Part 20

Az orvosok pedig, mikor Elemér szobájába visszatértek, a grófot erős lázban találták.

Kétszer huszonnégy óráig tartott még a fiatal ember gyötrelmes láza, aztán vége lett.

Impozáns, tüntetéses gyászmenet kisérte őt ki örök nyugalma helyére, a kerepesi ut melletti temetőbe.

A kegyeletes ifjúság pedig minden esztendőben fölkeresi halottak napján a fiatal martyr sirját, megkoszoruzza és hazafias beszédet tart a jövendő ifjainak buzdítására.

XXXIII. FEJEZET. (A legnagyobb bolond.)

Béla pere nem tartott nagyon sokáig. Az összeesküvésben, mely Viknyédy elfogott levele folytán üldözés tárgya lett, nem lehetett ugyan a részességet reá bizonyítani, azonban mint egy titkos politikai társaság elnöke és mint a ki az utcai zendülésben tettleges részt vett Szanday Elemér gróffal benső összeköttetésben levőnek találtatott, elitéltetett s el is szállíttatott egy osztrák várba.

E helyen azonban nem sokáig volt. Mi ismét útközben találjuk őt. Maga sem tudja, hova viszik, de gyanítja, hogy más hely jelöltetett ki számára, a hol a rászabott büntetés idejét eltöltenie kell.

De nagy volt a csodálkozása, midőn egy göröngyös utcáju kis városka és komor várfalak helyett egy nagy város zaján kocsikáztatták keresztül, egy nagy palota előtt állt, s egy fényes aranyos előszobában állapodott meg.

A tiszt, a ki hozta, s a tiszt, a ki fogadta, egy pár szót váltottak, s az utóbbi egy ajtón keresztül eltünt. Csakhamar megjelent azonban s ugyanazon az ajtón át egy szomszéd szobába bocsátotta be Bélát.

E szobában egy szálas, feketébe öltözött úr fogadta, kezében egy irománycsomóval.

– Fiatal ember, hogy hivják önt?

– Csongor Bélának.

– Tudja-e, hogy hol van?

– Nem tudom.

– Ismer-e engemet?

– Nem ismerem.

– Sohasem is látott?

– Nem tudom.

– Mért nem tudja?

– Nem vagyok benne bizonyos.

– Mi hozza e tekintetben zavarba?

– Az arca – uraságod arca oly ismerős.

– Talán hasonlítok valakihez, a kit ön ismer?

– Valakihez, a kit én nem ismerek.

– Csakugyan úgy van. Hasonlítok valakihez. Maradjunk meg e mellett. Ön tehát nem tudja, hol van, ehhez képest nem is tudhatja, miért van itt. Az első nem fontos, az utóbbit meg fogja tudni. Önt nem mindig hivták Csongor Bélának?

– Nem. Eredeti nevem Gerber Adalbert.

– Mért vette fel ön új nevét?

– Engem felvett egy új haza, én felvettem ez új hazát új nevem által.

– Nem lett volna-e ön ép az a fia e hazának, ha nem veszi is föl e nevet?

– Kétségkivül, az lettem volna.

– És mért cserélte fel ön mégis apja nevét idegennel?

– Óh uram, a csatlós gazdája, a lovag is hölgye szineit veszi föl. A minek az ember a szivét odaadta, azzal kérkedni is szeret. Nem elég valaminek lenni, _látszani_ is kell annak! Ez csekély dolog nemzeteknél, melyek gazdagok, nagyok és szabadok, s adhatnak másnak is a fölöslegökből. De fiává lenni egy hazának, a mely szegény, kicsiny és rab, nem titkos szerelemmel kell, hanem nyilván, példaképen. A ki kész vagyok e hazáért mindenemet odaadni, exisztenciámat, életemet: ne adnám atyámtól reám maradt nevemet, mikor belátom, hogy minden ily névvel e hazának erkölcsi tőkéje, lételének föltétele, igazainak ereje gyarapszik? Úgy érzem, hogy a kik szükség nélkül vonakodnak idegen hangzásu nevöket ilyképen fölcserélni, csak félszivvel szeretik boldogtalan hazájokat.

