Part 15

– Szervusz Pipiske, lám a kicsike megismert, pedig még nem is beszéltünk egymással, – szólt a gróf a háziasszonyhoz fordulva, s mintha észre sem venné a megbotránkozás százféle jeleit, melyekkel a társaság tagjai benyomásuknak e szók hallatára kifejezést adtak, folytatá:

– No, de így is régi jó ismerősek vagyunk s egy isteni éjszakát fogunk ma együtt tölteni.

– Uram! – kiáltá Pipiske felugorva.

– Nono, semmi bolondság, kicsikém, – mond a gróf s Pipiske dereka után kap.

– Hozzám ne nyuljon, nyomorult!

– Uram, – mond a háziasszony reszkető ajakkal és roskadozó lábakkal, – uram, – mily fellépés –

– Bocsánat asszonyom, – mond a gróf, – tudom hogy ön szerzé nekünk e kedves alkalmat, számítson hálámra érte!

– Segítség! – kiált a háziasszony, félkézzel szívéhez kap s ingadozva siet el a helyről, a hol állt, hogy öt-hat lépés után egy karosszékbe roskadjon ájultan. Evelin rémülten utána ment, az egész társaság tanácstalanul kapkodott, a főherceg a háziasszonyhoz közeledett s csak most lett figyelmessé a botrányra.

Pipiskét szédítő izgalom fogta el. Elemér grófhoz lépett s így szólt:

– Uram, ön egy nyomorult, egy gyáva, ön egy részeg botránycsináló, nem gentleman, még csak nem is férfi.

Elemér gróf e szókra mintha álomból, kábultságból rázatott volna fel. Mély halványságú két orcájára gyenge pirosság lehelődött, szemei fénylettek rémesen.

A beszédben azonban megelőzte egy másik hang.

– Pipiske, Pipiske kisasszony! – kiálta egy fiatal ember, a vendégeken keresztültörve.

– Celesztin, Celesztin! – kiáltja Pipiske azon a penetráns hangon, melyen közönségét szíven szokta találni a színházban, és a fiatal emberre borul s görcsös zokogásra fakad.

– Ez gyalázat uram, ön másodszor támadja meg e nőt, e védtelen leányt becsületében –

– Becsületében! Tudják önök uraim, tudja ön fiatal ember, ki e védtelen leány? Ez egy magyar vidéki komédiás, a ki beáll német komédiásnak, aztán eladja magát a hatalomnak kémszerepre, a ki itt a politikai kerítő szerepét játsza, a ki a kormányzó úr számára fogja a vendégeket, légyottokat ád, hogy ide csalja, a kik bájainak hatalmába estek. Ime uraim, így jutottam én ide, de legyenek megnyugodva, csak ezt elmondani jöttem el.

– Pipiske! – kiált a fiatal ember a kétség és felháborodás elegyes hangján, – Pipiske! – és rémülten néz a leány szemébe.

– Nos kisasszony! mondja, hogy nem igazat beszéltem s kész vagyok bocsánatot kérni!

Mire a botrány e ponthoz ért, a szalonokban már roppant izgalom és forrongás volt. Az ájult háziasszonyt elvitték, a kormányzó sápadt arccal állt a főherceg előtt, a ki a felháborodás jeleivel hagyta oda a bált. Nehány fiatal tiszt kezdett hangosan zúgolódni s közbe akart lépni, mások, a kik úgy látszik, gyönyörködtek a kínos fordulatban s titkon örvendettek a kudarcnak, tartóztatták a tiszteket. Nehány éltesebb úr és hölgy menekülni iparkodott, a cselédség pedig vagy tán a vendégek közül valaki rendőrségért szaladt.

Szanday Elemér gróf pedig folytatá:

– Bocsánatot kérek a társaságtól, a kit pedig fellépésem ezek után is sért, szívesen állok rendelkezésére.

És ezzel indult kifelé, társai által követve.

– Pipiske, Pipiske kisasszony! – kiált Celesztin kétségbeesve.

– Végem van, végem van, – rebegi Pipiske, egy tétova pillantást vet körül s szeme egy percre megáll Celesztinen, a ki remegve, esdeklő arccal áll előtte.

