Part 6

A medvetáncoltató e szóra ökölre kapta két kezét, de csakhamar mást gondolt. Meghajtá derekát s az olasz vándornép ismert alázatosságával szólt:

– Pardone szignor adjunto, mi riccomando signore – halabszolgá!

És kiosont a szobából, az ajtón túl a guvernantba ütközött, kitől újabb hizelgő bókokkal búcsúzott. Aztán eloldotta medvéjét a kerítéstől. «Avanti la mia bestia, avanti mio caro, avanti mio benissimo amigo!» S végig vitte az utcán a lompos barmot, meg-megcsörgette lánczát s szilaj kedvvel biztatta láncos «Pannonia»-ját keserves táncra az utcai népek nem csekély gyönyörére. S csakhamar végére ért a városkának, ott megfordult s kereste szemeivel még egyszer a nagy házat: «Ti ott, én meg itt. Mindketten táncoltatjuk a láncbavert Pannoniát. De ha egyszer széttöri láncát a hatalmas rab – hirmondója se marad a táncoltatójának.»

Ott a nagy házban pedig az a másik sóhajtott egy mélyet.

– Ez csak kicsiség, így biztatta magát. Hátra van még a java. Majd ha megnőnek a gyerekek és szégyenkezve tagadják meg apjokat, a ki árulója lett a hazafiügynek! Akkor! akkor! – – – No de ember lesz belőlük! Hatan vannak, hatan engesztelik ki a vétket, a mit apjok elkövetett érettök, hogy embert adhasson bennök a jövőnek…

És oda állt az ablakhoz s szivárványos szemmel mosolygott le a kertben játszó gyermekekre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap kora reggel hivatja Bőkéndyt magához a főnök.

– Micsoda ember volt az a talián, a kinek az írásait utánam küldötte?

– Medvetáncoltató.

– Ön azzal az emberrel itt a hivatalban magyarul beszélt.

– Magyarul.

– Honvéd volt? Bujdosik?

– Az is volt.

– Mért nem tartóztatta le?

– Főnök úr tudja, hogy az ily emberek ügyében soha sem én intézkedem.

– Igen igen, de én mulatságon voltam, láttam is, nem is azokat a papirokat.

– Bocsánat.

– Jól van, nem ön az oka, de mégis! – És haragosan elment.

Otthon a nevelőnő fogadta.

– Ha nem is gróf, de mindenesetre a legelőkelőbb társasághoz tartozik.

– Köszönöm Klotild kisasszony, köszönöm, majd meg fogjuk tudni, hogy ki volt.

VIII. FEJEZET. (A medvehajtó levele.)

A fővároshoz közel, alig nehány mértföldnyire egy csinos útszéli csárda áll, utolsó stációja egy azon az uton rendesen közlekedő társaskocsinak. A csárdában a nagy ivón, nagy konyhán és a két lakószobán kívül még egy kis hátulsó szobácska van, melynek ablaka a nagy udvartól elágazó kisebb udvarra szolgál. A szobácska butora egyszerű és kevésből áll. Egy szekrény, egy ágy, egy kis asztal, három szék s a falon egy szent kép és egy kis tükör. A kisded ablak előtti udvaron egy üresen álló tágas sertésól van, az ól előtt s a kerítés mellett árnyas bodzafák virágoznak. A kerítésen nagy rés van dülve, a résen át a szabad mezőre jutni s mintegy ötszáz lépéssel egy bükkös erdőbe. A táj nem változatos, de fris és a szemnek kellemes, inkább azonban szinei, mint formái által.

A vidék szépségei mégis csak kevéssé vagy épen semmit sem érdeklik azt a kis lányt, a ki a kamarában az asztalka mellett ül s egy levél irásába van elmerülve. Azt hiszem, ha hátamögött állanál s a vállán át előre hajolva elolvasni iparkodnál levelét, észre se venne. Papirja első lapja már tele van írva, el is van fordítva s a bús szemű kisasszony, mert egyszerű ruhája mellett is annak látszik, buzgón irja a második lapot.

