Part 1

A LÁTHATATLAN EMBER

*

FANTASZTIKUS REGÉNY

IRTA

H. G. WELLS

BUDAPEST,

LÉGRÁDY TESTVÉREK.

Légrády Testvérek könyvnyomdája Budapesten.

I. FEJEZET. A furcsa idegen érkezése.

Az idegen február elején érkezett, szeles, télies napon, szakadó hóban, – ez volt az utolsó hóesés abban az esztendőben – és gyalog jött a bramblehursti vasuti állomástól, kis fekete pakktáska a keztyüs kezében. Tetőtől talpig be volt burkolva és puha kalapjának széles, lehajtott karimája ugy eltakarta egész arcát, hogy csak az orra hegye látszott ki; a hó tenyérnyi vastagon födte vállait, kalapját, mellét és a kis pakktáskát.

Szinte félholtan támolygott be a „_Postakocsihoz_“ cimzett fogadóba s ledobva pakktáskáját rekedten kiáltott föl:

– Tüzet, az Isten szerelméért!… Szobát, meleg szobát!…

Lerázta magáról a havat és bement Hall asszonysággal a vendégszobába, a hol e rövid bevezetés után és néhány sovereign-nyel nyélbe ütötte a dolgát: megszállt a fogadóban.

Mrs Hall rögtön meggyujtotta a tüzet az idegen szobájában s ott hagyván őt, leszaladt a konyhába, mert maga akarta elkésziteni az ebédet. Télviz idején ugyanis hallatlan szerencse volt az utas Ipingben, meg kellett tehát becsülni az oly vendéget, a ki ilyenkor téved erre és aranynyal fizet.

Mihelyt tehát az ürücomb illendően sülni kezdett, mrs Hall, a ki közben néhány szitokkal és hátbavágással elevenebbé tette örökké álmos cselédjét, maga ment föl a vendég „ebédlőjébe“, abroszszal, tányérokkal, stb. s roppant buzgalommal, hühóval látott hozzá a teritéshez. De meglepetve látta, hogy ámbár a tüz vigan lobogott a kandallóban, az idegen még se vetette le a kabátját, sőt még a kalapját se vette le, hanem háttal feléje állt az ablaknál és kinézett a szakadó hóba.

Keztyüs kezeit hátul összefogva tartotta s ugy látszott, hogy nagyon elmélyedt gondolataiba. Mrs Hall bosszankodva látta, hogy az olvadó hó mind lecsurog drága szőnyegjére az idegen kalapjáról és ruhájáról.

– Talán kivinném a kalapját és kabátját a konyhába, uram, – szólt édeskésen, – ott hamarabb megszárad.

– Nem kell, – felelte az idegen, meg se fordulva.

De oly lassan mondta ezt, hogy mrs Hallnak ugy rémlett, mintha mit se hallott volna; megismételte hát a kérdést.

Az idegen erre kissé megforditotta a fejét s a vállai fölött nézett a fogadósnéra.

– Még nem vetkőzöm le! – mondta haragosan.

Mrs Hall csak most látta, hogy az idegennek igen nagy kék pápaszeme van s hogy sürü pofaszakállt visel, mely egészen eltakarja arcát.

– Jól van, uram, – felelte udvariasan. – Ahogy tetszik… A szoba különben is mindjárt átmelegszik.

Az idegen nem felelt s megint kinézett az ablakon; mrs Hall pedig érezvén, hogy rosszkor akart beszédes lenni, gyorsan elvégezte a teritést és eltisztult a szobából.

Mikor ismét feljött, az idegen még mindig ott állt az ablak előtt, mint a kőszobor; gallérja fölhajtva, kalapja karimája legyürve, ugy, hogy egy csipetnyi se látszott az arcából. Mrs Hall csörömpölve tette le az asztalra a tojást, meg a sonkát és szinte kiabálva mondta:

– Itt az ebéd, uram!

– Köszönöm, – felelte az idegen; de meg sem mozdult, amig a fogadósné ki nem ment a szobából.

Mikor mrs Hall a konyhába ért, majd a guta ütötte meg mérgében; a lusta szolgáló épen akkor habarta a mustárt, amit a sonkával kellett volna föladni az asztalra!

– Oh, a cudar! – sivalkodott mrs Hall, – erről elfeledkeztem!

