Part 11

– Kiváncsiságát vagy érdeklődését nem vehetem rossz néven, annál kevésbbé, mert úgy tetszik némi jogot is adtam önnek e kérdésekhez az által, hogy társaságát kértem. Pedig valóban semmi világos szándékom nem volt önnel. El voltam merülve ellentmondó, egymással civakodó gondolatokba, s mint a ki elmerül a vízbe, megkapja a deszkát s a szalmaszálat, a melyet a hullám feléje dob, úgy kaptam egy ismerős arcon, mely az embertömegből felém intett, midőn tépelődéseim martaléka voltam. Ez arc az ön arca volt. Öntudatlanul kapaszkodtam önbe, ön idehozott, csodálkozzam vagy nehezteljek-e, ha ön is tudni akarja, miért?

– A gróf úr mindig rejtelmesebb lesz előttem. Birtokában van mindennek, a mi egy szerencsés pálya és boldog élet föltételeihez szükséges és, ha nem csalódom, távolabb áll mind a kettőtől, mint akárki, a ki semmi nélkül indul keresni a kettőt.

– Ez való, – mond a gróf, – való annyiban, hogy különféle föltételeivel rendelkezem annak, a mi az emberi szerencséhez kell. Egy szerencsés pálya, egy boldog élet nem volnának rám nézve lehetetlenségek, ha egyáltalán lehetségesek volnának. Megtanultam mindazt, a mit állásomban tudni kell, van születésszerinti rangom, van megfelelő vagyonom, van becsvágyam, de nincs hazám. Önök lesznek ügyvédek, tanárok, kereskedők; a társadalom ad önöknek foglalkozást, tért az üdvös munkára. Az a tér, a melyen mi «dolgozhatnánk», az a tér nincs és alkalmasint többé soha sem is lesz. A «szerencsés pályához» meg vannak föltételeim, de a pálya maga van elzárva. Ha léhán végig lovazni, végig kártyázni, végig dőzsölni nem akarjuk az életet, nem tudjuk minek éljünk. Megkisértém valamennyit, meguntam valamennyit. Egy jobbra vágyom, a mely elérhetlen, s terhes az élet, a mely nem igérhet semmit.

– És a gróf úr osztályosai mind így gondolkoznak?

– Oh nem. Azok szerencsésebbek. Ezt lovai, azt szeretői, amazt utazások, a negyediket a társaság s az élet egyéb szórakozásai foglalják el.

– És semmi más? A gondok és gondolatok, melyek magokban oly nemesek, de oly kegyetlenül zaklatják a gróf urat, azok nem nyugtalanítják a többieket?

– Nyugtalanítják, az nem jó szó. _Foglalkoztatják_. Ez helyesebb, azt hiszem. Hogyne! Hisz ők mind jeles hazafiak. De nem hiszek nekik. Ők játszák a reménykedőket, konspirálnak is egy kicsit, majd prédikálják a türelmet, jönni kell, mondják a költővel, egy jobb kornak s e mellett mulatnak, gazdálkodnak, kártyáznak, szerelmeskednek s futtatnak tovább. Érzik, hogy szégyen volna és becstelenség szedni az élet örömeit szivökben a kétségbeeséssel és lemondással. Hogy tehát szórakozhassanak, játszák a reménykedőket. Vérig sért engemet ez a képmutató exisztencia.

– És mit kivánna a gróf úr, hogy tegyenek azok, a kiken úgy megbotránykozik?

– Hogy mit tegyenek? – ismétli Elemér gróf.

– Igen, mert ha ily élesen elitéli őket, abból kettőt okvetlen szabad következtetni. Egy azt, hogy a gróf úr tudja, mit kell a helyett, a mit így elitél, tenni, más azt, hogy a gróf úr maga kétségkívül cselekszi is azt.

A gróf csapdában volt, legalább Csongor Béla azt hitte s folytatta.

– A gróf úr nyilván azt kivánja osztályos társaitól, hogy hivassanak ügyvédet, készíttessenek végrendeletet és lőjék magokat főbe.

