Part 17

A felszólított fiatal ember feláll. – Tisztelt társaság, – így kezd szólni, – midőn abban a megtisztelő megbizásban részesültem, hogy e nagyfontosságú tárgyban egyik előadói tisztre meghivattam, kötelességemmé lett az elejbém tett kérdés minden oldalának bő és alapos megfontolása. Ebbeli lelkiismeretes munkám folytán arra a meggyőződésre jutottam, hogy a két felfogást, a mely itt harcban van, nem szabad, sőt nem is lehet ily merev szembeállítás által egymástól teljesen elválasztani. Hiszen feladatunk kiválóképen a gyakorlati életet teszi működésünk terévé s a gyakorlati élet, ha nem mindig zárja is ki, de csak ritkán mutatja tanácsosnak egyes elveknek tiszta, keverék nélküli alkalmazását. Alku és megszorítás tárgya lesz ott hamar minden, a hol az ember az élet nehézségeivel kénytelen számolni s gyakorlati eredményeket kiván munkája után. A társadalom különféleségei ugyanazon elvnek más-más alkalmazását parancsolják, s az ország ethnografikus helyzete nem egyedül szabja elejbénk az alkalmazás módjait. Semmi sem volna könnyebb, mint egy hasonlattal a vegyészet teréről minden kétségen kívülivé tennem az eljárásnak azt a módját, melyet ajánlani és képviselni van szerencsém. Mert hiszen, ha valamely folyadékot valamely színre festeni akarunk, nem-e a festőanyagnak intenziv erejétől függ munkánk jobb sikere? Egy csepp kitünő festőanyag tízszer annyi vizet megfest, mint tíz csepp gyengébb erejű anyag. Magától kinálkozik tehát a belátásra az, hogy, ha Magyarországot nemzetiségünk szinére akarjuk festeni, saját nemzetiségünk festő erejét és hogy tárgyamnak megfelelő s nem képleges szót használjak, azonosító képességét a lehetőségig fokozzuk. E nemzetiség erkölcsi, intellektuális és anyagi érdekeinek kell tehát predominálni ama nemzeti hatalom intézkedéseiben, mely e haza sorsát kezébe veszi. A történet, a meddig csak visszavihető irott és hagyománybeli források nyomán, azt tanítja, hogy e téreken államalkotó szervezetet csak a magyar nemzet volt képes tartósan alkotni. Semmi más fajnak rendezett állami életet fentartania itt nem sikerült. Minden barátja tehát a rendezett és biztos államéletnek józanul pártolni kénytelen az itt egyedül életképesnek bizonyult _magyar_ állameszmét. Ebből logikailag folyik, hogy csatlakoznia kell a magyar nemzeti törekvésekhez, csatlakoznia az irányhoz, mely számításait a magyar fajra fekteti. A ki ezt ignorálja, vagy épen elnyomni oktalan, azt mesterséges hatalom ideig-óráig fentarthatja, de viszonyok természetes folyományai hovahamarább porba döntik. Ha tehát, a mi bizonyos és csak rövid idő kérdése, újra eljön e nemzet szabadságának napja, a nemzeti kormány a béke, a biztosság, az erkölcs és a józan politikai számítás érdekében egyaránt csak arra irányozhatja figyelmét, tevékenysége céljául csak és kizárólag csak azt tűzheti ki, hogy a magyar elem, a magyar faj mindennemű érdekei fölemeltessenek. Felfokoztatván e faj szellemi és anyagi ereje, minden további következmény önmagától fog beállani. A magyar városok gazdagságban és kulturában emelkedvén, fölöslegük mint a gőzkazánban a feszülő elem, rést fog keresni és szét fog áradni e hazában egyfelől; másfelől mint példa és tekintély hódítani fog a szellemekben. Vágyak, ambiciók forrása lesz a vezérlő elemnek ilyetén tündöklése s ellenállhatlanul fog vonzani. A lélek, az erő, az anyagi s a szellemi hatalom: ezek lesznek hódító katonái ez iránynak; a hír jár előttük s utánuk és az erkölcsi hatás rövid idő alatt nagyobb munkát fog végezni az elkapott kedélyekben, mint akármely rendelet és erőszakos intézkedés, a minek a jelen időben is intő példáit látjuk.

