Part 6

– Magam is azt hiszem, hogy elég!… Ennél többet már kivánni se lehet.

– Hát cimborája?… Nem mondja az ujság, hogy volt cimborája is? – kérdezte mr Marvel szorongva.

– Micsoda?… még cimborája is? – méltatlankodott a matróz. – Mintha nem elég isten-csapása lenne ő maga is!

– Persze, persze! – bólintgatott mr Marvel, kissé megnyugodva.

A matróz pedig fejét csóválva folytatta:

– Az embernek végigborsódzik a háta, ha rágondol, hogy ez a fickó szabadon kóborol a környéken!… Senki se tudja, hogy merre jár a cudar, de egynémely jelekből azt hiszik… ez az ujság mondja… hogy erre vette az utját, Port Stowe felé… Hogy a bagó rugja meg! Ez nem afféle amerikai csoda-történet, hanem való igazság! Gondolja csak meg: mi mindent követhet el büntetlenül az a bitang!… Ha például neki megy önnek és fültövön vágja; ki gátolja meg ebben? Ki vonhatja ezért számadásra?… Vagy ha lopni, rabolni, gyilkolni akar?… Köd előttem, köd utánam, mint a mesében, senki se látja és arra megy, a merre neki tetszik!… Mi többiek olyanok vagyunk mint a vakok. S a hogy például én is gáncsot vethetek a vaknak, a nélkül, hogy látná, ki bántja: ép ugy ez a láthatatlan ember is elbánhat velem… sőt meg is ölhet, ha kedve tartja!… Sőt még könnyebben! mert vakoknak rendesen nagyon jó fülük van: én legalább ugy hallottam… És ha például kedve kerekedik inni…

– Akármelyikünk poharából kiihatja a bort, vagy a sört! – felelt mr Marvel. – Annyi bizonyos, hogy elbánhat az emberrel.

– De nagyon is! – bólintgatott a matróz, – még pedig büntetlenül!

Mr Marvel az egész beszélgetés alatt egyre idegesen nézelődött jobbra-balra és feszülten hallgatózott, hogy nem hall-e csöndes, zajtalan lépéseket… Majd, mintha nagy elhatározásra szánta volna el magát, köhécselni kezdett…

– Nos, mi az? – kérdezte a matróz kiváncsian.

Mr Marvel még egyszer körülnézett, ismét köhécselt, majd egész közel hajolt a matrózhoz és suttogva igy szólt:

– Hát… ha épen tudni akarja… én magam is tudok egyet-mást arról a láthatatlan emberről… Egészen privát forrásból.

– Oh! – kiáltott föl a matróz érdeklődve. – Ön?…

– Én! – felelte a csavargó, – ugy van: én!

– Na, ez derék!… S nem mondaná el, ha szabad kérnem…

– Szeme szája eláll, ha meghallja! – suttogta mr Marvel. – Irtózatos!… mondom: irtózatos!…

– Na ez derék! – érdeklődött a matróz s közelebb huzódott mr Marvelhez.

Ez pedig komolyan, bizalmasan suttogva folytatta:

– Hát azon kezdem, hogy…

Egyszerre azonban csak elállt a szava s alig birta kinyögni:

– Jaj!

– Mi az? – kérdezte a matróz megütközve.

– Jajja-jaaj! – nyögött rémesen mr Marvel.

S fájdalomtól eltorzult arcán meglátszott, hogy valami fizikai szenvedés gyötri.

– Mi az? – kérdezte a matróz még jobban megütközve.

– Semmi! – nyögte mr Marvel és a füléhez kapott.

Aztán hirtelen fölugrott, hóna alá csapta a könyveket és gyorsan igy szólt:

– Azt hiszem, már ideje, hogy tovább álljak…

Kitámolyogva, el-elbotolva indult meg, mintha valaki lökdöste volna.

– De hisz ép most akarta elmondani, hogy mit tud a láthatatlan emberről! – tartóztatta őt a matróz.

Mr Marvel tanakodni látszott, hogy mit feleljen.

– Ostobaság! – szólt egy hang.

– Ostobaság az egész! – ismételte mr Marvel.

– De bent van az ujságban! – tiltakozott a matróz.

