Part 5

De azok is a kik hittek, azok is, a kik vártak, azok is, a kik se nem hittek, se nem vártak: mind – mind – mind – – hallgattak. Viselték a békés alattvaló álarcát, szántottak, vetettek, adtak, vettek és – hallgattak. Mentől jobban el voltak telve keserű gyűlölséggel, annál jobban tudtak hallgatni. A hatalom idegen elem kezében volt s minthogy a hazában sokféle idegen elem találtatott, annál fogva e bus időben a nemzeti faj el volt merülve mintegy az áramló vizek fenekére. Ha valaki a fővárosba jött idegen földről, minden nemzet fővárosának előbb nézte volna, mint azénak, a melyé valóban volt. Kereskedés, mulatság, hivatal, isteni tisztelet, polgár és katona – semmi sem nemzeti. A címer, a színek, a hova festve voltak, idegenek voltak. Az iskolák – idegenek voltak. Sehol semmi, semmi nemzeti, csak a szívek legrejtettebb fenekén – talán! Csak egyes házakban este, ha a kapu be volt zárva, az ajtók el voltak reteszelve, az ablaktáblák be voltak rakva: akkor is vigyázva, óvatosan (ha már bizonyos, hogy a cseléd füle nincsen a kulcslyukon) ott járt, de ott is bátortalanul a szó.

Nehéz idők voltak ezek. A kiket a nemzet vezéreiül követett, jóformán mind külföldön bolyongtak. A kik otthon maradtak, békés visszavonulásban iparkodtak ártalmatlanságukkal tüntetni. A lángszavú költőt elsodorta a nemzeti vihar, a lángeszű államférfiút emésztette a maga kétségbeesése, melylyel a tébolyodottak bús házába menekült. Ez egy borzasztó tragődia katasztrófája volt, de sajátságosan oly tragődiáé, melyben halomra hulltak a statiszták, kóristák, kisebb és nagyobb szerepek vivői. A természetes tragikum csak annak a sorsából hiányzik, a ki a nagy szinjáték első és főhőse vala.

De ne tovább erről.

Estére járt az idő. A főváros – akkor természetesen csak tartományi főváros volt a birodalmi főváros mellett – e főváros utcáin nem sok ember járt. Alig jutott egy-egy rendőrnek mindenik szemére egy-egy járó-kelő. Nem igen volt mit keresni az utcán. Jó, ha akkor az embert nem keresték. A kávéházak is néptelenek voltak s e tekintetben nem volt kivétel az sem, mely egy kis rövid kereszt-utca egyik oldalán a «kávéforrás»-hoz volt címezve. Utóbb több volt ebben a kávéházban a pincér, mint akkoriban a vendég. Pedig a ritkamívü kasszatrónuson K.-né, a kávés felesége ült, egy kellemes asszonyság, asszony voltának bájos kezdetén, barátságos mosolygással arcán, ritka tűzzel fekete szemében. A négyszegletes terem egyik szögletén volt az ajtó, innen a diagonális vonal végén a kassza; szemben vele a sarokban egy hosszúkás asztal. Erre fordul ezuttal a figyelmünk, nehány fiatal emberre, ki ott ujság-olvasással, beszélgetéssel, kávézással van elfoglalva.

Ezek a fiatal emberek igen komoly fickók. Suttogva beszélnek, elmélyedve olvasnak, sőt mintha az evést-ivást is komoly foglalkozásnak tartanák. Ne is várjuk, hogy ki- és mi- voltuk beszélgetésükből derüljön ki, szemük közé kell néznünk, ha némileg megismerni akarjuk őket.

Egy uj nemzedék néhány tagjával találkozunk itt, a nemzeti ifjuság egy osztályával. Olyan fiuk ezek, kik közül alig egy-kettőnek sikerült valahogy magát a forradalom hadseregébe belopnia. Nagyobb része akkor még nem birta el a puskát. Fiatalok tehát, de jóformán mindennapos vendégei ez asztalnak. Napi foglalatosságukat elvégezvén, ide sietnek egymással találkozni. Hallgatagon élvezik egymás társaságát, a míg idegen van a kávéházban, vagy közömbös dolgok körül megélénkülnek, vitatkoznak, nevetnek bölcs mértékkel, hogy a rendőrség atyai gondoskodását föl ne idézzék magokra.

