudta, hogy üldözik, ideadta a veszedelmes papirt, nyilván azt hivén, hogy nálam sem veszedelmes, sem veszedelemben nem lesz. Mielőtt utasítást is adhatott volna, közbejött valaki s el kellett válnunk. Elég bizalom ugyan, hogy ide adta, de azt hiszem, nagy veszélynek nem tette ki magát vele. Azt nem mondta meg, kinek szól a levél; ha tartalmát meg is néznők, nem hiszem, hogy okosabbak lennénk, mert az ily levelek úgy szoktak irva lenni, hogy más mint az érdeklettek, nem érti. Azt hiszem, arra nézve akart utasítást adni, hogy mint juttassam a levelet ismét vissza az ő kezeihez, de a korcsmárosné abban a pillanatban lépett be, a mint emberem szólni kezdett, a kocsis ott künn türelmetlenkedett s nekem mennem kellett. Elváltunk, a nélkül, hogy egy további szót válthattunk volna. S most itt vagyok, e levéllel, mely nagyobb gond, mint a magam gondja. Mit tegyek? Mint kezdjek hozzá, hogy vagy medvehajtóm kezébe vagy illetékes helyére juttassam.

– Már hiába, még is csak fel kell azt bontani.

– Nem fogjuk megérteni.

– Ha meg nem érthető, akkor mi veszedelem volna benne? Akkor a medvehajtó meg is tarthatta volna.

– Az úgy látszik, – mondja Pipiske, – de én azt hiszem, hogy ha nekünk érthetetlen is, a rendőrség majd megértené!

– Az is igaz. Ejnye Pipiske kisasszony, maga nagyon körültekintő lett, mindenre gondol.

– Mit csináljon az ember, ha ilyen bajba keveredik.

– Már most én csak egy tanácsot tudok. Nyakamba veszem a várost és megpróbálom kipuhatolni a talián ember nyomát.

– Mit gondol, még bajba keveri magát.

– No, nem lesz olyan nagy baj. Tudom, ha én nem teszem, maga megy a dolognak utána.

– Istenem, bánni is kezdem, hogy szóltam.

– Soha se bánja, kisasszony. Lássa az nem ingyen van, ha ilyen szerény emberek valami országos dologba a sors által így belekevertetnek. Én békés és csöndes foglalkozású ember vagyok. Magamtól soha eszembe nem jutna ilyen dolgokba ártani magamat. De most, hogy a véletlen bele sodor, eszembe jut, hogy mind, a kik itt vagyunk, első sorban a hazának tartozunk életünkkel. Mennyi érték, mennyi család érdeke, mennyi élet esett oda áldozatul érettünk, a kik túléltük a nagy eseményeket vagy utána jöttünk a nagy időknek. Mennyien dolgoznak most is, titkon, életet, vagyont koczkáztatva a haza érdekében! Ki tudja, mi függ, hányaknak a sorsa, mily érdekeknek, mily terveknek eldülése jóra vagy rosszra attól, a mit mi ketten most itten elhatározunk. Nem, nem Pipiske kisasszony! Minket egy láthatatlan gondviselés beleszőtt e tervek titkos fejlődésébe tényezőknek, nekünk mától mint ez ügy katonáinak, mennünk kell a tüzbe, a veszedelembe. Én itt kegyednek megfogadom, hogy a levelét kézre fogom adni, akármibe kerüljön is.

Pipiske könyes szemekkel nézett Celesztinre s kezét nyujtá feléje.

– Nem tudom örömmel fogadni nemes ajánlkozását. Isten tudja, nem jól esik, hogy el nem háríthatom. Igen szép az, a mit mondott s én, noha azt sem tudom, hazám-e ez a haza, érzem, mint ver a szivem melegebben e szavakra.

– Hogyan, nem hazája?

– No erről talán máskor. Maradjunk tárgyunknál. Nincs más mód a kigázolásra?

– Csak azt kérdezzük nincs-e jobb?

– Nos?

– Se jobbat, se mást nem tudok.

– Hát a mama?

– A mamának nem szabad szólni. Ő már öreg, igen hamar aggódik ok nélkül is. Minek zavarjuk szükség nélkül a nyugalmát.

– Nem, nem, nekem a dolog így nem tetszik, – mond Pipiske, de –

– Csak próbáljuk hát meg legalább.

– Jól van, hát próbáljuk meg.

És Persze Celesztin megpróbálta. Járt-kelt, vacsorákat fizetett rendőröknek és csavargóknak, de fáradsága és költekezése kárba veszett, hazajövén mindig csak azzal jött, hogy «még semmi».

Pipiskén az izgatottság egy neme vett erőt, de Celesztinnek egy igen jó érve volt ellene.