«… úgy van, kedves jó nénikém, én már el vagyok tökélve. Ha egyszer se atyám se bátyám nem volt, se semmiképen rokonának el nem ösmert, isten nevében megyek a sorsom elé, de soha többé, a míg eszemet és erőmet birom, semmije után nem akarok élni. Ennek okáért magához se megyek vissza. Hálát adok az istennek, hogy annyira mégis volt, hogy magát nem hagyta, hű ápolóját, semmi nélkül. De én ebben sem akarok magával osztozkodni. Kegyetlenségével elérte az az ember, hogy testvéremmel eltévesztetett egymástól bennünket, de az isten majd csak összevezérel bennünket, ha javunkra valónak tartja. Én eddig itt voltam, itt laktam ennek a csárdának jó gazdáinál, ide vártam, itt kaptam is meg a levelét is, de most már a kis megtakarított költségem nagyon fogyatán van, alig van annyim, hogy eltartson, a míg ujra kenyérhez vergődöm, hát indulok is még ma istennel tovább. Ne búsuljon értem, ha jó dolgom lesz, megint adok magamról hirt. Imádkozzék értem kedves jó nénikém, a maga régi kisasszonykája – Ida.»

És Ida, mint a ki nagy munkát végzett, megtörülte homlokát, könyező két szemét és sietve hajtogatta össze levelkéjét, melybe meg volt irva, mit határozott magáról. Nem kis dolog volt ez ő reá nézve, de mégse nagyon nehezen végezte. Nehezebb volt, a mi ezt megelőzte.

Ida semmit sem tudott magáról. Nem tudta se nevét, se származását.

Fölvette egy ember, a kinél nem mindig volt. Ki volt rá nézve ez ember, ma kevesbbé tudja mint valaha. Mi oka volt Ida születésének, származásának titkát sírba vinnie? Se szeretet, se bizalom, az igaz, soha se volt köztük. Örömük egymásban nem volt. A mit az egyik szeretett, azt a másik gyűlölte, a vége az lett, hogy Ida világgá ment. Ábránd, egy ideális szív álmai és a szeretetlenség üzték, melyet otthon tapasztalt. De azt nem gondolta soha, hogy az, a kit majd atyjának, majd rokonának tartott, a ki azonban mindig zsarnoka volt, kegyetlenségét annyira vigye, hogy még csak neve tudását, származása titkát se hagyja rá örökségképen.

A senki volt és a senkié szegény Ida, kinn a világban, magára bízva, sorsára hagyva. Rokona senki, se közeli, se távoli, barátja senki, jó embere, ismerőse senki.

Egy öreg asszony kinálta meg sovány falatja felével, néhai nemes Adorgyán János özvegye, de ez a falat attól a szivtelen embertől maradt az öreg asszonyra: ezzel a falattal az éhenhalástól sem mentené meg magát a maga jó szántából az elkeseredett kis leány. E pillanatban legalább azt gondolta.

És fejében cikázó gondolatai által üzve, a mint a levelet ellátta, régi szokása szerint oda állt az ablak elé s kiereszté szemeit a szabadba. A verőfényes égről káprázva menekült le tekintete a földre s a közeli erdőbe menekült. Jaj, de jó is a szemnek meg a madárnak a zöld erdőbe menekülni a nap elől, meg a vadász elől, az egész világ elől!

Csicseregve éli világát ott a füttyös rigó, a szeles pinty, bugva a gerle, csörögve a szarka. Biztos fészket rak a ringó ágon, biztos eledelt talál a mezőn, egész nap dicséri istent; ellensége elől megvédi a falevél, vihar elől a kipárnázott fészek. Ni, hogy reszketnek, hogy szállongnak, hogy fecsegnek az erdőben; mulattatják, boszantják, kergetik egymást játszva; és a nagy bükkfák rázzák lombos koronájokat, ágaik pattognak, kérgök nevetve meghasad, mint egy nagy száj s gyökereik kikandikálnak a földből kiváncsian arra a zsongó életre, mely fölöttük tanyázik vigan. Aztán jön a szél a sikságról, megkeresi a réteket és besurran a sűrűbe. Megkavarja az ágakat, rázza a levélfürtös fák fejét, sipol az odukban s a madárnép elhallgat, mikor a hatalmasabb veszi át a szót. Pedig a szél semmi, csak levegő, egy tolakodó, a ki beront megbontani az erdő szép otthonának játékait, – ne hagyjátok magatokat, ne engedjétek – így biztatja a madarakat messziről Ida s integet kezével az erdőnek. De a madarak csak annál jobban bujnak, a szél pedig derékon kapja az erdőt, földig hajlítja ágait; zsarnoki vesszője suhog a kegyetlen sehonnainak s az erdő csak bókol, bókol, bókol, (Ida feje is egyre utána hajlong) s már helyéből is kimozdul, mintha jönne is, ide; Ida már hallja dübörgését; már közel rázzák üstökös fejöket a mozgósított fák, tompa morgás üti meg a lány fülét s a közeljött erdő első fája arcába vág iszonyú erővel, hogy Ida sikoltva kapaszkodik a nyitott ablakba, melynek egyik üveg táblája csörömpölve hull a földre.