S kikapván cselédje kezéből a mustárt, még hátba verni is elfelejtette az álmos leányt, ugy szaladt vele föl a lépcsőkön, az idegen szobájába. Kopogtatott, s feleletet se várva, berontott… Az idegen hirtelen lehajolt az asztal mögé, mintha fölvenne valamit a földről, a mit leejtett.

Mrs Hall gyorsan letette a mustárt az asztalra, mert más dolog izgatta mostan. Látta, hogy az idegen levetette kabátját s kiteritette a drága plüs karosszékre, a tüzzel szemben száradni; de lehuzta a cipőjét is, a mely csurom viz volt s a kandalló előtti fényes acél-rostélyra állitotta szikkadni.

– Jézusom, ez megrozsdásodik! – gondolta mrs Hall s elszántan arra ment.

– Most már levihetem ezt a holmit száradni a konyhába? – kérdezte oly parancsoló hangon, a mely nem türt ellenmondást.

– Hagyja ott, a hol van! – felelte az idegen fojtott hangon.

Mrs Hall megfordult s látta, hogy a vendég már egyenesen ül és rája néz. De a fogadósnét ugy meglepte, a mit látott, hogy egy álló percig szóhoz se tudott jutni.

Az idegen fehér kendőt tartott a szája elé s ez fojtotta el a hangját, ugy, hogy egészen eltakarta arcának alsó felét. De mrs Hallt nem ez döbbentette meg, hanem az, hogy az idegen feje keresztül-kasul össze-vissza volt kötözve kendőkkel; pápaszeme fölött keresztbe a homlokán, arca két felén a fülein át, ugy, hogy semmi se látszott belőle, csak a hegyes orra. Ez meg piros, szinte villogó, fényes volt…

Az idegen barna bársony-kabátot viselt s a nyakát fekete kendővel csavarta körül. Tömött, fekete haja, mely itt-ott kilátszott a sokféle kötés alól, különös csimbókokban, furcsa tincsekben bujt elő a kötések közt, mintha apró szarvak, sörte-csomók nőttek volna a fején. S ez a furcsa fej, az össze-vissza kötözött pofa ugy megdöbbentette a fogadósnét, hogy egy percig szólni se tudott.

Az idegen nem vette el a kendőt a szája elől s a fogadósné most azt is észrevette, hogy kezén, amelylyel tartja, barna keztyü van.

– Hagyja ott, ahol van! – ismételte az idegen tompán s pápaszemének két nagy üvegje mozdulatlanul meredt rá a meghökkent asszonyra.

Ez csak lassankint birta legyőzni megdöbbenését s tétován, zavartan felelt:

– Nem gondoltam, uram, hogy… hogy…

– Köszönöm – felelte az idegen szárazon s jelentősen nézett hol a asszonyra, hol az ajtóra.

– Hát legalább a kabátot – dadogta mrs Hall.

S feleletet sem várva, fölkapta az idegen télikabátját és sietett vele kifelé… Mielőtt az ajtót becsukta, még egyszer visszanézett a bekötözött fejü idegenre, aki még mindig ajkai előtt tartotta a kendőt. A fogadósné borzadva összerázkódott, mikor kint volt a szobából és lélekszakadva szaladt le a konyhába.

– Soha ilyet! – motyogta ijedten. – Soha ilyet!…

S nagy elképedésében még azt se látta meg, hogy Millie, az álmos konyhalány, megint bóbiskol az egyik kuckóban.

A vendég feszülten hallgatózott s mikor megbizonyosodott, hogy a fogadósné csakugyan lement a lépcsőkön, fürkészve nézett az ablak felé. Ekkor levette a kendőt a szájáról és folytatta az ebédjét… A szájába tett egy falatot és gyanakodva nézett az ablakra; megint egy falatot s megint gyanakodva nézett arra… Majd fölkelt, szája elé tartva a kendőt, odament s csaknem egészen leeresztette a függönyt, ugy, hogy a szoba elsötétült. Erre megkönnyebbülten ült vissza az asztalhoz és tovább evett.

– Ezt a szegény embert valami baleset érte vagy pedig operálták, – mesélte mrs Hall a konyhában. – Hogy össze-vissza kötözték a fejét, azok a sintérek!