– Önnek ez érzelmeiben nem sokan osztoznak.

– Most, e sötét időben. Az emberek ilyet nagy meggyőződésből ritkábban kezdenek. Ellenben példából, divatból igen könnyen megcselekesznek. Az ilyen dolog azért sürübben fordul elő a szerencse napjaiban, mint a szomorú időben.

– Végre is a név nem tesz ki semmit.

– Semmit, azt nem lehet mondani, semmi irányban sem. Mert ha a haza egy nagy és hű fia neve bármely hangzásu is, azért az a hű és nagy fiú sem kevésbbé hű, sem kevésbbé nagy nem lesz. Legfölebb a neve lesz alkalmatlanabb a magyar ajknak, mintha jó magyar név volna. Hanem a hazának nem csupa nagy fia van s ha hűtelen nincsen is, de százezrek hűsége forgalmon kivül van, hogy úgy mondjam. Szóval, próbára nem kerül. Mint polgárok a sokaságban élnek, mozognak és halnak el. Nevök csak a fejfán kerül nagyobb nyilvánosság elé. E százezrek, e tömegek bélyege, ismérve, minősítése az a név, a melyen egymást szólítják, egymásról beszélnek, a mely szerint ismeretlenek, idegenek őket osztályozzák. Hogy ne volna a hazafira nézve fontos és kivánatos dolog, hogy minden magyar szívnek, minden magyar elmének, minden magyar léleknek az a név, melyre – ha mondják – megfordul; melynek becsületét őrzi, szeplőtlenségét védi; melynek leirásával magát kötelezi; melyet, ha kiválik a tömegből – a közszeretetnek, a maradéknak örök emlékezetül átad, az a név jelölje és hirdesse a fajt, mely szülte őt a maga dicsőségére, halhatatlansága osztályosának. Nekem úgy tetszik, mert nagy nemzetek sorsa mutatja a legnagyobbak mulandóságát is: nekem úgy tetszik, hogy minden egyes ember, a ki idegen hangzásu nevét fölcseréli magyarral, e nemzet fennállásának idejét egy-egy generációval megtoldotta. Gondolja meg az érzést, melyet ez a tudat az embernek ád!

Az úr, a ki Bélát ekkép examinálta, mintha kissé elgondolkozott volna e beszéden. Csakhamar azonban folytatta kérdéseit.

– Nem találja ön különösnek, hogy ezt a szokást más nemzetek körében nem lehet így kifejlődve feltalálni?

– Különösnek épen nem, de jellemzőnek igen, jellemzőnek a magyar fajra nézve, mely vonz, mint a mágnes. De csak a jó ércet vonzza, a vasat. Van más becses érc is a világon, de ezzel a legbecsesebb tulajdonsággal nem bír.

– És arra nem gondolt soha, hogy a névcserével vesztenie is lehetne?

– Mit?

– Először is régi hazáját.

– Hazát nem veszíthet az ember, ép oly kevéssé mint szülőt. A ki egyszer a haza fogalmát felvette tudalmába, az ott meg is tartja mindhalálig, ha szeretete tárgya lett a haza. Én Magyarországot tanultam meg szeretni mint hazámat, más hazám nincsen.

– Jó, tehát más értéket.

– Semmiről sem tudok.

– Ime, itt van egy végrendelet másolata. A végrendelkező az ön régi nevét viseli. Vagyonát a legnagyobb bolondnak hagyta. Itt van egy beadvány az ön nevében is, mely szerint a hagyaték Gerber Adalbertet és Idát illeti, mert a vagyon atyjuk vagyona volt.

