Part 14

– Ki az? – kérdi az ajtó felé irányozva a fejét, s aztán egy halk sikoltással felszökik a zsámolyról, a melyen ült, s vérvörösre pirul.

– Ön uram, ön! – mondja roppant zavarban.

– Igen, én vagyok, – feleli Celesztin.

– És hogyan jön ide, mit keres itt? – kérdi szaporán egymásután a lány.

– Úgy hoztak ide. Hogy mit keresek? Azt magam is szeretném tudni, – rebegé Celesztin.

A leány nem érti a helyzetet.

– Ön nyilván a papa vendége s egy rossz tréfát enged meg magának, – folytatja a szőke fejecske.

– A papa vendége? – kérdi Celesztin. – Az meglehet. De miből áll a rossz tréfa?

– Hogy jutna önnek máskülönben eszébe, hogy így a szobámba lépjen!

– Ah, ez a kegyed szobája! Igazán nem tudtam. Bocsánatot kérek.

Celesztin még mindig a küszöbön áll s egyik zavarból a másikba bonyolódott.

– Az nem szép uram, a mit ön művel. Ön azt hiszi, a miért egyszer nekem egy becses szolgálatot tett, hát meg is engedhet magának akármit. Én jobb véleménynyel voltam ön felől.

– Oh bocsánatot kérek, ezerszer kérek bocsánatot, drága kisasszony, – mond Celesztin, a leányhoz lép, megcsókolja a kezét és folytatja:

– Kegyed még emlékezik reám! Ez igen szép kegyedtől s nekem visszaadja lélekjelenlétemet. Higyje meg, egy szót sem értek abból, a mi szemrehányást nekem tesz s legyen meggyőződve, hogy ha olyan helyen vagyok, a hol nem volna szabad lennem, ha úgy viselem magam, hogy másnak látszom, mint a mi vagyok: nem tehetek róla, nem én vagyok az oka. Hiszen azon kívül, hogy ez a kegyed szobája, azt sem tudom, hol vagyok, azt sem tudom, mért vagyok itt.

A leányka csodálkozva nézett a fiatal emberre, csodálkozva és némi félelemmel. Azt kezdte hinni, hogy meg van háborodva. De a fiatal ember folytatja:

– Egy perccel ez előtt nem is volt forróbb kivánságom, minthogy innen kijuthassak a szabadba, ez ajtót is csak azért nyitottam ki, mert azt hittem, kijutok rajta; de most már nem megyek addig, a míg a kegyed bocsánatát is magammal nem vihetem.

– Ne vegye rossz néven a kifejezést, de ön oly zavartan beszél, hogy semmiképen nem tudom megérteni.

– Én is úgy vagyok félig-meddig, semmit sem értek egy óra óta, a mi velem történik, nem tudom, álmodom-e, vagy bűvös hatalmak játszanak velem. Ha különben nem tudnám, hogy józan eszem birtokában vagyok, azt hinném, hogy meg vagyok bolondulva.

– De hát miért jött ide?

– Nem tudom.

– Kit keres itt?

– Senkit és kegyedet találom.

– Valami szándékának mégis csak kell lenni?

– Nincs semmi a világon. Itt vagyok, mert ide hoztak, egy szobába vezettek s ott azt mondták, hogy tessék várni, mindjárt felhozzák a vacsorát s megjelentik ittlétemet ő méltóságának.

– Az a papa.

– Meglehet.

– És aztán? Felhozták a vacsorát?

– Még nem, de már meg van terítve.

– Hol?

– Itt a mellékszobában.

A kis leány kinézett s csodálkozva mondá: az ám!

– És a papa már itt volt? – folytatá kérdezve.

– Még nem.

– S mi okból jött be az én szobámba?

– Nem tudtam, hogy a kegyedé.

– Tehát e szobába?

– Meg akartam szökni.

– Szökni? Miért? Vétett valamit?

– Igazság szerint nem vétettem semmit.

– Nos, tehát?

– Mégis, idejövetelem körülményei –

– Mily körülmények? Végre is, öltözetén látom, hogy ön bálba jött.

– Bálba?

– Nos, igen, a papa báljába.

– A papa báljába?

– Igen. Látja, ott az ágyon hever az én ruhám is; de egy kissé fájt a fejem, nem akartam részt venni a bálban.