Ida alig tud a káprázatos játékból, mellyel izgatott képzelete tréfálta meg, magához térni. Mert hisz a lomb egyre csapkodja most is az ablakot, de az egy ott álló bodzafa ága; a tompa morgás is hallik, de az ólból jő, s a mint Ida odanéz, egy csunya lompos medvét lát, mely bevette magát a hűvösre; az ól ajtaja előtt álló bodzafa árnyékában pedig egy sötét szemű, fekete szakállú idegen áll, kezében a medve láncával s barátságosan néz Idára.

– Istenem, valami baja van kisasszonykám?

– Köszönöm, nincs, csak egy kissé elgondolkoztam.

– Láttam, már jó ideje nézem, gondoltam, nagy bánata van.

– Kegyed már régebben itt van?

– Oh még akkor a kisasszony írt. Abból a kis erdőből jöttem, valamit enni szerettem volna, de a mint megláttam, akaratlanul megálltam és néztem.

– Egy kissé el voltam gondolkozva; gyakrabban járok így; képzeletem erőt vesz rajtam s olyan furcsa játékot üz velem. A mit ilyenkor meglátok, megelevenül s beleszövődik gondolataimba. De csakhamar vége szokott lenni. – Most is úgy volt, mintha az a kis erdő jött volna ellenem.

– Beteg, beteg, – mond a talián.

– Oh dehogy, semmi bajom sincs.

– A kedélye beteg. Látom arcáról, szemeiből. Ide való ebbe a házba?

– Oh nem, utas vagyok, még ma tovább is utazom, csak a gyorskocsit várom.

– Hogyan, egyedül?

– Egyedül.

– Az nem nagyon bátorságos a mostani világban.

– Miért? Mit keresnének rajtam? Én ugyan békét hagyok mindenkinek, csak engem ne bántsanak.

– De bocsánatot kérek, hogy megszólítottam.

– Kérem, inkább még megköszönöm. Barátságos részvéte szinte megnyugtatólag hatott rám. Kegyed nem ide való.

– Nem, olasz ember vagyok.

– És milyen jól beszél a nyelvünkön!

– Az ám ni! – mond némi zavarral a talián.

Kegyeddel szemben egy pillanatra elfelejtettem, hogy talián medvetáncoltató vagyok.

– Istenem, – mond a leány ijedten, – az ám, én is most veszem észre. Akkor bizonyára kegyed lesz az, a kit kerestek.

– Kerestek? Kik kerestek?

A leány körülnéz és fokozott aggodalommal s fojtottabb hangon mondja: Zsandárok!

– Zsandárok? Az meglehet, sőt valószinű, és nem tréfaság!

– Egy jó órával ezelőtt voltak itt s én az ajtón át hallgattam a mint kérdezősködtek. Egy olasz medvehajcsárt kell elfogniok, a ki már egyszer volt a kezükben.

– Az én vagyok!

– De istenem, akkor ön itt veszedelemben van!

– Valósággal abban vagyok, és épen nem szeretnék még egyszer visszamenni kedves barátom Bőkéndy elé, – mondja az olasz s nyugtalanul keresi, hogy mit lesz tanácsos tennie.

– E szerint ön nem olasz?

– Nem vagyok olasz.

– Istenem, istenem!

– A kisasszonyon szinte meglátszik, mint szeretne rajtam segíteni, – mond mosolyogva a medvehajtó.

– Már hogy ne szeretnék, ha tudnék.

