Part 10

Még egy makacs tisztelője tűnt fel Pipiskének, de valamely csodás tartózkodás vett rajta ezzel szemben erőt, még csak azt sem merte róla megkérdezni, hogy kicsoda az a halványképű fiatalember, a ki ép oly hiven megjelenik minden játékára a fővárosi szinházban, mint egykor Dárdáson.

Ebben nagyon erős és nagyon következetes volt a kis szinésznő (aki egyébiránt modorában, magaviseletében s gondolkozásában rövid idő alatt nagy változást érzett magán, nyilván a sűrű érintkezés folytán idegenekkel): sem Szanday Elemért el nem fogadta, sem a fehérképű iránt nem tudakozódott. Az egyik iránt nyilván komolyan érdeklődött, a másiknak szándékaival azt hitte tisztában van s voltaképeni célját elérheti mindenik nélkül is.

Celesztin mamájával, kinek házát új állásában sem hagyta el, nagy beszélgetésben volt, elsorolta tisztelőinek, virágliferánsainak lajstromát s magyarázgatta, hogy kiben bízik ezek közül, hogy adandó alkalommal Celesztin rejtelmes eltünésének földerítésében hasznára lehet, midőn egy látogatót jelentettek be.

A kormányzó úr volt, a ki bebocsátást kért.

Pipiske igen előzékenyen fogadta, a divánra ültette s megköszönte a tegnapi csokrot, mely egy kis asztalkára a többitől külön volt elhelyezve.

Hanem foglalkozott egyszersmind magában azzal a gondolattal, hogy mi hozza ide ezt a nagy urat, a ki csak a szinfalak mögött szokta őt felkeresni.

A beszélgetés, mely szinházi dolgokon indult meg, csakhamar érdekesebb mederbe szakadt.

– Elhigyje nagysád, alig van valaki, a kit mostanában szivesebben köteleznék le, mint kegyedet, – mond a kormányzó úr.

– Oh uram, ha ez komolyan van mondva, nekem van igen jó módom arra, hogy kegyednek alkalmat adjak rá.

– Lám, lám, mily szerencsésen találkozunk félúton. Tehát ki vele azzal a móddal.

– Oh, az elsőbbség méltóságodé, én csak azután jövök sorra.

– Kegyed diplomatizál –

– Nem, csak sort tartok. Nekem van egy kivánságom, méltóságodnak is van egy. Én nem biztam még abban, hogy méltóságod jó indulatát annyira megnyertem volna, hogy szolgálatokra igénybe vegyem. Nekem felettébb hizeleg, hogy a kegyed bizalma irántam nagyobb, mint az én bátorságom volt. Már ez maga nagyon biztató. Ha látom, hogy méltóságod kivánságát képes leszek teljesíteni, akkor semmi okom sem lesz már kérésemmel elő nem állani.

– Nagyon alaposan védi poziczióját. No de mindegy. Hiszen rám nézve csupa szerencse, hogy valami kivánni valója van. Én el voltam készülve esetleg a kegyed szivességét igénybe venni, így abba a kedvesebb helyzetbe jutok, hogy szolgálatért viszontszolgálatot ajánljak. Melyikünk szól először, a dolog lényegén nem változtat, csak formakérdés. Tehát hallja az én kivánságomat!

– Kérem, – mond Pipiske némi aggodalommal.

– A dolog nagyon bizalmas természetű –

– Az csak hizeleg, de nem fokozhatja a diszkréciót, melyre szeretetreméltósága számolhat nálam –

– Köszönöm kisasszony. Hiszen végre, ha más-más téren is, de egy ügy katonái vagyunk ebben az országban.

– Valóban, – szólt Pipiske egy kis vonakodással és gyönge pírral az arczán.

– Lássa, – folytatja bizalmasan a kormányzó úr – én igen kitünő állást foglalok el. Hatalmamnak alig van korláta addig, a meddig – hivatalos köreink terjednek. Azontúl – –

– Azontúl? – ismétlé Pipiske kérdve.