– Az istenért, azt csak nem teszi! – kiált fel önkéntelen a fiatal ember.

A leány elpirult s lesütötte két szemét.

– Fejfájásom már megszünt.

– Azt igazán okosan tette, – mond Czelesztin egészen megfelejtkezve helyzetéről.

És a lányka még jobban elpirult.

– De ön, mit fog most már ön tenni? – mondá.

– Azt megint nem tudom. Ha csakugyan a papa báljára hoztak ide, akkor kétségkívül részt veszek én is a mulatságon.

– És már nem szökik?

– Nem tudom, nem volna-e jobb mégis szökni. Ha kegyed ismerné egész helyzetemet –

– Talán leróhatnám tartozásomat.

– Nem, jobb szeretem, ha adósom marad.

– De mégis mondja el. Ez a találkozás rendkívül különös.

– Lépteket hallok.

– Az inas!

– Nyilván a vacsorát hozza és az üzenetet ő méltóságától.

– Igaz. Lépjen ki. Lássuk, mit üzen «ő méltósága». És a kedves leány szeliden kihárította Celesztint szobájából s betette utána az ajtót.

E pillanatban lépett a másik ajtón az inas egy nagy tálcával, melyen különféle hideg ételek voltak. Baljában szamovárt hozott, melyből a frissen leforrázott thea párája gomolygott ki.

– Ő méltósága engedelmet kér, még nagyon el van foglalva, méltóztassék megvacsorálni; utóbb eljő maga is.

Így szólt az inas és kezdett Celesztinnek felszolgálni.

– Barátom, ha más parancsa nincs, én könnyen nélkülözöm szolgálatát.

– A mint parancsolja, – mond az inas, oda készít minden szükségest s távozni készül.

E pillanatban megnyílik a másik ajtó, s a kis szőke leány kiszól:

– Pál, mondja meg a komornának, addig nem kell jönnie, a míg nem csengetek.

Pál kiment s a kis leány kitárta szobája ajtaját s a küszöbön most ő állt meg.

Celesztin újra zavarba jött s gyáván nézett a kis leányra. Ez intett neki s így szólt: Nos, tessék! És az asztalra mutatott, mely mellett a fiatal ember ügyetlen kényszerűséggel, gépiesen helyet foglalt.

– Istenem, – így kiálta fel végre, – én bizony isten nem tudom, mi történik velem. Legalább tizedszer teszem a kérdést magamhoz, hogy nem álom-e mindaz, a min egy óra óta keresztül mentem.

– Az, hogy ön itt ül, vacsorálni készül, az nem álom, az tiszta valóság, – mond a leány.

– Nagyobb bizonyosság okáért nem osztaná meg velem a vacsorát?

– Köszönöm. Ez az ön vacsorája.

Celesztin felállt és oda lépett a leányhoz.

– Nem, egy csepp kedvem sincsen most enni. Tele vagyok izgalommal. Úgy rémlik, hogy már egy félórája élvezem nagysád szeretetreméltó társaságát, beszélek, beszélek, s mind abból, a min egy óra óta töröm a fejemet, még semmit sem tudok.

– Úgy vagyok én is, – mond a leány. – Kegyed rám nyitja az ajtót s ha kérdezem, olyan csodásan felel, mint az egyszeri «nem-tudom-ember».

– Ha nincs ellenére, kezdjük újra a kérdéseket.

– Jól van.

– Tehát.

– Mért jött ön ide?

– Nem tudom.

– Már megint!

– De hiszen azt sem tudom, hol vagyok!

– Nem tudja?

– Nem tudom. Felöltöztettek, kocsiba tettek, ide hoztak, bevezettek, azt mondták, tessék vacsorálni, míg ő méltósága bejő, én kinyitok egy ajtót, hogy megszökjem, s ez ajtón belül kegyedet találom. De azt sem tudom, kik hoztak ide, hol vagyok, ki az az ő méltósága, mért kell vacsorálnom, mi lesz ha megvacsoráltam, s miért találom nagysádot itt. Én nem tettem semmit magamtól, mindent csak úgy tettek velem mások.

A kis leány bámulva hallgatta e beszédet. Nem értette ugyan, de kezdte hinni, hogy a fiatal ember igazat beszél.