– Celesztin, mért van ön itt, mért nem ment régen haza!

– Tehát igaz! Igaz!

– Igaz, mind igaz, de fusson innen, boldogtalan, jöjjön, jőjjön! – görcsösen ragadja meg a fiatal ember kezét s kezdi vonszolni kifelé.

– Inkább a börtönbe vissza, mint önnel az utcára! – mond Celesztin, kiragadja Pipiske kezéből a kezét s hátra lép nehány lépéssel.

Pipiske szótlanul bámul rá, szemei megüvegesednek, halálsápadtság terül el arcára s a szerencsétlen leány szó nélkül a földre roskad.

E percben kiabálások hallatszanak.

– A rendőrség, a rendőrség, – mondják s szájról-szájra megy a hír.

– El kell fogni a betyárokat, el kell fogni a fickókat, – kiabálja mindenki s a társaság összevissza keveredik, a zaj egyre nő, s a ki közel éri az ajtót, menekül a további kifejlődés látványa elől.

A tolongásban, taszigálásban Celesztin a terem egyik sarkába kerül, közvetlen mellette megnyílik egy kis tapéta-ajtó s a karját gyöngéd kéz érinti.

Klemmi keze volt.

– Jőjjön gyorsan az istenért, különben ismét elfogják.

S a gyönge kéz ellenállhatlan erővel vitte Celesztint egy kis szobán át a folyosóra, onnan egy másik kis szobába.

– Ez a papa dolgozó-szobája. Ebbe már holnapig senki sem jő, addig lesz módom önt innen kimenteni. És betuszkolta őt s ráfordította a kulcsot, melyet azonban benne hagyott a zárban. Ha kutatás talál lenni, látni fogják, hogy kívülről van becsukva s nem fogják gondolni, hogy ott lehessen valaki.

A vendégek ez alatt eltüntek a fényes termekből, csak a rendőrség állt tanácstalanul a szalonban s Pipiske feküdt ott ájultan, körülvéve a kormányzó cselédei által. Lassan magához tért a szerencsétlen leány, kocsiba tetette magát és haza hajtatott.

Így ért véget a bál, melyhez a kormányzó úr oly nagy reményeket fűzött.

XXIII. FEJEZET. (Két lámpa a sötét éjszakában.)

Sűrű felhők tolongtak az égen, komor októberi éjszaka sötéten borult a fővárosra. Mintha az éjfélutáni lámpasorok is gyengült, fáradt világosságukkal föladni készülnének a harcot a sötétség ellen…

Két ablakon gyenge világosság keres utat a szabadba, a hanyagul berakott táblák hézagain keresztül.

Két lámpa mellett két ember virrasztja az éjszakát. Itt egy halavány képű, kimerült leány, ott egy sárga férfiarc…

Vonásaik a leajzott ellenállás húrjai. Lemondás ül mind a kettőnek arcán, lámpása mindenikre gyenge fény vet, akárha kriptában égne mulandó világa…

Fehér lap fekszik mindenik előtt, de egyiknek is, másiknak is merev szeme a lámpa fényébe van veszve. Sóhaj nem kél ajkukon, lélekzetük csöndesen jár nyitva felejtett útján…

… Pipiske hazaérkezve szobájába osont, diványára vetette magát, hosszasan sírt, s végül egy elhatározással lámpája elé ült írni. Sokáig ült ott, a tollat sem érintve. Végül megragadta a tollat, mely aztán sercegve futott végig a fehér lapon. Pipiske meg-meg pihent, mintegy gondolatait összeszedni s újra megindította a tollat.

Hajnalra járt az idő, midőn egyszer ismét megállt a toll s nem indult meg többé. Pipiske ki volt merülve, a jótékony álom szándokát, munkáját s magát elnyomta, ott aludt el, ülőhelyében, haldokló lámpája fényénél…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… A sárga férfiarc, mely lámpása rezgő világától látszik tanácsot kérni, a kormányzóé volt, a ki a megsemmisítő fordulat után, melyet büszke estélye vett, magánkivül rohant dolgozószobájába, melynek závárával belülről magára csukta ajtaját.