– Azontúl erőszakoskodhatom, csukathatok, akasztathatok, de egy barátságos köszöntést, egy megfelelő ismeretséget, egy kis önkéntes előzékenységet nem vagyok magamnak képes szerezni. Vannak, vannak, a kik rám szorulnak, de a kik rám szorulnak, azoknak is nagy része a kárt választja, sem mint hogy általam leköteleztessék. Magyarázzam-e a dolgot kegyednek bővebben? A hivatalos körök vak követése és engedelmessége nem elég egy ország kormányzására. A társadalom simulása kell hozzá, hogy cselekedeteinek hatása legyen. Egyszóval, én e főváros társadalmában is el óhajtanám foglalni a poziciót, a melyet a hivatalban elfoglalok.

Pipiske ámulva követé a kormányzó úr beszédét. Bármily hézagos volt is előadása, Pipiske felfogta miről van szó. A kormányzó úr a fényesen dekorált spanyol falat tolta előtte félre, mely kitünő állása sivárságát elfödte a világ szemei előtt. De mi lehet az előkelő hivatalnok célja, hogy helyzetét így leleplezi előtte; előtte, egy rá nézve végre is teljesen idegen nő előtt.

Idegen? Oh, dehogy! Hisz mindketten egy tábor katonái ők, csak más-más fegyvernemben.

– Méltóságod oly dolgokról lebbenti fel előttem a függönyt, melyeket ily tisztán nyilván csak legbizalmasabb embereinek mutogat –

– Mert bizalmát akarom megnyerni, mond a kormányzó úr. Én kegyedet egy igen kényes kéréssel fogom meglepni. Én a napokban bált adok. Ott lesznek a helybeli hivatalok kitünőségei, ott lesznek az itt állomásozó katonaság tisztjei, ott lesznek a szinház elsőrendű művészei, ha – kegyed is ott lesz.

– Ez volna méltóságod kivánsága?

– Ez csak a fele. Számíthatok kegyedre?

– Volna-e jogom és okom el nem menni méltóságod e szeretetreméltó látogatása után.

– Tehát ott lesz a művészet is.

– E szerint ott lesz minden –

– Minden, csak – a főváros nem lesz ott.

– Ah, – mondja Pipiske, de nem folytathatta.

– A társaság merevségébe szeretnék rést ütni, ha csak nagyon kicsit is. A résnek az a természete, hogy azután magától tágul. Ebben kérem a segítségét.

– És mégsem tudom, mikép lehetnék szolgálatára.

– Kegyed hő tisztelői közt látok neveket, melyeknek tulajdonosai kitünő dísze lehetne a társaságnak, a mely nálam össze fog gyűlni. S e nevek közt különösen egyet. Ha e név a kegyed kedvéért megtenné, hogy eljönne hozzám bálba, megvallom, senki sem kötelezett volna engemet úgy le, mint kegyed.

– A név? – kérdé Pipiske.

– Gróf Szanday Elemér.

– Ah, a heroinaszöktető!

– Kitünő állású fiatalember. Tekintély osztályosai előtt, népszerű a városban, mint gavallér, – nem kell önnek magyaráznom, mily súlyt fektetek megjelenésére. Ha kegyed nekem erre nézve igéretet tudna tenni, nincs az a szolgálat, a melyet szivesen ne tennék érte, ha hatalmi körömön túl nem menne.

Pipiske alig hallott egyebet, mint ez utolsó szavakat. Ha a kormányzó úr – gondolá magában – az ő hatalmi körét megmozdítja, a föld alul is elő kell kerülnie Celesztinnek.

– Én természetesen oly dologban, – mond Pipiske – a mely nem függ tőlem, igéretet nem tehetek, csak föltételesen. Nem mondhatom tehát, hogy méltóságod kivánságát teljesíteni fogom, de mondok annyit, hogy meg fogom kisérteni.

– Kedves nagysád, én sokkal szivesebben veszem, ha egyenesen visszautasítja kérésemet, mintha biztat és kibúvót keres.

– Hogy gondolhat ilyet? Nem kölcsönös szolgálatról van-e szó?

– Jó, hát vegyük tisztán ily természetűnek.

– Én is jobb szeretem. De itélje meg, tehetek-e kötelezőbb igéretet annál, melyet mondtam, vagy adhatok-e reálisabb biztatást? Szívesen kijelentem önnek, hogy a lehetőségig kész vagyok menni a dologban, hogy önt lekötelezzem s biztosítsam magamnak a viszontszolgálatot. De gondolja meg helyzetemet. Én a gróf urat, gróf Szanday Elemért még nem is ismerem.