– És honnan hozták önt ide?

Celesztin körülnézett és lejebb szállított hangon mondá:

– A börtönből.

A kis leány arcára ijedtség szállt.

– A börtönből! – mondá, – a börtönből? És mért volt ön a börtönben?

– Egy oktalanság miatt, szándékosan fogattam el magamat.

– Hogy lehet az?

– Valakinek a nyomára akartam akadni, s mikor már minden más módot kimerítettem, erre vetemedtem –

– Tehát nem követett el semmi – olyat?

– Nem kisasszony, semmit.

– Hála isten! – mond a leány fölfohászkodva. – Úgy megijedtem, istenem, most olyan könnyen kerül az ember szerencsétlenségbe. No jöjjön, vacsorázzék, a börtön asztala után jól fog esni.

S ezzel odalépett az asztalhoz és kitöltött egy csésze theát.

Celesztinnek pedig gyengén könnybe lábbadtak a szemei, szintén az asztalhoz lépett s reszkető kézzel fogta meg a kis szőke leány kezét, megcsókolta, mire a leány ismét elpirult s remegő hangon mondá: «ejnye, mit csinál kegyed!»

– Istenem, kegyedben annyi kedves jóság van, én pedig olyan érzékeny természet vagyok. Egészen el vagyok telve megindulással. Valami úgy dagadoz a szívemben s úgy ösztökél, hogy mondjak valami nagyon illőt és találót, de a helyzet olyan együgyűvé tesz, hogy jobb szeretném magamat elsírni mint egy kis gyermek. Ne ítéljen meg kegyed ezért rosszul.

– Ej, most meg nekem is a szemembe ment ez a forró gőz, – mond a kis leány s elfordul és kicsi zsebkendőjével kitörli két szép szeméből azt a forró gőzt; – s úgy rám ijesztett azzal a börtönnel, hogy szinte most is dobog a szívem.

Czelesztin sietett székkel kinálni a kis lányt, a ki le is ült, aztán elkezdte vendégét süteménynyel és hideg pecsenyével kinálni; megcukrozta theáját, adott neki rumot, szóval kiszolgálta, hogy a szegény Celesztinnek csak úgy ugrosott a szíve a gyönyörűségtől. A kis lány arca azonban bús maradt.

– Igazán, minden bizalmam, bátorságom kezd visszatérni, – mond Celesztin. – Szinte lehetetlennek tartom, hogy bármi kellemetlenség várjon rám. A min pedig keresztül mentem, azért ezerszeresen kárpótolva vagyok.

És ismét a kis leány keze után nyúlt, hogy megcsókolja. De a kis lány ezúttal nem adta oda a kezét.

– Mielőtt még – tovább beszélgetnénk, – mondá, – önnek meg kell tudnia, hogy hol van.

– Nem, nem, – mond Celesztin, – nem akarom megtudni, a míg nem okvetlen szükséges. Attól félek, úgy járok, mint a tündérmesében a hős: mikor nem tudott már kiváncsiságának ellentállani s megkérdezte a titkot, vége lett a varázsnak, a tündérségnek, a boldogságnak. Én most már nem gondolok azzal, a mi volt, azzal sem a mi lesz, föltéve, hogy kegyed megengedi, – tevé hozzá, látván, hogy az ő fölülkerekedő vidámsága nem ragad el arra a kis tündérre, a ki őt így fölvillanyozta.

– Én, ellenkezőleg, tele vagyok aggodalommal, – mond a leány, – s önnek el kell készülve lennie mindenre. Ki tudja, van-e önnek e házban rajtam kívül, kivel egy véletlen az utcán hozta egykor össze, még egy barátja. Önnek tehát meg kell ismernie helyzetét, készületlen ne találja semmi. Hogy mért hozták önt ide, egy börtön sötét magányából egy előkelő bálba: azt nem vagyok képes kitalálni. De tudja meg, ön az ország polgári kormányzójának a házában van, a ki ma fényes bált rendez, melyen a legelőbbkelő uraságok vesznek részt; én e kormányzó leánya vagyok.

Celesztin, mintha a villám csapott volna le előtte, meg volt semmisítve. Zavarában a szalvétával megtörölte a száját, lassan felállt székében s hebegé:

– Bocsánatot kérek.