Mintha kergették volna, úgy menekült ide. Felesége szobája előtt, honnan leánya zokogása hallatszott ki, megállapodás nélkül ment el. – Gyermekei szobájához érve megkettőztette lépteit, mintha félne, hogy a delej megfogja, odahúzza őt és megejti férfiúi elhatározását, melylyel tanácsot ülni sietett.

Még fényesebb jövőt álmodott volt, a mai estély sikerétől dicsőséget várt magára nézve; diadalt remélt ülni a főherceg szemei előtt s botrányos kudarcot vallott, a főherceg személyét kitette a bántó jeleneteknek, feleségét gyalázatos bántalmaknak: kétséget nem szenved, maga, családja lehetetlenné van téve, pályája dicstelen véget ért, az ügyet, mely reá bizatott, helyrehozhatlanul kompromittálta. Barátai szégyenkezve kénytelenek elfordulni, ellenségei hangos kacajjal kisérik az ügyetlent, a kontárt, a tapintatlant, a ki gúny tárgyává tette a legmagasabb bizalmat, mely őt helyezte a legkényesebb állomásra.

És mily hatása lesz a dolognak az országban! A hivatalos tekintély tönkre lesz téve hosszú időre. A botrány packázni fog e siker után a hatalommal.

Átkozott legyen az óra, mely azt a furfangot sugalmazta neki, a mely szövetkezni késztette őt szinésznőkkel, mely vakmerővé tette az okosság rovására, a mely csak a diadalt mutogatta, csak a sikert kápráztatta szemei előtt s nem engedte, hogy a kétség is feltámadjon elméjében.

Bukás, mellőzés és szégyen ezentul az osztályrésze, és szegénység, sulyosítva ama szánalompénzzel, a melyet az állam adni fog annak, a kinek többé szolgálatát igénybe nem veheti.

Nem, nem! Inkább nem élni, mint így élni, inkább nem lenni, mint szánalmas tehernek lenni a társadalmon és családon, inkább megsiratott halottnak lenni, mint élve halottszámba menni. Be kell végezni a katasztrófát, ez kiegyenlíti a számadást, helyreállítja az egyensulyt. Az egyik serpenyőben a kudarc, a másikban egy véres áldozat: ez kiengeszteli a társadalmat és a politikai erkölcs meg van mentve. A mit rontott a kontár, azt az elszánt hős helyrehozza. Föladatom nem tréfa, nem játék volt; mikor megbuktam, nem lehet félreállnom, hogy mint vesztettet kinevessenek, hanem a csatatéren kell maradnom, hadd döbbenjen meg a világ a játék komolyságán. Ezzel tartozom azoknak, a kik fölemeltek. Meg kell látniok, hogy életem nem volt nekem drágább, mint föladatom, mint bizalmok. Elvesztettem az ő játszmájokat, ime utána dobom, a mi a tételben a magamé volt.

És lázas izgatottságban kirántja asztala fiókját, s kivesz belőle egy szépen faragott pisztolyt. Elszántan húzza fel a dupla fegyver két kakasát, míg ajkai érthetetlen biztatásokat suttognak.

Keze s egész teste lázban remeg, a míg ezeket teszi.

Most jobbjába veszi az elkészített fegyvert, balját homlokára teszi s végig simít rajta, azután fején, úgy hogy kupájában áll meg balkeze, s szeme az eget keresi a szoba plafondján.

– Vége, vége mindennek – kiáltja hirtelen – fölemeli jobbját s a pisztolyt a torkának szegezi.

– Jézus! – kiáltja egy hang háta mögött – s e pillanatban meg is van markolva a szerencsétlen jobb keze.

Két lövés dördül el szinte egyszerre s a falon függő tűkör csörömpölve hull a földre.

Celesztin pedig, a ki egy spanyol fal mögül, a hova rejtőzött, midőn e szoba ajtaja kilincsére tette a kezét a kormányzó s kit tudvalevőleg Klemmi rejtett a szobába, végignézte a boldogtalan ember kinos tépelődéseit s az elhatározó percben kiugrott, hogy megakadályozza öngyilkos művét.