– Ah, nem ismeri, – mond hitetlenül a főnök.

– Nem ismerem, – ismétli Pipiske. Igaz, hogy mindazok közül, a kik közeledtek hozzám, az ő ostroma a leghevesebb, de – helyesen-e vagy sem, nem tudom megitélni – én állandóan vonakodtam őt elfogadni. Inkább érzések, mint okok vittek a dologra, melyet azonban most kezdek sajnálni. Egyébiránt a mit hírből tudok róla, az vállalatunkra nagyon biztató.

– A mit én tudok róla, az kevésbbé biztató.

– Mindenképen legyen méltóságod meggyőződve arról, hogy semmit sem fogok elmulasztani abból, a mit a dologban megengedhetek magamnak.

A kormányzó úr udvariasan kezet csókolt.

– S most – mondá – térjünk a kegyed kivánságára át.

– Térjünk át, – szólt Pipiske s hozzá is akart fogni, a mint a külső ajtó csengetyűje megszólal s csakhamar megjelen a szobában Celesztin mamája egy pompás virágcsokorral s egy levélkével, melyet egy egyenruhás inas hozott.

– Az ő inasa, – mondja Pipiske, a mint a csokrot s a levelet átveszi. – Az első levél tőle, melyet feltörök s elolvasok, – folytatá a főnökre nézve.

A levélben ez állt: «Bájos kegyetlen! A míg virág nyilik és szív dobog, meg nem szűnök a kegyed ajtaján bebocsátásért esedezni. Ha a kegyed szíve is majd kinyílik nekem, mint kegyednek e virág, oly kitartás fogja jutalmát elvenni, mely a hódító s a hódoló büszkeségére egyaránt érdemes. Egy kegyes szóért esedezik híve és lovagja gróf Szanday Elemér.»

Pipiske átnyujtá e levelet a főnöknek, aztán egy másik kis asztalkához ült, melyen ténta, toll és papiros volt és írt.

Néhány percz mulva Pipiske átadta levélkéjét a főnöknek, ki e sorokat olvasá le a papirról:

«Gróf úr! Ha ön nem fektet arra súlyt, hogy első találkozásunk az én szobámban legyen, akkor a kegyes szóért, melyért esedezik, jöjjön el – a polgári kormányzó úr báljára e hó 18-án. Pipiske.»

– Kitünően van gondolva, – mondja a főnök úr és ketten siettek ellátni a levelet, melyet az egyenruhás inas rögtön el is vitt.

– És most, – mond Pipiske – térjünk át az én dolgomra.

– Térjünk az ön dolgára, – feleli a kormányzó szinte jó kedvre derülve.

– Én egy fiatalembert keresek –

– Ah, ez érdekes!

– Nem annyira, mint ön gondolja és mégis nagyon. E fiatal ember háziasszonyom fia, nekem régi jó barátom, ki már két ízben meghálálhatlan szolgálatokat tett nekem.

– Ah, ah, és hol keresi őt?

– Azt magam sem tudom. A fiú egy kissé különös ember. Attól tartunk, hogy valami vigyázatlanságért összeütközésbe jutott a rendőrséggel.

– Akkor oda kell fordulni –

– Az nem olyan könnyű, mint ön gondolja, azaz nem olyan könnyű nekünk, mint önnek. Az ember nem tudja, nem keveri-e magát is bajba, vagy nem sulyosbítja-e az illető helyzetét –

– Látom, rendőrségünk nem a legjobb hirben van –

– Ön tudja legjobban, megérdemli-e vagy sem. Egyébiránt érhette barátomat más baj is. Neve Persze Celesztin. Megvallom, egy kissé ideálista, fantaszta fiatalember. Tudja kormányzó úr, olyan hazafias… de egészben nagyon ártatlan. Senkinek sem vét, engem nagyon lekötelezett, öreg édes anyjának pedig egyetlen támasza.

– Persze Czelesztin, furcsa név, bizonyos vagyok benne, hogy még nem hallottam. Valami közelebbi ismertető jelei nincsenek?

– Külsőre igen szelid, szőke fiú, jelentéktelen kifejezéssel… Egy medvehajtóról beszéltek itt valami történetet.

– Ah, lám, lám, erről leányom is, Klemmi leányom is beszélt! Ha ő volna, akkor minket is nagyon lekötelezett volna. De Klemmi egyáltalán nem jelentéktelennek mondta sőt igen veszedelmesen dicsérte a fiatal embert.

– Azt gondolom, – mond Pipiske – ez más eset. Valami üldözés, valami politika, azt hiszem megzavarta a fiatalember fejét.

– Megálljunk csak, erről is hallottam. A minap volt róla szó, egy hóbortos fiatalember, a ki minden összefüggés nélkül emleget medvét, medvehajtót –

– Istenem, ő lesz az –

– El van fogva, de nem tudnak belőle semmi világos vallomást kivenni.

– Már bizonyosan ő lesz az, – mond Pipiske egészen felindulva s reszketve az izgatottságtól.

– Ej, ej, Pipiske kisasszony, – kegyed szintén gyanuba keveri magát –

– Gyanuba!

– Talán mégsem olyan jelentéktelen és semmit mondó ama fiatal ember külseje –

– Oh méltóságod félreért vagy egy tréfát enged meg magának, a mely igazán rosszul esik. Istenem, hiszen már csak az, hogy fel nem ugrom, ki nem szaladok innen megmondani ama jó áldott asszonynak ott künn, hogy fia valószinűleg megkerül, oly magam legyőzésébe kerül, hogy ki sem mondhatom. Gondolja meg csak méltóságod a helyzetet.

– Jól van kisasszony, – mond a kormányzó felkelve, menjen ki bátran, mondja meg ama jó öreg asszonynak, hogy nyomon vagyunk. Én sietek a rendőrségre biztosabb értesülésekért s ha úgy lesz, mint remélem, akkor e hó 16-án kegyed vendégeimért cserébe visszaadja mamájának Persze Celesztin urat.

A kormányzó úr elbúcsúzott s midőn a külső ajtó kilincsére teszi kezét, ismét megcsendül a kis csengetyű.

A liberiás inas hozta meg a választ, a kormányzó úr maga vette át izgatottan az ámuló inastól s rohant be vele a szobába, a hol Pipiskét és Celesztin anyját egymásra borulva sirva találta.

A kormányzó feltartja a levelet.

– A válasz, – úgymond némi zavarban.

– Törje fel, olvassa el, – mond Pipiske és a zokogó öreg asszonnyal a szomszéd szobába menekül.

A kormányzó úr pedig feltöri a levelet, elolvassa és kivirágzott arccal a friss csokorra teszi azon kinyitva s gyorsan eltávozik, a ház előtt váró kocsijába ül s tovahajtat.

A levélben ez a két szó állt: «Ott leszek.»

XVI. FEJEZET. (Két fiatal ember beszélget.)

Gróf Szanday Elemér nagyon türhetetlennek találta már az életet s felettébb csodálkozni meg nem szünt azon, hogy még mindig nem vált meg tőle. Miért is nem tette? Egyszer végkép el volt rá tökélve, de akkor ügyvédje egy hóbortos segédét küldte hozzá, a ki eltrécselte vele az időt hasznosabb dolgok elvégzése helyett. Végrendeletét azóta sem csinálta meg. De minek is csináljon végrendeletet? Nevetséges, mikor olyan a világ folyása, hogy élvén se lendíthetünk rajta, rendelkezni olyan időre, mikor már itt se leszünk. A ki nem tartja érdemesnek élni, – bolond ha egy percig is komolyan foglalkozik azzal, hogy mi legyen akkor, a mikor már nem él. Egyébaránt ő neki még aránylag könnyű. Nagy vagyona után nagy kényelmet élvez. Háborítlan kesereghet és szidhatja a világ folyását. Ráér semmit sem tenni, savanyodni és ilyen gondolatokkal még unottabbá tenni magának exisztenciáját. De hát az a sok bolond, a ki csak úgy el van keseredve mint ő, a mellett aztán kénytelen türhetlen viszonyok keretében, gyülölt hatalmak őrszeme alatt megélhetése föltételeiért vesződni, izzadni, megalázkodni! És hogy lót-fut a sok ilyen bolond az utcákon! Hogy taszigálja egymást, hogy süvegeli egymást!… Mit nyujt ezeknek az élet, hogy ragaszkodnak hozzá? Hogy birkóznak keserveivel, hogy ostromolják akadályait? – Talán mégis többet mint neki, a ki munka nélkül is tízszer, százszor annyit élvezhet belőle, mint ezek közül akármelyik… Szanday Elemér gróf itt nyilván egy titok kulcsa körül tapogatózik, a mint ablakán át a sokaságot szemléli: saját unott exisztenciája titkának kulcsa körül…