A leány is felállt.

– Én kérek öntől bocsánatot, mert tudom, hogy beszélgetésünk, ha mindezt korábban elmondom, egészen más fordulatot vesz vala. De ne aggódjék. Én nem foglalkozom politikával és jobb szerettem volna e találkozásnak is véget vetni e felvilágosítás nélkül; de az ön érdeke kivánta, hogy helyzete felől kétségben ne maradjon. Tudom, hogy ön most már más szemmel néz engem is, mint akkor nézett, mikor a medve körmei közül kiszabadította kis testvéremet s mint nézett, a míg nem tudta, hol van s ki vagyok én is. De ez mind nem baj, ha önnek javára válik.

Celesztin szólni akart, a leány folytatá:

– Csitt, ne szóljon. Beszélgetésünk véget ért. A hang, melyből folytatnók, nekem – – nekem is fájna. Én tudom, mily szemmel néznek «önök» «minket». Igaz, hogy engem tán szívem, tán együgyüségem, e két fogalom, e két tábor közé állít; de mindazok, a kiket szeretek, a kikhez természetes kötelékekkel csatolva vagyok, csak az egyik táborban vannak, oda tartozom tehát én is. Isten önnel – vigyázzon! Remélem ugyan, hogy nem lesz mitől tartania, de azért óvatos legyen. Isten önnel.

A kis leány kezét nyujtá a fiatal embernek.

– És nem fogom kegyedet többé látni? – hebegé Celesztin az oda nyujtott kezet megcsókolva.

– Ott leszek én is a bálban, – mond a leány mosolyogva, de méla tekintettel s eltünt szobája ajtaja mögött.

Celesztin pedig magára maradt kétségek és civakodó indulatok martalékának. A leány, a bál, az a mi vele történt s a mi történni fog, felváltva ostromolták őt s szinte fellélegzett, mikor, már jó későn az inas ismét jött jelenteni, hogy ő méltósága kéreti őt, lenne szíves a terembe jönni.

Egy bánatos fohászszal vett Celesztin búcsút a szőke leány ajtajától és követte az inast.

XXII. FEJEZET. (A kormányzó úr bálján.)

A kormányzó fényesen kivilágított termeibe fényes társaság gyűlt össze, fényes az egyenruháktól, fényes a rendjelektől, fényes mind állásánál fogva. A kormányzó sugárzó arccal fogadta vendégeit s neje a legszeretetreméltóbb háziasszony szerepét tapintattal vitte. A társaság nagyobb része férfiakból állt, a kevesebb számú hölgy külön két szalont töltött meg illatszerrel és abroncsos, nagy terjedelmű díszruháival.

A társaságot élénken foglalkoztatta két hír, melyet suttogva adtak tovább a vendégek.

Az egyik az, hogy az előkelő mulatságra művészek is hivatalosak s a nagy feltünést keltett Pipiske kisasszony is meg fog jelenni. E rejtélyes színésznő iránt nagy volt a kiváncsiság, mivel más színésznők szokásával ellenkezőleg se kalandjainak, se fényüzésének, se udvarlóinak, se semmi dolgának hírével nem foglalkoztatta a világot. Beszéltek róla sokan, de kevesen ismerték. Igen szerencsés gondolatnak tartották a kormányzótól, hogy meghívta a bálba. Most majd kinézik belőle, mért játszsza a visszavonultat. Megesik tán, hogy közelről nem oly szép mint este és ezt iparkodik takarni, vagy tán együgyű, azért kerüli a társaságot. Okának kell lenni e különös magaviseletnek s ezt ez alkalommal tán ki lehet fürkészni.

A másik hír még érdekesebb volt. Beszélik, hogy a nemzeti arisztokrácia több tagja is meg fog jelenni a bálon. Ennek már politikai jelentősége is van. Ha ez osztály, a mely ridegen tartózkodik a hivatalos körök társaságától, fölkeres egy quasi diplomatikus estélyt: ez feltünést fog kelteni, ez oly sikere lesz a kormányzónak, a mely további karrierje elé beláthatlan perspektivát fog nyitni.

Ehhez képest vegyes érzésekkel beszéltek a thémáról. Csodálattal és elragadtatással a jó barátok, rosszul palástolt boszusággal az irigyek.

