Part 3

1823-ban a külhatalmak hatályosabban kezdenek közbelépni. Közbenjárásukat felajánlják a szultánnak. A szultán elutasítólag felel és tagadó válaszának az által ad nyomatékot, hogy tíz ezernyi ázsiai csapatot szállít partra Euboeában, s a török hadsereg főparancsnokává hűbéresét, Mehemet Ali egyptomi pasát nevezi ki. Az ezen évi harczokban esett el Botzaris Márk, az a hazafi, a kiről el lehetett mondani, hogy úgy élt mint Aristides és úgy halt meg, mint Leonidas.

1824-ben, mely a függetlenség ügyére nézve a balszerencse korszaka volt, lord Byron január 24-ikén partra szállt Missolunghinál és husvét napján meghalt Lepanto előtt a nélkül, hogy álmát bármely csekély részben megvalósulva láthatta volna. A törökök lemészárolták az ipsariotákat és Kandia városa, Kréta szigetén, megadta magát Mehemed Ali katonáinak. Csupán a tengeren vívott sikerek voltak képesek a görögöket kárpótolni ennyi szerencsétlenségért.

1825-ben Ibrahim pasa, Mehemed Ali fia partra száll Mondonnál Moreában, tizenegyezer emberrel. Kézre keríti Navarint és megveri Kolokotronit Tripoliczánál. Ekkor történt, hogy a hellén kormány két francziára, Fabvierre és Regnaud de Saint Jean d’Angélyre bizta egy rendes csapatokból álló hadtest vezényletét, de Ibrahim feldúlta Messeniát, és a Mainát, mielőtt e csapatok oly karba hozattak, hogy ellenállhassanak neki. A pasa csak azért hagyott fel itteni hadjáratával, mert részt akart venni Missolunghi második ostromában, melylyel Kiutadsi pasa sehogy se tudott boldogulni, noha a szultán azt mondta volt neki: Missolunghit vagy a fejedet!

1826 január 5-én Ibrahim, miután Pyrgost felgyujtotta, Missolunghi alá érkezett. Három napig, január 25-től 28-ig, nyolczezer bombát és golyót lövetett a városra, a nélkül, hogy képes lett volna benyomulni, daczára három rohamnak és daczára annak, hogy csak kétezerötszáz ember harczolt ellene, kiket az éhség máris ugyancsak elcsigázott. De győzedelmeskednie kellett, főleg miután visszaverte Miaulist s csapatát, mely az ostromlottak segítségére jött. Missolunghi ápril 23-án hosszú ostrom után, mely védelmezői közül ezerkilenczszáz ember életébe került, Ibrahim hatalmába jutott. Az ostromlók megöltek férfit, asszonyt, gyermeket, szóval csaknem mindazokat, kik a város kilenczezer lakója közül túlélték az ostromot. Ugyanezen évben a török hadak Kiutadsi vezérlete alatt, miután Phocist és Beotiát feldulták volna, Thebába érkeztek. Julius 10-én átlépték Attika határát, csakhamar ezután megszállták Athént és ostromolni kezdték az Akropolist, melyet ezerötszáz görög védelmezett. E fellegvár segélyére, mely Görögország kulcsa volt, az új kormány Karaiskakist küldé ki, Missolunghi egyik védőjét és Fabvier ezredest rendes katonaságból alakult csapatával. A csata, melyet Chaidarinál vívtak, elveszett, és Kiutadsi folytathatta az Akropolis ostromát. E közben Karaiskakis átkelt a Parnassus hegyszorosain, deczember 9-én megverte a törököket Arachovánál s a csatatéren egy diadalgúlát emeltetett háromszáz levágott török fejből. Az északi Görögország csaknem egészen szabaddá lett.

