Part 19

– Rám többé odafönn senkinek szüksége nincs. Maradok tolvajnép orgazdája, hangyáim társaságában.

– Igen, a hangyák! – mond Béla élénken.

– Ezek az én postásaim. De ha mégis úgy fordulna, hogy az isten kezének szüksége lenne rám? Ah, ah, – nevetett kinosan az öreg. – Ön idetalál e levéllel, mikor nem tudja, hogy itt vagyok! Az isten ezentúl még könnyebben eljuttatja hozzám, a kitől üzenetet akar küldeni, ha kell…

– De mégis.

– Nem, nem! Már is többet mondtam, mint szabad lett volna. Nekem kötelességem volna önt innen ki nem bocsátani. E tanyáról, e tárakról itt, – s ezzel odamutatott a fogyatékos ajtóra, – senkinek sem szabad tudomással bírnia, önnek sem.

– És társaim, az istenért! – kiált fel Béla hirtelen, mintegy aggodalomtól megszállva.

– Társait is ki fogom menteni; de önök ezért cserébe meg fognak esküdni, hogy a telepről itt, soha senkinek semmi körülmények közt nem szólnak.

– Az istenért, menjünk társaimért!

– Menjünk, – mond a hangyás ember s felragadta ismét lámpását.

E pillanatban távoli kiáltások zaja hallatszott a barlangba. Az öreg figyelve hajlott előre.

– Úgy lászik az ön társai. Jöjjön velem.

És elindultak a sikátoron a patkánykút felé, s a mint mentek, mind közelebb hallatszott Viknyédy hangja, a ki Bélát szólítgatta. Az utolsó előtti fordulónál találták őt, ide-oda tapogatózva. Viknyédy pőrére volt vetkőzve s úgy hagyta fönt Bencét is. Ruhájokat eltépték, kötelet sodortak belőle, azon eresztette le Bence Viknyédyt Bélát keresni. A kútból felkiabáltak Bencének, hogy csak legyen nyugodt, mindjárt érte mennek. Ezzel a hangyás ember a két fiatalt visszavezette a barlangba, megkinálta őket borral, pecsenyével és kenyérrel, maga pedig eltávozott s mintegy tíz perc mulva hozta magával Bencét.

Ez üregek tömkelege, melyben az öreg ember oly biztosan járt, akár a hangya a bolyban, a kuria épületétől körülbelül a Rókuskórházig terjednek, s részben ma is elég épek még, bár lakójuk régen nincsen más, mint egér, patkány és – hangya.

XXX. FEJEZET. (Egy test a vízben.)

Csongor Béla, Viknyédy Géza és Virág Bence jóízűt ettek a hangyás ember pecsenyéjéből, jóízűt ittak borából s a mint a jóízű evés-ivás közben egymásra néztek, rögtön közibök is szállt a fehér galamb, a fiatalságnak áldott jó kedve. El-elmaradoz ez az áldott madár néha, válságos pillanatokban, kétséges helyzetekben, de az első pihenőn ismét csak ott terem.

Hogy is ne! Egy lélekzetrabló rettenetes pillanat után, melynek rettenetességét a sötétség, a hely, a fiatalok helyzete csak fokozta, fokozta az a körülmény is, hogy minden segítő eszköz, még csak egy nyomorult gyufaszál nélkül is voltak: most itt falatoznak megint, még pedig a föld alatt, jóízűen. Hozzá ketten teljesen pőrén, a harmadik félig levetkőztetve, mindhárman még elég maszatosan! Mi kell több, hogy három ép testű és egészséges kedélyű fiatal ember kedélye kicsattanjon! Csak Béla volt kissé lágyabb a többinél. Rajta még mindig meglátszott az öreg ember revelációjának hatása.

– De ki hát ez a mi Salamon-fejű házigazdánk voltaképen? – mond Viknyédy.

– Nála nélkül aligha volnánk ilyen jó kedvben.

– S mi dolga van neki itt a föld alatt?

– Nem elég, hogy itt van – minket kimenteni?

– Igaz, igaz! Éltessük a derék trogloditát!

– Nem kell rossz tréfát csinálni rá!

– Nem, nem! Csak kocintsunk!

És a fiatalemberek ittak és éltették a hangyás embert, a ki e pillanatban egy új meglepetéssel jelent meg a deszkaajtón.