A kormányzó boldogan, egy diplomatához már-már szinte nem illő nyilt örömmel fogadta a célzásokat vendégeitől. Nem cáfolt meg semmit, de nem is dicsekedett semmivel. Meglehet, hogy eljönnek, nagyon kedves lesz, ha megjelennek; nem valószinű, de nem is lehetetlen; ha jönnek, nyilván magasabb célokért teszik s több efféle kifejezésekkel hárította el a dolog tüzetesebb feszegetését. De bármily óvatos volt beszédében, jó kedve, csaknem lármás magaviselete mutatta, hogy úszik a gyönyörben, hogy nagy diadalt élvez, hogy vendégeinek álmélkodása jogosult.

Ellenkezőleg viselte magát neje a hölgyekkel szemben. Magában örvendett férje örömén, de nyilatkozataiban óvatosság nélkül szerény volt és nyilt. A kérdéses vendégeket várják, megjelenésük be van jelentve, ő felettébb örvend ezen, férje nagy súlyt is fektet a dologra; de férje politikus, míg ő maga csak háziasszony s neki nem kedvesebb egyik vendége a másiknál, ő mindannyinak egyformán örül. Ezt nyájas és előzékeny magaviseletével sikerült is kimutatni úgy, hogy a hölgyek körében elfogulatlanabb volt a beszélgetés, mint az urak közt, midőn Pipiskét jelentik.

A kormányzó elejbe megy egész a kocsiig, mivel tudja, hogy Pipiske egyedül jő. Ezt színésznő teheti, más nem. Karjára ölti a szép leányt és fölvezeti a lépcsőn, be a termekbe, a hol a kiváncsiak sorfalba állottak nézni az érdekes jövevényt.

Pipiske szíve dobogott, valami lidércnyomás feküdt a keblén, de külseje nem árult el semmit; félsötét pompás selyem ruhában jelent meg.

Nem fog táncolni! suttogták a táncraváró fiatalok.

Hajában fejér rózsa volt a fejdíszen kívül, melyet akkori időben a két oldalt széles frizura kiegészítésére viseltek. Ékszer fülbevalóin és egy síma karperecen kívül semmi sem volt rajta. Egész megjelenése igen díszes, kelmében pompás, de diszítésben szegényes volt.

Mosolyogva ment tova a kormányzó karján s előkelően, csak kevéssé lányosan fogadta egyes ismeretlenek önkéntelen köszöntését.

A lépcsőn a következő kis párbeszéd folyt le Pipiske s a kormányzó közt:

– Nos, el fog jönni?

– Nem tudom. Megigérte, de hogy megtartja-e: arról nem felelhetek. – És az én emberem?

– Itt van, vacsorál. A mint a gróf az egyik ajtón belép, az ön embere a szemben levőn megjelen.

– Jaj be nagyon kalmárosan megy a dolog.

– De biztosan!

– Vezessen kérem nejéhez és mutasson be.

Ez meg is történt s a háziasszony a nagy divánról, melyen trónolt, felkelt a bemutatás után s Pipiskével egy kisebb divánra ment, előbb őt nehány előkelő hölgynek bemutatván.

– Örvendek kisasszony, hogy megismertem. A kegyed művészetében sokat gyönyörködtünk, – mond a kormányzó neje.

– E szerint sokat járnak színházba.

– Majd minden este ott vagyunk, ha a gyermekek vagy épen más ok vissza nem tart. Én is meg Klemmi leányom is semmit sem tudunk élvezetesebbet, mint a jó színi előadást.

– Igazán szerencsés vagyok, hogy örömeikhez járulhatok. Megengedi, hogy ebből bátorságot veszek magamnak egy kérésre.

– Oh istenem, e nélkül is!

– Arra szeretnék engedelmet kérni, hogy ez estét – természetesen a mennyiben háziasszony tisztét nem csorbítja, – lehetőleg a körében töltsem. Senki nélkül voltam kénytelen jönni, s bár állásom különféle szabadságokat megenged, mégis bátorságosabban érzem magam.

– Oh kisasszony, szíves örömmel veszem.

És kezet szorítottak.