– Mit gondol kisasszony, kegyed leány létére sikeresebben folytathatná a kutatást? Nem valószinű. Ügyesebb, találékonyabb ugyan mint én, de mint leány sokkal nem próbálkozhatnék meg, a mit én játszva elvégezek. Igaz ugyan, hogy siker nélkül; de az is eredmény, ha valamit már kipróbált az ember és legalább tudja, hogy itt vagy ott nincs többé mit keresnie. De még én sem kértem ám ki utolsó kártyámat! Tehát csak türelem!

Magától értődik, hogy a hol medvehajtót hallott vagy látott Celesztin, ott meg is jelent, hogy szóba álljon a medve gazdájával, de arra a kit keresett, rá nem talált, de talált nem ritkán, a mit nem keresett. Legutólszor egy igen szép és nagy medvét látott táncolni. Nagy publikum, kivált gyermeknép nézte a mackót s Celesztinnek feltünt egy szépen kiöltözött gyermekcsoport, mely székekre volt telepedve. Hat széket hozattak ki egy házból, négyen négy gyermek ült, az ötödiken egy felől valami dajkaféle, a hatodikon más felől egy 16–17 éves kedves szép szőke leány, a gyermekek közbül. A mackó táncolt s nagy volt az öröm. Celesztin meg kivánta várni míg a nép eloszlik, hogy a hajtsárral beszélhessen, addig tehát ő is egy széket hozatott magának s letelepedett a szőke kis lány mellé, engedelmet kérve, hogy oda ülhessen. Legalább a kisasszonynak nem kell félni a medvétől. A kisasszony azt hiszi, nincs oka félni, de azért csak üljön oda bátran, hiszen itt senki sem parancsol a helyről. Oh, mondja Celesztin, csunya állatok ezek a medvék nagyon, alattomosak, bosszuállók. – «De, viszonozza a leány, ez meg is van szelidítve, s hozzá az ily erős állatoknak az a szokása, hogy nem támadnak, ha nem bántják őket.» – Ezt bizony jó lenne, úgy véli Celesztin, ha minden erős állat megtanulná, ez az erősebb emberségének volna mondható. De az életben nem mindig így van a dolog.

És alig, hogy mondá, egy vaskos, utcán nevelődött suhanc sietett is illusztrálni a dolgot. A mackó elvégezte táncát, a kör közepére leült, s míg gazdája kéregetni indult a Celesztinnel szemben állókhoz, a körben álló gyermekek kezéből záporként hullt az ennivaló a medve elé s az említett suhanc, a ki a széken ülő gyermekek háta mögött állt, nyilván ezek szép, tiszta ruháján irigységre kelve, lekapta az egyik kis fiú szép kalapját, a medve elé dobta s nagy kacagással futásnak eredt. A kis kalap kis tulajdonosa pedig ijedten szaladt kalapja után, nem is gondolva arra, hogy baj is érhetné. Talán nem is érte volna, ha más oldalról meg épen e pillanatban jól orron nem dobja valaki a medvét, úgy hogy a mackó egy nagyot röffenve szökött fel s maga előtt látván a kis fiut, fenyegetőleg két lábra állt.

Egy sikoltással ugráltak fel a kik ültek. A medve már-már ölelésre tárta lompos első lábait, a mint Celesztin egy felől oda ugrik, megkapja a medve orrába füzött láncot s félre rántja a vérszemet kapott fenevad fejét; más felül ugyan e pillanatban ott termett a medvehajtó s dorongjával úgy oldalba ütötte kenyérkeresőjét, hogy szinte nyögött bele a szegény pára. Erre Celesztin a kis fiut felkapta s visszavitte a kisasszonyhoz, a ki a helyett, hogy a mint illik, elájult volna, mint egy kis mama, átkarolta a másik három gyermeket védőleg, míg a dajka kegyetlen jajveszéklést támasztott.

– Tessék kisasszony, itt a fiu, semmi baj az ijedségen kívül.

– Oh uram, köszönöm, nagyon köszönöm.

– Istenem, nincs miért.

– Mondja meg legalább a nevét.

– Gyermekség az egész.

– Hogy a papának megmondhassam.

– Jézus Mária nagysága, csak nem akarja a nagyságos urnak elmondani, én akkor akár haza se menjek velök! Jaj aranyom drágám kis Béluskám! – jajveszékelt a dada, s alkalmat adott Celesztinnek, hogy egy könnyű köszöntéssel odább állhasson.

A mint pedig elment, a kis lány utána nézett.

Celesztin pedig mormogta menet magában:

– Ez a medvetáncoltató sült talián ugyan, de azért ezuttal még sem jártam hiába utána. Az a kis lány – igen kedves kis lány!

A mint pedig otthon belépett, Pipiskének, a ki kérdő szemekkel fogadta, ennyit mondott: megint semmi!

És ez megtörtént még egyszer, még kétszer, tán még tizszer is, úgy hogy Persze Celesztin már nagyon restelte, sőt szégyelte a dolgot s elhatározta, hogy ki fogja kérni «utolsó kártyáját.»

XI. FEJEZET. (Két zsandár és egy medve.)