Szenet rakott a tüzre és gondosan kiteritette az idegen téli kabátját száradni.

– Hát még azok a fene-nagy szemüvegek!… Uram Isten! nem is volt a szegénynek emberi ábrázatja!… És azt a kendőt le nem vette volna a szájáról egy pillanatra se!… Lehet, hogy össze-vissza szabdalták a száját is…

Mikor mrs Hall ismét fölment az idegen szobájába, hogy leszedje az asztalt, szinte megbizonyosodott arról, hogy vendégét csakugyan valami sulyos baleset érte, vagy pedig „a sintérek“ össze-vissza vagdalták a száját. Az idegen most már pipázott, de ameddig mrs Hall a szobában volt, egy percre se vette le álláról, szájáról azt a selyemkendőt, a mit rá kötött, ugy, hogy egész arca be volt kötözve, csakhogy épen a pipa csutoráját bedughatta a szájába.

A különös vendég ott ült a karosszékben, a kandalló előtt, háttal az ablaknak s most már beszédesebb, sőt nyájasabb is volt… talán, mert jól evett-ivott s már nem is fázott. A tüz vöröses fénye rásütött nagy pápaszemének lencséjére, amelyek most már nem voltak oly ridegen ijesztőek és üresek, mint előbb.

– Van egy kevés podgyászom a bramblehursti állomáson, – mondta az idegen.

És kérdezősködött mrs Halltól, mi módon hozathatná el mielőbb; majd, mikor a fogadósné felelt neki, udvariasan bólintgatott.

– Csak holnap? – kérdezte kissé megütődve. – Nem lehetne előbb?…

S látszott rajta, hogy ez a késedelem kellemetlen neki, mert kétszer-háromszor is megkérdezte:

– Csak holnap?… Bizonyos benne, hogy nem lehet előbb? Hát ha külön megfizetem a fuvart?

Mrs Hall sohasem volt szófukar; most meg épen nagyon is bőbeszédü lett, remélve, hogy igy majd az idegenből is kivesz egyetmást.

– Van egy mély völgy az utban, uram, – felelte mentegetőzve – ahol már sok baleset történt s a fuvarosok nem igen mernek alkonyat felé arra hajtani. Tavaly is fölfordult ott egy kocsi s a kocsis is, az utasa is kitörte a nyakát. Az efféle baleset egy perc alatt megesik, – igaz-e, uram?

De az idegent nem volt könnyü szólásra birni.

– Persze, persze, – dörmögte félhangon és tovább pöfékelt.

– Hamar megesik a szerencsétlenség, – folytatta mrs Hall – de annál tovább tart, mig az ember kilábol belőle… Itt van például Tom, a hugom fia: – elvágta karját a kasza… ráesett szegény egy szénaboglyáról… s három álló hónapig kötözgetni kellett a sebét. Az ember nem is hinné! Mozdulni se tudott a boldogtalan… Azóta rá se birok nézni a kaszára.

– Azt elhiszem, – felelte az idegen közömbösen.

– Akkoriban nagyon féltünk attól is, hogy megoperálják… levágják a karját, uram, annyira oda volt!

Az idegen hirtelen fölkacagott. Tompa, ugató nevetése volt, hogy a fogadósné önkénytelenül összerezzent a hallatára.

– Igazán oda volt?

– Bizony oda, uram. És ez nem nevetni való dolog!… Ha tudná, mennyi baj volt vele! Mert én magam ápoltam, mivel a hugomnak elég sok dolga akadt az apróbbakkal… egyik kötést le, a másikat föl: akárcsak a kórházban! Ugy megtanultam ezt a mesterséget, uram, hogy ha önnek esetleg szüksége lenne rá…

– Nem adná ide a gyujtót? – kérdezte az idegen – kialudt a pipám.

Mrs Hall epésen akart felelni. Ez a gorombaság már mégis sok volt… Hisz ő egész barátságosan ajánlta föl szives szolgálatait… Rá akart förmedni vendégére, de még idején eszébe jutottak a sovereignek. Lenyelte hát méltatlankodását s oda vitte a gyujtót.

– Köszönöm, – felelte az idegen. – Csak tegye le…

Evvel fölkelt, hátat forditott a fogadósnénak, az ablakhoz ment s félre huzván kissé a függönyt, kinézett. Szembetünő volt, hogy nem szeretett az operációkról és a seb-kötésekről beszélni… De mrs Hallt nagyon fölbosszantotta ez a goromba, udvariatlan magaviselet, melynek levét az ártatlan Millie itta meg a konyhában.