– Ön azt hiszi, – mondja a fiatal gróf, – hogy egy prókátori dilemmával meg lehet oldani egy problemát. Ön látja, hogy magamon is vonakodom az itéletet végrehajtani és azt gondolja, megfog egy szarvas okoskodással. Nem, barátom, én azt nem kivánom tőlök, én egyáltalán nem kivánok tőlük semmit, sőt örvendek rajta, hogy nem olyanok mint én; de nem tehetek róla, hogy más vagyok mint ők. Meg vagyok győződve, hogy ha a közélet szolgálataikat kivánná, egy se találkoznék közöttük, a kinek büszkesége nem lenne kötelessége teljesítése. De mind könnyen és nehézség nélkül viseli, sem étvágyát, sem kedvét nem szegi, hogy a haza nincs abban a helyzetben, hogy szolgálataikat igénybe vegye. Én meguntam, a mit az ilyen élet nyujt, utálattal vagyok eltelve e nemesebb cél nélküli tengés iránt s nem találok csak egy menedéket, a megsemmisülést.

– Ha nem találja nevetségesnek a kérdést: nem szerelmes a gróf?

Szanday Elemér gróf nagyon megnézte Csongor Bélát. Egy pillanatig nézte, aztán egy jóizüt nevetett.

– Nem, nem vagyok szerelmes.

– Az valóban nagy kár, – mond a fiatal ember. – Lelki háborgásainak forrása igen nemes. Eltévelyedései egy nagy lélekhez méltók. Semmi sem kivánatosb, mint hogy a gróf úr épen megtartassék «egy jobb kor» számára, a mely «jönni fog». És két tényező volna csak alkalmas arra, hogy indulataival szerencsés birokra keljen: az erős kötelességérzet, tevékenységre kényszerülve, – ha példának okáért munkájával kellene fenntartania anyját, apját vagy testvéreit; vagy az igaz szerelem, mely minden reményre megtanítja az embert és minden kétséget megöl.

– Azt kell hinnem, – mond a gróf, – hogy ön élvezi mindenikét e két nagy szerencsének.

– Nem, – felel Béla, – nem gróf úr, én nem élvezem egyikét is a két nagy szerencsének.

– Hogyan? Egyikét sem?

– Nem. Se atyám, se anyám, se testvérem, a kiről gondoskodnom kellene.

– És a szerelem?

– Arra időm nincs és – módom sincsen.

– Szerencsére szüksége sincsen reá, mint a hogy az ön szavai szerint nekem volna.

– Ily értelemben valóban nincsen. Azok a kétségek, melyek a gróf úr nyugalmát zaklatják, távol vannak az én keblemtől. Az őr, a mely távol tartja, – de bocsánat, most mindjárt rólam találunk beszélni: ez nem a szándékunk, azt hiszem.

– Miért? Beszéljünk önről is. Úgy sejtem, hogy mi ketten egyenes ellentétek vagyunk. A többi ember közöttünk kettőnk közt jár. Én elég leplezetlenül beszéltem magamról, van jogom hasonlót várni öntől.

– A gróf úr igen megtisztel nemcsak bizalmával, de felfogásával is. Tartok tőle, nagyon fog csalódni várakozásában. Bennem már is látom csalatkozását. Nagy baj volna rám nézve, ha azt kellene tapasztalnom, hogy sokan nincsenek olyanok, a milyen én vagyok. De nem félek e tapasztalástól. Tudom, hogy nézeteimmel, reményeimmel nem állok egyedül. Sokan vagyunk itt, sokan, gróf úr, e vásári zajban, a kik futkosnak szerény napi foglalkozásuk munkáiban és a mi hozzá erőt, türelmet, kitartást ad, az csak a jövő reménye. Nem akarok önnek frázisokat mondani, magam sem azokkal élek. Előttem egy nemzet fönnállásának, életének a kérdése nem lehet vita tárgya. Az a reménytelenség, a mely úgy megszállta a gróf keblét, mint a civilizátorok ezt az országot, az én kis szobámból és az én szívemből egyaránt számkivetve van. A szerencsétlenséget vitetem a többiekkel, osztozom bánkodásukban, de a tábort, melyhez csatlakozom, kiválasztom magamnak és harcolok zászlóim alatt. Egyet higyjen el nekem a gróf úr. Az a sereg, a mely ez országot megszállva tartja, bitóival és tollaival, nem oly vészes, mint az, a mely a gróf urat tartja megszállva. Ezt az ellenséget alig lehet megverni, ezt az idő csak növeli s ez pusztít a legbecsesebb emberanyagban. A többi ellenség ellen van fegyver s én is, a magam semmiségében, egy szerény fegyverkovács vagyok. Semmi sem biztosabb, mint az én ügyem győzelme, s csak a gróf úr borzasztó gondolatainak a kudarca.