Egy általános mozgalom keletkezett a termekben, a mely a beszélgetést félbeszakította. A háziasszony elfoglalta ismét szalonjában a főhelyet, Pipiskének közelben jelölvén ki egy széket, de a színésznőt feltartóztatta egy tiszt, a ki bemutattatta magát.

Az ország katonai kormányzója, a főherceg érkezett a bálba, ez keltette a mozgalmat.

A háziúr jobbján lépett a termekbe a feszes hideg alak, a ki teljes életében nagy szerepet játszott, és mindig bizalom és rokonszenv nélkül.

A főherceg megérkezésével megszólalt a zene is, de a tánc megkezdésére mindenki várakozott. A háziasszony fölemelkedett helyéből, a hölgyek mind tiszteletteljes állást foglaltak, midőn a magas vendég szalonukba lépett. A főherceg kezet nyujtott a polgári kormányzó nejének, pár elismerő szót ejtett.

– Tessék kérem, tessék megindítani a táncot.

A háziasszony e felszólításra elfogadta egy fiatal tiszt karját s a táncterembe távozott, a hol körülkeringőzött, mire többen is táncra kerekedtek a nélkül azonban, hogy a tánc általánosabb lett volna. Mindenki, úgy látszik, kötve érezte magát a főherceg jelenléte által, vagy vártak valamire, a mit nem szívesen mulasztottak volna el.

Ez alatt a házigazda bemutatta a főhercegnek Pipiske kisasszonyt.

Pipiske némán s tiszteletteljesen hajtotta meg magát.

– Örvendek, – mond a főherceg, de nem oly hangon, a mely csakugyan elárulta volna, hogy örvend. – Kegyed igen csinosan játszik komédiát, – folytatá németül.

– Igen fenség, de csak a deszkákon, – mond önkéntelenül Pipiske, kellemetlenül érintve az előkelő úr hangja s magatartása által.

– Ah, és mit akar ezzel mondani?

– Semmikép se többet, mint illendő, – feleli Pipiske.

A főherceg boszusan nedvesítette meg ajakát s még egy megjegyzést kockáztatott, míg a házigazdát majd kiverte a forróság.

– Maga talán benszülött?

– Ép oly kevéssé mint császári fenséged; én is csak jött-ment vagyok ez országban, mint – mint – többi színésztársaim.

– Se baj, kisasszony, se baj, – mond a főherceg s a szerencsétlen házigazdával tovább indulva a tánczterem felé, e német szavakat mondá. «Die Kleine ist keine Deutsche, es scheint, sie frisst sie.» (A kicsike nem német, hanem úgy látszik németfaló.)

Pipiske pedig magára maradva nem tudott magának merészségéről számot adni. Valamely szédület fogta el s önkéntelenül bocsátkozott e kis szóbeli párbajba, melynek szerencsére más tanuja nem volt, mint a házigazda, a ki kétségbeesett tekintetével ostromolta a merész leányt, de, fájdalom, nem vétetett észre.

A főherceg körülment a táncteremben s onnan karján hozta vissza a háziasszonyt a nők közé, helyére ültette s egy éltesebb hölgyekből álló csoporthoz fordult.

Pipiske pedig felhasználta az alkalmat: a háziasszonyhoz közeledett, a kinél épen egy szép, ifjúságában is sugárzó szőke leány tisztelgett.

– Leányom Klemmi, Pipiske kisasszony – szólt a háziasszony, a két fiatal teremtést egymásnak bemutatva.

– Pipiske! – szólt Klemmi. – Oh mennyire örülök. Én igen sűrűen látom kegyedet játszani, de megvallom, nem annyira igen szép játéka, mint más valami, a miről számot sem tudok magamnak adni, úgy vonz kegyedhez. Kegyed a színpadon nem úgy játszik, mint más színésznők. Én azt, a mit ábrázol, soha nem tudom elválasztani a kegyed személyétől. Mindig úgy tetszik, mintha igazán a saját sorsa volna, a min sír és búsul. S hozzá mindig szomorú darabokban játszik. De bocsánat kritizálásomért, az igazság az, hogy titkon régen vágytam kegyedet megismerni, s nagyon jól esik, hogy most alkalmam van reá. Én nem is tudom mért, a papa, mama nem is mondták, hogy kegyed itt lesz. S képzelje, kis híja, hogy el nem maradtam a mulatságról. Jaj, be megbántam volna –

Pipiske csak ámult és hallgatta, mint csergedezik e kis lányból a szó. Valónak kell lenni, a mit mond s a mi így kifakad a szivéből, nem lehet más, mint régen felhalmozódott vágyakozások tömege. Megszorította tehát a kezét.