A két ember elkeseredett dulakodásba keveredett, de a kormányzó kimerülve, elcsigázva a hogy volt, nem bírt a fiatal emberrel, s csakhamar legyőzve a divánon hevert. Celesztin pedig roppant izgalommal tanácstalanul áll előtte, kezében a pisztolylyal, sem szót nem találva, sem nem tudva, mit tegyen tovább.

Halk kopogás hallatszik az ajtón.

– Papa, papa! – szól egy reszkető hang kívül – itt vagy, papa?

A kormányzó nem felel, ájulva fekszik a pamlagon.

Celesztin majd rá, majd az ajtóra néz s az ismételt szólingatásokra megnyitja az ajtót. Klemmi áll előtte.

– Istenem, ön, – mond a leány. – Nem tudom mi történik a házban. A mama alszik, én virrasztok mellette, nagyon rosszul volt; most úgy tetszik, mintha lövést hallottam volna, keresem a papát, nincsen a szobájában, rémülve futok ide, istenem, istenem! Ön nem hallotta a lövést?

– Hallottam, hallottam – mond Celesztin szórakozottan, reszketegen, úgy hogy az ajtóba kell fogózkodnia s baljából kiesik a pisztoly.

– Pisztoly, a papa pisztolya! Hát ön lőtt? Istenem, mi történt? – mondja a leány mind nagyobb rémülettel – s belép a szobába, s ott egy rémes sikoltással ájult atyjára borul.

– Megölte, megölte! – kiáltja – iszonynyal nézvén a fiatalembert, s tapogatva atyját.

– Oh kisasszony, az istenért! Atyja él, térjen magához.

– Atyám, atyám! De hát mi történt! Istenem mi történt?

– Meg akarta magát ölni.

– Megölni! Oh jóságos isten! S a lány zokogva borult atyjára, a ki felnyitotta szemeit.

Celesztin elfordult, hogy kitörő sírását eltakarja.

A kormányzó magához térve keblére ölelte leányát, megcsókolta a fejét s Celesztint kereste szemével.

– Hogy jött ön ide ebben a borzasztó órában?

– Az ön őrangyala vezetett, – mond Celesztin habozva – legyen érette megáldva.

– Én mentettem ide, én, hogy el ne fogják ujra – zokogja Klemmi – feláll, Celesztinhez lép, könyein át rámosolyog, megérinti kezeivel, aztán nevetésbe tör ki s ismétli, – én hoztam ide, én hoztam, látod maga az isten keze vezetett, látod papa, látod édes papa, – és ismét térdeire vetette magát apja előtt és ujra zokogva átkarolta őt.

A kormányzó baljával magához ölelte lányát, jobbját kinyujtotta Celesztin felé.

Celesztin odalépett s a kinyujtott kezet mind a két kezével megfogta.

– Legyen meg isten akarata! – suttogá a kormányzó és lánya szép szőke fejére ontotta forró könnyeit. S a lámpa rezgő fényét bocsájtotta az ölelkezőkre.

XXIV. FEJEZET. (Ifjabb és idősb Czachradnicsek Vendel.)

Czachradnicsek Vendel úr jó kedvvel ballagott hazafelé a Ferencvárosból, a hol egy kurta korcsmában hamisítatlan új bort mértek. Jó kedve arra csábította, hogy minden politikai óvatosságot félretéve, országmentő gondolatokról monologizáljon. De a jó anyatermészet, a mely megengedte, hogy e vigyázatlanságot elkövesse, egyszersmind gondoskodott arról is, hogy senki a különben is gyérszámú járókelők közül Czachradnicsek Vendel beszélgetéseit magamagával meg ne értse.

Ki is sejtette volna példának okáért, hogy az, mikor Czachradnicsek úr így elmélkedik: «Ha veres mocska megeszi fegede mocska, akkor veres mocskát erisebb; ha veres mocska nem megeszi fegede mocska, akkor nem veres mocskát erisebb;» – úgy az egy általános igazságot fejez ki és tesz világossá az ő új bortól ködösült elméjében két szomszédos ország politikai viszonyáról.