És itt van helyén áttérnem arra a pontra, a hol a két rendszer találkozik. Mert ha nagy eredményt csakis attól a módszertől várok, ha a magyar faj emelését tesszük politikánk vezérlő elvévé, mégis vannak a harctérnek pontjai, a hol a másik módszert nem szabad elhanyagolni, de sőt a hol abban minden mulasztás pótolhatlan veszteséggel járna.

Ilyen pont mindenekfelett a polyglott főváros, első gondja egy modern államnak. A fővárossal szemben haladéktalanul mindent eszközt meg kell ragadnia a nemzeti kormánynak lakosainak megmagyarosítására s minden eszközt _egyszerre_. Ha már nem oly szerencsés ez ország, hogy nemzetiségére nézve egy teljesen magyar fővárosa legyen s nagy nemzeti céljainak elérésére nemcsak, hogy nélkülözi ezt a megmérhetlen hatású tényezőt, de sőt meglévő erőinek egy részét, épen ennek a fővárosnak megmagyarosítása veszi igénybe: akkor ez csak arra ok, hogy szemben a fővárossal e téren a legerélyesebb munkára sarkaljon bennünket. Az államnak kötelessége kezét tenni az iskolákra, templomokra, szinházakra s a törvénykezésre. Imádkozni, tanulni, mulatni s igazságot keresni nyilvánosan csak magyarul lehessen. És ha minden próba kimerülte után az ország fővárosának minden rétegét ötven év alatt a magyarság át nem hatotta, akkor a magyar nemzetre az a roppant és keserű feladat vár, hogy egy második és pedig tősgyökeres magyar fővárost teremtsen az országnak, mely bizonyos tekintetben csak gyenge versenytársa lesz a kereskedelmi Pestnek, de mint a magyar kormány, az országgyűlés, az egyetemek, a főbíróságok, tudós társaságok és irodalom székhelye, a magyar nemzeti kulturának fészke és tűzhelye leszen s teljesíti a feladatot, a melyre a főváros a nemzeti életben hivatva van.

De ez eshetőség be nem fog állani.

Egy szebb jövő szózata hallik máris a tovazúgó idő szárnyainak verődésében. A most fennálló, a történelem tanulságait megtagadó s azért természettelen helyzet, mint a csúcsára állított pyramis saját terhétől talpra fordul s eltemeti azokat, kik a súly törvényeivel ellenkező állásában gyenge vállukkal támogatják. A mi időnk közelg, reményeink, terveink, kötelességeink teljesítésének hajnala már a hegyek mögött várja hasadását! Ajánlom a tisztelt társaságnak a fővárosra nézve ellenfelem tervét, az ország többi részeire nézve az általam indítványozott módszer elfogadását.

A mint a szónokló fiatal ember társai éljenzése közben leült s a szobában csend lett, a társaság megdöbbenve kezdett figyelni. Tompa kiabálás, futó emberek nehéz lépteinek zaja hallatszott le az utcáról a szobába.

– Talán tűz van! – mond Csongor Béla s fölemelkedik székéről.

A társaság indulna kifelé, midőn az ajtó feltárul s a házmester ijedt arca jelen meg a nyiláson.

– Kérem urak, a belvárosban forradalom van, lövöldöznek, tessék haza menni, becsukom a kaput.

A fiatal emberek összenéztek, kalapjuk után nyúltak s indultak a házmester nyomában.

Hárman maradtak vissza: Csongor Béla, Virág Bence és Gyalóky Béni, a szoba lakója. Bezárkóztak barátságos beszélgetésre és vacsorára.

A belvárosi forradalom csak kevéssé érdekelte őket. Alapszabályaik egyik pontja volt, hogy erőszakos mozgalomban részt nem vesznek; a ki pedig ilyenkor a tömegben találtatik, attól se a golyó, se a katona nem kérdi, mi szándékkal van ott. Jobbnak látták egymás társaságában tölteni az estét s ha kell az éjszakát.

Üldögéltek, beszélgettek, theáztak és falatoztak tehát, a midőn egyszerre halk kopogás vonta magára figyelmöket.