– Mindegy! Azért mégis ostobaság! – felelte mr Marvel. – Ismerem azt a bitangot is, aki világgá bocsátotta ezt a hazugságot… Hazugság az egész: – láthatatlan ember nincs, nem is volt, nem is volt soha!… Mondtam: lóvá tették önt!

– Lóvá?… engem?… De mikor itt van az ujságban!

– Egy szó se igaz belőle! – kiáltott föl a csavargó hangosan.

A matróz rábámult és fölvette az ujságot. Mr Marvel félénken tekintgetett körül.

– Várjon csak! – szólt a matróz vontatva és fölkelt. – Ön tehát azt állitja, hogy…

– Ugy van: azt állitom! – felelte mr Marvel szilárdan.

– Akkor hát mért unszolt és biztatott, hogy mondjam el az esetet szegről-végre?… Vagy azt hiszi, hogy az orromnál fogva lehet engem vezetni, mint a bolondot?

Mr Marvel fölfujta a pofáját. A matróz hirtelen elvörösödött és ökölre fogta a kezét és mérgesen mondta:

– Egy fertály óráig beszélgettem veled tisztességesen, te rongyos csavargó s te benned még annyi becsülettudás sem volt, hogy…

– Hallja az ur! az öregapját tegezze! – feleselt mr Marvel.

– De meg is puhitlak, betyár…

– Előre! – szólt a hang.

És mr Marvel neki lódult, mintha nagyot löktek volna rajta.

– Jobb is, ha elviszed az irhádat! – kiáltott utána a matróz.

– Ki viszi az irháját? – felelte a csavargó.

De többet már nem mondhatott, mert innentől kezdve ugy bukdácsolt előre az uton, mint akit ököllel, térddel biztatnak. Valamivel odább pedig ugy tetszett, hogy hangosan pöröl, felesel valakivel.

– Bitang csavargó! – kiáltott utána a matróz; kimenvén az országutra, szétvetette a két lábát, karba tette a kezeit s ugy nézett a bukdácsolva baktató ember után. – Még te mersz belőlem bolondot üzni, hitvány?… Mikor itt van az ujságban?!

Mr Marvel visszafordult, hogy majd megfelel a matróznak, de nem birt szólni s ugy megtántorodott, hogy majd hanyatt esett. Aztán pedig az ut kanyarulatánál eltünt a fák alatt. A matróz azonban csak állt az ut közepén, mint a tilalomfa, mig egy parasztszekér el nem zavarta onnan. Akkor megfordult s a fejét csóválva, dörmögve ment vissza a csapszékbe:

– Akaszszák föl a hitvány gazemberét!… Még lóvá akar tenni!… Pedig szóról szóra bent van az ujságban!

Később ismét hallott valami furcsa, nagyon furcsa dolgot, ami nem messze történt attól a csapszéktől. Ez pedig az volt, hogy „egy marék pénz“ szabadon járkált, röpdösött a levegőben, mintha szárnya lett volna… Egy matróz-pajtása látta ezt a csodálatos dolgot ugyanaz nap reggel. Utána is szaladt a pénznek, de hasra vágódott, mielőtt elérte volna, mert megbotlott valami láthatatlan akadályban s mire föltápászkodott, a pénz már eltünt… A mi matrózunk ugyan nem nagyon babonás és hiszékeny ember volt, de ez már neki is sok volt. Később azonban ő is másként gondolkozott.

Mert ennek a levegőben szálló, járó pénznek a története igaz volt. Az egész környéken tudtak róla és sokan voltak, akik látták is: az országut menti majorokból, csárdákból, házakból, – amint a „marék pénz“ szép lassan sétált a levegőben: sovereignek, shillingek, koronák és pennyk; amelyek hirtelen eltüntek, ha valaki utánuk eredt. S aki jól utána nézett, azt is látta, hogy a pénz mindig annak a tömzsi, rongyos, fáradt csavargónak a zsebében tünt el, aki ott üldögélt a port-stowei csapszék előtt ama bizonyos matrózzal.

Tiz nappal később, – amikor már szájról-szájra jártak a burdocki eset részletei is, – ugyanez a matróz összevetette a maga tapasztalatait ezekkel a részletekkel s akkor meggyőződött, hogy az a csodálatos, láthatatlan ember ugyancsak közel járt hozzá Port-Stoweben azon a juniusi reggelen.