Az idegen egyedül maradt a szobában és oly csöndesen viselte magát, annyira nem kivánt semmit, hogy a fogadósnénak egyetlen egyszer se volt alkalma betolakodni hozzá… Ugy látszott, folyton ott ül a kandalló előtt s a tüzet nézi, vagy pipázik, – vagy talán szundikál…

A kiváncsi hallgatózó egyszer-kétszer hallhatta volna, hogy szenet rak a tüzre; majd vagy öt percig, föl s alá sétálgatott a szobában s mintha e közben önmagával beszélgetett volna… Aztán a karosszék megreccsent, amint ismét beleült…

II. FEJEZET. Mr Teddy Henfrey első benyomása.

Valamivel négy óra után, mikor már meglehetősen sötét volt s mrs Hall épen két kézre akarta fogni a bátorságát, hogy fölmenjen az idegenhez s megkérdezze, nem parancsol-e teát: betévedt az ivóba Teddy Henfrey, a falu órása.

– Szentuccse, mrs Hall! – kiáltott föl az órás, lerázva magáról a havat, – cudar idő ez annak, akinek likas a csizmája!

Kivül még sürübben hullott a hó s mrs Hall természetesen igazat adott az órásnak. Majd meglátva, hogy Henfrey komának nyakában a tarisznyája, melyben a szerszámait szokta hordani, hirtelen jó gondolata támadt és igy szólt:

Épen kapóra jött, mr Henfrey. Szeretném, ha megnézné azt a régi órát az ebédlőben. Jól jár, az igaz és üti is az órákat: de a nagy mutatója leesett és mindig a VI-oson áll…

Mindjárt föl is vezette az órást a lépcsőn s az idegen szobájához érve kopogtatott, majd benyitott.

Az idegen, amint a fogadósné látta, mikor rányitotta az ajtót, a karosszékben ült a kandalló előtt s bekötött fejét kissé oldalt hajtva, szundikált. A szobában csak a tüz vöröses fénye világitott egy kicsit, ugy, hogy majd egészen sötét volt… De mrs Hallnak mégis ugy látszott, hogy vendége tátott szájjal bámul rá; – akkora volt a szája, hogy arcának egész alsó fele csupa száj volt…

Ez azonban csak egy pillanatig tartott; a szörnyü nagy száj, a roppant pápaszem, a fehér kendővel keresztül-kasul kötözött fej: de ez a pillanat rémes és iszonyu volt… Aztán a vendég megrázkódott, fölemelte fejét s mikor mrs Hall szeme hozzá szokott a félhomályhoz, már megint csak az előbbi idegent látta: ajkai előtt a selyemkendőt, mely egész alsó arcát eltakarta… Alighanem az árnyék, a félhomály csalta meg.

– Megengedi, uram, – kérdezte, magához térvén pillanatnyi meghökkenéséből, – megengedi, hogy az órás megigazitsa az órát?

– Az órát? – kérdezte az idegen, álmosan körültekintve.

Majd, mintha jobban fölébredt volna, dörmögve mondta:

– Az órát?… Hát csak igazitsa meg.

Mrs Hall lement a lámpásért, az idegen pedig fölkelt és nagyot nyujtózott. Aztán a fogadósné behozta a lámpást, a szobában világos lett, mr Henfrey is bejött és szemben állt a bekötött fejüvel…

– Megriadtam tőle; – igy mesélte később ő maga.

– Jó estét! – mondta az idegen, ránézve mr Henfreyre sötét szemüvegén át… „mint a rák“,… ahogy mr Henfrey beszélte ismerőseinek.

– Reménylem, – szólalt meg mr Henfrey, – nem véli tolakodásnak?

– Szó sincs róla, – felelte az idegen. – Bár azt hittem, – folytatta mrs Hallhoz fordulva, – hogy ezt a szobát kivettem a magam kizárólagos használatára.

– Azt gondoltam, uram, – dadogta mrs Hall, – hogy ön is jobban szeretné, ha az óra…

– Mindenesetre, – vágott közbe az idegen; – de általában szeretek egyedül lenni és nincs kedvemre, ha zavarnak.