Három pár jó és kényelmes ruhát hozott a fiataloknak s egy-egy köpenyt mindeniknek. Erre lett még csak igazán jó kedv. Kacagva, tréfálva, láttak az öltözködéshez, jó kedvvel szólitgatták az öreg bácsit is, kinek úgy látszik még választékban gazdag ruhatára is van a föld alatt, de azon az öregen mély szomorúság ült.

Mégis csak szép emberekkel lenni.

Azok tréfálnak, kacagnak, beszélnek! Csak hallgatni is jól esik az emberi nevetést, vidám beszélgetést! A hangya néma, se nevet, se beszél. Ha e fiatalok elmennek, ismét nem fog emberi nevető hangot hallani sokáig – tán soha többé!

Soha többé!

Szinte a hideg borzongatta e gondolatra. De el volt tökélve. Ez a gondolat csak egy kis gyönge érzékenység, melynek nem szabad rajta erőt vennie. Minek is lenne másképen? ha föl is menne az emberek közé: hova, mely társaságba jutna. Az emberek hogy fogadnák, ijesztő külseje senkiben bizalmat, senkiben szeretetet nem keltene. E nélkül pedig hidegebb, ridegebb az élet az emberek közt, mint itt lent a hangyák társaságában. Reá odafönn csak keserűség, csalódás, nyomorúság és tűrhetlenebb magányosság várna, mint az, a melyet itt élvez…

A fiatalok elkészültek.

– Fiatal urak, – mond az öreg most – mielőtt távoznának, becsületökre kötöm, hogy soha senki előtt áruló szót arról ne mondjanak, hogy tudomásuk van e földalatti tanyáról. Soha, senkinek! Ezt meg kell fogadniok.

– De valahogy csak meg kell hálálnunk, – szól Viknyédy – az ön nemes cselekedetét, édes jó öreg bácsi.

– Adják a kezöket. Így, megnyugszom önökben. Hálájok hallgatásuk legyen, isten önökkel – és rájok borult, sorba ölelte őket és keservesen elsírta magát. Csak Béla értette ez elérzékenyülést, a többi azonban szintén megilletődve adta vissza az öregnek az ölelést.

– És most menjünk! – mond az öreg, felkapta kis lámpáját s indult elül, utána a három fiatal.

És mentek üregeken, sikátorokon keresztül, kasul, kitanulhatlan útvesztőkön át gyors léptekkel, tán egy negyed óránál tovább, midőn vezetőjök megállott.

– Itt vagyunk a nagy csatorna mellett. Ezen egyenesen a Dunára lehet jutni.

– De hisz ebben víz van! – kiált fel Bencze, a mint az öreg lámpájának fénye a csatornára esett.

– Itt balra van egy üreg, abban három csónak van eldugva. A középnagyságút bocsássuk vízre, azon elmenekülhetnek. A város alatt érnek a szabadba, onnan a Dunára. Nyáron itt ritkán van víz, de ilyenkor csak csónakon lehet járni. Tehát előre!

És belekapaszkodtak négyen a csónakba s leeresztették a vízre. Elsőnek Viknyédy ugrott bele, megkapta az egyik evezőlapátot s kezet nyujtott az öregnek.

– Kedves jó öreg bácsi, isten bizony haraggal búcsúzom el, még csak a nevét se adja velünk emlékül!

– Nevem a hangyás ember. Tartsatok meg a szívetekben!

Bence kezet fogott az öreggel s szintén csónakra szállt.

Béla volt hátra. Odalépett az öreghez, a ki egész testében remegett. Egy pillanatig habozott, aztán ráborult a fiatal emberre.

– Isten veled fiam! Rád adom az áldást, a melyet nem adhattam gyermekeimre. Emlékezzél rám gyermeki szeretettel. Én már el nem felejtelek, beszélgetni fogok magamban veled, mintha ott lennél, lefekszem oda, a hol feküdtél, gondolatom, szívem veled a merre jársz és ha valami történik azzal a levéllel, lelkem ott fog lebegni rajtad és a mit tész ebben a dologban, azt imádsággal kisérem innen a föld alul, a sötétségből, az én síromból. Isten veled, isten veled!