Összenéztek, mintegy egymástól kérdezve, mi ez?

Se az ajtó, se az ablak nem volt, a min kopogtattak. Nem is rendes kopogás volt, inkább szabálytalan kotomozás.

– Úgy látszik, – mond tréfásan az egyik, – a forradalom nem is annyira a belvárosban, mint inkább a föld alatt van!

– És csakugyan, mintha onnan, az ajtó előtti vaslemez alul jönne! – mond Béla.

– Mi van az alatt a fedő alatt? – kérdi Bence.

– Biz én alig tudom, pince, csatorna, vagy legalkalmasabban vízfogó, – mond a szoba gazdája. – Én bizony még soha csak meg se néztem!

– Alkalmasint megszorult patkányok lesznek.

– Bajosan, mert különben máskor is kellett volna már jelentkezniök.

– Az is igaz. Hallgassuk csak! mintha ütések volnának! Valamely szomszéd pincében dolgoznak talán.

– Végre megnézhetjük, – mond Béni, a gazda; – csak a pléhszedőt kell fölemelnünk!

– Próbáljuk meg, – mond egyszerre a másik kettő s a három fiatal ember csakugyan neki áll feszegetni a vaslemezt.

Nem kis munka volt megmozdítani s kiemelni a berozsdásodott vasat, de a mint el volt távolítva, az ütések csakugyan világosabban hangzottak.

Béla kezébe vette a lámpást s belevilágított az üregbe, mely egy nem épen tágas vízfogó volt, mintegy bokáig érő vízmennyiséggel a fenekén.

De a zaj hirtelen megszünt. Csend és nyugalom volt az üregben, a víz tükre is teljesen zavartalan volt s mutatta, hogy benne se patkány, se más lény ezúttal nem gázolt.

A házigazda letérdelt a földre s az üreg fölé hajolva, kissé beeresztette a fejét.

– Hejhó! – kiáltá, – ki az?

Senki sem felelt. Csendesség lett az üregben s a fiatal emberek is némán hallgatóztak egy darabig.

– Valakinek vagy valaminek pedig kell itt lennie, – mond végre Béla, – mert zaját tisztán hallottuk.

– Megesik, hogy tolvajok, a kiket merész vállalatukban megzavartunk.

– Olyan bolond tolvaj aligha van Pesten, a ki ennyi fáradsággal ide jöjjön lopni!

Ez a beszélgetés suttogva folyt s most ismét félbeszakadt egy kis zaj, valamely törmelék hullása miatt, mely a víz tükrén is karikákat hajtott.

– Csendesen, – mond Béla súgva, – látogatónk ismét jelentkezik, – s hátrább vitte a lámpát az üreg nyilásától.

A mint a három fiatal ember lélekzetfojtva hallgatózott, szemmel tartván a homályba borult nyílást, a zaj élénkebb lett, tompa ütések vegyültek bele és a törmelék szaporábban hullott a vízbe.

– Valaki falat bont, – susogja Béni, – várjuk be, mi lesz a dologból.

E pillanatban élénk robaj és nagy locsogás támad az üregben. Béla hirtelen eloltja a lámpát s kezébe veszi a gyujtótartót, hogy a szükséges pillanatban ismét világot gyújthasson.

A vízfogóból olyan zaj hallik, mint mikor valaki egy szűk nyíláson nagy ügygyel-bajjal keresztül bújik: ruhája surlódásának a zaja. Ezt lábak tapicskálása vízben, tapogatózás és szuszogás követi.

Fiatal embereink egymást sem látták a sötétben s izgatottan várták a világosságot. Addig is fülhegyezve lesték a zajt s abból iparkodtak magoknak itéletet formálni a titkos földalatti látogatás mivoltáról.

Tisztán lehetett egy lény erős lélekzését hallani, úgyszintén az üreg nyílása körül kezek tapogatózását, míg a lábak zaja csak csobogás volt. Világos, a földalatti vándor megtalálta a nyílást, feje már a szobában van.

E pillanatban Béla meghúzta sercegve a gyújtót s a szoba világos lett.