Hátat forditott a kandallónak és hátul összefogta a kezeit.

– Aztán pedig, – folytatta, – ha tulestünk ezen az óra-javitáson, majd kérek egy kis teát. De addig ne, mig az órával rendbe nem jövünk.

Mrs Hall már épen ki akart menni a szobából; – ezuttal meg sem kisértette a beszélgetést, nehogy az idegen még mr Henfrey jelenlétében is letorkolja, – mikor a bekötözött fejü azt kérdezte tőle, hogy gondoskodott-e már a podgyász idehozásáról. Mrs Hall azt felelte, hogy már izent a postamesternek, aki megigérte, hogy a kocsis holnap reggel haza hozza.

– Ennél hamarabb nem lehet? – kérdezte az idegen.

– Semmiesetre sem, uram, – felelte mrs Hall kimérten.

– Amit jöttemkor elmulasztottam mondani, mert nagyon fáradt és éhes voltam, hogy én föltaláló vagyok.

– Valóban, uram? – kezdett érdeklődni mrs Hall.

– S a podgyászomban sok müszer és apparatus van.

– Ezek igazán hasznos holmik, – uram felelte mrs Hall.

– És természetesen, szeretném, ha minél előbb folytathatnám a kisérleteimet.

– Természetesen, uram.

– Különben azért jöttem Ipingbe, – folytatta az idegen, némi elszántsággal, – mert… mert kivánkoztam a magánosság után. Nem szeretem, ha zavarnak a munkámban. Sokat dolgozom; aztán meg volt egy balesetem…

– No, ezt mindjárt gondoltam! – mondta magában mrs Hall.

– S ez a baleset kényszerit rá, hogy visszavonultan éljek. A szemeim néha oly gyöngék és ugy fájnak, hogy órák hosszáig sötétben kell maradnom… ilyenkor be is szoktam zárkózni. Néha… időről időre, most semmiesetre sem. Ilyenkor a legcsekélyebb háborgatás is kihoz a sodromból… elég, ha bárki belép a szobámba, hogy fölcsattanjak, mert beteg vagyok… Jó, ha ön is tudja ezt…

– Mindenesetre, uram, – felelte mrs Hall. – S ha merné megkérdezni még azt, hogy…

– Azt hiszem, már mindent elmondtam, – felelte az idegen avval a parancsoló nyugalommal, amelyre nem lehetett válaszolni.

Mrs Hall más alkalomra tartogatta hát elnyelt kérdését és kiment. Az idegen pedig a kandalló felé fordulva, a tüzbe bámult, mialatt mr Henfrey hozzáfogott az óra megigazitásához.

Kiváncsi természetü lévén, az órás egészen szétszedte az óra szerkezetét, – amire pedig nem volt szükség, – abban a reményben, hogy igy tovább maradhat a szobában s esetleg beszédbe is eredhet az idegennel. De ez némán, nyugodtan és mozdulatlanul állt a helyén; – oly mozdulatlanul, hogy Henfrey egész ideges lett… Majd megfordul a vendég s bekötözött fejét az órás felé forditva, merően nézett rá a lámpa fényében csillogó pápaszemével; s ez a tekintet ugy megzavarta az órást, hogy ő is ránézett az idegenre… s pár pillanatig ugy néztek némán farkas-szemet. Aztán Henfrey borzongva sütötte le a szemeit; érezte, hogy nem birja tovább; szólnia kell… Hátha megkérdezné, hogy mit szól ehez a szokatlanul hideg időhöz, – februáriusban?…

Föltekintett, s megemberelve magát, köszörülni kezdte a torkát. Majd meg is szólalt:

– Ez az idő…

– Mért nem végzi a dolgát és takarodik innen? – vágott közbe az idegen nyersen. – Csak a mutatót kellett volna rácsavarni a tengelyére… A többi mind csalás; az órát se kellett volna szétszedni.

– Mindenesetre, uram… egy perc az egész… Persze azt hittem, hogy…

Mr Henfrey hamarosan elvégezte a dolgát és eltakarodott. De fölötte boszusan távozott.