És mielőtt Béla szólhatott volna, az öreg ajkon, aztán homlokon csókolta, aztán a fiatal ember fejét melléhez szorította s hajára forró könyeket ontott, aztán ellökte magától s eltünt a homályban, lámpája kis világát testével takarva.

Béla is alig tudott elérzékenyülésén uralkodni. Tenyereivel törülte le könybe borult arcát, zokogását görcsösen fojtotta el s kezével intve az üreg felé, csónakba ugrott e szóval: isten nevében!

És Viknyédy megindította a csónakot, mely a tisztátalan elemben csak nehezen siklott előre, gyakran beleütődve a nagy csatorna falaiba…

A vén ember pedig loppal visszajött, kihajolt a csatornára s hallgatta a távozó csónak zaját. Sokáig hallgatta, tán már csak képzelte, hogy hallja… Aztán megfordult, gyors léptekkel sietett barlangjába, hangyáihoz vissza, ott az ágyra vetette magát és körülötte csend és némaság volt, csak az ő nyögése, csak sóhajtásai kóvályogtak a siri nyugalomban, hogy elenyésszenek hallatlanul…

… A három fiatal ember némán evezett tovább s egy jó félóráig tartott, a mig a csatornából kivergődött egy szük árokba, onnan pár ölnyire a Dunába. Az ég csillagos volt, a felhő eloszlott s a hold telő félsarlója ragyogott a zenithen. Még e szerint nem lehet nagyon későn az idő.

Csak itt, midőn a Duna sodra ellen kellett kapaszkodniok, kezdtek azon tanakodni, mi tévők legyenek. A városba bemenni most nem nagyon bátorságos. Nappal az ilyet jobban meglehet kockáztatni, gyanutlanabbul. Az ember hasonszőrű nép közé elegyedik s nem vonja magára a figyelmet, míg most könnyen megesik, hogy akár valamely rendőr, akár a patrol megszólítja.

Legjobb lenne az éjszakát a városon kívül tölteni valahol, de hol, ha még a szabad ég alatt is!

Virág Bencének van erre nézve egy ötlete. Ő a fővárosban járta ki a kisebb iskolákat is és volt egy igen kedves tanulótársa, egy korcsmáros fia, itt künn a rákosi versenytér közelében. Igen jó barátok voltak s ő, Bence, sokat járt ki barátjával ennek szüleihez, egész napokat töltött itt. A fiú pár évvel ezelőtt mellbetegségben halt meg. Bence egész betegsége idején nagyon szorgalmasan látogatta szegény barátját a miért az öreg korcsmárosok, mert jól esett nekik ez a baráti részvét, igen hálásak voltak. Bence reméli, hogy a jó emberek szívesen adnak nekik pár napra vendégszerető rejtőző helyet.

A terv igen pompásnak találtatott s már megakarták a fölfelé haladó csónakot fordítani, midőn az egy sulyos tárgyba ütközött.

– Mi az, – kérdi Viknyédy, a ki a csónak hátuljában ül.

Bence a csónak orrán forgatta a lapátot, csak meg kellett fordulnia, hogy meglássa az akadályt.

– Jézusom, – kiáltá – egy emberi test a vizben.

A másik két fiatal ember oly hirtelen ugrott föl erre, hogy a csónak oldalt fordíttatott, hogy az uszó test épen a derekához került a csónaknak.

Egy nő teste volt.

Két karja egy gerenda darab körül fonódva, feje a gerendára hajolva. Többi teste a vízben uszott.

Holthalavány s nedves képén a hold gyenge sugarai játszottak.

Béla kihajol s két kézre kapja az uszó testet.

– Vigyázzatok a csónakra, hogy föl ne billenjen!

És könnyűséggel emeli a testet, mely görcsösen kapcsolódott két karjával a gerendába, gerendástól együtt ki a vízből, derékig. De a mint a test fele a vizen kivül volt, sulya megkétszereződött s Bélának, hogy bírjon vele, térdre kellett bocsátkozni.

Ekkor már az arca egészen közel jutott a szerencsétlen nő arcához, kit a Duna vize a csónakhoz mosott.

– Irgalmas isten! – kiáltá Béla ingadozva – Ida, Ida! testvérem!

Feje szédült, karjai elzsibbadtak, maga összeesett a csónakba, Pipiske teste pedig nagy locscsanással vissza a Dunába.