Az élet nehézségeiben rejlik az élet gyönyöreinek a titka. Legteljesebben élvezi azt, a mit az élet örömet nyujthat, a legnyomorultabb. Egy előkelő hölgynek egy százezer forintos ajándék nem adja meg azt a gyönyört, a melyet a munkás élvez, ha meglepetésképen az egy messzely borhoz még egyet tesznek ebédlőasztalára. A tikkadt vándor italához képest az útmenti forrásnál a legdrágább bor, melyet az inyenc nagy fejtöréssel hozat, egy lukullusi ebédet leönteni, nem sokkal több a kelletlen orvosságnál. A deáknak az ablakpromenád, a melyen rajtakapták s melyért egy nap koplalással bűnhődik a kárcerban, menyei gyönyör; a gróf kitartott szerelmének ölelése, a kéjesen berendezett boudoir félhomályában e gyönyörnek csak árnyékát sem adja ki.

Egy exisztencia, a mely a gyönyöröket megunta, a munkát meg nem próbálta, tehát nem is ismeri: ime Elemér gróf. De hát mért nem próbálta a munkát? Mert a tér, a melyen ő munkálhatna rangjánál, születésénél, összeköttetéseinél és nevelésénél fogva: az a tér előle el van zárva, idegenek foglalták el, azon a téren dolgozni ma nem erény, hanem bűn, ha nem hazaárulás. A közpályákat megszállva tartja az ellenség, oda csak az viheti tehetségeit, a ki az ellenségnek megadja magát. Átok ilyen korban nőni munka alá. A kit ér, megsemmisül alatta. Egyensúlyából az egyoldalú élet kiveti, hacsak feje nem üres, lelke nem léha. Boldog, háromszor boldog az, a ki ilyenkor személyes viszonyaiban talál szivének, lelkének nemesebb foglalkozást. A szerelem, család, családi élet alapítása lesz ilyenkor sok értékesebb lélek mentő horgonya. Találni ilyenkor egy lényt, a ki megérti s betölti a szív vágyódásait s új édes kötelékeket sző észrevétlen az elszakadtak helyére: ez az isteni szerencse! Elemér grófot ez a szerencse is elkerülte. Serdülő legény korában belevetette magát az élvezetekbe, uszott a hömpölygő árban, de nem a nélkül, hogy szemmel ne tartotta volna a parton nyiló virágokat is. Hányat letépett, hányat látott elmerülni az árban, melybe magával rántotta, nem egyért tán partra is szállott volna, ha – ha oly könnyen nem szakadt volna le száráról. Nincs már virág, a mely másra volna érdemes: bele vele az árba, aztán le az iszapba vele…

… És az a szende Pipiske, ah, igazán boszúra is alig érdemes! Nem elég, hogy megszökik egy fiatalemberrel… beteges ambició a német komédiára, onnan politikai ügynök, tán kém szerepére viszi. És Szanday Elemér grófnak voltak pillanatai, mikor komoly ábránddal gondol e… teremtésre!.. Ah, ott megy a fiatal ügyvédsegéd… épen jókor, nagy kedvem volna a hóbortossal egy kicsit vitatkozni…

És a gróf kocog az ablakán s kéri Csongor Bélát, hogy fáradjon be hozzája.

– Bocsánatot kérek, hogy felhívtam, – szólt a gróf a belépőhöz.

– Valamiben szolgálatára lehetek gróf úr? – kérdé Béla.

– Nem is bánnám – szólt a gróf, – csak tudnám miben.