– Dejszen, majd megtréfálnám én a mackómmal ezeket a zsandár uraságokat, csak –

– Csak –?

E percben nyilik az ajtó.

– Kisasszony jön a gyorskocsi.

– Kedves barátom, vigye ki a málhámat rögtön megyek én is.

A vöröshajú szolgalegény felkapta a málhát, egy gyanakvó pillantást vetett ki az ablakon át a taliánra s kiment.

Ida kikisérte s betette utána az ajtót.

– Mennem kell, – mondja az ablakhoz visszatérve.

– Igazán sajnálom, hogy megszólítottam, – mond mosolyogva a talián.

– Ej uram, miért?

– Látom az arcán, hogy nehezebb szívvel megy, mint a nélkűl ment volna.

– Isten bizony igaza van, – mond a leány.

– Most már az én gondomat is viszi a magáéival.

– Mi haszna, ha a kegyedé egész marad, akármennyit is viszek belőle magammal.

– Isten bizony odaadnám a felét, ha csak gond és nem egyszersmind veszedelem is volna.

Ida kinyujtá a kezét az ablakon.

– Adja ide, ha megosztható.

– Kisasszony!

– Nézze, egy félórával ez előtt a legelhagyottabb teremtésnek éreztem magamat. Most már csak a gondolat is, hogy valakinek becses szolgálatot tehetek, fölvillanyoz, életkedvez, s bizalmat kelt bennem. Az ember nem tudja az isten végzéseit. Adja ide azt a félgondot s a fél veszedelmet. Érzem, szinte jót tesz velem. De gyorsan, mert nem érek rá.

A talián megfogta a kinyujtott jobbot és megcsókolta.

– Egy körülmény határoz. Oktalan voltam, midőn vállalatomban kezdvén, a medvehajtó szerepét vettem fel. A medvehajtó feltünik mindenütt. Azt hamar meglátja mindenki s ha üldözik, biztos, hogy el is fogják. Engem már elfogtak, de papirjaim rendben voltak s ujra elbocsájtottak. Most okom van hinni, hogy nem viszem el szárazon, ha megint elcsipnek. Nyilván gyanakszanak és megvallom nem ok nélkül. Egy levél van nálam.

– Kisasszony! kisasszony! – hangzott kívül.

– Ide hamar azzal a levéllel.

A talián egy görbe pengéjű kést vett elő s felhasította nadrágját a combja táján a varrás mellett s egy hosszú, vékony, füző módjára összehajtogatott papirdarabot vett elő.

– Magam is hiszem már, kegyednél biztosabb helyen lesz – adja át.

– Kisasszony, a kocsi nem vár tovább, – szól a belépő korcsmárosné.

– Megyek már, – mond Ida keblébe rejtve a papirt, felkapja kalapját, mantilljét, napernyőjét, míg a korcsmárosné egy kis kézi táskát készül utána vinni.

Ida körül néz a szobában. Egy pohárban egy kis szegfű csokor volt.

Felkapja a csokrot.

– Isten veled kis virág!

És az ablakon kihajolva ledobta a virágot egy búcsúzó pillantást vetve a taliánra, a ki az ablak alatti falhoz lapult, hogy a korcsmárosné az ablakon át meg ne láthassa.

A medvehajtó felkapta a virágot, megcsókolta s eltette.

Az útszéli csárdát egyszerre hagyták el: a nagy kapú felé Ida kisasszony a gyorskocsin, a kerítésbe ütött résen a talián és medvéje a kis erdő felé.