Virág Bence alig volt képes a csónak egyensúlyát fentartani. A mint azonban a veszélyes ingadozások megszüntek, odatérdelt Bélához, megrázta s fölemelte.

Béla csakhamar magához tért, mindössze egy pillanatnyi szédülés fogta el.

– Vízbe, vízbe, – nyögé és tehetetlenségében kétségbeesetten hadonázott a kezeivel, – ki kell menteni, ki kell menteni.

Bence feláll s körülnéz.

– Uram Isten, hova lett Viknyédy! az is kiesett, hé Géza, Géza!

Béla felugrott s kiveti magát a Dunába, ha Bence derékon nem kapja.

E pillanatban hallatszott Viknyédy szava.

– Hej hó! megálljatok!

Viknyédy, a mint Pipiske teste visszahullt a vízbe, egy szökéssel utána ugrott, mire azonban megfogta s felhozta, addig a Duna a csónakot nehány öllel lejebb vitte. Most hatalmasan uszott terhével a csónak után.

Pár perc s Viknyédy is, Pipiske teste is a csónakban voltak.

Pipiske ruháját Béla és Bence, a ki végzett orvosnövendék volt, felkapták s elkezdték testét hatalmas kezekkel dörzsölni.

– Partra, partra, – kiált Béla s Viknyédy, ki már ismét az evezőlapáttal dolgozott, a part felé irányozta a csónakot.

A parton ujra hozzá láttak a mentés munkájához. A test hideg volt, de nem volt megmerevedve. Úgy látszik, hogy a leány a halálra elszántan vetette volt magát a vízbe, de végső tusájában az uszó gerendavég a keze közé jutott, s ő inkább ösztönből mint akarattal, belekapaszkodott a fadarabba, a mely leusztatta őt Dunahosszat.

Midőn érezték, hogy a test reagálni kezd, erősen beburkolták egyik, a barlangból hozott köpenybe, a másikat rácsavarták két evezőlapátra s arra helyezték Pipiskét. A harmadik köpenyt Viknyédyre erőszakolták reá, a ki ugyan váltig mondta, hogy nem fázik, de azért jól esett neki a jó köpeny.

A három fiatal ember most vállra kapta a Pipiske terhét és megindult a korcsma felé, Bence útmutatása mellett.

XXXI. FEJEZET. (Ernesztina kisasszony.)

Varhonyay ügyvéd úr, kinek irodájában ez elbeszélés első fejezeteinek egyikében találkoztunk, elfogadó szobájában ült egy irománnyal a kezében. Előtte, a divánon egy sovány hölgy foglalt helyet. A hölgy még nem annyira idős, mint inkább nem fiatal. Könyökéig érő fekete kötött keztyűjére az olvasó jobban fog emlékezni, mint magára.

Ernesztina ő, Ergerberger Flórián egyik örököse. Megunta a rokonokkal céltalan civódni s eljött a furcsa végrendelet dolgában ügyvédi tanácsot kérni a fővárosba.

Varhonyay úr forgatta, olvasta s ujra olvasta a testamentumot, mindig csak az volt véleménye, hogy biz ez bolondos egy dolog.

– No, nemde hogy az!

– Azt hiszem, érvénye nem is tartható fenn.

– Hogy érti ezt ügyvéd úr?

– Úgy értem, hogy a törvényszék meg fogja semmisíteni és törvényszerinti örökösödésnek fog helyt adni.

– Persze, persze, az lesz a vége.

– És mért is nem terelték már régen a törvény útjára?

– Hisz épen az. Senki sem akar osztozni, mindenik szeretné az egészet.

– Vitatják a legnagyobb bolond címét?

– Kérem az úgy van, hogy azt hiszik, kell a dolognak valamely értelmének lenni, valamely vonatkozásának. Valószinű, hogy néhai bátyánk értett valakit a legnagyobb bolond alatt. Már most ezt szeretnék kisütni.

– És találtak már valamit?

– Semmit a világon.

– Én azt hiszem, hogy az elhunyt csak egy rossz tréfát akart csinálni rokonai megboszantására.

– Meglehet, meglehet, – mond Ernesztina kisasszony keztyűjét csipkedve, – ki is telhetett tőle, csak az a kérdés, ki tudja a dolgot hasznára fordítani.