A három fiatal ember álmélkodva látja egy tüskés szakállú fiatal ember fejét a nyíláson. Paraszt ruhája tele maszattal, keze, arca, haja piszoktól, pókhálótól éktelen, félkezében egy törött ágyláb, szerszámnak vagy fegyvernek: a mint a dolga fordul.

– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi a három fiatal ember egyszerre.

– Hol vagyok? – kérdi viszont a csodálatos jövevény fáradtan körülnézve.

– Mit keressz? Hol jársz a föld alatt, mi a szándokod? – kérdi újra Béni. – Nálam vagy a lakásomon, ha rossz szándékkal nem jössz és tisztességes ember vagy, akkor biztos helyen is vagy. Mi a neved?

A jövevény hallgatott, mintegy tanácsba szállva magával, aztán fölnézett a fiatalokra, egyikre a másik után s így szólt:

– Tisztességes ember vagyok, semmi rossz szándékom nincsen, többet nem mondhatok hazugság nélkül. Bajban vagyok, ha önök nem segítenek rajtam, nincs más módom, mint újra a föld alá bújni, más kijárót keresni, vagy ott veszni el ebben a borzasztó útvesztőben, melyben már nem tudom, hány napja bolyongok.

A fiatal emberek összenéztek. Ez a paraszt nem paraszt.

– Honnan jöszsz, mint kerültél a föld alá?

– Kérem önöket, ne faggassanak kérdésekkel. Szerencsétlen ember vagyok, ki szeretnék rettentő helyzetemből szabadulni: azt kell csak tudnom, kiknek a kezébe adott a sorsom. Ha ellenségeim, üssenek agyon vagy ereszszenek tovább; ha pedig van egy szerencsétlen ember iránt szánakozás a szívökben, mentsenek ki.

– Mi senkinek sem vagyunk ellenségei. Ha ön tolvaj vagy gyilkos, akkor tőlünk segítséget ne várjon, ha csak szerencsétlen, a ki a segítő kezet megérdemli, akkor jó sorsa hozta közibénk.

E szavakra, melyeket Béla mondott, a jövevény belekapaszkodott a nyílás széleibe, egyet rúgott magán s a szobában termett. Ruhája, csizmája, mindene egy csatakos volt és undok bűzzel töltötte el a levegőt.

– Kérek egy ital vizet, kérek egy falat ételt, kérek az isten irgalmáért valamely ruhát. Ha megszabadulok, mindent gazdagon meghálálhatok. Börtönből szöktem meg, menekült vagyok, tegyék velem, a mi a szívökre fér.

És Viknyédy, mert ő volt, a fiatal emberek kérdéseire elmondta merész szökését. A fiatalok theát és enni valót adtak neki, ő pedig lehányta magáról a piszkos ruhát s beledobálta a vízfogó verembe, mely még nyitva volt. A házigazda ellátta őt friss ruhával, mert hisz egy darab a régiből nem volt rajta száraz.

– Tessék, – mondá vetkőzés közben, – át vagyok ázva bőrig. Itt van ni, – s egy rongyos viaszkos vászonba takart csomagot vett ki kebléből, – az én egyik jótevőm, a halott pap hagyatéka is oda van. Tessék kérem addig átvenni, majd a kályhán megszárogassuk, s odanyújtá Bélának a csomagot, ki, a míg a másik két fiatal ember Viknyédit mosdatta, tisztogatta s öltöztette, a csomagot kezdte törülgetni s szárogatni.

A mint Viknyédy ki volt tisztogatva, fel volt öltöztetve, a négy fiatal emberhez egy ötödik szegődött: a jó kedv. Ettek, ittak, beszélgettek (hiszen beszélni ugyan volt mit, kivált Viknyédynek), s megismerkedvén, egy félóra alatt meg is szerették egymást.

Béla pedig a kályhánál folyton s óvatosan szárítgatta a csomagot, a melyet Viknyédy az öreg Egeressi holtteste alul a koporsóból kivett.