– Vigyen el az ördög! – dörmögött magában, amint hazafelé botorkált a sürüen hulló hóban. – Hát csak nem fujhattam föl azt az órát?!…

Majd ismét:

– Még talán ránézni se szabad?… Cudar!… Miféle undok szerzet lehet ez az idegen?… Még akkor se pólyázhatná be magát jobban, ha gyilkosságért körözné a rendőrség.

A sarkon találkozott Hallal, aki nemrég vette feleségül a „_Postakocsihoz_“ cimzett fogadó tulajdonosnőjét s különben gyors-fuvaros volt és Sidderbridgebe meg vissza hordozta az utasokat. Most is épen onnan jött haza, de a hajtásáról itélve utközben alighanem felöntött a garatra.

– Mi ujság, Henfrey! – kiáltott már messziről, nagyokat durrantva az ostorával.

– Vendéget kaptatok! – felelte Teddy.

Hall megállitotta a lovát és barátságosan tudakozódott:

– Hogy-hogy?… Micsoda vendéget?

– Hát vendéget… aki szobát is vett ki a „_Postakocsiban_“.

És Henfrey élénken rajzolta le, hogy micsoda furcsa vendég is szállt meg a felesége fogadójában.

– Olyan, mintha álruhában bujkálna… még az arcát se mutatja! Már pedig én ugyancsak megnézném annak az arcát, akit a házba fogadok! – hetvenkedett Henfrey. – De az asszonyok nem ily gyanakvók, ha… idegenekről van szó. Ez is, lám, szobát vett ki a fogadóban s még csak a nevét sem mondotta meg.

– Ugyan ne mondd! – kételkedett Hall gyanakodva.

– Pedig szentuccse, ugy van! És egész hétre előre megfizetett. Már most, a mig a hete le nem telik, sehogyse szabadulhatsz tőle… S egész csomó podgyásza is lesz holnap: – ő maga mondta… Reméljük, Hall, hogy nem csupa kövek lesznek a ládákban…

És elmondta Hallnak, hogyan csalta meg nagynénjét egy idegen Hastingsben oly podgyászos ládákkal, amelyeket kövekkel tömött meg. Hall pedig bosszusan csapott le a lovára és fenyegetőzve mondta:

– Jól van, öreg… Majd mindjárt a végére járok.

Teddy elégedetten baktatott hazafelé, remélve, hogy Hall majd elevenére tapint az idegennek. De nem ugy történt. A fogadósné kegyetlenül leszidta férjét, hogy hol csatangolt oly sokáig s a megszeppent papucshős alig győzött hazudozni, hogy tisztára mossa magát… Mindamellett a gyanu magva, mit Teddy szavai hintettek el szivében, ismét fölburjánzott, mikor a felesége abba hagyta a szidást. S mihelyt az idegen lefeküdt, – a mi ugy féltiz tájban történt, – fölötte harciasan benyitott az üres ebédlőbe s fürkészve vizsgálta sorra a felesége butorait, mintha mondaná, hogy nem az idegen az ur itten; majd megvetően lapozgatott egy füzetben, melyet az idegen az asztalon felejtett s amely tele volt számokkal… mikor pedig lefeküdt, egész oktatást tartott a feleségének, hogy jól nézze meg másnap az idegen podgyászát, ha meghozzák a vasutról.

– Te csak a magad dolgával törődjél, Hall, – mondta neki a fogadósné, – az én dolgaimat pedig bizd egészen rám.

Ezt pedig legkivált csak azért mondta, mert az idegen neki sem igen tetszett, bár ezt a világ minden kincséért se vallotta volna meg a férjének, nehogy igazat kelljen adnia neki. Ugy éjféltájban föl is riadt egyszer; – csupa répafejekkel, össze-visszakötözött nyomorékokkal álmodott, akik mind őt hajszolták… De, mivel nem olyan asszony volt, aki megijedt a maga árnyékától, megivott egy pohár vizet, befordult a fal felé és nyugodtan aludt tovább.

III. FEJEZET. Az ezer-egy palack.

Igy történt hát, hogy február 29-én, az utolsó zivataros téli napon, oda csöppent ez az idegen Iping faluba. Másnap aztán megjött a podgyásza is, – még pedig milyen podgyász! Voltaképen csak két nagy ládája volt: – egészen olyan rendes podgyászos ládák, mint akárki más emberfiáé, de ráadásul volt egy harmadik láda is, tele könyvvel, roppant vastag, nagy könyvekkel; csupa irás valamennyi, még pedig ismeretlen, érthetetlen irás… aztán meg vagy egy tucat apróbb-nagyobb láda, melyekben szalmába csavart dolgok voltak: – csupa üvegholmi, ahogy Hall mondta, a ki kiváncsiságból turkált benne.