És elmélkedésekbe belemerülve, nemcsak a politikában szükséges óvatosságról felejtkezett meg Czachradnicsek börtöntartó úr, hanem az őszi sártól csatakos utczákon való járás-kelés körül óvatosságra sem volt gondja s a mint ennélfogva egyik pocsolyából kilépett, a másikba meg beletacskolt, egyre mondogatta a mély politikai meggyőződés és elkeseredés erejével:

– Ez a veres mocskát, ez a fegede mocskát! Ha megeszi megeszi, ha nem megeszi, nem megeszi. De dutyid mindig meg van, ha fegede mocskát, ha veres mocskát, herrgott million kreuz donnervetter nochámel!

A nyugodt bölcs ilyetén elmélkedésekkel fordult be az utcába, a hol hivatala és lakása volt. Itt azonban éktelen zsivaj terelte gondolkodását más tárgyra. Egy gyermekcsoport vágtatott a lucskos utcán végig, a gyermekek után pedig valamely monstruozus konyhabeli fegyverrel egy kormos kezű ember. Nagy sivalkodással futottak az utcai suhancok az ődöngő börtöntartó felé, a kormos ember meg idegen nyelvű káromkodással utánok.

Gesztenyesütő ember volt. A gyermekek közül egyik, a többinek mandatáriusa egy csomó gesztenyét lopott tőle. A szegény gesztenyés a sötétedő időben nem tudta, melyik gyerek viszi a gesztenyét s űzte lármázva nagy forgató kanalával valamennyit.

Képzelhetni a megriadt gyermekeknek rettegéssel elegyes örömét a hajszán. Nehányának közülök sikerült a hajtásból kitörni hátrafelé s ezek most siettek a gesztenyés holmiját még jobban megdézsmálni; egyik-másik pedig a futók közül megbotolva vagy megcsuszva elvágta magát a sáros utcán s az ilyenre jót húzott a gesztenyés kormos kanalával s ha látta, hogy nincs nála gesztenye, iramodott ismét másik után.

Már harmadszor vagy negyedszer ismételte ezt a műtétet a gesztenyés. Eleintén beérte azzal, hogy egy jót sózott szerencsétlen áldozatára, a kit elért; de látva, hogy a kárt aligha teheti jóvá, a boszú szomja fogta el s nem elégedett meg egy-egy csapással, hanem kettőt-hármat is húzott a szerencsétlenekre, a kik kezeibe estek. S a kit most elért – elérte pedig úgy, hogy az ész nélkül száguldó gyermek nekirohant Czachradnicsek úrnak s azt is magával rántotta a pocsolyába – ezt már az ütések számlálása nélkül látta el a gesztenyés. És mi több, a számlálatlanból egy jó rész a gyermekkel összegabajodott börtöntartó úrnak jutott. A gesztenyés ezzel azonban mit sem látszott törődni s már ismét új áldozat fölött suhogtatta kegyetlen kanalát, mire a gyermek és Czachradnicsek a sárból feltápászkodtak s mindenik megfelelő érzetekkel vette tudomásul, hogy a különös, egyáltalán nem mindennapi helyzet két áldozata – apa és fia volt, vagyis ifjabb és idősb Czachradnicsek Vendel.

Hogy a fiú most még jobban szeretett volna futni, az apa meg szeretett volna egyenesen állni, azt mindenki könnyen kitalálja. De a dolog egyiknek sem sikerült.

A fiú azt gondolta: ha elfutok, akkor még egyszer megvernek; ellenben, ha maradok s egy jó hazugsággal kivágom magam, akkor a további bajt elkerülhetem.

Az apa pedig ezt gondolta: ha a kölyök észreveszi, hogy a «két kék bakok»-nál voltam, kifog rajtam s vége az auktoritásnak. Álljunk hát egyenest!

És oly egyenest iparkodott állani, hogy majd elvesztette ismét az egyensulyt.

Hogy állapotát leplezze, a kapura mutatott, s csak annyit szólt: forverc!

Otthon a mama fogadja őket.

– Jézus Mária szent József! No nézd ezt a két kőbányai – majd rosszat mondok! Hol hemperegtetek az isten szent nevében azzal a drága ruhával. Vendel, Vendel, ha már a te vén fejed sem oltalmaz meg tégedet az ilyen disz – jaj nekem – dísztelenségtől, mit kivánjon az ember az oktalan gyerektől! Uram s én istenem! Uram s én szerelmes istenem!