– Hogyan, hasznára?

– No persze! Hiszen kérem gondolja meg, van egy sógorunk, a ki már három hónapja a bolondok házában van.

– Meg van bolondulva?

– Sőt nagyon is okos! Így akarja tőlünk elkaparítani az örökséget. A felesége gondolta ki s az vette rá.

– Ez nem rossz. Csakhogy, ha a testamentom szerint megy, akkor az örökösnek nem kell épen rokonnak lenni.

– Jesszus, az volna még csak szép.

– Csak a legnagyobb bolond legyen.

– Kérem nagyobbak, mint a mi családunkban, már nem is lehetnek.

– Azt mutatja a testamentom is. De ha ezt a kisasszony is elismeri, hát adja oda a maga részét annak, a ki a legnagyobb közülök.

– Hova gondol ügyvéd úr, hiszen én sem vagyok tán az utolsó közülök!

E pillanatban egy ügyvédsegéd lép be, megzavarni a beszélgetést.

– Bocsánatot kérek ügyvéd úr, – így szól – Csongor Béla jött be és sürgősen szeretne az ügyvéd úrral beszélni.

– Mondja meg neki, hogy ide várom, – szól Varhonyay, mire a segéd távozik.

– Kedves kisasszony, – folytatja az ügyvéd, – engedje meg, hogy a végrendeletet visszatartsam. Meg fogom még egyszer alaposan fontolni a dolgot s a napokban végleges választ fogok adni kegyednek.

– Jól van doktor úr; de tudja meg, én kész vagyok a dologban a császár trónjáig elmenni, hogy igazságomat megoltalmazzam. Ajánlom magamat.

És Ernesztina kisasszony eltávozott. Ugyanazon az ajtón, a melyen az igazáért mindenre kész hölgy kiment, lépett a szobába Csongor Béla.

– Az istenért, honnan jön? – szólítja őt meg principálisa. – Nem tudja, hogy keresik?

– Tudom. Hiszen az egész éjjel üldözőim elül futottam. Oh ügyvéd úr, mily éj volt ez! Mily játéka a sorsnak, mily intézkedései a gondviselésnek!

– Beszéljen, de előbb üljön le. Hiszen egészen ki van magából kelve.

– Ügyvéd úr tudja, hogy Csongor Béla csak fölvett nevem. Ez éjjel megtaláltam atyámat, beszéltem vele, megcsókoltam, a nélkül, hogy tudtam volna, kicsoda. Elváltam tőle, és nem fogok hozzá visszatalálhatni. Oh ügyvéd úr, ez egy éjszakán többön mentem keresztül, mint egész ez előtti életemben.

– Nem értem önt! Szedje össze magát!

– Azért jöttem ide, hogy ezt a csomagot önnek átadjam – s Béla elővette Viknyédy csomagát, – ez világosított fel mindenről. Engem keresnek, megesik, meg is találnak, azt akarom, biztos kezekben legyen ez az okirat. Mert testvéremet is megtaláltam az éjjel, – gondolja meg ügyvéd úr, a Dunából mentettük ki! – Ez az okirat az ő számára esetleg egy vagyont menthet meg. Azt akarom, hogy önnél legyen, mert ha engem elfognak, elveszik tőlem s elveszhet. Vegye át s őrizze meg s kérem, fogja pártul szerencsétlen testvéremet.

– De hol van az ön testvére?

– A rákosmezei futtató tér mellett van egy korcsma, ott ápolják. Mellette van Viknyédy Géza a ki a vízből kimentette. Ezt a csomagot egy csodálatosan véletlen játszta a kezembe. Mikor testvéremet sikerült életre ébreszteni, s Bence barátom azt mondta, hogy a közvetlen veszély elmult, megvizsgáltam ez okiratot s minden világos lett előttem. Kristóf, az a szerencsétlen, az a boldogtalan öreg, az az én atyám! Flórián, az én hóhérom, az atyám gyilkosa! Istenem, istenem! Mily borzasztó dolgok! Csodálkozom, hogy az eszemet el nem vesztettem tőlök.

És a szegény fiatalember tenyereibe temette arcát és zokogni kezdett. Varhonyay pedig csakugyan azt kezdte hinni, hogy Béla meg van háborodva.