IX. FEJEZET. (A vámnál.)

Pipiske, vagy más néven Ida kisasszony nagyon önérzetesen, de nem egészen nyugodtan ült a gyorsnak nevezett ekhós kocsiban, mely vele a főváros felé döcögött. A vele utazott vegyes társaságra csak kevés gondja volt. A megjegyzéseket, melyeket a várakozás a csárda előtt és a társaság kelletlen megszaporodása provokált, jó formán alig hallotta. Saját gondolatai igénybe vették egész figyelmét. Csak későn jutottak eszébe kalandja egyes különösségei. Kinek adja a levelet, azt a taliánnak öltözött ember nem mondta meg. No de ez alkalmasint rajta lesz magán a levélen. Az azonban, hogy ki ez a talián, aligha van meg a levélen, ha csak nem belül, a mihez megint Pipiskének nem volt köze. Ezt mégis jó lett volna megkérdezni, ámbár alig volt rá idő, mert hiszen egy pillanatig sem hallgattak a különös találkozáson. És mi járatban van az a jóarcú ember hogy álruhában jár, egy veszedelmes barom társaságában? Aztán zsandárok üldözik? Semmi valószinűség sincsen benne, hogy közönséges gonosztevő legyen. Beszéde, godolkozása nemes és előkelő. Nyilván politika van a dologban. És a levél, melynek leadásával veszedelme felét adta le! Jaj az gonosz levél lehet. És Ida kisasszony szíve elkezdett dobogni a levél szomszédságában. Szerencse, hogy a kocsi egyet zökkent s Ida ráesett a szomszédjára, a ki megint a maga szomszédját ütötte oldalba s az erre támadt nem egészen barátságos szóváltás és végül bocsánatkérés és dörmögés megakasztotta Pipiske kisasszony száguldó gondolatait s tán megmentette a képzelet egy ujabb káprázatos játékától.

A zökkenés a társaságnak okul vagy ürügyül szolgált egy kis ismerkedő beszélgetésre. Mind a fővárosba utaztak. Egy falusi boltos bevásárlani, egy felgyűrűzött asszonyság kis lányát meglátogatni, a kit beadott a zárdába manírt és zongorát tanulni, mert uri férjet szánt neki, nem olyant, minő az ő istenben megboldogult Boldizsárja volt, a ki bizony jó ember volt, de szörnyű neveletlen. Egy hivatalbeli fiatalember protekciót keresni utazott Budára; egy öreg úr a sáros – fürdőbe készül, hogy köszvényétől megszabaduljon. Otthon azt mondták ugyan, hogy Pöstyén jobban arra való, de neki jobban kezeügyében van a budai sáros-fürdő. Egy mesterlegény szerencsét próbálni siet a fővárosba. Hallotta, hogy ott már sok legény boldogult. Ott a mesterek korábban szoktak meghalni s az özvegy szivesen megy a derék első legényhez feleségül s az ember vagyonhoz jut. A gyűrűs asszony megjegyezte, hogy előfordul az ilyen vidéken is, hanem ritka mai napság az arra való legény. Hja, sokat el-elvisznek katonának. Pipiskét mind megcsodálták, hogy ő nem akar a fővárosban megállani, csak keresztül utazik. Pedig épen ma ott ünnep van. Azt írja az ujság, hogy valami főherceg van ott. Reggel nagy szemlét tart a katonaság fölött a vérmezőn, délelőtt 11-kor nagy isteni tisztelet, aztán diplomatikus ebéd lesz s este díszelőadás a német szinházban. A gyűrűs asszonyság ki is jelentette, hogy ott lesz. A legény is szereti a szinházat, de inkább csak ha majmokat lehet benne látni. Embert ugyis eleget lát egész nap. Mégis ha már díszelőadás és főherceget is látni benne elevenen, már csak elmegy. Az asszonyság reméli, hogy találkozni fognak s legalább nem lesz kénytelen egyedül járni az utcákon éjszakának idején. Mondják, hogy sok ott a hamis, vállalkozó ember s asszonynak olyankor igen bajos magányosan. Ez gyakorlati megjegyzés volt. Pipiske kisasszony is megforgatta elméjében s elhatározta, hogy egy hordárossal majd elvezetteti magát a Griff vendéglőbe. Azt még mikor Keserű Jónás társaságánál volt, hallotta dicsérni, hogy olcsó és jó helyen van, azon a tájon hamar talál kocsit is a közel városkába. Csak azt a veszedelmes levelet fogja kézhez juttatni, aztán ha megtudja hol van egy arra való színjátszó társaság, tán épen Keserű Jónásé, s ezt a magyar szinház udvarán (mindjárt a Griff mellett van az is) legkönnyebben megtudhatja, azonnal szerződésbe megy.

Ily beszélgetések és gondolatok közt utazott a gyorskocsi társasága tova, míg nem az este leszállt s még egy félórányira voltak a vámtól. Itt persze erre fordult a társalgás. Hogy ez most milyen szigorúan megy, hogy néha bizony magát az embert is megvizitálják, de azért mégis van, a ki a vámosokat rászedi. Jó, hogy a társaságban senkinek sincs tiltott holmija, legalább nem sokat fog állani a kocsi, senki sem késik el a szándékától.

– Halt megállj! – szólt most egy harsány hang, a fináncé, a ki megállítja a kocsit. – A bagázsiát le kell oldani, meg fogjuk vizitálni.

– Jesszus, – kiált az asszonyság, – az uj selyemruhámat pocsékká teszik! Kérem finánc úr.

– Itt van kérem a ládám kulcsa, ruhafélék vannak benne. Ott látok egy hentes boltot, egy kis vacsorát veszek magamnak addig. – Pipiske volt, a ki ezt mondta. Éhes volt, időt se akart veszteni, szerette fölhasználni az alkalmat. Ezt haza viszi, aztán bezárkozik a szobájába és senkire, semmire nem lesz szüksége.

Kiosont tehát az ekhós kocsiból s átsietett a henteshez, onnan egy közeli pékhez, szépen papirosba pakoltatott mindent s indult vissza a vámhoz. A mint a nagy kocsi árnyékában megáll, abban a pillanatban érkezik a vámhoz vágtatva két lovas zsandár.

– Hollá, zsandarmpost!

– Hir! – s előállt az őrség tisztje.

– Egy olasz medvehajcsárt üldözünk. Nem ment be a sorompón?

– Ma nem. Nyomuk nincsen?

– De van; megvan a medvéje. A x–i csárda melletti bükkösben találtuk egy fához kötve, de a gazdája nem volt mellette. Két társunk őrzi a medvét s ha gazdája cserbe nem hagyja kenyérkeresőjét, akkor annyi, mintha már ő is kezünkbe volna.

– Ide nem jött.

– Azután egy fiatal lány volt a csárdában. Itt a személyleirása. Le kell tartóztatnia, ha bejő, mert azt látták a hajcsárral beszélni s ha tán nem is cinkosa, de szükség esetén az vihet nyomra.

– Épen most érkezett a gyorskocsi, utasai ottbenn vannak a pénzügyőrtanyán a málháikkal. Tán köztük lesz.

Pipiskét láz fogta el e beszédek hallatára. Három gondolat cikázott át egyszerre agyvelején: üldözik, málhája üldözői kezei közt van (szerencsére minden papirja, levele a kézitáskában van), el tehát, menekülni gyorsan.

A kocsi árnyékából az utca másik felire térült s a járókelők közé elegyedve indult be kopogó szivvel, gyors lábbal abba a nagy városba, melynek egy utcáját, egy házát nem ismerte.

Merre menjen?

Hová menjen?

Kit szólítson meg?

Kit ne szólítson meg?

Nem fog-e gyorsan az ő dolgának hire terjedni?

Nem lehetséges-e, hogy a kit megszólít, egyenesen börtönébe viszi.

Hiszen ő maga csak menne oda is, mert hisz ő senkinek sem vétett; de a levél!

Mit csináljon azzal a levéllel?

A mit az a szegény üldözött ember reá bizott: elvesse, nehogy bajba keverje?

Nem osztozni kivánt-e amaz ember bajában, nem a veszedelme felét kérte-e el tőle?

S ha maga kérte: lehet-e most gyáván eldobni ezt a levelet?

Aztán ki tudja, mi van a levélben?

Ki tudja, mi függ attól, hogy kézbe jut-e, aztán meg attól, hogy kinek a kezébe jut a levél.

Nem, nem, a levéltől meg nem válhatik, inkább történjék akármi?

És ment gyors lábbal, izgatott elmével a nagy útvesztőben utcáról-utcára, nem tudva hol jár, nem tudva hol álljon meg, nem tudva hova menjen. A lámpákat lassanként felgyújtogatták s ő az utczák egyik oldaláról a másikra került a világító lámpák elől. Ha katonát, rendőrt látott: azt is iparkodott elkerülni. Ha valaki erősebben megnézte, nem tudta mit tegyen zavarában s ha gyorsabb lépéseket hallott a háta mögött, minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy futásnak ne eredjen.

Végre egy befásított térre jutott, a melynek közepében egy nagy, csunya épület állott.

Egy fa árnyékába húzta magát s a fa törzséhez támaszkodva megpihent a kétségbeesett gyaloglásból. De nem sokáig állt itt, emberek közeledtek s ő átmenekült a nagy ház árnyékába, ott egy szögletben egy rozzant pad volt, arra leült. S teste pihenvén, agya annál lázasabban dolgozott. Az a levél elkezdett rejtekében mozogni s Pipiske a szivéhez kapott, mintha megakarná a levélkét állítani, nehogy valamely arra menő figyelmét oda vonja. Mert ő tisztán hallotta a levélke zörgését és lépteket is hall. Valaki közeledik, egyforma kimért léptekkel, szorosan a nagy ház mellett, Istenem, ez katona, őrt áll itt e háznál, micsoda ház is lehet ez? És ha a katona megtalálja, kérdőre vonja, – gyorsan tovább e helyről!

És Pipiske felugrik s a falhoz lapulva megyen tovább. S a mint az épület végére ér, a katona meg utána lépked, még nagyobb rémület fogja el. Az épület végén két lámpa ég s a lámpa világánál izgatott csoportok állanak, vegyes nép, köztük katonatisztek is és élénken beszélgetnek. Merre menjen most a szerencsétlen leány, előre-e vagy hátra? ama népek közé vagy az őr katona felé?

Körülnéz, egy kis ajtó mellett áll, mely a nagy házba visz. Maga sem tudja mért: ezt az utat választja. Egy keskeny félhomályos folyosón megy végig. A rövid folyosó végén egy szerény gázláng ég, alatta keretben egy szinlap a Stuart Mária német előadását hirdeti. Ez a szinház. Legjobb volna jegyet váltani s beülni nézőnek. Csak annyi nyugodt ideje lenne, a meddig egy előadás tart. Az alatt rendbe szedné zaklatott gondolatait. Már indul vissza a kis folyosón, a mint azon egy ember nagy sebten berobog. Utána rohannak néhányan a künn állt csoportokból élénken kérdezősködve. A jövevény alig felel s rohan tovább épen Pipiske felé. A szerencsétlen leánynak alig van ideje egy félig nyitott ajtót magára rántani, hogy elrejtse magát. A sietős ember ép azon az ajtón nyit be a szobába, míg az utána tódult csoportok a kis ajtóban megállanak s elzárják Pipiske elől a menekülőt.

– Nos, nos, mi ujság? – kérdi a szobában valaki az érkezettet, ki siettében még az ajtót is nyitva hagyta.

– Nincs, nincs, otthon sincs.

– Nincs! Mivé leszek! Mindjárt hét óra, az előadást, a díszelőadást a főherceg tiszteletére kezdeni kell és nincs Stuart Mária! De hát hova lett, mit csinált az a boldogtalan?

– A háznépe azt mondja, hogy egy félórával ezelőtt egy úri hintóba ült s elment. Ők azt hitték a szinházba megy.

– Tönkre vagyok téve, alig egy-két percz! Az a gyalázatos megfelejtkezett, az a nyomorult máshova ment és el sem is jön az előadásra! Blamírozva vagyok, tönkre ment ember vagyok. Nem lehet megtartani az előadást.

– Hátha mégis még eljön. A kisasszonynak néha vannak olyan bolondos szeszélyei. Hiszen a ruhái mind itt vannak a mai előadásra.

– Csak legalább üzente volna meg idejekorán, hogy gondoskodhattunk volna!

– És a szinház egészen tele van.

– Rettenetes, rettenetes, – jajgatá a szerencsétlen szinigazgató s ide-oda kapkodott a szobában kínjában. – Mit csináljak, mibe kezdjek?

E pillanatban a félig nyitva maradt ajtó kitárult s egy szerényen öltözött leány állt a küszöbön.

A két ember egyszerre oda nézett s csalatkozva várakozásában, egész mérgét a jövevényre szerette volna önteni az igazgató.

– Ki az, mit akar itt? Mit keres itt? Mit háborgat? Takarodjék innen. Mars, mars, mars innen.

De a leány csak megállt s nézte a vergődő szinigazgatót.