XXVII. FEJEZET. (Ismét kopogás.)

A még fiatal ember csakhamar igen jól érezte magát Béni lakásán. Akár ott is virradt volna meg. Viknyédyé volt persze a szó, s ez a szerencsés kedélyű ember csakhamar feltalálta és ragyogtatta eredeti szeretetreméltó tulajdonságait. Elmés volt, beszédes és természetes, hajmeresztő kalandjairól dicsekvés nélkül beszélt. Könnyelműsége játszva vitte bele a legmerészebb dologba s mikor elbeszélte élményeit, ez a könnyelműség takarta kellemesen rémes fordulatait. Neki magának is mulatság volt a dolog s elbeszélése humorosan volt fűszerezve. A mint túl volt egy-egy veszedelmen, az már elbeszéléseiben nem mint veszedelem szerepelt, hanem «mint bolondság», s a készség is meg volt ismét benne, bármely újabb bolondságba vakon bele rohanni. Mintha csak foglalatossága lett volna, folyton épségével és életével játszani. A mint más ember szivarra gyújt, úgy kezdett ő egy-egy nyaktörő vállalatba.

A három fiatal ember, kinek vendége lett, komoly és higgadt természet volt ugyan, de Viknyédy kedélyének és természetének varázsa ő reájok is ellenállhatlanul hatott, s a mint bolyongásait a föld alatt elbeszélte, kis híja, hogy kedvök nem kerekedett egy sétára a föld alatti város tekervényes utcáin patkány, egér és más férgek e süppedékes, piszkos országútján.

Kedélyes beszélgetésében ismét halk kopogás zavarta meg a fiatal embereket. A kopogás ezúttal az ablakon szólt. Béni kinyitá a vastáblát, majd az ablakot, melyen egy 12–14 éves fiú arcza kandikált be.

– Itt van még Csongor Béla úr?

– Itt van, mit akarsz?

– A házmester fia vagyok onnan. Ezt a cédulát kell átadnom.

S ezzel bedobott egy kis papirdarabot s tovább szaladt.

A papirt fölvették, elolvasták.

Kezdetleges irással a következő sorok voltak ráirva:

«Csongor Béla úrnak! A rendőrség keresi önt lakásán. Ne jöjjön haza, rejtőzzék el. Irásait összeszedik. Azt beszélik, sok elfogatás lesz még az éjjel, összeesküvésnek jöttek a nyomára.»

– Ha nem csalatkozom, a házmesterem irása, – mond Béla.

– Keresnek, – szól Bence, – téged, hát meg vannak ezek már bolondulva.

– Összeesküvés, – mond Béni. – Összeesküvés. Hogy jössz te ahhoz?

– Mint Pilátus a krédoba.

– Megfoghatatlan.

– Sőt épen természetes. A nyúl minden bokorban vadászt, a gonosztevő poroszlót lát. A ki aztán mind a kettő egy személyben, nyúl is meg –

– Gonosztevő is –

– Az, ha egyszer megijed, kapkod vakon maga körül –

– És ebben van a dolog veszedelme, – mond Béla. Mit kell most tenni?

– Itt maradni, várni. Itt jó helyen vagyunk.

– Csakhogy végig itt se maradhatunk.

– Egy elfogatás veszélyének ki nem teheted magadat. A kit egyszer elfognak s betesznek valahová, az aztán ha bűnös, ha nem bűnös, az isten irgalmára van bízva. Lehet, kiszabadul, de mikor!

– No most már sorsosok volnánk, – mond Béla Viknyédyhez fordulva, ki némán hallgatta a fiatal emberek tanácskozását.

Viknyédy komoly lett. Ha őt jönnek üldözni, tán nevetve vett volna búcsút, hogy tovább kisértsen szerencsét. De a mi rá nézve semmi, az ezekre a komoly, munkás fiatal emberekre nézve nagy dolog. Ő tudja mit tesz az, zár alá kerülni.

– Nem örvendek rajta, – mond Bélának. Önnek más dolga van, mint kopók előtt szaladni.

– De végre is szaladni kell.

– Legalább is tanácsos.

– Csak az összefüggést tudnám a dologban. Sejtelmem sincs róla, miféle összeesküvésben vagyok részes.

– Az összeesküvésről nekem alkalmasint van tudomásom, – mond Viknyédy. Nyilván az én levelem került a rendőrség kezébe s a szerint nyomozzák a békételeneket. De ott ön aligha fordul elő, legalább névszerint.