– Köszönöm jóságát nagysád. Igazán örülök, hogy egy jó szívben ilyen érzéseket sikerült gerjesztenem. Szívesen felajánlom magamat; parancsoljon velem, a mikor tetszik s a miben kedve tartja.

– Oh be jó kegyed! Én mindig mondtam a mamának. Meglássa, hogy össze fogunk még az este barátkozni.

Itt félbeszakíttattak.

Egy inas sietett végig a termeken a háziurat keresve. Mint a futó tűz járta be a szobákat, hogy Szanday Elemér gróf érkezett meg két barátjával. A vendégek siettek az első szobákba s a termek e része csakhamar megtelt a kiváncsiakkal.

A kormányzó pedig sietett új vendégei elé. Amit Pipiske elrontott, majd helyre hozzák most a jövevények.

– Pál, – mond a kormányzó, – kéretem azt a fiatal embert is – és Pál távozott az ellenkező ajtón.

Pipiske szintén észrevette a mozgalmat s Klemmivel a háziasszony mellé ült. A főherceg kevés figyelemben részesítette a dolgot s egy másik hölgytársaság központja volt s maradt is a háziasszony szalonjában.

Pipiske szivébe érdekes volna e percben egy pillantást vetni. Külseje nem árul el semmit. Az utolsó időkben szándékai, állása, foglalkozása egy bizonyos önuralomra taníták őt, melyre szüksége volt. Hiszen azért ment az idegen színpadra, azért kötött ismeretségeket, azért jött e bálba, hogy barátját, a jó Celesztint visszaadja anyjának. Se hírt, se dicsőséget, se mulatságot, se anyagi hasznot nem keresett. A medvehajtó végzetes levele bajba sodorta őt, ő bajba sodorta jóltevőjét: ebből kiszabadulni, ez volt a célja. Ezért adott – a mi az ő dolgának jelen végső stádiuma volt – légyottot ide, a kormányzó báljára gróf Szanday Elemérnek, a kit különben csak nevéről és «tolakodásairól» ismert. Ez a gróf nem is érdekelte őt e pillanatban. Ha szíve hangosabban kezdett dobogni, Celesztin viszontlátása s az érdeklődés, melyet ehhez kötött, okozta e dobogást, s tényleg, a míg az egész társaság szeme a főajtó felé fordult, a melyen a grófnak kelle jönnie, addig ő az ellenkező irányban kereste az ajtót: ott annak kell jönnie, a kit ő vár.

Így történt, hogy észre sem vette, mint lépett be az ajtón Elemér gróf két barátja társaságában s mint ment fürkészve tova, még csak köszöntésre sem méltatva a házigazdát, a ki az ajtóban kívánta fogadni a grófékat.

Elemér gróf könnyen, ruganyosan, de fölöttébb hanyag testtartással, kissé homlokba lógó, az ember azt hinné: rendetlen hajjal ment végig a vendégek során. Arca a szokottnál is, ha lehet halványabb volt, szemében, mely máskor álmatag és csöndes volt, parázstűz látszott égni.

Teremből terembe menve jutott el a szalonig, a hol a hölgyek ültek, figyelmére senkit se méltatva.

Itt, körülnézve, lépteit a háziasszony felé irányozva, előtte könnyedén meghajlik.

– Asszonyom!

E szóra fordult oda Pipiske, a ki a háziasszony balján ült s a hirtelen ijedelem önkéntelen mozdulatával kapja meg Evelin kezét, arczára láng borul s rémülten néz körül, nem hallották-e meg, mekkorát dobbant a szive.

– Ez, – suttogja magában, – ez a Szanday Elemér gróf, ez a halvány arc, ez a sápadt kép, – ez – ez, oh!

És a görcs, mely keblét szorította, egyszerre mintha kikapcsolódott volna s Pipiske magáról megfeledkezve elkeseredett hahotába tör ki, ha a gróf meg nem előzi.