Az idegen, tetőtől-talpig bekötözve, ugy hogy megint semmi sem látszott az arcából, csak az orra hegye, meg a nagy pápaszem, türelmetlenül elébe ment Fearensidenak, a fuvarosnak. Hall épen azon tanakodott a kocsissal, hogy melyik ládát emeljék le először.

Az idegen tehát lement az udvarba s ügyet se vetve Fearenside kutyájára, mely a Hall lábikrái körül szimatolt, egyenesen a kocsi farához sietett.

– Rajta! hordják föl ezeket a ládákat, – mondta – már ugyis elég sokáig vártam rájuk.

De Fearenside kutyája, alig hogy meglátta az idegent, rögtön morogni, hörögni kezdett, majd hirtelen neki ugrott és elkapta a kezét.

– Kusti! – kiáltott rá Hall és ijedten odább ugrott, mert sohsem szerette a kutyákat.

– Coki! – rivalt rá Fearenside is és fölkapta az ostorát.

Látták, hogy a kutya belemarta fogait az idegen keztyüs kezébe, aki másik öklével fejbe vágta az ebet… ez eleresztette a megharapott kezet, s annál dühösebben ugrott az idegen lábikrájának: – rekk!… s a nadrág nagy darabon végig hasadt. Ugyan e pillanatban lecsapott Fearenside ostora s a kutya vonitva menekült a szekér alá.

Mindez alig fél perc alatt történt. Senki se beszélt; mindnyájan kiabáltak. Az idegen gyorsan eltépett keztyüjére és nadrágjára pillantott, aztán hirtelen sarkon fordult, lóhalálban szaladt vissza a házba, föl a lépcsőkön… Hallották, amint fölrohant, egyenesen be a szobájába.

– Bitang dög! – káromkodott Fearenside, lemászva a bakról kezében az ostor, mig a kutya vinnyogva huzta meg magát a szekér alatt s onnan leste gazdája minden mozdulatát.

– Bujj elő, hitvány! – orditott rá Fearenside. – Majd megtanitlak…

Hall bámészan nézett az idegen után.

– Bizonyos, hogy megharapta, – szólt a fejét csóválva. – Jobb, ha megnézem, mit csinál.

Lassan fölballagott az idegen után s a folyosón találkozott a feleségével.

– A kocsis kutyája megharapta, – magyarázta neki röviden.

És fölment a lépcsőkön. Az idegen ajtaja félig nyitva volt! Hall tétova nélkül bement, mert sohsem szerette a sok ceremóniát.

A függöny le volt eresztve és a szobában sötét volt… Hall homályosan látott valami nagyon furcsa dolgot: egy kart, amelyen nem volt kéz s amely hevesen integetett feléje s egy arcfélét, rajta három nagy sötét folt, – akárcsak a macskaszem-virágon…

De ez csak egy pillanatig tartott, aztán valaki irtózatosan mellbe lökte, kitaszitotta a szobából, melynek ajtaja rögtön becsapódott az orra előtt. Mire eszére tért s be akart magának számolni avval, hogy mit látott, már ott állt kint, az ajtó előtt, az emeleti sötét folyosón.

Pár pillanat mulva fejcsóválva ment le a „_Postakocsi_“ udvarára. Ott már egész kis csődület volt; Fearenside már másodszor mondta el az esetet; körülállták pedig: mrs Hall, a ki bosszusan mondta, hogy a fuvaros megtanithatná kutyáját, hogy ne marja meg az idegen vendégeket! – ott volt Haxter, a szatócs, a főutcáról, a ki érdeklődve kérdezősködött a részletek felől; aztán Wadgers Sandy, a kovács, a ki egyszersmind kerületi esküdt is volt; továbbá még egy csomó asszony és gyerek, akik össze-vissza hadartak hetet-havat:

– De hát mért harapta meg?… kit harapott meg?… Minek is ilyen harapós kutyát tartani?… Nagyon megharapta-e?… – és igy tovább.