– Az ön ügye! Mi az ön ügye? És kicsoda ön?

– Az első kérdésre jobban meg tudok felelni, mint a másodikra. Az én ügyem ez ország ügye, e haza nagysága és dicsősége. Hogy ki vagyok? Nem tudom, hol születtem, mely országban, mily szülőktől. Homályosan emlékszem vissza arra, hogy mint kerültem gyermekkoromban nálamnál fiatalabb lánytestvéremmel ide. Iskolába jártam, egy kegyetlen ember, a ki fölnevelt, serdülő koromban világgá űzött, jelenleg ügyvédsegéd vagyok Varhonyay úr irodájában: íme, ez a biografiám. De bocsánat, látom a végrehajtó bíró megérkezett. Velem tart a gróf úr, vagy talán szívesebben fog itt bevárni?

– Ha megengedi, bevárom itt.

És Csongor Béla átsietett, végrehajtani az uzsorást.

XVII. FEJEZET. (Az Olzingerban.)

Elemér gróf magára maradván a lócán, átadta magát a hirtelen félbeszakadt beszélgetés benyomásának. Egyfelől restelte, hogy hangulatának engedve úgy leleplezte magát az ügyvédsegéd előtt, másfelől e fiatal ember vallomásai nem csekély mértékben lepték meg őt s a vásár – egyrészt a mit adott s a mit érte másrészt kapott – nem látszott károsnak. A kikkel tépelődéseiben eddig szembe szokta magát állítani, azok csak ama munkásai a társadalomnak, a kik feladatukban fáradnak a nélkül, hogy akár előre mint ő, akár utólag mint némelyek, mégis anyagilag a gondtalanságig fedezve volnának. Hogy oly eset is van, a melyben egy ily szegény küzdőnek még csak hazája sincsen: az eszébe se jutott. S íme ez a fiatal ember egy szegény, magában álló, ismeretlen származású legényke, a kit a véletlen ide vet s a ki ezt a földet, mely csak pihenőt és sovány kenyeret ad neki és semmi mást, magához öleli, elválasztja rajongása tárgyának s kitűzi egy élet küzdelmei pályabérének. Ez ország ügye az «ő ügye!» S szeretete oly hatalmas, hogy ereje mellett ő előtte minden enyészendőnek látszik, semmi sem bizonyos, csak a cél elérése, mely előtte lebeg s a kudarc, mely minden azzal ellenkezőre vár.

– Gyermek, teli ábránddal, gyermekes vágygyal; vagy őrült, áldozata megrögzött eszméinek. Az élet első próbája ki fogja ábrándítani s aztán lesz belőle furfangos pervesztő, váltóperekre fog vadászni s uzsorákat fog közvetíteni…

Ilyen nyomokon okoskodott a gróf ide-oda, a míg a fiatal pervesztő vissza nem jött.

– Most már szabad vagyok mára, s a gróf úr rendelkezhetik velem. A vén zsugori fizetett, megátkozva minden krajcárját a követelésnek. Principálisom által úgy vagyok utasítva, hogy a költségek levonása után fizessem ki az összeget megbizónknak. Ha a gróf úrnak nincs ellene kifogása, arra mehetünk.

– Hol van az?

– X. utca, 26-dik szám, – mond az ügyvédsegéd, egy kis papirkáról olvasva, melyet mellénye zsebéből vett elő, – valami özvegy Perszéné –

– Perszéné! – kiált a gróf meglepetéssel.

– Igen, tán ismeri az öreg asszonyt?