Béla izgatottan hallgatta a beszélőt s egy pillantást vetett a felmutatott okiratokra. A Viknyédy viszontagságaiban osztozott levél volt az egyik, melyet nyilván Varhonyai juttatott e helyre, a másik Ergerberger Flórián végrendelete volt, a mely Ernesztina kisasszony kezéből került ide.

– De hiszen ezek felségfolyamodványok! – mond Béla meglepetve s kétkedve tekintve arra az urra, a kivel beszélgetését folytatta.

– Azok!

– De hisz akkor én –

– Ön minden körülmények közt velem beszélget, nem tudja hol s nem tudja kivel, ne engedje magát megzavarni, legyen tovább is oly őszinte, mint eddig volt.

– De mégis –

– Semmi nem változott! – mond a magas termetű, feketébe öltözött úr. – Ön mint Gerber Adalbert követelheti az örökséget, mint Csongor Béla nehézségeket találhat.

– Oh istenem, hiszen itt, ebben a dologban szó sincs rólam. Itt csak testvéremről lesz szó s reménylem, az a törvény útján hozzá is fog jutni ahhoz, a mihez joga van.

– És ön?

– Ha régi nevemen volnék s a vagyonhoz e név megtartása volna kötve, megtartanám régi nevemet s a vagyont, melylyel becses szolgálatokat tehetnék a hazának. Ma meg van uj nevem és azt se vagyonért, se állásért el nem cserélem.

– Itt van egy másik iromány. Alapszabályai a bolondok társaságának. E társaságnak ön elnöke volt.

– Az voltam.

– Mi e társaság célja?

– Meg van az alapszabályok második szakaszában.

– «Második szakasz: a társaság célja Magyarország megmagyarosítása.» – És semmi más célja nem volt?

– Nem volt.

– De hiszen ön e miatt van fogságban.

– Egyelőre még úgy látszik ez is bűn.

– És kik e társulat tagjai?

– Fiatal emberek, mint én.

– Nem tartja ön természetesnek, ha az emberek kétkednek abban, hogy néhány fiatal ember józanul célul tűzhette ki magának azt a nagy munkát, a mely itt körül irva van s ha ehhez képest gyanakodnak, gondolván, hogy a társaságnak nyilván más titkos céljai is vannak.

– Természetesnek épen nem, de lehetőnek, mert természetesnek a föladatot tartom, a melyet magunknak célul kitűztünk.

– És ma is komolyan gondol rá?

– Ma is!

– Miért nevezték magokat bolondoknak?

– Mert mindenki, a ki az eszmétől áthatva nincs, mint mi, könnyen ábrándnak, bolondságnak tartja s e cím veszélytelen is.

– És egymásközt bolondoknak nevezték egymást?

– Csak tréfaképen.

– S ön volt nyilván mint elnök –

– A legnagyobb bolond.

– Lám, lám, mond a sugár termetü, fekete ruhás úr a jóságos mosoly egy nemével, mily különösen talál ez a cím a – testamentom szavaival.

Béla megdöbbenve nézett a gazdájára s lassan mondá: Az igaz!

Azután egy neme az izgalomnak fogta el.