A két kőbányai erre a fogadtatásra egymásra nézett. Mit kell mondani, mit kell most tenni?

Bezzeg a fiú hamarább kitalálta a magáét! Elkezd oly keserves ordítással sirni, s hüpögve szólal meg, látva apja tanácstalanságát:

– Hát gyüttünk haza, a papa meg-meg-meg én, aztán megvadult egy fiakkeres ló, aztán elragadta a kocsit, aztán elgázolt bennünket a sárba, ugy-e papa? És új versbe kezd ordításával.

– Krisztusom! – kiáltja rémülten az asszony – de csak nem lett bajotok?

– Nehehehem hát, – ríjja a fiú.

Idősb Czachradnicsek Vendel pedig elkezdi a füle tövét vakarni s ezt mormogja magában: ferflixte ponget, ize kseite pu! váz i nit, vu nimte her!

Aztán a fia találékonysága által teremtett új s az előbbinél mindenesetre kedvezőbb helyzetet elfogadva szólt:

– No hád úgy; baj nincs, de ruhát sem nincs! Látik, látik anyjuk, én hozta Vendli fiának ruhát, te pedig meg nem csinálik, osztán most nincs Vendlinek neki ruhádat. Hát ezt ordning? Hát ezt illik egy jó mamád? Há?

Az asszony jósággal és hosszan néz urára.

– Hej Vendel, Vendel, aligha fiakkeres ló volt, a ki téged a lábadról levett; aligha a két kék bak nem kevert tégedet a sárba; aztán még eszed sem marad elég, hogy magad hazudnál, hanem a fiadnak köll helyetted hazudni. Hej Vendel, Vendel, de megvér tégedet ezért még a fiadban az Isten!

– Zereg zasszony stád! – mond Czachradnicsek úr egy aggódó tekintettel a fiára, a ki a sarokban vigyorog sikerén való örömében. – Nem kell pereltem – folytatja, – hanem megcsinálik Vendlinek aztat a nadrág, a mit hoztám, különben semmi sem meglesz neki holnap.

– Jól van, hiszen most látok hozzá, – mond az asszony s fölteszi pápaszemét, melyet levett volt, mikor a férfiak berontottak, míg a gazda dörmögve szedi magáról sáros ruháját s ujra a fekete s vörös macska feletti elmélkedéseknek készül magát átadni, addig az asszony fejcsóválva a férfinép ilyetén istentelen voltán, neki esik egy nagy ollóval egy kész nadrágnak, forgatja ide, forgatja oda, hogy se sokat, se keveset ne találjon vágni s az ócskából szabott új nadrág szűk se legyen meg bő se legyen a rossz Vendel gyereknek.

Egy kis ide-oda vizsgálás után az öreg asszony rájön arra, hogy biz azt a nadrágot rendszeresen fel kell fejteni, hogy biztos legyen az újnak a munkája s hozzá is fog habozás nélkül egy bicskával a «fejtegetéshez». S amint végigtapogatja kezével a varrást, egy helyen gyanúsan megáll.

Ide valami bele van varrva!

De ugyan mi lehet?

Óvatosan teszi a varrásra a kés élét, a cérna ropogva szakadoz s a varrásból egy kis hosszukásra összehajtogatott papiros válik ki.

Uram bocsá’, talán csak nem bankó!

Forgatja az öreg asszony a papirost, majd a pápaszemét igazgatja, de nem boldogul. A papiros össze van ragadva, nem lehet könnyen szétbontani.

– Apjuk, he, apjuk! – mond az asszony. De bizony a börtöntartó úr ekkor már a kályhasarokban boldog álomban szuszogott.

– Apjuk – ismétli az asszony, oda is lép hozzá s fölrázza álmából.

– Nyo, mi az? – kérdi álmosan a gazda.

– Nézd csak, nézd, mit találtam ebben a nadrágban?

– Mit találtam, mit találtam, – hebegi Czachradnicsek úr, a nélkül, hogy tudná mit mond.

– Nem hallod, ebbe a nadrágba volt ez a papiros bevarrva!