XIV. FEJEZET. A burdocki fölfordulás.

Kora alkonyat táján dr Kemp a dolgozószobájában ült, kis tornyu villájának sarok-szobájában, mely a Burdock fölé emelkedő dombon épült. A kis szobának három felé is volt ablaka: éjszaknak, nyugotnak és délnek, közepén nagy iróasztal állt, az egyik ablaknál mikroszkóp és egyéb tudományos müszerek, a falak mentén könyves polcok, tele mindenféle orvosi és vegytani könyvvel.

Dr Kemp már meggyujtotta a lámpását is, bár még világos volt, de az ablakok belső fatábláit nem csukta be, mert kivülről ugy se leshetett be senki. Ez a doktor Kemp magas, szikár fiatalember volt s azt remélte, hogy értekezésével, amelyen dolgozott, a tudományos akadémia pályadiját is megnyeri…

Most épen föltekintett munkájáról és kinézett az ablakon. A nap már hanyatlott s nyugaton az ég alja biborvörös fényben uszott… Egyszerre csak kivált ebből a fényből egy fekete pont, mely gyorsan nagyobbodott és közeledett: – apró, zömök ember volt, aki lélekszakadva futott Burdock felé, oly gyorsan, hogy a lábai szinte ugy forogtak, mint a kerék küllői.

– Megint egy futóbolond! – dörmögte dr Kemp. – Párja annak a másiknak, aki majd levert a lábomról ma reggel, mikor orditva elrohant mellettem: – „jön a láthatatlan ember!“ – Föl se foghatom, mily őrült babonás a nép!… Mintha csak a XIII. században élnénk.

Fölkelt, odament az ablakhoz és kitekintett.

– Ugy látszik, igen sietős az utja! – folytatta lenézve a rohanó emberkére. – De nagyon lassan fut, mintha ólmot rakott volna a zsebeibe…

A szemközti villa most elfödte egy percre a futó embert, aki azonban mindjárt ismét előbukkant a ház mögül… aztán megint eltünt a második, majd a harmadik, a negyedik ház mögött…

– Futóbolond! – mondta dr Kemp mégegyszer és visszament dolgozni az iró-asztalához.

De azok, akik egész közelről látták a futó embernek rémülettől eltorzult arcát, nem osztották a doktor megvetését. A szerencsétlen nem nézett se jobbra, se balra, csak nyargalt, mint az őrült, lefelé a domb lejtőjén és kimeredt szemeit egy percre se vette le a kivilágitott ablakokról, melyek felé lóhalálban igyekezett. A szája tátva volt, habos tajték gyült meg az ajkain s a lélegzete oly hörgő, ziháló volt, hogy szinte szörnyü volt hallani… s akik látták, mind meghökkenve álltak meg és egymást kérdezgetve tünődtek, hogy mitől ijedhetett meg ily nagyon?…

S akkor egyszerre, fönt a dombon, egy kutya vonitva menekült az országutról az árokba: a bámuló emberek pedig ugy érezték, hogy valami elsuhan mellettük, majd hallani vélték a meztelen lábak gyors futásának zaját; – pad, pad, pad: – s valakinek a lihegő lélegzését.

Mind ijedten sikoltottak föl s a kiáltás futó tüzként terjedt tova s még előbb beért a városkába, mint mr Marvel az első utcáig eljuthatott… S e kiáltásra rémült mozgalom támadt az utcán: hirtelen bezárták a házak kapuit, a boltokat, az ablakokat, szóval minden nyilást… Mr Marvel látta ezt; még egy őrült erőfeszitést tett s végső kétségbeeséssel rugaszkodott neki… de már késő volt! A szörnyü hir a rettegés megelőzte s az egész városban hangzott a rémes kiáltás:

– A láthatatlan ember!… Jön a láthatatlan ember!…

* * *

A „_Vörös ökör_“ korcsma épen a domb tövében van, ahol a lóvasut pályája kezdődik. A korcsmáros kikönyökölt az ablakon s épen a lovakról beszélgetett egy nyurga, vérszegény kocsissal, mig bent az ivóban egy fekete szakállu, szürke ruhás vendég sajtot evett és politizált a szolgálattevő rendőrrel.

– Micsoda kiabálás ez! – kérdezte a vérszegény kocsis és kissé fölebb ment a dombon, hogy szétnézhessen.