– Uram – így szólt – én valóban nem tudom e beszélgetés célját, nem is merek magamnak a helyről, a hol vagyok, számot adni; de valamely különös érzés fog el e pillanatban. Mi sokan vagyunk, egy új nemzedék tagjai, a kik csöndesen készülünk egy küszöbön álló kor munkáira. Számot vetettünk hazánk helyzetével és kiosztottuk a munkát. A lezajlott mult emberei még itt vannak, övék leend a nagy föladat, hogy a hazát magának vissza adják, nem haddal, nem erőszakkal, nem vérrel, nem vassal, a mely ismét csak egy jövendő nemzedék jobbjainak és munkaerejének föláldozásával volna lehetséges, hanem békés, méltányos egyezkedéssel, becsületes alkuval. Ha ez meglesz, akkor az öregek lassan lassan elvonulnak és nekünk adják át a tért. Kitünő tehetségek, nemes ambiciók, kincset érő munkaerők nevelkednek a mi szerény körünkben, hogy az öregek bölcseségére rátegyék fiatal erejöket s a mit azok alkottak, ők tovább építsék s a nemzet és király találkozásából alkotott művet a nemzetnek megifjítása, számban és vagyonban meggyarapítása, nemzeti irányban való kifejlesztése által örök időknek átadják. Ezek a mi álmaink, ezek a mi reményeink, ezek a bolondok bolondságai, melyek egy életen át köteleznek bennünket. Ezt fogja közülünk képviselni az, a ki a kormány, az, a ki a törvényhozás tagja lesz; tőlünk vesz parancsot a tudós, a tanár, a ki közülünk kikerül és a bolondok társaságának tagjai működni fognak a társadalom minden rétegében és egymásnak számot adnak működésük eredményéről. E társaságnak, hogy vérnél és vasnál jobban hódítson, becsesebb diadalokkal emelje fel a nemzetet, ma már csak a fejedelem és nép őszinte békekötésére van szüksége és arra, hogy vagyont teremtsen magának. Ha az elsőt elvégezik a bölcsek, a második játék lesz a «bolondoknak». Csak békét, csak békét, csak békét!

– Békét! A mit összeesküvésekkel tesznek lehetetlenné!

– Mihelyest szabadság van, nincs összeesküvés. A kit nem kötöznek meg, az nem kapálózik. A ki szabadon beszélhet, az nem gondolkozik titkon. A ki fogva nincs, nem gondol szökésre és a kinek megadják jogait, annak nincs arra szüksége, hogy visszalopni akarja azokat. A szabadság, a hűség, a jólét, a béke! És a nemzeti dicsőség, az örök élet.

És Béla térdre ereszkedett.

– Fiatal ember – mond a sugár termetű fekete ruhás úr, – rövid időközben ugyanazokat hallom attól, a kit nemzete a haza bölcsének mond s attól, a kit társai a legnagyobb bolondnak neveznek. Keljen fel. Ön szabad. Menjen haza, gyüjtse össze társait és munkáljanak a nemzet jóvoltán. Istentől remélem, rövid időn a nemzet is elmondja magáról, hogy szabad. A végrendelet végrehajtása e végrendelet értelmében fog teljesíttetni. A vagyonról a legnagyobb bolond fog rendelkezni. Isten önnel…

Béla kábultan hagyta el a fényes szobát.

Másnap elláttatott a szükségesekkel, harmadnapra otthon volt, Ida és Viknyédy karjai közt.

BEFEJEZÉS.

Pipiske a katasztrófából, melybe a viszonyok sodorták volt, egy súlyos betegségen át gázolt vissza az életbe. Viknyédy, a ki a Duna hullámaiból kimentette, hiven virrasztott a szerencsétlen leány betegsége felett s ünnepet ült, midőn a veszedelem lemult róla. Bár maga sem volt a kis korcsmában, a szerelem leleményessé tette s gyöngéd udvarlásával kellemessé, sőt édessé tudta tenni Pipiske rekonvaleszcenciája napjait. A tél enyhén kezdődött. A Rákos ligete bokrainak védelme alatt kiváncsi virágocskák első álmukból felébredve kidugták fejöket. Viknyédy a kiváncsiakat fölkereste s csokorba kötözte. S egyszer, mikor nem talált ilyen virágot, csak apró csipkés füveket szedegetett, s ezekkel kötötte bokrétába egy meghervadt szegfűcsokrocskát. Pipiske, mikor ezt átvette, mélyen elpirult, Viknyédy pedig a pirulásért hálából megcsókolta a szép lány kezét.

Ez mind a rákosuti korcsmaházban történt, a hol Pipiske egy kis szobát kapott, Viknyédy pedig egy másik szobában egy zugot. De milyen királyi idő volt az ennek az ép lelkű fiatal embernek! Úgy tetszett neki, hogy most éli fiatalsága aranyos napjait.

