Part 13

A zsandár talpra állt, de lekuporodva s kettőt lökve magán, eltűnt a többiek elől az ól árnyékában. Ott azonban egy barátságos ölelés fogadta, hogy a csontja is ropogott bele, ugyanabban a pillanatban két hatalmas tenyér az ijedt katona szájára illeszkedett.

A betyárok voltak, a kik felkapták őt s az üres ólba dobták, utána beléptek oda s levetkőztették. A terv a taliáné volt, a ki megérttette a zsandárral is, hogy ha mukkan, meg is hal. A zsandár gúnyájába belebújt az egyik betyár, fogta a zsandárpuskát és az ól árnyékából ép azon mód, a hogy a zsandár odajött, kiment a holdvilágba. Ott mintegy öt lépést az óltól leült s integetett az erdőszéli csapatnak. Intéseiből kettőt lehetett némileg érteni, hogy vannak ugyan betyárok, de nem itt, hanem amoda túl a szérűskertben.

A katonák megértették őt s intettek neki, hogy menjen rekognoszkálni a szérűskertbe. Kerekes Csana – ez volt most a pszeudo-zsandár – nem vette tréfára a dolgot, hanem kezdett négykézláb a szérűskert felé mászni, sűrűn integetve a zsandároknak. Ezek kezdtek is a pajtás kert felé koncentrálódni. Szerencse, hogy arra is vannak katonák, különben már elmenekültek volna a duhajok, így okoskodott a vezérlő zsandárkáplár.

A szérűskert fonott sövénynyel volt bekerítve, bejárásán alacsony fakapuval. Kerekes Csana e kapunak vette kémútját, szorgalmasan integetve, maga után intve a katonaságot; a mikor a kapuhoz ért, még egyszer hátranézett, tanácsot kért a káplártól jelekkel s azt az utasítást kapta, hogy csak előre, ők mennek utána, nem hagyják cserbe. Az álzsandárnak se kellett több. Felkapott a kapura s egy másodperc mulva eltünt a túlsó oldalon. A katonák szorongva lesték a jövendőket és óvatosan közeledtek a kapuhoz. Ezzel az erdőt már odahagyták s a juhászlakáshoz, a hol a betyárok némán lapítottak, félháttal voltak mintegy 100 lépésnyire.

E pillanatban a szérűskertben egy lövés dördül el, egy jajkiáltás hangzik az éjen át, a zsandárok és vadászok lövésre készen szorongatják fegyveröket, midőn kémjök puska nélkül, sápadt arczczal, a holdfénytől megvilágítva megjelen ismét a kapu tetején s lélekszakadva ordítja. «Hilfe, hilfe!» aztán lebukik a kapun át, ismét fölszedi magát s egyre segélyért kiáltva, néhány lépést tova tántorog a katonaság felé, de ismét összeroskad, arccal a földre s ott fetreng.

E rémes jelenetre a katonák elesett «társuk» testén keresztül megrohanják a szérűskertet, fel a kapura, kerítésre és sortüzet adnak a kazalas pajták árnyékába.

Kerekes Csana pedig felugrik, társai felé iramodik s a tíz betyár felhúzott kakassal nekivág a zsandárok által elhagyott erdőnek.

A szérűskertben a szénakazal, melybe a betyár belelőtte fegyverét ezalatt lángra kap, gyorsan körülég és vörös fényével leveri a hold sápadt világát.

A zsandárok azonban nem hagyták teljesen fedetlen az erdőszélt. Az otthagyott őrszemek puskatűzzel fogadják a betyárokat, a kik viszonozzák a tüzet. De egy-egy lövés váltásánál annyival kevésbé mentek tovább, mert a zsandárság itt kisebbségben lévén, jobbra-balra menekült s nekik utat adott, másfelül pedig, mert a pajtának rohant katonaság is észrevette csalatását s a menekülők üldözésére megfordult.

– Szélnek, ki merre lát, – kiált Patkó – vasárnap a baglyosi rezulában leszünk.

És a szegénylegények, a hányan voltak, annyifelé futottak, a katonaság pedig vaktában utánok.