Szerencsétlenségre, e küzdelmek alatt a szigettenger prédájává vált a leggonoszabb kalózoknak, kik valaha garázdálkodtak a vizeken. Ezek közül a legvérengzőbbek egyike s talán a legvakmerőbb rabló Sacratif volt, kinek már puszta neve is a legnagyobb rémület tárgyát képezte a Levante valamennyi kikötőjében.

Azonban, két hónappal azon időpont előtt, melyen e történet kezdődik, a törökök kénytelenek voltak az éjszaki Görögország némely megerődített váraiba visszavonulni. 1827 február hóban a görögök már visszahódították függetlenségüket az ambraciai öböltől Attika határáig. A török lobogó már csak Missolunghiban, Vonitzában és Naupacteben volt kitüzve. Márczius 31-én az északi és peloponnesusi görögök, lord Cochrane befolyása következtében, felhagyván belső viszályaikkal, elhatározták egybehivni a nemzet képviselőit közös gyülekezetre, Trezenébe és a hatalmat összpontosítani egy idegen ember, egy orosz diplomata, a görög származású és korfui születésü Capo d’Istria kezében.

De Athén a törökök hatalmában volt. Fellegvára megadta magát, junius 5-én. Az éjszaki Görögország ennek következtében kénytelen volt teljesen meghódolni. Igaz, hogy julius 6-dikán Francziaország, Oroszország és Ausztria egy egyezményt irt alá, mely nem vonván ugyan kétségbe a porta suzerénitását, elismerte egy görög nemzet létezését. Ezenkívül az aláíró hatalmak egy titkos záradékban kötelezték magukat egyesülni a szultán ellen, ha ez a békés elintézést el nem fogadná.

Ime, ezek e véres háboru kiválóbb eseményei, melyekről az olvasónak tudomással kell birnia, mert közvetlen összeköttetésben állnak elbeszélésünk folytatásával.

Hátra van még, elmondanunk bizonyos különösebb eseményeket, melyekben közvetlen részük volt e drámai mozgalmasságú történetben szereplő egyéneknek, kiket már ismerünk; valamint azoknak is, kikkel ezután fogunk megismerkedni.

Az előbbiek közül első helyen kell említenünk Andronikát, a hazafias érzelmü Starkos özvegyét.

A haza függetlenségének visszahódítására indított harcz nem csupán hős férfiakat, de hősies asszonyokat is termett, kiknek neve dicsőségesen vegyül e korszak eseményei közé.

Így látjuk feltünni Bobolina nevét, ki egy kis szigeten született a naupliai öböl torkolatánál. Férje 1812-ben fogságba esvén, Konstantinápolyba hurczolva és a szultán parancsára karóba huzzák. – A függetlenségi harcz első riadója hangzik. Bobolina 1821-ben saját költségén felszerel három hajót, és mint Belle H. egy öreg klephta elbeszélése nyomán írja, miután kitüzte volna lobogóját, melyre a spártai nők e régi jeligéje volt irva: «Felül vagy alól»: bebarangolja a partvidéket, Kis-Ázsiáig elfogdosva és felgyujtva a török hajókat egy Tsamados vagy egy Kanaris merészségével; aztán minekutána hajóit nagylelküen odaajándékozta volna az új kormánynak, részt vesz Tripolitza ostromában, Nauplia körül szervezi az ostromzárt, mely tizennégy hónapig tart, és végre megadásra kényszeríti a fellegvárat. E nő, kinek élete egész legenda, a saját fitestvérének gyilkától hal meg, egyszerü családi czivódás következtében.

E bátor hydriota nővel egy sorban kell említenünk egy másik kimagasló alakot. Ugyanazon okok ez esetben is hasonló eredményeket idéztek elő. A szultán parancsára Konstantinápolyban megfojtják az ép oly előkelő származású mint szép Mavrocinis Modéna atyját; Modéna azonnal csatlakozik a felkeléshez, fellázítja Mycene lakóit, hajókat szerel fel, guerilla-csapatokat szervez, melyeket ő maga vezérel, Szelim pasa hadseregének utját állja a Pelion szük szorosaiban és fényes szerepet játszik a háború végeig, folyvást zaklatván a törököket a Phtiotisi hegyek torkolatai között.