– Magam is bajjal hiszem.

– Végre is, még egy egész éjjel van előttünk a tanácskozásra.

– Csendesen, az utcán valamit hallok!

És a fiatal emberek hallgatózni kezdtek.

Több ember rendes léptének zaját adta le a kövezet.

Ez katonaság!

És erre közeledik. Most megáll a ház előtt. Most valaki meghúzza a csöngetyűt. Nem bizonyos, de valószinű, hogy Bélát keresik. Igen, igen, hiszen egyik társa számára a lakásán egy cédulát hagyott hátra, melyen meg volt írva, hogy az estét itt töltik Béni lakásán.

Tehát kétséget nem szenved: Bélát elfogni jött el idáig a katonaság.

Most mit kell tenni? – Menekülni? – De merre? – Börtönbe menni, egy bizonytalan sors elé?

– Igen, de hát Viknyédy? – ő is elfogassa magát? – S az ő ittléte nem komplikálja-e a fiatal emberek helyzetét? –

A kapu nyilik: – a fiatal embereknek határozniok kell, és határoznak is.

Meg vannak győződve, hogy az első ijedtségen túl a kormány hangulata is más lesz. Tehát ez első ijedtség elül kell kitérni.

S a menekülő?

Ott van a patkányok országútja, még most is nyitva a fedele.

Viknyédy borzasztónak találta, mikor maga gázolt benne végig: most szinte dobog belé a szíve, mikor arról van szó, hogy többen menjenek.

De a házigazdának itthon kell maradnia. Azért is, hogy a gyanut lehetőleg elhárítsa, azért is, hogy a pléhajtót betegye.

A fiatalok egymásután ugrálnak a víztartó sikátorba. Elül Viknyédy, utána Bence, Bence után Béla.

Béni egy isten hozzátokat rebeg utánuk, s két kézre fogja a vaslemezt, hogy rá tegye.

Ekkor kiált vissza Viknyédy:

– Héhé, a csomagom!

Béni leadja Bélának, Béla e szóval: «meg van!» zsebre teszi és az ajtó felettük bezárul. Benne vannak térdig a vízben, fejig a sötétségben. Egymást tapogatják s óvatosan kúsznak át a résen, melyet Viknyédy a falon ütött volt. A résen túl egy pillanatra megállanak, s hallgatóznak.

Béni ajtaján dörömbölnek a törvény nevében. Béni lomhán, ingujjban, nagy pipával a szájában fogadja a katonai segédlettel jelentkező rendőrséget.

– Csongor Béla?

– Nincs itt.

– Itt volt?

– Itt volt.

– Mikor ment el?

– Azt a házmester jobban tudja.

– És más sincsen itt?

– Más sincs itt.

– De gyűlés volt e szobában?

– Az volt.

A rendőrség int s emberei a kutatáshoz fognak.

– A padló piszkos,

– Biz az piszkos.

– De nagyon piszkos.

– Biz az nagyon piszkos.

– Mitől olyan piszkos?

– Tetszik tudni, hogy itt gyűlés volt, többen jártak itt, ott künn pedig nagy a sár.

– Hát ez a vasajtó hova szolgál?

– Biz én még nem néztem meg. A házmester jobban fogja tudni.

– Vízfogó kérem ássan, – mond fogvacogva a házmester.

– Tessék megnézni, – mond Béni. A katona urak kevés erővel azt hiszem fölnyithatják.

És fölnyitották.

– Iszapos víz; rongy darabok félig megrothadva látszanak ki belőle. A ciszterna üres, – mond a rendőr, aztán hozzá teszi:

– Nyitva kell hagyni –

– De bocsánat, ez az én szállásom –

– Önnek más szállást fogunk adni.

– Köszönöm szépen, – mond Béni. Most mindjárt?

– Azonnal. Kövessen. Két ember itt marad a szobában, kettő a kaput őrizni. Egy kettő, fél jobb.

S rendőr, katonaság, a két őr kivételével, valamint Béni is, elhagyták a szobát.