XX. FEJEZET. (Viknyédy futása.)

Viknyédy Géza a betyárok kommandóját s egyszersmind példáját is követve, neki vágott a sűrűnek. Hány golyó kerülte el, feje körül csapódva egy-egy fába, se kedve, se ideje nem volt megszámlálni, figyelme csak arra volt fordítva, hogy üldözőitől távolodjék. De bizony ez nem volt csekély feladat. A zsandárság s katonaság együtt szép számot adott s egy-egy futóra legalább öt kergető esett. Persze hogy éjjel erdőben a menekülés könnyűnek, az üldözés nehéznek látszott. Hozzájárult, hogy a lövöldözés nem szünt meg, bár a duhajok óvakodtak puskaporuk haszontalan fogyasztásától. De ki tudta a sötét erdőben, hogy ki lőtt. A mi katona ott hagyta a fogát, biz az társa golyóbisától esett el.

Viknyédynek a közös bajokhoz még egy nehézsége járult. Ő teljesen ismeretlen volt e vidéken s egyáltalán nem volt képes magát tájékozni. Akármerre ment, nem tudta hova fog jutni. Fogalma sem volt arról, vajjon kifelé megy-e az erdőből vagy befelé? S ha az erdő véget ér, hova jut? Még legjobbnak látszott az erdőben valami jó helyen meghúznia magát. De ha ott virrad s a zsandárok nem találnak távozni, reggel bizonyosan kivadászszák. És a puskasütögetés még egyre tart. Vagy kétszer találkozott már egy-egy bokorból-bokorba ugró társával, a miből azt a vigasztalást merítette, hogy a szegénylegények se járatosabbak, mint ő. Valószínű, hogy üldözőik se valami nagyon bátorságosan hatolnak előre. Legjobb tehát folyton a lövésekre fülelve, szépen óvatosan előre tapogatózni.

És úgy tett. Szeme a sötétséghez hozzászokott s frissen járt körül az erdőben. A mint tova surrant, soha sem a bokrokat kereste, hanem a vastagabb fákat. Ezek mellett legalább egy oldalon védve van a golyó ellen is. Ha egy-egy elsütött fegyver tüze fellobbant a távol sűrűben, kettőzött lépéssel iparkodott tova jutni.

De a lövések csak nem maradtak el. Úgy látszik, az ő irányát vette a katonák nagyobb száma. Azt gondolta, legjobb lesz már most megpróbálni megfordulni s mint a szorongatott vad, megkisérleni keresztül törni a vadászok kordonán. Nem látszott előtte valószínűnek, hogy oda jusson vissza, a honnan kiindult, mert hiszen már oly régen megy s annyit kavarog, hogy nemsokára virradni is kell a hajnalnak, s ő maga tán a harmadik határban is jár.

Felfohászkodott tehát istenéhez és megfordult üldözői felé. Óvatosan, bukdácsolva osont tova, hallgatózva s hiuz szemekkel tekintve jobbra-balra s előre s kis híja, hogy térdre nem roskadt örömében, midőn vagy egy negyed órai ílyetén menekülés után az első lövést hallja eldördülni a háta mögött.

– Megmenekültem! – mondja magában félig hangosan s könnyebb lélekzettel iramodik gyorsabb futásnak, a mint hirtelen egy pokoli detonáció éri fülét és vakító fénybe vesz el a szeme világa.

– Jaj! – kiáltja Viknyédy önkénytelenül – és

– Jesszusz! – egy más hang ugyanabban a pillanatban.

Egymás mellett állanak, ő és egy vadász, a ki egy fa által tőle elválasztva majdnem orra alá sütötte el fegyverét.

Viknyédy mint egy macska, úgy ugrott hirtelen az embernek, kicsavarja kezéből a puskát, gáncsot vetve felfordítja a holtra ijedt katonát, a ki bölcsen hátra maradva követte volt társait s telhető gyorsasággal iramodik a felvett irányban tovább.

Saját fegyverét már rég eldobta, a katonáét se cipelte soká, annál kevésbbé, mert e puska letepert tulajdonosának ordítására néhány társa megfordult, felkereste őt s utasítása folytán ismét űzőbe vette Viknyédyt. De ez a kordonon túl volt s könnyebb ruhájában sebten törtetett előre.

Fütyült utána a golyó, de ő nem igen figyelte hova hull.

Egy tíz percnyi futással kiért az erdőből. Vörösös fényt lát az égen, távol harangszó hallik. Hajnal volna már, hogy az ég pirosodik s a harang megszólal?

Nem, ez nem a hajnal pirja, ez nem a reggeli harangszó. Tűz van, a harangot félre verik. Jaj, ha ő egy ugrással ott teremhetne a tűznél s elvegyülhetne az oltó nép között. De se tájat, se utat nem ismer, azt sem tudja hol van, s a lövések közelednek.

Körülnéz, árokparton áll, az árkon túl cserjés látszik. Beugrik oda, – vagy húsz lépésnyire tőle egy nagy keresztfa vonásai rajzolódnak le a szürkés éjszakába. Körülnéz, sok apró kereszt vet árnyékot a holdtul földre: temetőben van.

Boldog nyugvók a föld alatt, nektek nem dobog már úgy a szívetek, mint ezé a szegény üldözött emberé, kinek már a lábai roskadoznak, tüdeje zihál, kit űznek mint a vadat, ki pedig nem rosszabb ember, mint akármelyik volt közületek, a ki békében halt meg.

Viknyédy sírról-sírra ugorva iparkodik kijutni a temetőből, s nagy siettében, csak mikor beleütődik, akkor látja, mily akadályra talál menekülő útjában.

Egy koporsó, Szentmihály lovára téve áll ott egy frissen fölhányt sír szélén.

Az üldözők lövései mind közelebb jönnek.

Viknyédy megáll, körülnéz, felkapja a koporsóhoz támasztott keresztet s alsó faragott végét beilleszti a kezdetlegesen összerovott koporsó födele alá s fölfeszíti a halott házát.

Egy tisztes arcú ősz hajú pap fekszik a koporsóban. Arcának szinte mosolygó vonalaira szeliden hullanak a hold sugarai. De emberünkre a látvány semmi hatással sincsen. Benne csak az önfentartás ereje működik. Késével végig hasítja a halott ember papi ruháját, kifordítja a ruhából s a koporsóból a testet, s beleveti a nyitott sírba. Magára ölti a talárt, belefekszik a koporsóba s lefödi magát a koporsó födelével.

És lélekzetét visszafojtva hallgatózik borzasztó menedékében. Tompán hallja a harangok zúgását, tompán a puskalövéseket. Majd emberi hangokat, melyek egymást szólítják, lépteket, melyek jobban látszanak sietni e borzalmas helyről, mint másünnen.

Aztán csend lesz, csak a félrevert harang sírja még tele az éjszakát.

– Meg vagyok mentve, – sóhajt Viknyédy, de olyan törődött, hogy nem siet fölkelni.

– Nem is rossz fekvés esik ebben a kis kunyhóban, – mondja s igazgatja magát egy kissé. Csak a fejét nyomja a vánkosa. Nem is soká tűri, odanyúl s egy kis csomag akad a kezébe.

– Lám, lám, mi lehet ebben? – S önkénytelenül tapogatja a csomagot. Majd fölkel, leveti a halott ruháját s óvatosan elhagyja a temetőt.

Néma, csöndes, elhagyott a táj. A hajnal fakad a keleti égen s Viknyédy ismét irányt cserélve tova ballag ez éj után, melyhez hasonlót kalandos életében nem élt át se itthon, se külső országban.

Messze járt már üldöztetése helyétől, erdőszélen, dülő utakon ballagván tova, midőn rávirradt a szép őszi reggel. Nem kimélte a lábait s hozzávetése szerint két órát is gyalogolt egyben. Elhagyott krumpliföldeken gyümölcsöt böngészett, bevitte az erdőbe, megsütötte s isteni lakomája lett a fölszedett burgonya. Az erdőben töltötte a napot. Tüze mellett jól is aludt s mikor közel volt az este, tovább vándorolt. Tervet nem tudott magának főzni, emberrel nem kivánt hamarosan szóba állani, a véletlen fog ismét dönteni legközelebbi jövőjéről.

Ez a véletlen harmadnap egy juhásztanyára vitte őt. A gazda befogadta, szemet hunyt kilétére s itt töltött el pár hetet mint birkásbojtár. Első merészebb útja az emberek közé búcsúra történt s ott fogta el őt a zsandár komolyabb ok nélkül, de nem lévén semmi igazolója, komoly következményekkel.

A juhásztanyán vette le szakállát s a frissen borotvált arc, melyen a szakáll mezejének a színe erősen elütött a többi rész barnájától, gyanút keltett a legény iránt, a kit szakállnöveszteni küldtek le a börtönbe az első kihallgatásról.

– És mi volt abban a csomagban? – kérdé Celesztin Viknyédyt az elbeszélés e részénél.

– Maig se tudom, – felel a kérdezett. – Szórakozásból-e, ösztönszerint-e: a csomag a kezemben maradt, elhoztam magammal, de felnyitni mindeddig vonakodtam. Eszem ágában sem volt szegény jó halottamat, a ki menedéket adott, megrabolni. Nem is bántom, hadd legyen addig nálam, a míg valahogy az isten nem intézkedik róla, bár a viaszkos bőr, a melybe takarva van, megrongyollott. Talán visszavetődöm még egyszer arra a vidékre, s akkor sírkövet állítok öreg papomnak és sírjába teszem a csomagot vissza…

Ilyen és hasonló beszélgetések folytak a fogoly társak közt; a patkány töltötte ki barátságos közeledésével, ugrándozásával a többi időt. Szépen meglettek volna hárman együtt, de a két férfi nehány nap mulva mégis már ismét szívesen vágyódott ki börtönéből. Örültek egymásnak, a sors furfangjainak, a melyekkel összehozta őket, de mi haszna van mindebből, ha most meg nem mehetnek tovább, egymással zár alá vannak téve. Viknyédynek a szakálla is kezdett kinőni s a szakállával nőtt aggodalma is. Hátha itt is talál valakit, a ki fölismeri, mint Bőkéndy, de nem lesz olyan loyális, mint Bőkéndy vala?

Elégületlenség és rossz kedv költözött be a börtönbe hozzájuk s több-több időt töltöttek szótlanul és hallgatagon a fogolytársak. Patkányuk is érezni látszott a hangulat változását, kevesebbet ugrándozott előttük, inkább gubbaszkodott a sarokban, gazdáival versenyt búsulva.

Ilyen néma elgondolkozásból verte fel őket egy este a kulcsok csörgése.

A rabok összenéztek. Mi lesz ilyen késő este még velök?

Egy felügyelő lép a börtön-helyiségbe, körülnéz és mindent rendben látván így szól:

– Persze Celesztin rab, kövessen.

Celesztin feláll s indulni akar. Egy gondolat állítja meg szándékában.

– Hová? – kérdi a felügyelőt.

– Nem tudom, – felel ez. – A mi holmija van, szedje össze s hozza magával.

Erre Viknyédy is felállt ágya széléről.

– Nem jövök ide vissza többé?

– Nem.

– Szabadon bocsájtanak?

– Nem tudom.

– De ilyen hirtelen, váratlan –

– Rendeletem van. A többit megtudja ott, a hova én viszem.

Celesztinnek elszorult a szíve. Ha szabadságra viszik, akkor se esik könnyen elválni Viknyédytől; sőt patkányát itt hagyni, még ez is egy kissé képes őt ellágyítani. Hátha még nem is szabadul. Kilesték a fogoly társak barátságát és kegyetlenül elválasztják őket, tán közönséges tolvajok, rablók társaságába viszik. A mint Viknyédyre nézett, a ki szótlanul, szemében izgalommal állt ágya előtt, egy faggyúgyertya fogyatékos világításában, kitörtek a könyei, oda rohant és ráborult, s mint egy legény a szeretőjét, úgy szorongatta a férfiút.

– Menjünk, menjünk! – mond a felügyelő.

Celesztin szájon csókolta Viknyédyt és kilépett a börtönből egy félig szoba, félig tornácfélébe.

Viknyédy magára maradt.

Nagyon, nagyon nehéz lett a szíve, a mint a kulcsok csörögtek, a zár becsattant börtöne ajtaján.

Ágyára borult, arcát két tenyerébe szorította, hogy facsarodó szívére nyomást gyakoroljon, de az ő két tenyere is megtellett vízzel: az érzések és gondolatok tengere csapott ki medréből.

De nem adhatta magát át hangulatának. Beszédet hallott az ajtón túl.

– Vetkőzzék le, – szólt a felügyelő – s öltse fel e ruhákat itt.

– E ruhákat? – rebegé Celesztin.

– Szó nélkül és gyorsan.

– Itt marad.

– Mi végből?

– Mit kérdezget olyan sokat? Nem veszt a cserén, szép ruhát kap helyébe. Siessen, nem érünk rá beszélgetni.

Ennél többet Viknyédy nem hallott, de ez elég volt, hogy gondolatának új irányt adjon.

Celesztint megfosztják ruháitól. Nincs kétség benne, hogy valamiképen kihallgatták őket s Celesztin ruháiban azt a végzetes levelet keresik. És lehetetlen, hogy meg ne találják!

Villámként cikázott végig elméjén az új helyzet következményeinek hosszú sora. Az összeesküvés, melyről a levél szól, felfedeztetik, nemcsak Celesztin, nemcsak ő, egész sora a becsületes hazafiaknak veszélybe jut. És ő itt ül, a börtön falai közt és senkiért semmit nem tehet, holott ő idézte föl a veszedelmet, hogy a levelet könnyelműen kiadta a kezéből…

Menekülni s menteni a mit lehet: ez a gondolat fészkelte magát agyába, hatása alatt felugrik, megragadja a faggyúgyertyát és reszkető kézzel kezdi megvilágítani a nyirkos falakat.

Szeme a patkányra esik, melyet a felügyelő megjelenése elűzött volt odujába s mely most bújt ismét ki a tégla mögötti lyukból, s barátságosan tekintett a magából kikelt férfiúra.

– A patkány! – susogja Viknyédy s arcán a remény tüzei gyuladnak ki.

Szalmaágya székének egyik lábát óvatosan kiveszi eresztékeiből s beleereszti a patkánylyukba.

Csekély erővel feszíti ki a falból a téglát s egy meglehetős üreg száját kapja a tégla helyéből. A fal mindenfelé meg volt furva patkányok által s a mint az ágylábbal érinti, könnyen hull szerte a törmelék.

Viknyédyt mondhatlan izgalom fogta el. Maga mellé tette a gyertyát, még egy ágylábbal látja el magát s mielőtt egy óra letelt, egész testtel benne volt börtöne falában.

Gyertyája homályosan égett, de ürege oldalait tisztán megvilágította.

Óvatosan kopogtatta végig Viknyédy a falakat, hogy keresse magának a helyet, a merre utat törjön. Hangtalan ütések voltak ezek, vagy a fal volt massziv, vagy föld volt a falon túl: menekülőre alig biztató helyzet.

Remegni kezdett izgatottságától egész testében, mintha láz rohanta volna meg, térdei roskadtak, ajka susogott.

– Isten, isten! – nyögte a kétségbeesett férfiú s szilajon forogtak szemei ide-oda a dohos üregben.

Megint a patkány lett kalauza.

Ez a jó állat folyton ott sürgött-forgott körülötte, s most, mintha értené az ember szándékát, kaparással, vinyogással iparkodik Viknyédy figyelmét magára vonni. S a mint a menekülő rab ránéz, szapora gyorsasággal kezdi az egyik sarokba omlott törmeléket apró lábaival kaparni.

Viknyédy a tenyerével látott hozzá s letakar ismét egy lyukat. Bele ereszti feszítő fáját s alig mozgatja, lehull egy négyszöglábnyi terület s egy csatornarészt fed ki a kutató előtt. Viknyédy majd felordított örömében s leereszkedik a csatornába. Itt azonban hamar észrevette, hogy világa, a faggyúgyertya lángja veszélyeztetve van. De a bajban igen találékonyak az emberek. Parasztkalapja béléséből kivette a viaszkos vásznas csomagot, fogaival felhasítja s csakhamar talál is benne, a mit keres: egy darab papirost.

A vásznon belül fehér papiros, azontúl egy összegöngyölt levél volt. A levelet jól-rosszul visszahelyezi a vászonba és mellénye zsebébe teszi. A fehér papirosból védő ernyőt improvizál faggyúgyertyája számára és isten nevével ajakán leereszkedik a csatornába, hogy csak a feje búbja látszik ki.

A bűzt, a pestist, mely lehével fogadta, nem érezte a merész vállalkozó; a piszkot, a rothadt, undok folyadékot, a melybe lábai merültek, nem vette észre. Mintha szeretőjére mosolyogna, úgy nézte, mint indul előtte hív patkánya félig úszva, félig kúszva a sűrű lében s félkezében a gyertyával, félkezében a két asztallábbal ment Viknyédy, óvatosan gázolva tovább, kalauza után s eltűnt a földalatti ocsmány útvesztő homályában.

XXI. FEJEZET. (A kis szőke leány.)

Persze Celesztin hiába szabadkozott: börtönén túl egy külső szobában levetkőztették pőrére. Elsőben csak tiltakozott, de midőn nadrágjára került a sor, már könyörgésre fogta a dolgot.

Semmit se használt, még csak feleletre se méltatták. Mindössze annyit mondott egy mogorva öreges ember, hogy ne izéljen az úr, úgy is jobbat kap érte. Celesztin kopott ruhája jó lesz az ő kis fiának télire, se szélességéből, se hosszúságából nem is kell sokat elvenni, a mi pedig elesik belőle, jó lesz foltnak.

Celesztin pedig kapott szép friss, kikeményített inget, fekete nadrágot, lakkcipőt, fehér mellényt, fehér nyakravalót és acélgombos frakkot, végül még cilindert és keztyűt is. A keztyű kissé nagy volt, de hát nem tudták a numerusát, csak gondolom-formára hozták s úgy gondolták, inkább nagyobb legyen, mint kisebb, legalább felhúzhatja.

A szerencsétlen fiatal ember ugyan szivesen oda adta volna az egész ünneplő öltözetet ócska nadrágjáért, melyben Viknyédy levele bevarrva maradt, de hivatalos öltöztetői nem ismertek tréfát. Kistafirozták, borbélyt is hoztak, a ki egy kissé meggubancosodott fejét rendbe szedte. Aztán kivitték, kocsira ültették s elhajtottak vele.

Ha az öltöztetés alatt utolsó kérése az volt, hogy legalább mondják meg, hova viszik, most már nem fárasztotta kisérőit hiú kérdésekkel, hanem iparkodott magát tájékozni utcáról-utcára, a mint tova vitték.

Világos, a várba viszik.

Világos, nagy úr elé viszik, különben nem öltöztették volna ilyen díszbe.

De mit akarnak tőle?

És nem azért fosztották-e meg ruháitól, hogy kikutassák ama ruhákat? Talán kihallgatták beszélgetéseiket! S mi lesz akkor szerencsétlen társából?

De ha ez volna, ehhez nem kellene ennyi körülményesség, ezt egyszerűbben is el lehetett volna végezni. Nem kellett volna őt díszbe öltöztetni, akármi más ruha is megtette volna.

Világos, őt szép szerivel akarják lefőzni, barátságosan kivallatni, hogy teljesen kezükben legyen a másik. De ez nem fog sikerülni. Ő nem lesz áruló, inkább keveredjék bajba, inkább tegyék ismét börtönbe. S már kereste szegény Celesztin a feleleteket, melyeket esetleges kérdésekre adni fog.

A kocsi megállapodása vetett határt gondolatai ebbeli irányának.

Egy nagy ház előtt álltak meg, portás nyitotta ki a kocsi ajtaját, a bennülők Celesztinnel kiszálltak, egy pár titkos szót szóltak a portásnak, a ki a fényesen kivilágított lépcsővel rézsut szemben eső hátsó lépcsőre mutatott.

Arra indult Celesztinnel két kisérője, felmentek az emeletre s a mint egy külső szobába belépnek, egy formaruhás inas fogadja őket, a kivel a két kisérő ismét pár szót vált, aztán távozik. Az inas pedig Celesztinhez fordul, mondván: tessék ide belépni.

És az inas megnyit egy ajtót s maga előtt bocsátja Celesztint. Egy kedves kis barátságos szoba tárul fel Celesztin előtt, egy karos gyertyatartó két égő gyertyája által megvilágítva. A szoba közepén egy kis asztal, szépen fehéren megterítve, mellette szék.

– Tessék helyet foglalni, – mond az inas, – rögtön felhordom a vacsorát, egyúttal megjelentem ő méltóságának.

És ezzel az inas azon az ajtón, a melyen bejöttek, el is tünt.

Celesztin azon kezdett töprenkedni, hogy álmodik-e vagy ébren van. Roppantul röstelte, hogy az inast le nem tartotta, ki nem kérdezte. Körültekint a szobában, egy szekrény, egy ágy, egy diván, néhány szék s a megterített asztal, semmi egyéb bútor; a kis asztal alatt csinos szőnyeg, az ablakon függöny és spaléta. Csak legalább azt tudná, hol van, ki várja őt vacsorára, egyedül fogja-e megenni, vagy osztozik benne vele valaki. Szeme az asztalkára téved. Ott csak egy teríték van, szép porcellán tányér, ezüst kés és villa, szép köszörült üveg pohár, egy kis palaczk bor, egy üveg víz.

Mindez csak egy emberre van számítva, ez az egy ember pedig ő. S valami kimondhatlan vágy húzza Celesztint az asztalhoz. Szédülést érez, lábai mintha reszketnének, gondolkozása mintha bizonytalan volna.

És tölt s felhajt egy fél pohár bort. Mily isteni ital! Máskor napokig nem jut eszébe bort inni. Most, a börtön után, mintha ujjászületnék tőle.

Lássuk csak. Az inas úgy látszik késik. Most veszi észre, hogy két ajtó van a szobán. Melyiken is jött be? Nem tudja konstatálni. Beléptekor először is az asztal tűnt a szemébe. De az asztal a szoba közepén van. Ha fal mellett állana, most tudná, hogy az azzal szemben levő ajtón jött be. Körülnéz. Ha szép szerével hirtelen meg lehetne szökni! És néz egyik ajtóról a másikra határozatlanul. A csönd, mely szobája közvetlen környezetében észlelhető, mind jobban izgatja e gondolattal. Valóban, alig hallani egyebet, mint kocsik tompa robogását…

Egy-kettő… s Celesztin önkénytelen mutat ujjával az egyik ajtóra. Ez az, a mely a lakásból kiviszen… És szilárd léptekkel indul az ajtóhoz, melynek kilincsére óvatosan ráteszi a kezét.

Lassan, szívdobogva nyomja meg a kilincset s a mint érzi, hogy elégségesen megnyomta, hirtelen rántja fel az ajtót, hogy a lassannyílás nyikorgását megelőzze s szeme berepül a szobába.

És Celesztin kővé meredve áll meg a küszöbön.

Egy bűbájos szőke fejecskét lát mélyen, legalább is két szoba mélységére, merengve, szinte bánatosan maga elé nézve, egy kedves ismerőst, egy édes emlék vonásait, melyek lágyak, barátságosak már magukban s melyek gyenge világítás mellett, elmerengő buslakodásban igézők és meghatók. Celesztin nem képes egy lépést tovább tenni s valamely hatalom nem engedi hátrálni se, keze odaszegezve marad a kilincsen, ajka reszketegen nyúlik ki, de nem szóra; két szeme odatapad a vonzó arcra, mely mozdulatlanul marad.

Celesztin lassan tér magához ámulatából s akkor látja, hogy egy tükörrel áll szemben, a melynek sima lapja neki azt a bájos fejecskét mutatja.

Egy fiatal leány ül a szobácska egyik oldalán s búsan néz át a szemben levő ágyra kiterített habos, könnyű, szép fehér báli ruhára. Mélyen el van gondolkozva s nem veszi észre, hogy az ajtó kinyilt s egy fiatal ember megállt a küszöbön, lebilincselve az ő képének a tükörben pihenő másától.

Viszont Celesztin se tudja, menjen-e tovább, meneküljön-e vissza? Vágya ösztönzi a szólásra. Hiszen az a fiatal leány neki ismerőse, s nyilván itthon is van itt: az tudna neki felvilágosítást adni rejtelmes helyzetéről.

E gondolat dönt, Celesztin megszólal.

– Kisasszony, – szól fojtott hangon, mire az ábrándozó lányka fölrezzen.