Igy találta őket Béla, mikor fogságából hazatért. Roppant ölelésekkel, roppant sok csókkal fogadták őt, hanem beszélni nem tudtak. Mintha valami megmondani valójok lett volna, a mit azonban nem mertek megmondani. Szerencsére Bélának nagy gondja volt, a mely miatt csakhamar el is hagyta őket. Hogy mi, azt nem mondotta meg.

Mi tudjuk. Atyját akarta fölkeresni, fölhozni a napvilágra, az életre, gyermekei közé. Tudta is már a módját, hogy hogyan. Eszébe jutott a hangyák országútja a falon, s eszébe jutott a hangyás ember az Olzingerből. Az Olzinger korcsmájabeli hangyák az ő apja hangyái. Ott van a kulcsa annak, hogy miképen férjen szerencsétlen atyjához. Odament tehát s napokig leste, várta, míg a hangyabarát végre megjelent, megkopogtatta a földet. Az apró fekete sereg kitódult a lyukakból, emberünk sót hintett nekik, meg cukrot, aztán valamely fehér lisztfélével beporozta a kicsi postásokat.

Igen, ez a jel arra, hogy valami átadni való van, a hangyás ember ott lenn a föld alatt megjelen egy bizonyos helyen s átveszi, a mit adnak neki.

Béla benső izgalommal tette jobbját a hangyakedvelő vállára.

– Uram, csak ketten vagyunk itt, lehet önnel beszélni bizalmasan, vagy máshova menjünk?

– Mit akar ön? – feleli a másik elhárítólag. – Nekem nincs önnel mit beszélnem.

– Nyugodjék meg, nem vagyok rendőr.

A hangyás felugrott.

– Ön láthatja – folytatá Béla, – hogy ismerem önt; de ismétlem, tőlem nincs oka tartani. Én egy szolgálatot kérek öntől.

A hangyás visszaült helyére.

– Hogy teljesen nyugodt legyen, megmondhatom önnek, hogy tudom, mért van itt, tudom, mi célból idézte ki s mi végre hintette be hangyáit. Én voltam oda lenn! Láttam azt a hangyabolyt, jártam a helyiségekben, a hova önök a holmit szállítják. De ha önöknek vesztét akarnám, akkor nem jöttem volna egyedül ide, hanem emberekkel, a kik önt elfognák.

– Mit akar hát tőlem?

– Hirt arról az öregről, a ki oda lent van.

– Mit akar vele?

– Fel akarom hozni a napvilágra.

A tolvaj megrázta fejét.

– Nincs önnek arra hatalma.

– Van!

– Szeretném ismerni.

– Fia vagyok e boldogtalannak! – mondja Béla, ki már alig tudta magát az ideges sirástól megtartóztatni s egy pillanatra az asztalra borult, hogy magához térjen. Azután folytatá:

– Fia vagyok, rég elvesztettem szegényt, most jöttem nyomára! Senki sem született oly megátalkodottnak, hogy ez a dolog szívéhez ne férkőzzék, ön sem, és ön ma, mikor átadni valója lesz az öregnek, elvisz magával engem hozzá.

– Az lehetetlen.

– Kényszeríteni fogom.

– Nem lehetséges.

– Nyomukra viszem a rendőrséget!

– Gyermekség! ön jót kér tőlem és fenyeget!

– Igaz, bocsásson meg, de úgy fel vagyok indulva –

– Látom, azért hallgasson rám. Én már hetek óta nem voltam oda lent, de ma csakugyan én is lemegyek, de nem egyedül. Ha ön fenyegetésével arra kényszerít bennünket, hogy magunkkal vigyük, mi igen szivesen levisszük, de – ön onnan nem fog többé visszajönni!

– Oh gonoszság! Ez nem jutott eszembe!