– Nem épen, de egy fiatal leány van nála szálláson. Bizonyosan hallotta ön is hírét. Az a szinésznő, Pipiske kisasszony, a német szinházból –

– Hallottam. Azt beszélik, azelőtt nem németül játszott.

– Nem; láttam azelőtt is, sőt érdekelt is egy kicsit; de most már szívesebben nem látom.

– A gróf úr úgy látszik közelebbről is ismerte a leányt.

– Egy párszor virágot küldtem neki. Igen kellemes kis leány. Azelőtt, mikor még nem volt a németeknél, az ember esküt is tehetett volna jámborságára. Eh, ne beszéljünk róla. Megigértem neki, hogy elmegyek a kedveért egy mulatságra, hova a nélkül el nem mentem volna. Azt hiszem, az a szelíd kis nimfa kémszolgálatokat teljesít a kormánynak. Komédiát játszik az életben is. Okvetlen most akarja oda vinni a pénzt?

– Ráérek akármikor is, vagy elviszi valamelyik kollegám. Menjünk a hova a grófnak tetszik.

– Önnel szeretnék ebédelni, – mond a gróf.

– Velem? – kérdi a fiatal ember rámeredve.

– Önnel. Hogy mivel – táplálja a szellemét, azt némileg már láttam, az tesz kiváncsivá az asztalára. Ha nincs oka a dolgot rejtve tenni, szívesen megyek önnel.

– Okom? Rejtve tenni? Én igen szerény ebédeket eszem, de nem titkon. Maga a hely, a hova járok, érdekesebb, mint a mire a gróf úr kiváncsi, de semmi sem oly érdekes, sem a hely, sem az ebéd, hogy a gróf urat kárpótolja azért az ebédért, melyet feláldoz érte.

Még nehány szót váltottak a dologról s elindultak a belvárosba. Az úton szerencsére találkoztak Béla egyik kollegájával, a ki szívesen magára vállalta, hogy a pénzt elviszi Celesztin anyjának.

Egy kisebb belvárosi utcában, melynek csak félfelén vannak házak, a másik oldalán egy nagy úri kert nyúlik végig, van egy e helyre teljesen méltatlan alház. Négy kis ablaka szolgál az utczára, de télen-nyáron salugátert visel; kisded udvarára kapun át jutni, mely a ház s a szomszéd ház közt áll. A kapun belüli tér, az udvar első része a pitar hosszában be van tetőzve, ki van pallózva s a kapun túl még egy üvegfallal van ellátva. E részről közvetlen léphet az ember egy folyosófélébe, onnan jobb kéztől az első szobába, baltól a konyhára.

A kapuntúli szalétli s az első szoba a vendégeké. Kisebb fajta kerek és négyszögletes asztalok sokasága és fonott szalmaszékek tömege foglalja el a helyet, a székeket, asztalokat pedig az éhes vendégek légiója. E vendégek nagyobb része fiatal ember. Jogász, orvosnövendék s más tanulónép ama része, a melynek úgy a pénze mint az ideje csak igen kevés. Itt olcsón lehet és gyorsan kell enni. A vendégeket egy zömök, jó egészségű alak fogadja. Apró szemei mosolyognak, szép selyem szögszakálla hullámosan borul széles mellére; ingujjra van rendszerint vetkőzve s fejér ingujja fel van gyűrve karjain. Nyájas, barátságos ember, rendes vendégeinek nemcsak korcsmárosa és kiszolgálója, hanem barátja, szükség esetén tanácsadója, a maga módja szerint pártfogója. Üzletére büszke, mert ha nem is aranyozott szobákban és finom porcellánon méri ételét s köszörült üvegben italát: a mit ad, az jó, áránál többet ér, mint táplálék s egy nagy szükséget elégít ki a nagy városban, a hol sok az úrféle, a ki nem tudna tisztességesen megélni, ha ilyen vállalat nem volna kezeügyében.