– Jezsuzs Maria! – kiáltja a börtöntartó úr, álma s részegsége egyszerre eltünik szemeiből, s remegő kézzel nyúl a papiros után, gondosan körülvizsgálja s megáll gondolkodni.

A nadrág Celesztin nadrágja, a levél a medvehajtó levele volt.

Czachradnicsek úr szerette a bort, szerette a pletykát, szerette a perpatvart, de csak ha ráért, mert viszont hivatalában pontos, lelkiismeretes és komoly, bár goromba ember volt. Hazahozta fia számára a nadrágot, de biztosan tudta rögtön, hogy az a levél, a mely a nadrágból napvilágra került, nem őt illeti.

Hamar tisztába is jött kötelességével. Kivette felesége kezéből a nadrágot, tárcájába tette a levélkét s indult fölebbvalóihoz.

Az öreg asszony s fia ifjabb Vendel búsan néztek az új nadrág után.

Nem szükség mondanom, hogy a sokat hányatott levél becses fogás volt a rendőrség kezében s idősb Vendel s ifjabb Vendel ama balesete, hogy a sárba keveredtek, mint jelentéktelen ok járult a katasztrófa siettetéséhez, melyet e levélnek rendőrség kezére jutása azokra nézve fölidézhetett, kik e levél körül érdekelve voltak.

XXV. FEJEZET. (Pipiske és Elemér gróf.)

Ködös, sáros őszi idő volt, az emberek sebesen jártak az esti órákban. A felgyujtott lámpáknak nagy sárgás udvara volt, melyen túl fényök alig hatolt. A köd cseppekké verődve csepegett le a házak pléhereszéről, s erekben folyt végig a lámpák oszlopain. Csunya csatakos idő, a ki kénytelen nem volt vele, az ember azt hinné, ugyan nem is lépett ez estén a szabadba…

… Fojtó ködös hangulat borult Szanday Elemér gróf kedélyvilágára is. Kényelmes szobájában, ruganyos pamlagon hevert, de lelkét ezer kényelmetlenség zaklatta; nyugtalanság, idegesség, megbánás, elégedetlenség s a léleknek megannyi gyötrő, kedv és erőemésztő rovarai rajta csüggtek háborgó szellemén és türhetlenné tették állapotát.

Sok habozás nélkül, gyorsan határozta volt el, hogy megteszi a szégyent a kormányzón és női ágensén: Pipiskén. Nagyon durvának és nagyon alávalónak tartotta a hálót, melyben meg akarták fogni s nagyon durván is kivánta eltépni. A dolognak magára való eshetőséges következményeivel még csak nem is foglalkozott. Pipiske iránt, midőn először meglátta, naiv és őszinte vonzalmat érzett, oly vonzalmat, mely előtte újnak és kissé félénk természetűnek tetszett. Szerette látni a leányt, óhajtott vele érintkezni, de mintha félt volna hozzá közeledni. Tán illuzióit féltette, azt az ártatlanul vonzó benyomást, melyet az első látáson kapott. Az ujság ingerével izgatta őt az, a mi Pipiskében rá nézve lebilincselő volt. Nem merem szerelemnek mondani; érdeklődés volt, de indokainál fogva becsesebb, mint a mit rendesen e szó alatt értünk. Érdeklődése egy gavallérnak, a ki kéjt, szerelmet fenékig ürített, a hölgyvilág szolgálatában rég elvett minden babért; érdeklődése egy kis leány irányában, minden gondolat nélkül csak érdeklődés, őszinte és vonzó, egy kis ártatlan kultusz, de benne a szívben. – Egy kis poezis a sok reális viszony után. Valamely ideális fölmelegedés, egy csepp ábránd, egy kis szívbeli magábaszállás. A szebb, a jobb, a nemesebb, a tisztábbra való megszomjúzás első halavány jelentkezése. Első csirája tán a megfordulásnak eddigi életmódjában, első mozdulása egy új életnek. Ha akadálytalanul fejlődik, tán első cseppje egy nagy boldogság forrásának, tán a szerelem maga.

De láttuk, mint akadályoztatott, mint fojtatott meg e boldogság első csirájában.