– Gondoljon ki mást. Én, ha lehet, szivesen teszek önnek valamely szolgálatot. Gondoljon ki mást.

– De mit! Istenem, de mit?

– Irjon az öregnek levelet.

– Átadja neki?

– Átadom.

– Ha a szívembe látna, bizonyosan átadná!

– Csak tolvaj vagyok, de azért ember vagyok. Át fogom adni, át fogom adni az ön levelét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap ugyanott találkozott a két ember.

Béla kinos nyugtalansággal foglalt mellette helyet.

A tolvaj zsebébe nyult s odaadta a fiatal embernek – saját levelét.

– Hogyan – mond Béla, – hisz ez az én levelem!

– Az!

– Nos? Ön nem adta át?

– Nem adtam át.

– Mért nem adta át?

– Nem lehetett.

– Ön nem volt odalenn?

– Ott voltam.

– Beszéljen az ég szerelmére! Társai eltiltották? Nem volt alkalma? Vagy mást gondolt? Szóljon, mondja.

– Egyik sem ebből.

– Hát mi, beszéljen, kérem.

– Az öreg – meghalt.

– Meghalt! s Béla rémülten felállott. Azután két kezét a tolvaj vállára tette.

– Ember, te megcsalsz engemet! – kiáltá fojtott hangon.

A tolvaj megfogta acélos kézzel Béla két kezét s levette válláról. Aztán maga is felállt s így szólt:

– Az isten elvette vagyonomat, elvette feleségemet, elvette gyermekemet és nyomorra vetett, a nyomor a bűnre vitt. Százszorozódjék meg nyomorom és bűnöm, ha eszembe jut valaha, hogy egy szerető gyermek szívével gyötrelmes játékot üzzek. Ott van eltemetve a hangyabolyban, a melyet őrizett…

Béla, kinek e szókra a szemei megteltek könynyel, megrázta a tolvaj kezét s fuldokolva mondá:

– Hiszek önnek, köszönöm!

S ezzel kitántorgott Olzinger vendéglőjéből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tavasz felé járt az idő, a nap ragyogott, a kedélyek ragyogtak, a természet ébredett, a szabadság ideje hasadni kezdett, az ajkon dal, a szemekben kedv, a kitárt ablakon nyiló virág, az utcákon hangos nép: élet, pezsgés, tarkaság volt mindenütt…

Hát még abban a szobában, a hol egy párocska szerelmesen egymáshoz simulva hallgatja az utcák zsongását…

Hát még abban a kocsiban, a mely az utcán tovarobog s tova szállit egy másik párt, a mely saját szíve dobogásától nem hallja az utczák zaját.

És a párt, a mely a szobában enyeleg, a csengetyű éles szava zavarja meg.

A kis szőke fejű asszonyka felugrik és kisiet beereszteni, a ki kopog. Istenem nemcsak az ajtón, a szívén is beereszti, olyan boldog.

De bezzeg eláll a szive, mikor előtte állanak a jövevények: Pipiske egy szép barna úr karján.

– Nini Pipiske kisasszony!

– Nini, Klemmi kisasszony!

– Én Celesztin urat keresem!

– Itthon van ő is.

– Hogyan, ő!

– Igen, a férjem!

– Jesszus! Ez meg Viknyédy Géza, a vőlegényem.

A sok felkiáltásra Celesztin úr is kijött.

Hogy hogyan borultak egymásra, hogy sírtak, hogy nevettek, hogy csüggtek most egymás ajkán, most egymás nyakán, mind a négyen, a kik viszontagságaikért boldogsággal jutalmaztattak: azt már minek mondanám hosszasan tovább?

Itt, a hol boldogságban uszva hagyhatom őket, legkönnyebben bucsuzom el tőlök örökre s azt hiszem olvasóim, közül is mindazok, a kik – mint én – megszerették történetem ez igénytelen alakjait…

… S így vége van a történetemnek. De ha az ajk elhallgat is, a munka meg nem áll. A fiatal munkás nemzedék ideje elérkezett, itt van. Isten áldása legyen szándékjokon, siker a lábuk nyomában, hogy éljen és virágozzék a nemzet s szüljön magának megszámlálhatatlan időkön által új meg új nemzedéket, áldozni az igaz oltáron, az ő oltárukon!