Valóban, találni a város kellő közepében helyet, a hol az ember tizenöt krajcártól fölfelé tisztességesen jóllakhatik és tisztességes bánásmódban is részesül és valóságos eledelt eszik, mely jó izüen van elkészítve, roppant áldás a cifra nyomorúság oly gyülekező helyein, minők a nagy városok. Sok szellemi és anyagi munkás, napidíjas, kereskedősegéd, tanuló, helykereső és más megszorult nép Mekkája volt az Olzinger bácsi ütött-vétett külsejű csárdája. És ő nem bánt máskép azzal a szegénynyel, kinek két hatosára még vissza is járt valami, mint azzal a Krőzussal, a ki öthatosos ebédet evett nála. Mert ilyen is volt ott ám. Ilyen volt az a jó derék sánta úr, a mankós ember, a ki öt éven keresztül ült az asztalfőnél jóságos szemeivel, kedves tréfáival, egyenes szivével, a jó Széthy bácsi, korrektor a Heckenast-nyomdában, a mindennapos társaság nesztora; ilyen volt a másik sánta, egy bevándorlott könyvkereskedősegéd, jó lélek, becsületes munkás, szíves barátja annak, a kit megszeretett, híve Olzinger asztalának, a míg maga nem alapított magának egy szerény tűzhelyet. Elsántikált már mind a kettő a kerepesi nyugvóhelyre: e sorokat teszem sírjokra, ama szegénységünkben is aranyos napok emlékeül. Krőzus volt a harmadik is, ma már professzor a főváros egy állami intézetében, akkor a mi jókedvű társunk, sorsosa a mi szerénységünknek: meg fog dobbanni érettünk a szíve, ha e sorokat olvassa…

Mikor a vendégek sora megritkult s a Johann, ki reggel mészároslegény volt, délben pedig jókedvű pincér, maga is meggyőzte a kiszolgálást, Olzinger bácsi közénk ült s egyszer-egyszer maga is megebédelt. A Krőzusok, ha ráértek, ott sziesztáztak egy kicsit. A politika, a tudomány, a kereskedés, az irodalom: az mind érdeklődés és eszmecsere tárgya volt az asztal körül. Jules Verne első regénye társaságban olvastatott fel itt s majd hogy ágyúklub nem alakult az Olzingerben is…

Elkésve lépett be Béla Elemér gróffal Olzinger korcsmájába. A szobák üresek voltak már, de üres volt már a konyha is. Csak a Krőzusok ültek még ott pipaszó mellett, de azok ideje is vége felé közeledett. A vendéglős nagy csodálkozással fogadta Bélát. Már bizony nem hitték, hogy eljőjjön.

– Pedig nem is magam jöttem, hanem másodmagammal vagyok, hozzá még jó ebédet is kérek Olzinger bácsi.

– Hiszen már senki sincs hátra, csak a hangyás ember, hacsak annak a részét fel nem adom.

– No majd csak akad még valami, – mondja Béla, s búcsúzni kezd a Krőzusoktól, a kik épen távozásra szedelőzködnek, míg Elemér egy a bejáró ajtóhoz közeli asztal mellé letelepedett s szemügyre vette a helyiséget.

Olzinger a konyhába ment, a Krőzusok pedig távoztak a korcsmából.

– Ide tessék, gróf úr, – mond Béla, – annál az asztalnál rámásznak a hangyák.

– Hangyák? Úgy látszik azok is ide járnak ebédre.

– Csaknem úgy van. Nézze csak e könnyed turásokat itt a fal aljában. Ez a hangyák járása. Évek óta van itt ez a rovartanya. Eleintén kezdték őket pusztítani, forró vízzel, meszeléssel, falazással, de ha egy pontról elüldözték, másik ponton ismét kibukkantak. Úgy látszik már régen itt laktak volt, mielőtt először magokra vonták a vendéglős figyelmét, a ki már-már belefáradt üldözésökbe, a mikor egy idejáró vendége ez üldözésnek még egy veszedelmére is figyelmeztette őt.

– A hangyák üldözésének veszedelmére?

– Igen. Mert a hangyák úgy látszik el voltak tökélve, hogy nem engedik magokat kipusztítani, s a hogy üldözve majd itt, majd ott fúrtak magoknak utat a falba, attól kellett tartani, hogy egy napon tisztán rostává fúrják a falat, az pedig nem lenne veszedelem nélkül.

– Az már igaz.