– Talán tüz van valahol! – mondta a korcsmáros.

Rohanó lépések zaja közeledett a dombról lefelé… majd hirtelen megjelent mr Marvel, aki inkább gurult, mint szaladt a lejtőn lefelé: mint a bomba, hullott be a korcsma ajtaján, – haja csapzott a veritéktől, kalapja nem volt, a ruhája össze-vissza tépve; – az ajtóban elbukott, hirtelen fölugrott, roppant erőfeszitéssel be akarta csukni az ajtót: de nem birta, mert kötéllel ki volt kötve.

– Jön! – nyögte eliszonyodva. – Már itt van!… A láthatatlan ember!… Engem kerget!… Az Istenért!… Segitség!… segitség!…

– Be kell csukni az ajtót! – kiáltott föl a rendőr. – Ki jön?… Micsoda lárma ez?…

Fölugrott, eloldozta a kötelet és becsapta az ajtót; a szürke ruhás vendég pedig a másik ajtót csukta be az alatt.

– Hadd menjek be! – könyörgött mr Marvel, csaknem sirva és egyre görcsösen szorongatva a három könyvet. – Hadd menjek beljebb, a belső szobába… Zárjanak be valahová?… Mondom, hogy engem kerget!… Megugrottam tőle!… S azt igérte, hogy megöl…

– Itt nem kell félnie semmitől! – mondta a fekete szakállas. – Az ajtó be van zárva… De hát mi történt?

– Hadd menjek beljebb! – könyörgött mr Marvel ujra.

Majd őrülten fölsikoltott, amint az ajtót megdöngették kivülről s valaki hangosan kiabált, hogy ereszszék be.

– Halló! – szólt ki a rendőr, – ki van odakint?

Mr Marvel őrjöngve tapogatta a falakat s mindenütt ajtókat keresett, egyre mondogatván:

– Megöl… Tudom, hogy megöl!… Már van kése is!… Oh, az Isten szerelmére!…

– Bujjon be ide, – mondta a korcsmáros és kinyitotta a söntés ajtaját. – Itt nem bánthatja.

Mr Marvel beszaladt s ugyanekkor kivül ismét hangosan döngették az ajtót.

– Be ne ereszszék, az Isten szerelmére! – kiabált mr Marvel, – könyörgöm, be ne ereszszék!… Oh, jaj! hová bujjak előle?

– Hát ez a láthatatlan ember? – kérdezte a fekete szakállas. – Ideje volna, hogy már lássuk is egyszer.

Az ivó ablaka hirtelen betört s az üvegcserepek csörömpölve hullottak a földre, mialatt odakint sikoltozva menekültek az emberek… A rendőr ott állt a zárt utcai ajtó mellett s a kulcslikon kinézve erőltette a szemét, hogy nem lát-e valakit.

– Senki! – mondta rekedten, összerántva a szemöldökeit.

– Akkor ő az! – felelte a korcsmáros.

Háttal állt a söntés ajtajának és nézte a betört ablakot. Majd kinyitotta a mellékszobát s oda tuszkolta a remegő mr Marvelt.

– Ide menjen, – mondta neki, – ennek kulcsa is van; bezárhatja, ha akarja.

Mr Marvel még hálálkodni is elfelejtett; bement, illetőleg beugrott a szobába s mindjárt belül vette a kulcsot is, hogy bezárhassa.

Ekkor egyszerre mély csendesség támadt.

– Szeretném, ha itt volna a furkósbotom, – szólt a rendőr habozva. – Ha kinyitjuk az ajtót, akkor bejön és nem birunk vele.

– No csak ne igen nyitogassuk azt az ajtót! – mondta a vérszegény kocsis aggodalmasan.

– De csak nyissuk ki bizony! – szólt a fekete szakállas. – Ha bejön, majd szivesen látjuk…

És kivette zsebéből a töltött revolvert.

– Az nem lehet! – intette őt a rendőr. – Ez gyilkosság.

– Tudom, hogy mi lehet, mi nem, – felelte a fekete szakállas. – Csak a combjába lövök… Ki kell nyitni az ajtót…

– Az nyissa ki, akinél a fegyver van! – mondta a korcsmáros.

– Hát jól van! – felelte a fekete szakállas.