– Ha az ügyvéd úr olvasni fogja ez okiratot, akkor jobban megért, – mondá kis szünet mulva. Ismétlem mind azt, a mire kértem. Én most megyek, és ha mégegyszer végig kellene bolyongnom ama borzasztó földalatti útvesztőkön: addig nem nyugszom, a míg atyámat ujra fel nem kerestem.

És Béla indulni akart, a mint ismét az előbbeni segéd lépett a szobába.

– Gróf Szanday Elemér legénye van itt. A gróf úr sürgősen kéreti Csongor Bélát.

– Bocsánat, én nem mehetek. A gróf úr rá ér, a gróf úr várhat.

– A gróf úr, a legénye szavai szerint, nem várhat: nagyon rosszul van.

– Rosszul van! mi baja?

– Ön azt sem tudja? – mond az ügyvéd! – A grófot az esteli zendülésen mellbe lőtték.

– Istenem! – Meglőtték! – Megyek!

– Fiatal barátom, vigyázzon, – mond az ügyvéd, – önt keresik.

– Ne hagyja el testvéremet! Nekem mennem kell!

– Ne hagyja el húgomat!

És Béla rohant tovább.

Az ügyvéd úr pedig elővette az okiratot, melyet Béla nála hagyott s az irás és a név egyaránt világosságot vitt abba a zavarba, a melyben a dolgokat az előtt látta.

S midőn Ernesztina kisasszony pár nap mulva megjelent nála a válaszért, az ügyvéd úr e szavakkal fogadta: «Kisasszony, nagyon sajnálom a dolgot, de nekem is van örökös-jelöltem, s én perrel fogom megtámadni a végrendeletet.»

– Úgy? – mond a kisasszony élesen. – Tessék! Én pedig megyek a császárhoz! Alásszolgája!

XXXII. FEJEZET. (Elemér és Béla.)

Orvosok vették körül gróf Szanday Elemér ágyát aggódó arcokkal. A rendőrség rátette volna kezét a fiatal mágnásra, de a gróf állapota olyan volt, hogy ágya körül a rendőrségnél nagyobb úr parancsolt.

Elemér arca nem lehetett halaványabb a rendesnél, de szemeiben lázas fény volt, ajka félig nyitva csüggött alá, lélegzete rövid és kinos volt.

Midőn Béla belépett hozzá, a gróf intett környezetének, mely a másik szobába vonult.

Aztán kinyujtotta kezét Béla elé, és a mint a fiatal ember odanyujtá jobbját, a gróf gyönge, de ellenállhatatlan erővel huzta magához őt, le az ágyba, átkarolta fejét, arcát arcához nyomta, megcsókolta és kinos sirásba tört ki, átölelve tartván a fiatal embert.

Béla megilletődve csak azt susogta: «Gróf úr, gróf úr, kimélje magát!»

A gróf pedig halkan, hangtalanul beszélni kezdett Bélának, s a mint beszélt, véres lett tőle az ajka.

– Köszönöm, hogy eljött. Igen nagyon vágyódtam kegyed után. Talán már hallotta a történteket. Magam sem tudom, hogyan fejlődött a dolog, de jól van, hogy így van. Oh kedves barátom! Milyen különös egy lény az ember. Mikor békén vagyunk, nem is sejtjük, mily elemek, mily félelmes elemek nyugalma az, a mely bennünk táboroz. Hanem ha az elemek felbőszülnek, ha kitörnek csatázni: hogy vonaglik a szív! Hogy kínlódik a lélek! Hogy törik össze a test, a mely a béke óráiban élvezetek eszköze és anyaga volt és hogy hányódik az elme nyomorult sajkája tehetetlenül az elemek viharában ide s tova! Minek nem képzeli magát az ember! Mily szerepekre vállalkozik oktondi s hiú elbizakodásában! Bíró lesz, hóhér lesz, s ha itélt, visszahull a fejére a maga itélete s összetöri. Jaj be borzasztó az élet, ha erői összecsapnak az ember feje fölött! Teljes életemben nem tanultam annyit, mint életem ez utolsó napjaiban. Öntől kivánkoztam elbúcsúzni. Oh, hogy a világ osztályokba sorozza az embereket, az osztály osztályt keres és az ember az osztályok miatt oly gyakran nem találja meg az embert. Ha egy kegyes végzet minket korábban összehoz, tán minden máskép lett volna. Itt van, itt, minden itt van a szívben. A haza is, meg a szerelem is. Későn találtam meg mind a kettőt, furfangos buvó helyében. Jól el volt rejtve mindenik. Magam sem tudtam, hogy ott van. Szeretni kell tudni! Ez az igazi, ezen túl semmit sem ér minden! Szeretni a hazát, szeretni a barátot, szeretni a leányt, szeretni az életet, szeretni mindent! Most már késő! Csak önnek akartam elmondani, hogy minden világos lett már előttem. Most már mindent tudok, mindent értek, semmiben sem kételkedem. De jaj, milyen borzasztó árt fizettem ezért az okulásért! – és e szóknál jobban magához szorította a fiatal embert… Ez a kis tudás, ez a kis világosság egyszerre ment be szívembe a halállal!… De ez még a kisebb!… Oh Pipiske, Pipiske!… Azt is én öltem meg, az is ezért esett el borzasztó áldozatul.