XXVIII. FEJEZET. (A hangyás ember.)

Egy földalatti homokbarlangban elmerengve gubbaszt egy elkényszeredett emberi alak. Alája pokróc van terítve a puszta földre. Világosságnak sehol a barlangba bejárója nincsen. Egy szegényes olajlámpa vet kétes világosságot a merengő emberre, a ki a barlang közepén nyüzsgő óriási hangyabolyra szegzi vörös karimáju szemeit, s míg jobbjában egy kis pálcát tart, melylyel meg-megbolygatja a fürge hangyanépet, addig baljával a mellette kosárban lévő eleségből – összedarabolt patkányhús lisztbe, mézbe hempergetve – eteti furcsa háziállatait, melyek sürögnek-forognak körülötte, botjára, kezére másznak s vidáman lakomáznak a nyújtott eledelen.

Éveire nézve ez ember az ötven-hatvan közt van, de szemre sokkal öregebb. Koponyája kopasz, csak a kupája kerületiben van egy csomó gubancos haja. Két füle messze eláll a fejétől, mintha folyton hallgatóznék, arca szine a fakónak s a sárgának bizonytalan vegyületét mutatja; bajusza, szakálla már gyér és szinehagyott, már nem szőke és még sem fehér, szine alig különbözik arcabőrétől s csak árnyéka segítségétől sötétebb, mint ez a kicserzett bőr. Alkatra az egész ember gyengés, vézna, de ha mozdul, erőt és könnyüséget mutat. Ruhája nem csak jobb, mint az ember, a helyhez képest, a hol látja, gondolná, hanem valósággal is jó, alkalmatos, puha, simulékony kelméből való, s ha nincs is épen gazdájára szabva, tisztességesen áll mégis rajta.

Figyelmét emberünknek teljesen igénybe veszi hangya-csordája. Söpri, marékba veszi az izgékony állatkákat, melyeknek foszfor-illatjától a köhögtetésig meg van terhelve a barlang levegője; beszélget hozzájok, nevetgél, pöröl, majd egy kis dalt dúdol nekik, mely körülbelül ekép szól:

Hangya, hangya, mit csinálsz? – «Napvilágra mászok.» Napvilágon mit keressz? – «Napsugárral játszok.» Hangya, hangya, mi a baj? – «Napvilágra voltam.» S mit cipelsz a hátadon? – «Társamat, de holtan. – Napvilágon járt velem, – Az utcát futosta, – Napvilágon a szegényt – Ember eltaposta.» Hangya, hangya látod-e, Ne menj napvilágra, Ember ottan rátapos Emberre, hangyára!

Valamely egyhangú koldusnótára ment a dal, inkább csak a rhitmus kiemeléséből állt, mint következetes melódiából, de nagy hatással látszott lenni az ideges hangyákra. Seregesen álltak meg az éneklő előtt e kis állatkák, fejüket földre szegezve, testük hátsó részét fölemelve, csak csápjuk mozgott s utolsó lábuk párja. A mint emberünk a dalt elvégezte, ismét megindult a raj és futkosott ész nélkül ide-oda. A nagyobb koncokat úgy ellepték, hogy csak egy hangyacsomónak látszott mindenik. Itt-ott egy tisztára lerágott csont, patkányfej váza s efféle hevert a bolyon, hangyaszakaszok által bolygatva.

– Egyetek fiaim, egyetek kicsikéim! – így biztatta az öreg állatjait. Minek mennétek a napvilágra! Itt jó nekünk! Se telünk, se nyarunk. Egyforma meleg van mindig, egyforma sötétség van mindig, senki se tapos bennünket, senki se bánt, senki se hízeleg, senki se szeret, senki se gyűlöl. Nincs bíró, nincs elüljáró, aki igazságtalan mértékkel mérne! Nincs apa, a ki elhagyja gyermekét, nincs gyermek, a ki megtagadja apját, nincs testvér, a ki elárulja testvérét – nincs más, csak patkány meg egér. Egyetek fiaim, egyetek kicsikéim!

És a hangya-sereg mintha értette volna a biztatást, evett, futkosott, dolgozott, nyüzsgött a barlangban, melynek félhomálya nyilván világosabb volt lakóira nézve, mint a kik a napvilághoz szokott szemekkel vetődtek volna oda.