– A vendéglős is belátta s nem háborgatta tovább a hangyákat, a melyek azóta mindig azon az egy helyen tanyáznak. Az a vendég pedig, a ki a tanácsot adta, valóságos barátságot kötött ez állatkákkal. Mindig ott ebédel az ő asztaluknál, kopog a hangyáknak, melyek tömegesen bujnak ilyenkor elő s barátjuk által nem ritkán meg is vendégeltetnek.

– Különös.

– Különös az is, hogy e mellett igen békésen meg vannak e rovarok, kárt nem tesznek, tért nem foglalnak s tömegesebben nem is lepik el a helyiséget. Senkinek sincsenek se útjában, se terhére.

Olzinger hozta az ebédet.

Szerény tarka terítőn tálaltak, kőedényben, de jó tyúklevest, jó marhahúst, főzeléket és sertéspecsenyét burgonyával. Tésztásnak palacsintát készítettek hirtelen. A gróf – igaz, hogy éhes is volt – de nem győzött csodálkozni az ételek jóságán s mikor utóbb fizetésre került a dolog, álmélkodva nézte, mint adnak még az egy forintjára vissza is, pedig bort is jót kapott. Maga a vendéglős is melléjök ült s a kis beszélgetés, melyet folytattak, nem volt tanulság nélküli.

A gróf azt vélte, hogy ha a ház, a helyiség, a felszerelés díszesebb, a kiszolgálás úribb volna, könnyen még egyszer olyan üzletet csinálhatna a vendéglős, a ki ilyen jó konyhát tart. Mert így mégis csak sokan elkerülik a korcsmát, mivel hiába, az étkezésben a csín is nagy szerepet tetszik. Némely ember inkább egy tál étellel kevesebbet eszik, csak a formája meg legyen jobban.

Olzinger igen meggyőzőleg felelt. A kik ide jönnek, azok már úgy is egy tállal kevesebbet esznek. Ha sokan elkerülik az ő asztalát, ugyanannyian meg külön fölkeresik. Ha a házat, fölszerelését fölcicomázná, személyzetet fogadna s ezzel költségeit fölösen szaporítaná, mindjárt még egyszer annyiért kellene adnia minden porciót. Vendégeinek fele elmaradna, a másik fele kontóra ennék. Kinek lenne ebből haszna? Ő meg van győződve arról, hogy üzlete úgy a mint van, nagy hézagot pótol, mert ez a szegény, de becsületes és takarékos urak korcsmája. Ide jóllakni, táplálkozni járnak az emberek. «A feleségem és szolgálói főznek, Johann meg én hajnalban marhát vágunk, disznót ölünk, aztán piacra járunk. A mészáros haszna kiesik, a szakácsok, pincérek nyeresége: mind a vendégeim javára megy. Meg is vagyunk elégedve egymással én és vendégeim. Megdolgozunk a garasért, de nem is költjük, csak a legszükségesebbre. Jót adunk, nagyon olcsón, de csak készfizetésre. Ki is próbálja az én korcsmám a karaktert. Én mondom azt meg, nem a professzor urak, hogy melyik diákból mi válik és mondhatom, hogy az én mai vendégeim között akárhány van, a kit meg fognak még emlegetni az országban, ha csak…

Itt elakadt a korcsmáros svádája. Ránézett Csongor Bélára, a ki mosolygott rá.

– Nos, ha csak? – kérdi a gróf.

– Tetszik tudni, Olzinger-korcsma csak egy van ebben a városban, de ez az egy is elég arra, hogy ne féltsem az országot. Itt készül a jövő, én táplálom a hazát ezeken a kopott asztalokon. Ez az ármádia, a melynek én vagyok az élelmezője, ez veri meg a – németet.

– Miféle ármádia?

A gróf csodálkozva nézett e kérdéssel majd a zömök vendéglősre, majd a fiatal emberre.