– Gróf úr, az istenért, mit beszél! – mond Béla s izgatottan ölelte át a fiatal embert, ki lassan fölemelkedett volt s most hanyatlani kezdett. A gróf viszont megragadta Béla kezét és folytatá.

– Szerettem őt! Magam sem tudtam, hogy szeretem, de most már látom, hogy a vak szenvedély, melyről nem akartam tudomást venni, az hajtott pokoli munkámban. Én kergettem a rettenetes halálba, én pusztítottam őt el a világról!

– Testvérem volt, – mond Béla s szemei könybe borulnak.

– Testvéred! Testvéred! – ismétli a gróf. – Hát mit vétettünk mi ketten egymásnak, hogy egymáson kell ilyen nyomorultakká lennünk!

– Csendesedjék gróf, ne kinozza magát, hiszen Pipiske él!

– Él!

– Pipiske él! Egy kétségbeesett pillanatában a Dunába vetette magát, de szerencsére kimentettük.

A gróf eltakarta patakzó szemeit. Aztán vánkosa alól egy véres papirdarabot vett ki és ajakához vitte. Hosszan feküdt így, becsukott szemmel, csak jobbjával kereste Béla kezét, s mikor megtalálta, szorosan megfogta s nem is eresztette el mindjárt. Két ajakán lélekzete véres lerakodása ült. Melle nehezen pihegett. Sebe sajogni kezdett, s a gróf mintha azt érezte volna, hogy felszakadt s vére csergedeznék le mellén.

Végre felnyitá két szemét s rá vetette Bélára. Mintha foszforfény égett volna a szemében.

– Engemet már nem fogtok kimenteni a Dunából!…

Béla az ágy előtt féltérdre ereszkedett, hogy közelebb legyen a beteghez.

– Ne adjon ily gondolatoknak helyet.

– Csöndesen. Jól van, – mond a gróf. – Érzem, hogy lázam emelkedik. Hagyjon most el. Világos észszel akarok öntől búcsút venni s nem akarom, hogy a mit lázamban beszélni fogok, ön hallgassa. Ön megértené s nem engedem meg, hogy annak az emlékét is rólam magával vigye.

– De ha már igy beszél gróf, hogy kivánhatja tőlem, ha szeret, hogy ebben az órában elhagyjam?

– Épen azért, mert szeretem. Oh ne gondolja, hogy el leszek hagyva. Itt van rendelkezésemre az egész orvosi fakultás. Ezek ápolni fognak, a míg az életnek csak egy kis szikrája is lesz bennem. Isten önnel! Testvérének ne beszéljen rólam. Ő megbocsátott, isten önnel!

Béla lehajolt, megcsókolta őt. A gróf ölelve tartotta barátját egy darabig, aztán eleresztette s fejét a falnak fordította.

Béla zokogva tántorodott ki a szobából. Percekig tartott, míg annyira rendbe szedte magát, hogy távozhatott.

A kapuban egy ismeretlen ember szólítá meg.

– Ön Csongor Béla ügyvéd-segéd úr?

– Az vagyok.

– Kövessen, ön foglyom.

Béla a rendőrrel kocsiba ült, a rendőrségre, onnan kaszárnyába s onnan tovább vitetett.