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: E regény eredetileg a «Budapesti Hirlap» 1881-iki évfolyamában jelent meg.]

TARTALOM.

RÁKOSI JENŐ. Irta _Mikszáth Kálmán_ V A LEGNAGYOBB BOLOND. Előszó 3 I. Pipiske kisasszony 5 II. Persze Celesztin úr 20 III. Egy haldokló ember 32 IV. A testamentom 49 V. Két bolond 60 VI. Politika 70 VII. A gyermekekért 79 VIII. A medvehajtó levele 91 IX. A vámnál 100 X. Persze Celesztinéknél 114 XI. Két zsandár és egy medve 126 XII. Frajlain Pipiske 135 XIII. A tűkör előtt 142 XIV. A hogy az isten intézkedik 153 XV. Pipiske nyomra akad 162 XVI. Két fiatal ember beszélget 173 XVII. Az Olzingerban 188 XVIII. A fogolytársak 199 XIX. A medvehajcsár viszontagságai 209 XX. Viknyédy futása 220 XXI. A kis szőke leány 231 XXII. A kormányzó úr bálján 246 XXIII. Két lámpa a sötét éjszakában 260 XXIV. Ifjabb és idősb Czahradnicsek Vendel 266 XXV. Pipiske és Elemér gróf 273 XXVI. A bolondok 289 XXVII. Ismét kopogás 301 XXVIII. A hangyás ember 307 XXIX. A hogy az isten intézkedik 314 XXX. Egy test a vízben 330 XXXI. Ernesztina kisasszony 338 XXXII. Elemér és Béla 344 XXXIII. A legnagyobb bolond 349 Befejezés 358

KÉPJEGYZÉK.

1. Rákosi Jenő arcképe II 2. – A nevem Persze Celesztin 21 3. Gondolkoznia volt min 27 4. Néhai Ergerberger Flórián háza 52 5. A szinész 73 6. Alakja kissé zömök 75 7. – Eh, két hét alatt a szeretőm lesz 152 8. Az Olzingerban 191 9. A hangyás ember 198 10. Celesztin ránézett emberére 203 11. Parasztruhát vett 212 12. Merev szeme a lámpa fényébe van veszve 260 13. Czahradnicsek jó kedvvel ballagott hazafelé 266 14. – Harangok zúgását hallom 286 15. Felragad egy kis kézi lámpát 312 16. Ráborúlt a fiatal emberre 333 17. A három fiatal ember némán evezett tovább 334

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

IX |ami gyűjteményünkbe |a mi gyűjteményünkbe

16 |Jó uram! |«Jó uram!

19 |Keserú |Keserű

20 |sűsübben |sűrübben

20 |ailg fordult |alig fordult

22 |kisassszonynak |kisasszonynak

75 |«kissé,« |«kissé,»

82 |»Adjunkt |«Adjunkt

84 |«pane főnök.« |«pane főnök.»

89 |»Avanti |«Avanti

122 |– És Persze |És Persze

129 |nyírfához lánkolva |nyírfához láncolva

141 |«Fräulein Pipischke» |«Fräulein Pipischke«

251 |öbbi színésztársaim |többi színésztársaim

264 |vell fogózkodnia |kell fogózkodnia

264 |iszonynyal nézkén |iszonynyal nézvén

306 |A padló |– A padló

322 |Már nem |– Már nem

332 |Itt vagyunk |– Itt vagyunk

335 |Benee egész |Bence egész

336 |Vigyázzatok |– Vigyázzatok

343 |Úgy? |– Úgy?

354 |magtartanám |megtartanám

362 |mondá; |mondá:]