Elszántan oda ment az ajtóhoz, levette a keresztrudat, fölhuzta a revolverét, kissé kinyitotta az ajtót, háta mögé rejtette a pisztolyt és testével elállván az ajtónyilást, halkan kiszólt:

– Hát jöjjön be!…

De senki sem jött be; az ajtó meg se mozdult… Öt perccel később, mikor kivülről egy reszkető lóvasuti kocsis bedugta a fejét, még mindig mozdulatlanul álltak ott mind az ajtó előtt, a mellékszobából pedig Marvel dugta be fejét és siró hangon kérdezősködött:

– Be van zárva minden ajtó?… Mert az a gyilkos körüljárja a házat és mindenütt szerencsét próbál!… Oly agyafurt és ravasz, hogy még az ördög eszén is tuljár!

– Huj, az áldóját! – kiáltott föl a korcsmáros ijedten, – hátul bejöhet!… Vigyázzatok erre az ajtóra…

Mr Marvel ijedten zárta magára a mellékszoba ajtaját, mialatt a korcsmáros kirohant az udvarra, a konyha felől… Egy perc mulva már ismét bejött; hosszu konyhakés a kezében.

– Az udvari ajtó nem volt bezárva, – mondta rekedten és halálsápadt volt.

– Akkor már lehet, hogy a házban is van, – szólt az első kocsis.

– A konyhában nincs, – mondta a korcsmáros. – Ott csak a két asszony van… Össze-vissza szurkáltam mindenfelé evvel a késsel… S ők is azt mondják, hogy nem hallották bejönni…

– Bezárta-e legalább az udvari ajtókat is?

– Most már be, – felelte a korcsmáros.

– Csak késő ne legyen! – mondta a fekete szakállas és ismét zsebébe tette revolverét.

E pillanatban nagyot recscsent az az ajtó, amely mögött mr Marvel szorongott… aztán hirtelen sarkig kitárult és rögtön aztán mr Marvel oly éktelenül és kétségbeesetten sivalkodott, mint a malac, mikor ölik…

Valamennyien berohantak a szobába, hogy megszabaditsák… Elsőnek a korcsmáros ért a küszöbre s megdöbbenve állt meg: látta, hogy mr Marvel őrülten küzködik, tusakodik valami láthatatlan erővel, mely a konyha felé hurcolja…

A rendőr gyorsan félrelökte a csaplárost és épen jókor ért oda, hogy meggátolja mr Marvel megfojtását, akinek arca már kékülni kezdett. A rendőr megragadta azt a láthatatlan kezet, mely a csavargó nyakát szorongatta, de a következő pillanatban akkora ökölcsapást kapott az arcába, hogy megszédülve tántorodott meg. Ám ugyanekkor a második lóvasuti kocsis megmarkolt valamit, mig mr Marvel vadul vergődött, hogy kiszabaduljon a láthatatlan vasmarkokból.

– Megvan! – kiáltott föl a kocsis.

Most a pohos korcsmáros is rávetette magát a láthatatlan ellenségre és sikerült is átfognia a derekát.

– Én is fogom! – kiáltott föl ujjongva.

Mr Marvel, akit a láthatatlan ember elbocsátott, négykézláb mászott a földön a dulakodó emberek mögé s igyekezett visszamenekülni a szobába, mert a láthatatlan ember már egészen a konyha küszöbéig hurcolta.

Itt, a küszöbön folyt a vad dulakodás. Most először hallották a láthatatlan ember hangját, aki fájdalmasan fölorditott, mert a rendőr rátaposott a lábára… De ugyanekkor ugy dolgozott a két öklével, mint két cséphadaróval… Az egyik kocsis hörögve jajdult el és kétrét görnyedt az ütéstől, mit a gyomrára kapott. A rendőr nagyot lökött a láthatatlan emberen, aki átrántotta magával ellenfeleit is a konyhába… Mr Marvel, aki csak ezt várta, hirtelen becsapta az ajtót és kulcscsal is bezárta… A négy ember ugyanekkor azt vette észre, hogy egymással, illetőleg a levegővel viaskodik.

– Merre mehetett? – kiáltott föl a fekete szakállas lihegve.

– Csak erre! – mondta a rendőr s az udvarba nyiló félig nyilt ajtóra mutatott.