Minden héten egyszer valamelyikök szállásán van a találkozó s ott azután más dolgokról folyik a szó. Az ország sorsáról, érdekeiről, jövőjéről, mely az ő vállaikon van, az ő szívökben őriztetik.

Ezek azok közé tartoznak, a kik se le nem mondtak, se mástól nem várják a mentést. Ők magok a mentők. Az ő kezök, az ő elméjök, az ő szívök az ő fegyverök, a melylyel a diadalt mulhatatlanul ki fogják vivni. Van közöttük szinész, van közöttük pap, van közöttük ügyvéd, van poéta, van még hivatalnok is.

Az a hosszúkás képű, nagy szemű, csupaszállú ember fekete hosszú hajával, az a szinész. Nincsen a nemzetnek jelenben szerény csöndességben működő, a hatalom veres ónja által zabolázott első szinpadán, bárha tehetségének ott volna méltó helye. Az ő feladata ott lenni, a hol zsenge vidéki erők nem képesek a soknemű nehézségekkel megküzdeni. Ő az igazi apostol. Vándorol helyről-helyre, sikert hordozván vándorbotjában oda, a hol fogyatán van a küszködő erő. Keble teli van keserűséggel és – tervvel a jövendő számára. Végletes gyermeklélek, kinek arcán a sirás és nevetés egy vonalon himbálózva játszik. A legelkeseredettebb ember, a legvérmesebb reménylő. Teli termő fantáziával, erővel a tettre és kitartással. Mester a nélkülözésben és mester az élvezésben. Elméleti műveltség nélkül, de vele született kitünő izléssel, melyet a gyakorlat s a gazdag tapasztalás nagyon értékesre művelt. Itélete ezen és helyes ösztönén fekszik s bárha soha sincs tudós okokkal támogatva, ritkán vét. Nem ajánlható követendő példának, mert nem lehet követni. Ilyennek lenni kell. Látszani ilyennek nem kell.

Mellette ül egy másik csupasz áll, nálánál fiatalabb. Haja kurtára van nyírva, szürkés szemei mélyen feküsznek üregeikben s alig világítják meg kiálló két arcacsontját. Füle előtt egy kis szakállmaradék van. Merész homloka mint egy címertábla van képe fölé téve: tág műhelye belül a gondolatoknak. Ez pap. Egyik vármegye jeles fia, kit az odavaló papnevelőből mint legjelesebbet küldöttek fel a fővárosi központi szemináriumba. Itt nevelődnek jóformán a püspökök. Ez a fiatalember előljárója engedelméből minden héten egyszer kijön a szemináriumból, hogy barátaival töltse az estét.

Egy másik fiatal ember, tán a legfiatalabb a társaságban, egy deli Apollo, egy hódító Alexandros, egy szemgyönyörködtető alak, az egészségtől duzzadó, fiatal életerővel gazdag, massziv tetemével is kecses a mozdulatokban, izmos, ruganyos, ha beszél nyugodt, szavaiban fukar és találó, beszédében kiméletes, itéletében egyenes, mint a repülő nyil, gondolkozásában rendszeres és kérlelhetetlen mint logikus: e pillanatban sakk-feladáson töri a fejét.

Egy negyedik, a ki részeire szedve csupa kifogás, összeségében merő kedvesség s kinek minden tulajdonsága megköveteli e jelzőt «kissé,» kinek tehát: alakja kissé zömök, feje kissé nagy, orra kissé tömpe, szemei kissé bandzsik, nyaka kissé kurta, ajkán a szó kissé selypes, ujjain a körmök kissé vakok, de a ki mind ez apró tökéletességeket egy nervózus nyugtalanságával s egy ártatlan kedvesség és sugárzó jó kedv derüjével viselvén, kellemes harmoniában mutatja be, mely mindenkit megveszteget és rászed. Minden ember csinos fiúnak tartja s csodálkozásra gerjed, ha részeire szedi szét s a részekkel nem lehet megelégedve.