– A fiatalság, a mely nálam eszi ebédjét. Az a rész, mely igazán dolgot és tudományt tanulni jár a fővárosba, melynek nincsen pénze csak a legszükségesebbre, azt is nagyobb részt már itt keresi, de a melynek annál nagyobb szüksége van egészséges táplálékra, mert minden egyebet, a mi az élet kedvességét kiteszi, nélkülözni kénytelen. Én jól tartom őket s úgy rendezkedem be, hogy mennél olcsóbbért tehessem. Az egész belvárosban nincsen ház, a melyet olcsóbbért ki lehetne bérelni. Ez már olyan rozoga, hogy tatarozni se szabad, ebben senki sem licitál reám. Azért is nem sokáig leszek már én is itt korcsmáros, mert maholnap a tetőn beesik az eső. Ha én kimegyek, utánam senki se jöhet bele, becsukják s csukva marad, a míg újat nem építenek. Már az «új időt» se hiszem, hogy megérje, ha csak romképen nem. A szisztemával együtt fog elpusztulni, s a kik most itt az én ebédemet eszik, azok építenek új házat meg új szisztemát s a szebb időben megemlegetik az Olzinger bácsit meg a rozzant házat és összehasonlítják a kettőt: a rossz házat s a cudar szisztemát, a melyben nevelődtek, a mely első iskolájok volt s a mely ledült.

A hangyás ember lépett be s Olzinger sietett az új vendéget kiszolgálni.

A gróf pedig elmélázott a hallottakon.

Csodálatra méltó dolog, hogy az emberek mennyire reménykednek. S úgy látszik mentül mélyebben hatol az ember le a társadalom rétegei közé, annál hamisítlanabb aranyát találja az érzületnek. Nem volna rossz ez a bányászmesterség, ha csak gróf is tudna olyan naiv lenni, mint ez a vergődő, az élettel alkuvó szegénység. Hanem szép itt az élet, szebb és becsesebb, mint az ő úri házában, a reménytelenség és lemondás kétségbeejtő tanyáján. Csakhogy a tudatlanság adja ki szépségét. A korcsmáros és vendégei könnyen reménykednek. Ők ismerik tán a küszködő s nélkülöző életet, melyet semmi sem aranyoz meg, csakis a remény. Ezt ők csinálják magoknak, mert egyebök nincsen, a mit élvezzenek. A gróf ezt az oldalát az életnek kevésbbé ismeri, módja is volt az élet gyönyöreit megszerezni s nem szorult rá, hogy álomképekkel űzze el mulatságra szánt perceit, mint ezek. Ellenben ismeri az élet intéző köreit, látja a hatalmakat tevékenységökben, czéljaikban és eszközeikben és szánja a szegény ördögöket, kik ábrándjaik által bujtogatva jövendő «szép időkkel» hitegetik egymást és magokat.

A két fiatal ember fölkelt s elbúcsúzott Olzingertől. Elmenet látták, mint idézi föl kopogással az új vendég a hangyákat. Tömegesen tódultak ki a fal s a padló közti üregből ez állatkák s vastag rajban nyüzsögtek egymáson keresztül-kasul. Az egyáltalán nem barátságos képű vendég nyájasan beszélt hozzájok, majd törött cukrot szórt nekik s végül valami édes lisztfélével úgy behintette az egész rajt, hogy egyszerre fehér színt váltott minden hangya, s idegesen szaladgált ide-oda. Aztán hirtelen kezdett visszavonulni a fal üregeibe az egész apró sokadalom.

XVIII. FEJEZET. (A fogoly társak.)

Persze Celesztin a fővárosi középületek egyikének mély és nedves börtönében elmélkedett arról, hogy a kevés ész néha többet ér, mint a sok furfang. A szegény fiatal ember mindent megpróbált, a mit alkalmasnak tartott arra, hogy a medvehajcsárnak valamely nyomára akadjon. Az ujságokat rendesen végig olvasta, tudakozódott minden oldalon, loyális és illoyális hírben álló emberekkel fraternizált, rájok költötte csekély pénzét, mígnem a sok sikertelen kutatás közben elméjébe fészkelte magát a gondolat, hogy az a szerencsétlen vakmerő bizonyára el van fogva és sötét zár alatt várja sötétebb végzetét. És nem foglalkoztatta Celesztint most már más gondolat, minthogy itt is valahogy közelébe férhessen, megtudhassa tőle a végzetes levél rendeltetését s levegye Pipiske kisasszony lelkiismeretéről a terhet.