Béla nem tudta mit gondoljon, de valósággal Elemér gróf se tudta, hogy mit akar. A gondolatok ama raja, melyeket vázolni iparkodtam, zsongott a fejében; gondolatok, melyek nem ritkán nyugtalaníták őt. Sok jeles tulajdonság hevert parlagon a fiatal mágnásban, akcióban csak selejtesebb része volt eddig az ő énjének s ama jelességek főttek-forrtak tétlenségre kárhoztatva börtönükben s zaklatták gazdájukat, ki önkénytelen kereste a szabadulást e zaklatástól. Disputált magával, háborgott a világgal, itélete tárgyává tette a viszonyokat, az embereket, magát, de csak hangulata s lelkének kényelmetlensége kormányozta ebbeli szellemi tevékenységét hol egy, hol más irányban. Ugyanabból a kiindulóból nem ritkán ellenkező eredményekre jutott, a mi csak fokozta, nem hogy csillapította volna nyugtalanságát. Ily hangulatban látta meg az ablakon át azt a fiatal embert, a kivel egyszer már szembe szállt oly pillanatban, melyet ugyanez a hangulat tett rá nézve majdnem végzetessé. Úgy tünt fel előtte a fiatal ember, mintha egy régen kivánt régi jó ismerőst látna s önkéntelen szólította meg ablakán által.

Most, midőn szemben állt vele az, kinek csak sejtelme sem lehetett a lelki processzusról, mely őt a grófi szobába varázsolta, s ki ennél fogva természetesen egészen idegenül köszönt és szólt, szinte nevetséges lett egyszerre előtte a helyzet, nevetséges és ostoba. Hogy mit mondjon a fiatal embernek, az iránt nem volt zavarban. Kibujni a helyzetből legkönnyebb, hiszen csak egy pár sort ír Varhonyay ügyvédnek s felkéri Bélát, legyen szíves elvinni. De a gróf nem állt meg e gondolatnál. Ő nem fog a helyzetből kibuvni. Vannak az embernek pillanatai, a midőn szüksége van egy okos ember társaságára tépelődései közben. Az ember harcba száll magával, de nem tud részrehajlatlan lenni, pártul fogja gondolatai közül az egyiket s nem mindig a helyesebbiket, a másiknak, nem ritkán az életrevalóbbnak róvására. Ha van valaki mellette, az átveszi az ellengondolat védelmét, vagy a pártoltnak ostromát s az ember erkölcsi lénye biztosabban tisztul, ha ellenfél és jó barát nem ugyanazon koponyában táboroz és ütközik.

– Bocsánatot kérek, – kezdi ismét a gróf, – ma igen rossz napom van, társaságra vágytam s önt véletlen meglátva, –

– Igen sajnálom gróf úr, e pillanatban nem lehetek szolgálatára. Egy igen sürgős elvégezni valóm van. Azt hiszem azonban egy kis óránál többet nem vesz igénybe a dolog s azontúl szabad az egész mai napom s szívesen állok rendelkezésére.

– S mi végezni valója van?

– Egy végrehajtást kell teljesítenem.

– Kérem, fizesse ki az adósságot az én számlámra s jőjjön rögtön vissza.

– Isten ments! Rossz helyen gyakorolna a gróf jótékonyságot. Tud itt az adós fizetni, de nem akar. Egy zsugoriról van szó, a ki vonakodott visszaadni a tőkét, melyet nyomorúságában adott neki egy szegény özvegy asszony. A zsugori uzsoraüzletet kezdett az összegen, meglehetős módra tett szert s most, mert hibás volt a kötelezvény, tagadta az adósságot. Megnyertük a pert minden forumon s most a perköltséggel együtt hajtjuk be a megátalkodott uzsoráson a kamatos tőkét. Csak hadd fizessen az, van annak miből, – mond Béla nevetve.

– De sokáig fog tartani!

– Hát – jőjjön velem gróf úr, azt hiszem ez is szórakoztatni fogja. Igazában úgy sincs a bölcs beszéd, mely tanulságosabb és szebb volna, mint egy helyesen és jól végrehajtott cselekedet. A közben kell az embereket nézni, nem az ablakon által, – tevé hozzá mosolyogva.

– Jól van, menjünk, – mond a gróf.