Az érzékiség minden ingerével van egy ötödik felruházva. Kacérul a homlokba függő hajcsiga, hosszú pillák alatt epedőn nyugvó szemek, vékony sötét bajusz árnyékában szép metszésű ajkak; mindezek egy tökéletesen ovális fej keretében; hozzá szép arányos középtermet, erős vállakkal, erős mellel és telt kerek tagokkal: veszélyes látvány az érzéki kivánság szemeinek. Hozzá a könnyed hanyagság, a kaczér rendetlenség és az álmatag bágyadtság, mely egész lényén elömlik, megannyi szándék nélkűl hódító fegyver, persze, inkább a «gyöngébb» nem ellenében. Álmélkodva hallja mindenki e fiatal ember rendkivüli munkássága, szorgalma s termékenysége hirét. «Azt gondolom, mond önkénytelen az ember, hogy a henyélésre van teremtve.»

A hatodik – nem mintha helye nem lett volna, hanem mert nyugtalan idegessége nem engedi öt percig egy helyen ülni – három hirlapot tart a balkezében, a negyediket olvassa, azaz tartja jobbjával maga elé, mintha olvasná, voltaképen pedig az ötödiket olvassa, mely szomszédja kezében van. Féllábon áll, féllába egyik székre van téve. Nagy savó szemein szemüveget visel. Kemény szőke haja ki van fésülve csontos homlokából. Elméje ritka tárháza az ismereteknek, melyeket részint könyvekből, részint utazásokon szerzett, gondolkozása végletes, tolla merész és fényes, maga – természeténél, hajlamainál fogva hivatott izgató. Szerencse, hogy személyisége, külső megjelenése nem az, a mit rendesen vonzónak mondanak és hogy hangja ércevesztett, szónoklásra nem alkalmas és igy az izgató külső kellékeivel épen nem rendelkezik. Népgyűléseken nem fogja elragadni a tömegeket képességeinek kétélű fegyvere. Tehetsége e szerint kamatozhat a nélkül, hogy hangosabb időkben veszedelmessé válhatnék. Ő mindenha csak tollal, vagy négyszemközt, vagy intelligens fórum előtt fog izgatni. Ez az izgatás pedig a legtöbb haszonnal és a legkevesebb kárral járó izgatás.

Hogy mire van hivatva az, a ki felé figyelmünk most fordul: ama gyenge alkatú, nagy, szikrázó szemű fiatal ember, a ki, a miben eddig erejét megkisértette, a legkülönfélébb dolgokban egyaránt szerencsés volt; a ki tetszik az asszonyoknak, noha gyenge, férfiatlan és legkevésbbé épen szép; tetszik a férfiaknak, noha ideges mint egy asszony, gyáva (nem mint jellem, hanem mint természet gyáva) és kényes: remélem, meg fogjuk érni. Nagy mandula szemei rémesen tüzelnek, ha ajakán megindul a szó és dagad és árad könnyed folyásban, színben gazdagon, formában tökéletesen. Beszéde elmés, fordulatokban és szóbeli elmésségekben egyaránt. Esze fürge és gyors, itélete nem kevésbbé. Egyenlően szeretik társai mind, ha nem is egyenlő szeretettel. E szeretet titka pedig nem egyéb, mint az a gondtalan és homálytalan jóhiszeműség, melylyel magát mindazoknak teljesen odaadja, furfang, számítás, vigyázat és tartózkodás nélkül, a kikkel barátságra lépett.

Folytathatnók még a bemutatást, de személy szerint e kávéházi asztal e vendégei, kik közt Csongor Béla is van, nem mind szerepelnek e történetben. Ellenben összeségökben igenis történetünk mozgató kerekei közül a legjelentősebbnek küllői.

Ők azok, a kik se segítségre nem várnak, se le nem mondtak az országról s magokról. Sőt ellenkezőleg, egy tettre s munkára készülő fiatalság minden hitével futnak a pályán, melyre lelkesülésök vitte. Ők azok, a kik egy percet sem akarnak elveszíteni. Ő bennök lüktet a nemzet eleven ereje a parázs alatt. A vének, a bölcsek, kiknek ajka által a nemzet illetékesen fog szólani, várják a jövőt, hogy szólítsa őket és alig várják immár. Ezek megmarkolták már a jelent, hogy a holnapnak egy óráját se szalaszszák el.