A fekete szakállas a küszöbre ugrott s mindjárt aztán egy nagy kődarab süvöltött el a feje mellett s neki ment a konyha-edényeknek.

– Lelövöm a gazembert! – kiáltott föl a fekete szakállas dühösen…

S kirántva pisztolyát először a hajitott kő irányában, majd az udvar egész szélességében, mint ahogy kaszálni szoktak, kilőtte az öt golyót.

Csönd lett… Mind feszülten hallgatóztak… semmi nesz.

– Öt golyó! – mondta a fekete szakállas. – Bizonyos, hogy valamelyik eltalálta… Lámpást kell hozni és tapogassuk végig az egész udvart, mig rá akadunk a testére.

XV. FEJEZET. Dr Kemp látogatója.

Dr Kemp nyugodtan irogatott tovább dolgozószobájában, mig a lövések zaja föl nem riasztotta… krakk, krakk, krakk… dördült el egymás után az öt lövés.

– Halló, mi ez? – hökkent meg dr Kemp hallgatózva, – ki az ördög lövöldöz ily vadul Burdockban?… Végkép elment az eszük ezeknek a szamaraknak?

Odament a déli ablakhoz, kinyitotta, rákönyökölt az ablakdeszkára és kibámult a sötét éjszakába, le a városra, melynek lámpásai, kivilágitott ablakai apró bogarakként pislogtak.

– Mintha csődületet látnék amott a korcsmánál, – dünnyögött magában és tovább nézegetett, hallgatózott.

A hold első negyedében volt s csak kevéssel előbb bukott föl a domb mögül; a csillagok fényesen ragyogtak, s az éjszaka csöndes volt… Dr Kemp még nézegetett, hallgatózott egy darabig, aztán boszusan becsukta az ablakot és visszament az iróasztalához.

Körülbelül egy óra hosszat dolgozott, mikor valaki meghuzta az utcai csengőt… Erre megállt kezében a toll; ő maga pedig figyelt, várta a késői látogatót. Hallotta, hogy a cseléd lemegy a lépcsőn, kinyitja a kaput… dr Kemp megvárta, hogy feljön és megjelenti, ki volt itt és mit akart… De a cseléd csak nem jött…

– Ugyan ki csöngethetett? – tünődött magában dr Kemp.

Tovább akart dolgozni, de nem birt. Valami ideges nyugtalanság hajtotta; fölkelt, kiment a folyosóra, lecsöngetett a cselédnek s a lépcsőkorláton áthajolva lekiáltott neki, hogy ki járt itt.

– Talán levelet hoztak? – kérdezte.

– Nem, uram, – felelte a cseléd. – Valami csavargó rántotta meg a csengőt.

– Ma este nagyon ideges vagyok, – mondta magában dr Kemp.

Visszament a szobájába s ezuttal erős akarattal ült neki a munkának… Nemsokára lázasan dolgozott is. – A szobában mit se lehetett hallani, csak a fali óra halk, egyhangu ketyegését, meg a toll gyors percegését a papiron.

Két óra lehetett éjfél után, mikor dr Kemp fölkelt az iróasztaltól. Nagyot ásitott, nagyot nyujtózkodott és fáradtan indult a hálószobájába. Már a kabátját és a mellényét is levetette, mikor egyszerre csak eszébe jutott, hogy szomjas. Fölvette a gyertyát és bement az ebédlőbe, hogy majd szódás whiskyt iszik.

Tudományos foglalkozása fölötte kifejlesztette dr Kempben a megfigyelés képességét; a mint lefelé ment a lépcsőkön, egyszerre csak valami sötét foltot látott meg a linoleum szőnyegen… kezdetben ügyet se vetett rá; de aztán, mikor ismét visszafelé ment szobájába, megfordult, letette a szódát meg a whiskyt s lehajolva megdörzsölte ujjával a foltot… kissé meglepte, hogy az a folt aludt vér: – legalább ő annak nézte.

Megint fölvette a szódát és a whiskyt s fölfelé mentében azon tünődött, honnan kerülhetett oda az az aludt vér?… Fölérve azonban, meghökkenve állt meg; – hálószobája ajtajának a kilincse is véres volt.