S a két fiatalember elindult az őszi, késő őszi lucsokban az egyik külső városnak. Utcán le, utcán felmentek, a gróf egy kissé gyakorlatlanabbul játszta a szaladgálók szerepét, mint az ügyvédsegéd, de derekasan taposta a külvárosi sárt. Beszélgetésre nem igen volt alkalom az utcákon, csak egyes megjegyzéseket váltottak. Majd egy félórába került, amig kiértek egy városszéli utcába, a melyben már se kövezet, se éjjel világítás. Kutya van itt minden házban, a ki a maga tapasztalati tudománya szerint ugatja meg a jövevényeket. Máskép az utcabelit, máskép a koldust, máskép a kopott és máskép az úri idegent.

– A bíró még nincs itt, – mondja Béla órájára nézve.

– Hogy-hogy, hát már helyben vagyunk?

– Az a sárgás alház amott utazásunk célja. Az igazság ide nem jár gyalog. Ha a bírói kiküldött már itt volna, kocsi állana a ház előtt. Különben azt hiszem, egy fél órával korábban is találtunk jönni.

– S mit csináljunk most e fél órával?

– Elbeszélgetjük, ha jobbat nem találunk, vagy, ha a gróf úrnak inkább kedvére van, járjuk be ezt a cigánynegyedet. Érdekes nép lakik ám itt is.

– Nézze csak, amott látok egy csinos házikót, előtte pad van, üljünk le oda. Onnan szemmel is tarthatjuk az ön adósa házát s rögtön észreveszszük, ha a bírói kiküldött megérkezik.

És oda mentek s leültek.

Egy pillanatig hallgattak mind a ketten. Elemér gróf egyszerre csak felkacagott. Különösen bolondos helyzet az, a melyben van. Kijött grófi kényelmes otthonából ide, egy főváros szurtos és sáros külvárosába gyalog, egy fiatalember társaságában, s maga sem tudta miért. De nem bánta meg. Hangulata, a mely kergette, elmaradt tőle. Az nyilván jobb szereti a nagy kényelemmel és pompával berendezett grófi lakást. Uj helyzete kényelmetlenségét azonban élénken érezte s jelesen azt, hogy a fiatal ügyvédsegéd bizonyos fölényben van fölötte. Nem is ő volt, a ki a beszélgetést a lócán megindította.

– Nem alkalmatlan-e a gróf úrnak, – mond a fiatal ember – ha visszatérek első találkozásunk tárgyára? Nekem olyan álomszerű a dolog, s érdekes is, mint egy kedves álom, melynek csak darabjai vannak emlékünkben, mikor fölébredünk, s dolgot ad a darabokat egymással összefüggésbe hozni.

– Nem alkalmatlan, – felel a gróf, – annál kevésbé, mert nekem is álomszerű a dolog. De az álom, a mennyiben én rám vonatkozik, még egyre tart s minden inkább mint kedves.

– A gróf úr végrendeletet kivánt velem iratni.

– Igen. Az volt a szándékom, hogy főbe lövöm magam.

– És – megkészült azóta a végrendelet?

– Nem.

– E szerint azóta a gróf úr szándéka és gondolkozása megváltozott?

– Nem változott meg –

– Egyik sem?

– Egyik sem változott meg.

Béla különös zavarral nézett a grófra.

– Annyiban talán mégis megváltozott, – folytatá egy kis meggondolás után Szanday Elemér gróf, – hogy más formulával kell helyzetemet s hangulatomat kifejeznem. Akkor el voltam a dologra tökélve, leszámoltam s meg akartam halni, s ha az ön principálisa más embert küld hozzám, valószinű, hogy végre is hajtom a dolgot. Ma, ha tisztán akarom hangulatomat kifejezni, azt kell mondanom, hogy még nem vagyok eltökélve arra, hogy megtartsam magam az életben.

– Ez mégis jelentékeny – javulás, – bocsánat a kifejezésért, – mond Béla komolyan. – Én szivesen tennék egy lépést tovább, a gróf úr okai felé, ha tolakodó kiváncsiságnak nem venné. A körülmény, hogy szerepem volt a gróf elhatározásának némi megrendítésében, eléggé okadatolja érdeklődésemet.