Egy sincs köztük közönséges ember. Jellem és tehetség a díszök s az ércabroncs, mely a társaságot összetartja; mert a cél maga soha nem elég, ha a legszentebb is.

Senki sem tudott rólok. Mindenikük más-más körben mozog. Csak este jön el a kávéházba, hogy lássa a többit.

Mindenikben elevenen él a haza képe, nem a milyen most, hanem a milyen lesz és pedig lesz általok.

Szegények, vagyontalanok mind a hányan vannak. De nem volt akkor ember, a kivel cseréltek volna, mert akkor itt minden Krőzus hazátlan sehonnai volt tényleg és hite szerint is, csak ezeknek a koldusoknak volt meg a hazájok.

Meg volt, mert hittek benne és dolgoztak érte.

A nevöket ne kérdezzétek.

A papét tudják a szemináriumban, a szinészét a szinházaknál, a hivatalnoké benne van a hivatali sematizmusban, az ügyvédé az ügyvédi lajstromban.

Itt egy közös nevök van, az, melylyel mindenki felruházta volna őket gondolkozás nélkül is, ha heti ülésöket kileshette volna, mondván szánalmas hangon: «oh a bolondok!»

VII. FEJEZET. (A gyermekekért.)

Egy kis városhoz közel az országúton érdekes kis karaván ballag tova a meleg őszi napon, porfelhő által kisérve útján. Két csúcsos sövegű zsandár felvont panganéttal, fejér mellszijjaival messze vidékre láthatón; a kettő között egy barna képű talián és medvéje, az egyik fürgén, de nem boszuság nélkül napsütötte arczán, a másik egykedvüen ballagva orrán a lánczczal, tisztességesen megemberelve magát az úri társaságban. E társaság szótlanul megyen tova. Egyik tagja sem érzi, úgy látszik, szükségét annak, hogy a másikhoz szóljon s ha mégis beszédre nyitja ajakát, maga-magának, szakállának vagy fogainak beszél mindenik. Négy utas, köztük egy medve, a ki csak monologizál.

– Szatracene, szatracene! – Így sóhajtozik a sorban az első. Soha se láttam ilyen forróságot. Bezzeg otthon a kedves Bunzlauban nem sütött így még a nap se! Szatracene, szatracene!

Persze, a jámbor ott nem viselt nyolcz fontos sapkát, kilencz fontos összecsavart köpönyeget, 25 fontos zsandárpuskát, patrontást és szorosra gombolt erariális posztóruhát. Otthon ingujjban tisztelte a melegebb napokat. Nem veszi észre, hogy a különbség nem a napban, hanem az ő személyes viszonyai változásában van.

– Oh Jemine, Jemine! – zokogja sorban az utolsó. Té hitc, té hitc! – és törli tarka zsebkendőjével a homlokán fakadó bővizü forrásokat.

– Maledetta compagnia, – dörmögi a középső s hozzá teszi: ha a medvémnek volnék, majd másképen bánnék veletek atyámfiai! Avanti Pannonia, avanti!

– Brum brum brum, mondja a láncos, a kit «Pannonia»-nak szólít a társa, a negyedik a társaságban és széles nyomokat lapít az út porába, a mint tova cepeli bundáját.

Az olvasó kitalálta, hogy miért nem méltatja a négy útitárs egymást se barátságos, se másmilyen szóra. Egyik se érti a másik nyelvét. Az egyik cseh, a másik német, a harmadik talián, a negyedik medve. Ha közös céljok van, isten a megmondhatója a Bachrendszeren kivül, mely összehozta őket, miként járnak a dolguknak végire.

Beérnek a városkába s ott hamar akad egy csomó kisérőjük. Ki a zsandártól fél jobban, ki a medvétől, de mindeniket húzza valami a veszedelmes állatok után s mire a karaván a nagy piacon a legtekintélyesebb ház előtt megáll, akkorra vagy ötven ember, asszony és gyermek vegyest bámulja a jövevényeket.

– Ale holt! – kiáltja itt a vezető s megállítja a menetet.

– Ize hir pane fenek, – teszi hozzá, a mi azt jelenti, hogy itt lakik a megyefőnök úr. És egy némely jelekkel megmagyarázza a többi háromnak, hogy várjon rá, ő majd fölmegy az emeletre jelentést tenni a megye «fenek»-éhez. A német zsandár pedig puskájára támaszkodva törülgeti tovább homloka verejtékét, a talián legény meg toppant bocskorával s megrántja medvéje láncát.

– Hopsza hopsza Pannonia! Allegro avanti, allegro la bestia, che il megmutásse szve tudomagne! Avanti mio caro, avanti!

A talpas engedelmesen két lábára áll, átveszi a segítő fütyköst gazdájától, nyakába fogja s elkezdi dörmögve esetlen kerengését a bámészkodók nem kis örömére.

A mulatságot a cseh zsandár zavarja meg, a ki visszajőve félig jelekkel, félig valamely bábeli nyelvzagyvalékkal megmagyarázza társának, hogy a főnök úr nincs otthon, csak a «pane adjunkt» van a hivatalban. Az fogja a csavargó medvetáncoltatót megtáncoltatni. Beviszik a taliánt barmostul a nagy ház udvarába. Ez udvarban szép zöld rácskerítés mögött egy kis árnyas virágos kert van. Egy pár szép katalpa, mely világoszöld levéldíszét szépen áthozta az őszbe s néhány virágágyacska, lobeliával szegve s tiszta kavicsos utak által körül szaladgálva.

A mint a zsandárok, a talián s a medve az udvarra lépnek, a zöld rács is egyszerre megnépesül egy csomó piros pozsgás arczczal. Úgy kandikálnak ki mögüle, mintha egy csomó virág szökött volna ki a padokból s most kiváncsian iparkodnék szinpompás fejét kidugni keresztül a rácson. A kis kikandikáló virágokat a guvernant éles hangja próbálja a rácstól visszaparancsolni, de nem sok sikerrel, mert ha a gyermekeket vonzza a medve, úgy a guvernant a maga részéről a talián hajcsárt találja figyelmére méltó jelenségnek s kommandó-szavának erejét megosztott figyelme tetemesen csökkenti.

A medvehajtsár barátságosan integet a gyermekeknek s állásához képest meglepő kecscsel köszönt a guvernantnak, a ki szivesen fogadja a köszöntést s leereszkedőleg szólítja meg az idegent.

– Est-ce que vous êtes italien monsieur? – kérdi.

– Si madonna, italiano; de la frontière francese, colla mia bestia, qui est boia enfant, madamicella – és beszélt volna tovább is az olaszok közlékenységével, ha a zsandár engedte volna. Ez azonban a grádicsra mutatva ekép rivalt rá: «forverc.»

Az olasz körülnéz s mindnyájok gondolatát kitalálva, a kert kerítéséhez láncolja a mackót s a cseh zsandár által kisérve fölmegy az emeletre.

Az emeleten egy ajtó elé vezeti a cseh ember az olaszt. Az ajtón e felirás volt: «Adjunkt Emil de Bőkéndy.» Az olasz rábámul a fölírásra, azután kisérőjére néz, megint az irásra, megint a cseh emberre, ki e habozásra annyi felvilágosítást adott ismét, hogy «forverc, hir.» Ezzel úgy látszik ki is volt merítve minden ismerete a birodalmi hivatalos nyelv körül.

– Bőkéndy Emil! – mormogja a medvehajtó, – Bőkéndy Emil! s alig találja meg a fényesre csiszolt kilincset…

Két férfi áll egymással szemben, Bőkéndy Emil és a medvehajtó, mereven, hitetlenül; két pár szem egymásba szegezve, két szólásra kész, de csak remegő ajak. Hát még a két szív a két kebelben!

Szerencsére Bőkéndy észreveszi a harmadikat, a zsandárt.

– Italiano? kérdi.

– Si signor.

Bőkéndy egy pillanatra a szomszéd szobába lép, hirtelen beteszi maga után az ajtót, egy divánhoz tántorodik, leül s karfájára hajtja fejét. Egész erejére volt szüksége, hogy zokogását elfojtsa. Görcsösen küzdött a férfimell az érzések ilyetén kitörése ellen, szemei vizét megzavarta a köny.

De nemcsak hogy elrejtse az indulatokat, a melyek megrohanták, azért is szükséges volt a szomszéd szobába menekülnie, hogy meggondolhassa, mi tevő legyen. Olaszul nem tud, németül nem beszélhet, mert a cseh megértheti, magyarul úgy sem, mert elárulja vele az olaszt. És mit mondjon neki? Hogyan intézkedjék a dolgában. Hogy mi járatban van itt a medvehajtó? bár konkrete nem tudta, de a dolog természete kétségtelen volt előtte.

Végre visszament a hivatalszobába, nyugalma megvolt már s állása egész tekintélyével szólalt meg.

– Palafa pilifiv jalafailifi dalafat!

A fenséges helyzet evvel mintegy varázsszóval bele volt lökve a nevetségesbe. Taliánunk egy olasz vőlegény jó kedvével fakadt víg nevetésre, annyira, hogy a cseh zsandár fenyegető állásba helyezkedett e tiszteletlenséggel szemben s csak akkor nyugodott meg, mikor az adjunktus úr is nevetésre vette a dolgot.

Bőkéndy átvette az olasz írásait s a nélkül, hogy megnézte volna, átadta a zsandárnak e szóval: «pane főnök.»

– Nix doma, – felelé a zsandár.

– Kartye kartye, recipient – magyarázza Bőkéndy s kezével is mutatja, hogy a főnök úr oda van kártyázni a főadószedőnél.

A zsandár szalutál s távozik a papirokkal.

A két férfi magára marad. Arcukra a komolyság visszatér, szívök ismét sebesebben kezd dobogni.

Bőkéndy szólalt meg.

– Ülj le. Nem kérdezhetem, mi járatban vagy erre. Nem nézhetem meg papirjaidat, nem foglalkozhatom ügyeddel, hivatalnok vagyok, becsületes is vagyok, esküt is tettem – minek jösz az utamba – boldogtalan, minek jösz az utamba! – És kitört a negyven éves emberen a gyermekes sírás elemi erővel.

Két régi iskolabeli barát áll egymással szemben: szemben áll két ember, ki együtt gyerekeskedett, együtt legénykedett, a jó magyar világban együtt csinálta bolondságait, egy időben lett ember, egy században együtt harcolt mint honvéd, együtt látta a hazát elveszni, aztán elvesztette egymást s most az egyiket mint csavargót zsandárok hozzák a másiknak, mint politikai hivatalnoknak eléjbe.

Bőkéndy jól ismerte azt, a ki előtte állt s a mint fölismerte, tudta is mi járatban van, tudta mire való a talián maskara, nem is várt sokáig feleletre, hanem ura levén zokogásának, igy folytatá:

– Ha levelet viszel akárhonnan akárhova, add ide az ég szerelmére, hadd égessem el, aztán menj isten hirével. Ha nincs nálad semmi ilyes, akkor is az életeddel játszol.

– Máskor is játszottam én már azzal, de soha még a – becsületemmel.

– Mindig jó lövő voltál, jól céloztál, jól találtál. Látom a régi vagy most is. A ki azonban a maga golyójától halott, azon nem fog többé a másé, a legjobb vadászé sem. Papirjaidat elküldtem a főnökömnek: a mint az intézkedik rólad, úgy fogok veled bánni. De még egyszer mondom, add ide, hadd égessem el láttatlanul a mi veszélyes van nálad, mielőtt megjő vagy a zsandár vagy a főnök.

– Jó volna előbb tudni, magadat félted-e vagy engem?

– Mit változtat az a dolgon?

– Medvém talpára, ha magammal ránthatnálak, nem mondom, hogy nem volna kedvem egy kicsit fölidézni magamra a veszedelmet.

– Bolond, bolond, bolond! – susogja a hivatalnok, inkább magának mint a másiknak.

– Hej! de nem adnám én a bolondságomat a te okosságodért, ha hegyibe kapnám ráadásul az osztrák császár összes kincseit. De hát mi becse volna az olyan okosoknak a milyen te vagy, ha nem volnának ilyen magamfajta bolondok. Eredj, eredj, ne játszd előttem az érzékenyt! Papirjaim rendben vannak, rendben van a lelkiismeretem is: és egyik sem elég ok arra, hogy fel ne köttessetek, ha felakartok köttetni. Nevetséges is volna, ha nem úgy volna! Mesterségtek az, hogy egy országot, egy egész népet megöljetek: mért remegne a kezetek, mikor egy ilyen nyomorult csavargónak kell kitekerni a nyakát, a milyen ma én vagyok! Minek még ahhoz nagyobb ok? Minek egy levél, «akárhonnan akárhova,» szép szóval kicsalva biztos rejtekéből? Nem elég, hogy honvéd voltam? Nem elég, hogy menekült vagyok? Nem elég, hogy kenyeres pajtásod voltam? Nem elég, hogy becsületes hazafi vagyok? Minek neked még egyéb is hozzá?

– Minek nekem még egyéb is hozzá? – ismétlé Bőkéndy, ki e beszéd alatt merően nézett a beszélő arcába. Szemei tüzeltek, az elérzékenyülés lágysága eltünt vonásaiból. Az inszinuáció, hogy a csavargótól egy ellene bizonyító okmányt akart kicsalni, minden morális erejét visszaadta neki. Saját helyzete természetével leszámolt, a mikor keretébe lépett. Az ellentábornak megadta a jogot, hogy hasonló elvetemedettségre, mint a minővel gyanusíttatott, képesnek tartsa; se becsülésére, se csak elnézésére is nem számított; de hazafi-becsületének hajótöréséből megmentett magának annyit, a mennyivel e nagy oszlopától megfosztott erkölcsi világát egyensulyban tarthatta. És ha hasonló és élesebb vádakat is eltűrni el volt tökélve, ez eltűrésre az erőt abban a fogadásban kereste, hogy e vádakat helyzetén, állásán kivül soha semmi se igazolhassa. Hajója kincsei közül azt a részt, a mely magát a hajót elsülyesztéssel fenyegette, kiveté; de a mi megmaradt, annál keményebb kézzel fogta, hogy csorbája ne essék.

– Minek nekem még egyéb is hozzá?

– Papa, papa! – szólalt meg egy csengő gyermekhang a nyitott ablakon, mely az udvarra szolgál. Egy nyolc-kilenc éves fiúé, ki a barack treillageon felkúszott az első emeletig. – Papa, nini a medve!

Bőkéndy arca ismét ellágyult. Odasietett az ablakhoz, arcon csókolta a gyermeket.

– Látom fiam, látom. Közel ne menjetek hozzá. A medve nem kedves állat a magyarnak. Közel ne menjetek, mert könnyen letapos nagy talpával.

És még egyszer megcsókolta, mire a gyermek eltűnt az ablakból.

S most Bőkéndy ismét a medvehajcsárhoz fordult.

– Bocsánat uram, hogy kérdésekkel fakgattam. A kegyed hirtelen meglátása egy kissé megzavart, egy percig nem voltam ura magamnak. Tessék helyet foglalni, remélem, a zsandár azonnal itt lesz papirjaival.

És csakugyan a zsandár itt is volt hamar. Visszahozta a papirokat, melyek a kártyázó főnök úr által rendben találtattak. Bőkéndy megnézte a főnök intézkedését s ennyit mondott: «Dobse frei.»

A zsandár szalutált s elment.

– Ime uram papirjai, ön szabad.

– Mehetek?

– Mehet szabadon.

– De hisz ön osztrák hivatalnok s tudja, hogy én ki vagyok, sőt tudja, mi természetü járatban vagyok itthon.

– Semmi közöm önhöz. A főnök úr az ön papirjait rendben levőknek találta. Nem az én dolgom az ő intézkedéseit fölülvizsgálni. Isten önnel.

– Nyomorultak vagytok. Vállalkoztok valamire s nincs meg a bátorságtok, hogy meg is tegyétek, a miért megfizettetitek magatokat.

– Uram, – felelé Bőkéndy – ön céltalan szószaporítással oly helyen vesztegeti idejét, a hol legkevésbbé tanácsos önnek sokáig mulatni.

A hajcsár hangosan nevetett.

– Menjen, – mondá a hivatalnok – vagy –

– Vagy? – kérdé a hajcsár.

– Vagy kidobatom.