Ránézett a kezeire: – mind a kettő tiszta volt. Aztán eszébe jutott az is, hogy mikor lejött a dolgozószobájából, hálószobájának az ajtaja nyitva volt, tehát meg se kellett fognia a kilincset… Sőt, mikor lement a szobájából a szódáért meg a whiskyért, akkor se csukta be az ajtót; most ellenben be volt csukva és a kilincse véres volt…

Dr Kemp nem szokott megijedni az árnyékától. Szemei véletlenül az ágyra tévedtek… Látta, hogy a vánkos véres, a takaró pedig félre van hajtva; az ágy szélén pedig gyürött a lepedő, mintha valaki ült, vagy feküdt volna rajta… Az előbb mikor bejött, mind ezt nem vette észre, mert egyenesen az öltözőbe ment és vetkőzni kezdett.

Mind ez ugyan különös volt; de még különösebb volt, hogy ugyanekkor ugy rémlett neki, mintha valaki halkan a nevén szólitaná:

– Kemp!… Irgalmas Isten!… Kemp!

Dr Kemp meghökkenve, révedező szemekkel bámult a rendetlen ágyra… Valóban hallotta ezt a halk hangot, vagy csak hallucinál?… Megint körülnézett, de csak a véres ágyat látta… Majd világosan hallotta, hogy valaki járkál a szobában a mosdó-szekrény mellett.

Minden ember, bármily müvelt és fölvilágosodott is, többé kevésbbé babonás természetü. Ez a szorongó babona jött rá most dr Kempre is. Becsukta az ajtót, előre jött s letette a szódát, meg a whiskyt az asztalra… S ekkor majd megtántorodott: – közte és a mosdó-szekrény közt egy vérfoltos, vizbe áztatott kötést, a tulajdon törülköző-kendőjét pillantotta meg a levegőben!…

Álmélkodva nézte ezt a kötést. Rendesen megkötözött, orvosi sebkötés volt; – de üres volt, teljesen üres és magától állt, libegett a levegőben.

Kemp oda ugrott, hogy megfogja, de valaki visszatartotta; ugyanakkor, egészen mellette ismét megszólalt az előbbi halk hang:

– Kemp!…

– Mi az?! – riadt vissza Kemp s a szája is tátva maradt.

– Maradjon higgadt, Kemp, – felelte a hang; – én láthatatlan ember vagyok.

Kemp szólni se tudott egy darabig, csak egyre az üres kötést bámulta. Majd habozva kérdezte:

– Láthatatlan ember?…

– Az; én láthatatlan vagyok.

Az a badar história, amit az nap reggel hallott a láthatatlan emberről, hirtelen átvillant a dr Kemp agyán… Ugy látszott, hogy nincs nagyon megijedve, vagy talán csak palástolta a meglepetést.

– Azt hittem, hogy mese az egész, – szólt aztán. – És ez a kötés… az ön testén van?

– Ott van.

– Oh, ez badarság! – szólt egyszerre Kemp. – Badarság, vagy csalás… De majd a végére járok…

Hirtelen közelebb lépett és a kötés után kapott. De a kezét láthatatlan ujjak fogták meg.

Kemp visszahökkent s az arca szine elváltozott.

– Legyen józan, Kemp, az Isten szerelmére!… Nagyon bágyadt vagyok… Ne bántson!

Dr Kemp ki akarta rántani kezét, de a láthatatlan kéz, melyen a sebkötés volt, hirtelen átölelte… aztán egy másik kar is átfogta a derekát s következő pillanatban dr Kemp az ágyon feküdt… Kiáltani akart, de ekkor a láthatatlan ember hirtelen szájába tömte a vánkos csücskét, őt magával pedig erősen lenyomva tartotta az ágyon.

Dr Kemp nem mozdulhatott, de az öklei szabadon lévén, irtózatos csapást mért a levegőbe… s érezte, hogy ökle szilárd testbe ütközik; s ez a szilárd test olyan volt, mintha emberi test lett volna… sőt Kempnek ugy tetszett, hogy bordákat is érez.

– Csöndesen, őrült! – csikorgatta fogát a láthatatlan ember.

Kemp még egyre küzködött, de a láthatatlan ember most már egész testével ráfeküdt és lefogta.

– Megfojtalak, ha nyugodtan nem maradsz! – hörögte a láthatatlan ember dühösen.

Kemp megijedt és moccanni sem mert, a láthatatlan ember pedig igy folytatta: