Part 12

Kifőzött tehát egy nagyon furfangos tervet. Elfogatja magát, a minél akkor könnyebb dolog sem volt, mert csak egy-két merészebb szót kellett mondani hivatalos fülek hallatára s úgy hűvösre vitték érte az embert, hogy a lába se érte a földet. Ha egyszer el van fogva, majd emlegetni fogja ártatlan szókeverékben a medvehajtót, s ha a szerencsétlen a kezökben van, majd csak szembesítik vele a vallatásnál. Ott persze a talián mindent tagad, ő meg majd egy négyszemközti találkozót kér, hogy esetleg vallomásra bírja. Ez természetesen nem fog neki sikerülni, de az alkalom meg lesz rá, hogy a levél sorsa elintéztessék. Aztán még egy darabig ülni fognak s ha megszabadulnak, megnyerték a játékot.

Jól volt kifőzve, jól is ment addig, a míg Celesztin a dutyiba került; még a vallatás is sikerült. Úgy elbódította a vizsgálóbírót zagyvalékos beszédével, hogy kis híja bolondnak nem deklarálták. Mégis jobbnak vélték visszavinni pince-börtönébe, ott aztán ott is felejtették. Se vallatásra nem vitték, se senki nem kereste. Könnyű volt, sóhajtá a szegény fiatal ember, ide bejutni, de hogy jutok ily körülmények közt ismét haza? Már nem is igen gondolt a levélre meg Pipiskére, csak szegény édes anyjára, a kit könnyelműen egy borzasztó helyzetbe juttatott. Szeretett volna hírt adni magáról, de bizony szép szóért még csak szóba se álltak vele, egyebe meg nem volt.

Az az volt! Kínjában, mert már az kezdte hinni itt kell megöregednie, kínjában már az jutott eszébe, hogy igaz vallomást tesz, a ruhájába varrt levelet kézre adja s így vásárolja meg – nem magáért, hanem édes anyjáért – a szabadságát. Gyötrötte és kecsegtette ez az áruló gondolat és még türhetlenebbé tette helyzetét. Majd mértéktelen bosszúság fogta el oktondisága miatt, a melylyel magát bajba keverte, majd sírt, mint egy gyermek, hogy oktalanságát csak elvetemedettséggel lehet helyreütni.

Egy tégla által szedett lyukból egy patkány járt be hozzá; nem ritkán osztotta meg vele kenyerét. A patkány igen barátságos volt, nem félt tőle, kezéből evett s előtte ugrándozott, ficánkolt, mintha mulattatni akarná. Hogy irigyelte ő a kloakák e szabad polgárát, mily csábító gondolat, hogy ha ő e barátja vezetése mellett a tégla által takart lyukon át a csatornákba, onnan a szabad ég alá juthatna! Szinte a hideg rázta e gondolatra, aztán ismét könybe lábbadt a szeme s elkezdte sorsát siratni. Aztán elaludt, – a patkány pedig ide-oda szuszogva virrasztott kenyeres pajtása álma fölött…

Celesztint a börtönkulcsok csörömpölése riasztotta fel álmából. A mint fonott szalmaágya szélére felült, a nyiló ajtón a börtönőr helyett egy paraszt alakot lát belépni, a mely barátságosan kivánt jó napot. Szép barna fiú, mintegy harmincon túl valahol, szakálltalan, csinos bajuszszal, pörge kalap a fején, gyolcs gatya, kordován csizma, kivarrott mellény – szóval hetyke parasztlegény viselet.

Tehát társaságot kapott. Nem valami különöset, de mégis különbet a patkánynál.

Nem voltak azonban együtt még huszonnégy óráig s Celesztin kezdte jobban respektálni a parasztot. Ritka legény ez valóban. Nem sokat beszélt eddig, de a mit mondott, egyáltalán nem nagyon parasztosan volt mondva. Celesztin szerette volna tudni, hol terem az efajta nép. De a legény tudott feleletekkel szolgálni, a melyek válaszoltak a kérdésre a nélkül, hogy megtudta volna Celesztin, a mit tudni akart. Nem szorítkozott nemre, igenre, nem is tagadta meg a választ, sőt nagyon szívesen adta, de nem mondott semmit, csak – beszélgetett, vagy hogy úriasan mondjam: társalgott.

Elfogatása történetével szívesen szolgált. Hely nélküli juhászlegény volt, nem messze a fővároshoz egy faluban búcsút tartottak, a korcsmában tánc kerekedett, ő is részt vett a táncban. Táncosnéja egy kis szelíd természetű gazdalány volt, a kire szemet vetett egy zsandárlegény, a ki a búcsú rendje s a legények koponyájának épsége fölött őrködött ott lévő társaival. De a kis Juliskának jobban kellett a juhászlegény, mint a villámhárító. Ez utóbbi azonban nem vette tréfára a dolgát. Addig mesterkedett, a míg okot kerített magának rá, hogy őt elfoghassa s most itt ül a vármegyeháza fenekén. Egyszer megvallatták, de a birák nagyobb figyelmet fordítottak az arcára, mint ártatlanságára. Nem azt kérdezték tőle, hogy mit cselekedett, hanem hogy mikor borotválkozott. Aztán összesúgtak s elhatározták, hogy eldugják addig is, a míg a szakálla kinő, akkor aztán megint előveszik.

Celesztin érdekkel hallgatta a legény símán folyó elbeszélését s maga sem tudta, mit véljen erről a «művelt» juhászlegényről. Mégis most már azt kérdezte: aztán valjon mit akarnak a birák a szakállával?

– Nyilván azt gondolják, hogy nem mindig szoktam borotválkozva járni, s nem tudom nem remélik-e, hogy másnak találnak, ha megnő a szakállam, mint így csupasz állal.

Celesztin kezdte érteni a bírákat.

– Hátha úgy is talál lenni? – mondá.

– Akkor –

A legény elakadt. Nem szándék nélkül volt kissé nyilt egy magyar fiú iránt, a kit a tömlöcben talált s a ki huszonnégy órai közönyösebb tárgyakról folytatott beszélgetés alatt neki rokonszenves és nem rossz fiúnak látszott, de még se tudta, tanácsos-e ily hirtelen tovább is menni.

– Hát az úr kicsoda és mért ül itt? – kérdé, megfordítva a nyársat.

Celesztin rá nézett emberére s egy kis gondolkozás után így szólt:

– Legyen nyugodt «uram», a mit én mondhatok el magamról, az nem éri meg azt, a mit ön fog elmondani magáról. Az én titkom az ön kezében nem biztosíték, mert az a titok nem magamé, az az én személyemre egészen veszélytelen, sőt épenséggel megmentőm lehet, ha kiadom a kezemből, míg a kegyedéről úgy látszik nem oly bátorságos beszélni. Ha tehát titkát az enyimért cserébe akarja adni, a csere rossz lesz önre nézve. És én visszavonom kérdésemet, mert nem akarok hamis pénzen igaz portékát venni. Elég baj, hogy így vagyunk, ne súlyosbítsuk egymás helyzetét.

– Nem titkot titokért, hanem bizalmat bizalomért akartam adni –

– Igen, de ahhoz, hogy én elmondjam a magam sorát, nem nagy bizalom kell, csak alkalom egy kis beszélgetésre. Épen alkalmas arra, hogy kicsaljam vele az ön bizalmát a nélkül, hogy magam valamit kockáztatnék.

– Köszönöm, – mond a legény. – Ha tehát nincsen terhére, beszéljünk egymás dolgáról.

– Az enyim igen egyszerű és szörnyen ostoba. Elvállaltam egy levél kézbesítését, s mivel semmi mesterséggel sem tudtam célhoz jutni, az utolsó s előttem nagyszerűnek látszó eszközhöz folyamodtam: vigyázatlan nyilatkozatok miatt elfogattam magamat.

– Hát kinek akarta kézbesíteni a levelet itt a börtönben?

– Azt gondoltam ám, hogy az az illető is el van fogva s hogy itt elejtett szókért szembesíteni fognak vele.

– Nos és sikerült?

– Dehogy sikerült! Eldugtak s itt veszek, ha valami véletlen új fordulatot nem ád a dolognak.

– És micsoda levél az, a melyet kézbesítenie kell?

– Ez már az a része a dolognak, a mely nem az én titkom. Egy ismerős fiatal leánynak kívántam vele szolgálatot tenni. Ő rá volt voltaképen bízva a levél. De ő is csak véletlen jutott hozzá.

– Egy fiatal leány?

– Igen, egy szinésznő egy útszéli csárdában volt szállva s midőn már elutazóban volt, akkor vette át egy ismeretlen medvehajtótól, a kit üldöztek.

A mint a két beszélgető egymás mellett ült, a legény a meglepetés élénk kifejezésével csüggött Celesztin ajakán s jobbját a vállára tevé.

– És hol van most az a fiatal leány? – kérdé a legény.

– Nálunk van, édes anyámnál –

– És mije önnek az a leány?

– Mim? – Semmim! Azaz jó barátném.

– Hogy jutott eszébe érette ily meggondolatlanságot tenni.

– Hogy jutott eszembe? Istenem, hogy jutott eszembe! Ha jól meggondolom, magam sem tudom. Az embernek vannak ilyen bolondos órái. S most, hogy ön e kérdést intézi hozzám, azon csodálkozom, hogy soha se jutott eszembe ahhoz a leányhoz ugyanazt a kérdést intézni, hogy jutott eszébe, hogy a medvehajtótól azt a levelet átvegye, a meggondolatlanságot elkövesse.

– No mert ez vagy nagy karakter, vagy nagy meggondolatlanság. Én mondhatom önnek, hogy soha semmi sem tett reám olyan mély benyomást, mint abban a pillanatban az az ismeretlen leány s e benyomás nélkül soha sem is adtam volna néki oda a levelet. De akkor nem tudtam ellentállni. Azt hittem, hogy ha oda nem adom, soha sem látom többé kedves szelíd arcát. A levéllel, úgy éreztem, sorsomhoz kötöm a sorsát. A levél képében vele vagyok, az én ügyem folyton jelen lesz eszméjében, vele foglalkozik, érte aggódik és én szerepet játszom lelke világában. Semmi sem természetesebb, mint hogy a nélkül örökre elfelejtette volna a futó szóváltást a kis csárda ablakán keresztül. Én akkor részesévé tettem titkomnak, veszedelmemnek, kezébe adtam sorsom egy részét, magamat, kalandos módon, hirtelen, váratlan, inkább inspiráció szerint, mint meggondolással cselekedve, egy ködös érzés, egy határozatlan vágy, egy kifejezhetlen benyomás varázsa alatt. És meg vagyok győződve, hogy a dolognak ezzel nincsen vége, ennek döntő befolyása lesz még életemre s most, midőn a világon a legcsodálatosabb módon találkozom önnel, itt, a börtönben, e hit élénkebben lüktet a szívemben mint valaha.

Celesztin e beszéd hallatára egyik ámulatból a másikba esett. Végre kifakadt:

– Ön, ön, – kiálta, – tehát ön – és nem tudott tovább menni, felkelt ülőhelyéből, végig ment a keskeny börtönön s ujra leült.

– Ah, ah, – mondja, de megint nem tudott hozzá egyebet mondani.

Végre mégis összeszedte magát.

– De hát nem mesét mond-e ön nekem. Hisz ez a csodával lenne határos! Tudja-e azonosságát bizonyítani! Hogy nem juhászlegény, azt előbb is beláttam. De mivel nem bánik birkával, abból még nem következik, hogy medvével bánjék. És mégis! Igazán meg kell az embernek bolondulnia, hogy ilyet legyen kénytelen elhinni.

A szegény fiatal ember egészen megzavarodott. Hóbortos vállalkozása fényesen sikerült, de a meglepetés teljesen kivette sodrából. Hitte is, nem is a dolgot. Fogolytársától a részletek elbeszélését, Pipiske személyleirását, majd a levél ismertető jeleit kérte s végül ellenkező indulatainak ereje alatt sírni kezdett, mint egy gyermek. Összevissza csókolta a juhászlegényt s teljesen elfelejtette, hogy börtönben van.

– És mi lett a levélből, – kérdé a néhai medvehajtó.

– Szakasztott úgy varrtam bele a nadrágomba, mint ahogy ön viselte valamikor Pipiske kisasszony elbeszélése szerint. Átadjam? – kérdé a jó kedvre derült fiatal ember.

– Maradjon önnél, ott egyelőre biztosabb helyen van. Azt hiszem, bíráim gyanakosznak rám s nem hiszik, hogy bojtár vagyok. Szakállam növését azért várják, hogy kilétem kitudásában szolgálatot tegyen nekik.

– Az igaz, lám! Azt már tudom, hogy medvehajtó volt, mielőtt juhászlegény lett, de hogy mi volt, mielőtt medvehajtó lett: azt még nem tudom, sem azt, hogy mért lett egyik is, meg másik is.

– Tanuló voltam, honvéd lettem, emigráltam s most egy levelet, egy fontos levelet hoztam be az országba, mint medvehajtó. Üldözőbe vettek, a levelet átadtam Pipiske kisasszonynak –

– Mellesleg mondva, ön még valamit átadott Pipiske kisasszonynak, nekem legalább úgy tetszik.

– Ugyan! – mond a legény inkább tréfásan játszva a kiváncsit, mint egyéb indulattal.

– Teringettét, – a szivét!

– De reméllem, azt nem bízta az ön baráti kezeire, mint levelemet! Mi?

– Nem, ezt nem bízta rám. De viszont adott-e Pipiske önnek valamit érte?

– Egy kis szegfűcsokrot. Látja, megmondhatja neki, ha előbb meglátja mint én, hogy idáig megbecsültem! S ezzel kebléből elővette a papir közt elhelyezett hervadt virágot.

– Reméllem, meg fog neki örülni, – mond Celesztin, – reméllem, annál alaposabb joggal, mert erről nekem Pipiske kisasszony mit sem szólt. De térjünk előbbi tárgyunkra. Mint került ön ide? Mert most már nem áll meg, úgy hiszem, a zsandár, juhászlegény és a kis Juliska táncos története?

– Az még most is megáll, de magánál elfogatásom e kis történeténél érdekesebbek előzményei. Hozzávetésem szerint közel az inspekció ideje, mert este van. Inspekció és vacsora után szívesen elmondom az ön mulattatására.

– A vacsora ideje csakugyan itt van már, látom kosztosomról, a ki jelentkezik.

– Kosztosa?

– Igen, eddig egyetlen szórakoztató társaságom. Muc-muc, gyere csak! – mond Celesztin, mire a tégla mögül fürgén bujt elő a patkány, félénken nézve a börtön új lakójára, de csakhamar barátságot kötve vele is.

XIX. FEJEZET. (A medvehajcsár viszontagságai.)

Semmi sem természetesebb, mint hogy a fogolytársak szoros barátságot kötöttek s könnyebben viselhetővé tették egymásnak börtönbeli napjaikat. Beszélni volt mit mindeniknek. Celesztin beszélt Pipiskéről, a medvehajtó magáról, életéről, viszontagságairól. A levélre nézve abban állapodtak meg, hogy egyelőre legtanácsosabb lesz azt azon a helyen hagyni, a hol van, bevarrva Celesztin ruhájában. Rendeltetésére nézve instruálta a medvehajtó Celesztint arra az esetre, ha ez előbb kiszabadulna. Pipiske számára szintén el volt látva a fiatal kereskedő üzenetekkel. Celesztin számot vetett magával. Ő bizonyos melegséggel csüggött a fiatal leányon, de most látta, hogy nem szerelmes belé. Valamely fordulat, arra való alkalom vagy szó könnyen belevihette volna őt a szerelembe is, de ez alkalmat s a szót Pipiskétől nem kapta meg, ő maga erre nem is gondolt, az ő szerény és naiv lelkének elég volt, hogy ő a szép és érdekes leány szolgálatában jár a nélkül, hogy szineit is kitűzte volna. Az, hogy a börtönben egy emberrel találkozik, a ki érzelmeiben a lány iránt egy látásra tovább ment mint ő, épen nem bántotta, sőt jól esett neki és nem némi aggodalom nélkül gondolt arra, valjon Pipiske viszonozza-e ez érzéseket. Ő maga csak kevéssé tartotta valószinünek a dolgot, de erről nem szólt.

Jól esett neki, ellenkezőleg, szerencsétlen fogolytársának ebbeli reményeit táplálni. Némileg talán arra is gondolt, hogy Pipiskének alkalmasabb jövőt fog készíteni társa, mint a milyennel ő kecsegtethetné. Mert a medvehajtó régi s előkelő család ivadéka. Utolsó férfisarja a Viknyédyeknek. A szabadságharcban fiatalsága daczára szép szerepet játszott s mikor a katasztrófa bekövetkezett, mások példájára külföldre menekült. Itt, mint az emigráció tagja, érdekes kalandos életet folytatott. Minden vállalatában a bolygó hazafiak e testületének részt vett. Ők azt hitték, ők vannak hivatva a hazát megmenteni, s bár sok reményök füstbe ment, sok kisérlet kudarcot vallott, a bolyongók ebbeli hite és reménye törhetlen maradt, annál is inkább, mert itthon is nagy táboruk volt, a mely táplálta bennök a hitet. S mikor az erőszakos hatalom itthon tagjaiban lankadni, zsibbadni kezdett, s a nemzet ős ereje a passziv ellenállásban tette a zsarnokságot tehetetlenné, ők akkor is a konspirációban, az invázióban látták a mentő eszközt. Egy ily misszióban járt Viknyédy Géza, a medvehajtó, a hazában egy levéllel, melyben fontos közlések voltak. Könnyen vállalkozik ily nyakvesztő vállalatra, a kinek élénk szellemét csak rajongása tartja elfoglalva. Más kötelékek nem béníták vállalkozó kedvét, s mikor útjában szembekerült iskolabeli, honvéd- és valamikor rajongásában is osztályosával, Bőkéndyvel, a kit gyermekei érdeke megtántorított volt hitében: akkor még Viknyédyből hiányzott az érzék az ily megtántorodás lehetőségének felfogására. Igazság szerint ez érzék most is hiányzott belőle. De lelkében helyet kért egy más érdek is, kért és kapott is. Pipiske osztozott érzelmeiben minden egyébbel, a mi benne volt, s ha azelőtt más gondolata nem volt, mint elvégezni, a mint lehet, azt, a mire vállalkozott, most már kezdte elosztani a munkát: ha kiszabadul, ennyi időbe kerül a levélnek végire járni, ennyit szentelend ama kedves leány fölkeresésére.

És ha megtalálta?…

Azt az isten tudja jobban, hogy mi lesz akkor!

Egy szóval, ő már nem olyan szabad mint volt: gondolatán, érzésein, idején és érdeklődésén osztoznak. Lelke előtt fölmerül Bőkéndy, a kinek ifjú felesége, apró gyermekei voltak, a mikor az országra szakadt a szerencsétlenség feltartóztathatlanúl. Azután jött rá a szükség. Ez az igazi balsors, a mely a férfit megpróbálja. Harcba menni, ott elveszni, vagy csatavesztés esetén elbujdosni, kalandos életben tölteni éveket, merész veszedelmes vállalatokba bocsájtkozni; ez a férfinak, a ki hazáját vesztette, élvezet, izgalom, mely elviselhetővé teszi a veszteséget. De kötelességek súlya alatt a vesztett harc terén megmaradni, a győztessel megalkudni, lemondani mindannak látszatáról, a mi a férfiú dísze, a mi szépnek, nemesnek, hazafiasnak tartatik: ez a nehezebb rész. Ezt kezdte Viknyédy elméjében forgatni…

De ily tépelődésekre nem sok ideje maradt. Celesztin elég beszédes fogolytárs volt. Viknyédynek még igen sok anyaga volt a beszélgetésre. Külföldi kalandjait érdekesen adta elő, s nem kevésbbé feszítő volt elbeszélése arról, hogy itthon mint medvehajtó, mint bujdosott s menekült a zsandárok elől, s minthogy ez a rész a mi történetünk keretébe tartozik s nem is közömbös rá nézve, ezennel ismételjük Viknyédy elbeszélése alapján.

Viknyédy mint medvehajtó tudvalevőleg azzal a fortélylyal élt, hogy az útszéli csárdához közel levő erdőben egy fiatal nyírfához kötötte a mackóját, abban a reményben, hogy ezzel üldözőit, ha rá találnak bukkanni, föltartóztassa. A csel annyiban, a mint láttuk, sikerült is, hogy a zsandárok nagy vigyázattal kétszer-háromszor keresztül-kasul kutatták az erdőt, a mi egy félnapnál is több idejökbe került, s végül a sikertelen keresés után megoszlottak: ketten maradtak a medvét őrízni, a többiek mentek tovább a hajtsár után.

Viknyédy közel tíz órát nyert fortélyával. Ezt arra használta, hogy egy közel eső tanyán parasztruhát s egy gereblyét vett, átöltözködött s a gereblyét vállára csapva, barátságosan iparkodott tovaballagni, kitűzött, bizonyos cél nélkül. Az embereket elkerülte, falvakba nem ment s mi természetesebb, mint hogy ismét erdőben esteledett meg. A nappal szép derült őszi nap volt. Estefelé azonban beborult az ég és az eső ritkás öreg cseppekben kezdett hullani. Az idő meghűvösödött s a parasztgatya szellős lett rajta a fekete bársony talián mez után. Az erdő fái még elég lombosak voltak, nappal még nagyon lehetett a természet bájaiban gyönyörködni, de este, nedves, sötétedő, hideg időben a természet csak kényelmetlenségeivel kinálta a vándort. Nagy is volt Viknyédy öröme, a mikor a sűrűségen keresztül tüzet pillantott meg. Dupla lépésekben sietett a világosság felé, habozás nélkül lépett a sűrűből a tisztásra és semmire se gondolva, csak a tűz kínálkozó jótékony melegére, bátran ráköszöntötte a tűz körül üldögélő nehány szűrös emberre a jó estét.

Egyszerre ugrott fel a négy szűrös atyafi. Nyilván nem vártak ily időben s e helyen látogatót. A fogadj istent is csak akkor mondták el, a mikor a jövevény kezében a béke ártatlan fegyverét, a gereblyét meglátták.

– Honnan komám? – kérdi az egyik, egy pörge bajuszú barna legény, a ki állva maradt, míg a másik három visszakuporodott a tűz mellé.

– Szél elül, tűz után! – feleli Viknyédy.

– Mi a fene! Hát fujdogál?

– Nem jártak erre a hárítósak?

– Ma nem. Csak holnapután kerülnek erre.

– Akkor hát még egyszer jó estét. Adtok-e egy ital bort, egy falat kenyeret, meg helyet a tüzetek körül?

– Hát ki lánya fia vagy öcsém?

– Hazafi.

– Afféle bujdosó?

– Bujdosó vagyok, de már keresnek.

– Ha az vagy, meglehetsz velünk. Itt két napig nem keresnek. Innen holnapután odább megyünk. Ha megjön a gazda, a többit is elmondhatja. Ülj le.

– Hát ki a gazda?

– Patkóék vagyunk, – mond a legény önérzetesen.

Viknyédi az első pillanattól fogva tudta, kifélék közé került s belátta, hogy e pillanatban sehol se lehet bátorságosabban, mint itt. Letelepedett tehát a szegénylegények közé s utóbb a banda fejével is, Patkó Pistával – a nép szerint Pista, igazabban János, – egy beteges külsejű, alacsony, félkézre béna, de éles szemű, gyors elméjű s merész elhatározású fickóval megegyezett abban, hogy egyelőre velük marad. Ha módja akad magát másképen bátorságba tenni, elbúcsuzik tőlük. Addig kenyeröket eszi, törvényüket tartja, fegyverhez nem nyul, csak védelemre.

Tán három-négy hete járt Viknyédy már a zsiványokkal, de nem sok szerencsét vitt nekik. Életök nyugtalan volt, sűrűn cseréltek tanyát, a betyárok boszusak voltak, mert a kopók sokat kerülgették őket, kiadóbb munkára a körülmények nem voltak kedvezők.

Már két napja tüzet se raktak, hideg konyhán éltek, kedvetlenek, boszusak voltak, mint az idő, veszekedő kedvük megnőtt, tréfájok elmaradt, midőn végre a banda feje megvigasztalta a legényeket.

– Az éjjel átmegyünk a gádonyi erdőn, a vityai pusztára. Erre járt egy odavaló juhászbojtár, beüzentem a számadónak, hogy várjon bennünket vacsorára.

Ismert jó hely volt a kujtorgóknak ez a Vitya. J. uraság számadó juhászának konvenció járt a szegénylegények ilyetén elfogadására. Nem is jött le az este, hogy Patkóék már beállítottak a pusztára. Jó bor, jó gulyáshús, jó szoba melege, friss menyecske az asztal körül; ez várta az elcsigázott betyárokat. Duskáltak is benne bele a késő éjszakába, hangos volt tőlök a ház, de Viknyédyt jó kedv és lárma nem akadályozta meg abban, hogy jó verset aludjék egy alkalmas kuckóban.

Éjfél felé járt az idő, a hold fönn járt a kitisztult égen csillagnyája között s mosolygott akár a mulató betyárok, a midőn egy vészlövés dördült el. A mulatók egymásra néznek, fegyver után kapkodnak s egy-két másodperc alatt künn teremnek a szabadban. Viknyédy fegyverrel a kezében, álommal a szemében velök.

A birkás ház a puszta többi részétől elkülönítve áll közel az erdőhöz. De ép az erdő szélén csillog a holdfényben a zsandársisak. A betyárok a ház előtt felrakott konvenciós ölfa árnyékába húzták meg magokat, kettő közülök a ház árnyékába állt, Viknyédy az ólak mellett húzta fel fegyvere sárkányát.

A lövés, mely felriasztotta őket, zsandár fegyveréből jött, a ki az őrszemnek kiállított betyárra sütötte el puskáját, mikor az a házba akart ugrani, hogy hírt adjon társainak.

Kemény munka lesz itt. A zsandárok nincsenek maguk. Tolltarajas alakok mozognak körülöttük: ezek a jágerek. És nemcsak az erdőszélen mutatkoznak, a juhászlakás jóformán körül van véve.

A szegénylegények hamar átlátják helyzetük kétségbeesett voltát s egy kis haditanácsot tartanak az ölfarakás mellett.

– Nem kell lőni, – mondja Patkó. – Egy csomóba állunk, rejtve várjuk őket be. S a mint közelednek, rájuk tüzelünk, töltünk s ketté szakadva ellenkező irányban keresztül törünk rajtuk. Tízen vagyunk, öt erre, öt arra. A ki elesik, ott marad s ha tud, hát lő. Hogy merre vágunk nekik, azután mondom. Itt van-e a talián?

– Itt vagyok, – suttogá Viknyédy.

– Velünk tartasz-e, vagy itt bújsz el?

– Nem hagylak el a bajban.

– Hát akkor most csöndesség, vigyázzatok. Velem jönnek Ferkó, Pisze Gyura, Csontos, Figura és Csécs Anti. A többiek a taliánnal. Megvagyunk-e?

– Megvagyunk – mondák halkan a betyárok.

Ezalatt az erdőszéli zsandárok s a jágerok nem szűntek meg tüzelni, de mikor látták, hogy a betyárok nem felelnek, ők is abbahagyták a lövöldözést és tanakodni látszottak.

Ide-oda tekintgetésökből, heves szóváltásukból Patkóék látták, hogy elleneik tanácstalanok. Iparkodtak a betyárokat meglátni, keresték más oldalról közeledő társaikat, majd ismét egy pár lövést kockáztattak, végre egy embert kémpróbára küldtek ki. Ez egy zsandár volt, a ki sisakját letette s hol négykézláb, hol hason próbált közeledni a juhászlakhoz. A betyárok még jobban meglapultak. A közeledő zsandár istennek ajánlva lelkét, mászott előre. Alig öt lépésnyire volt már az óltól, még mindig nem látott senkit. Azt kezdte hinni, hogy egyáltalán nincs itt senki. Felemelte fejét s ismét hirtelen lekapta. Erre se jött lövés. Ezt még egypárszor megtette, de a betyárok nem lőttek reá, pedig a szerencsétlent érdekesen világította meg a hold s bizony nagy önmegtagadás egy szegénylegénytől, ha az ilyen kinálkozó alkalmat fel nem használja.

De itt nem lehetett tréfálni.

A kémzsandár végre felült s integetni kezdett vissza társainak. Jönnek-e utána, visszamenjen-e vagy menjen tovább? Társai távozást intettek, azaz hogy menjen előre.