Meg kell még említenűnk Kaidost, a ki felrobbantotta Vilia falait és rendíthetlen vitézséggel harczolt szent Veneranda zárdájában; ennek anyját, Moskost, ki férje oldala mellett küzdött és szikladarabok alá temette a törököket; Despot, ki, nehogy a muzulmánok kezébe kerüljön, légberöpítette magát leányaival, menyeivel és unokáival együtt. És a szulióta nőket és azokat, a kik a Salamisban székelő új kormányt védelmezték, segítségére sietvén a hajórajjal, melyet ők maguk vezényeltek; és ama Zacharias Konstancziát, a ki miután jelt adott a felkelésre Lakonia sikjain, ötszáz paraszt élén megrohanta Leondarit, és végre annyi mást, kik nem kimélték nemes vérüket e háboruban, mely alatt látni lehetett, mire képesek a hellének ivadékai.

Így tett Starkos özvegye is. Csupán Andronika név alatt – mert nem akarta többé viselni azt, melyet fia megbecstelenített – belevegyült a mozgalomba, a megtorlás ellenállhatatlan ösztönétől ép úgy mint a függetlenség szeretetétől indíttatva. Mint Bobolina, ő is oly férj özvegye lévén, a kit azért végeztek ki, mert a hazáját védelmezte; habár nem szerelhetett fel a saját költségén hajókat és nem állíthatott fel szabad csapatokat, legalább tettleges részt vett a felkelés nagy drámáiban.

Andronika már 1821-ben csatlakozott azon mainotákhoz, kiket a halálra itélt s az ioniai szigetekre menekült Kolokotroni gyüjtött össze maga körül, midőn ezen évi január 18-án Skardamulánál partra szállt. Jelen volt azon első nyilt csatában, mely Thessalia földén vivatott, midőn Kolokotroni megtámadta Phanari és Karitené lakóit, kik a törökkel egyesültek a Ruphia partjain. Jelen volt azon valtetzioi csatánál is, május 17-én, melyből Mustafa bég hadserege megszaladt. Még inkább kitüntette magát Tripolitza ostrománál, melynél a spartaiak a törököket «gyáva persák»-nak, a törökök pedig a görögöket «Lakonia gyönge nyulai»-nak nevezték. De ez alkalommal a nyulak kerekedtek felül. A Peloponnesus fővárosa, melyet a török hajóhad nem birt felszabadítani az ostrom alól, kénytelen volt október 5-én megadni magát s az egyezmény ellenére szabad rablás, gyilkolás és gyujtogatás dúlt három napig, a mi a városban és a városon kívül minden korú és nemű tíz ezer muzulmán életébe került.

A következő évi márczius 4-én Andronika, ki a Miaulis tengernagy által vezényelt hajón volt, egy tengeri csata alkalmával, öt órai harcz után elmenekülni látta a török hajókat, melyek a zantei kikötőben kerestek menhelyet. De e hajók egyikén megpillantotta fiát, a ki a patrasi öbölön keresztül kalauzolta a török hajórajt!… A szegény nő e napon s e szégyen miatt a harczolók legelső sorai közt kereste a halált… De a halálnak nem kellett.

És Starkos Miklós még messzebb ment a bűn utján. Néhány héttel később Kara-Alihoz csatlakozott, a ki Scio városát bombázta a hasonnevű szigeten. Része volt azon borzasztó mészárlásokban, melyek alatt huszonháromezer keresztyén vérzett el, ide nem értve azon negyvenhétezeret, kiket rabszolgákul adtak el Smyrna piaczain. És azon hajók egyikét, a melyeken a szerencsétleneket az afrikai partokra szállították, az Andronika fia maga vezényelte, – egy görög, a ki eladja a saját testvéreit!

A következő korszakban, mely alatt a hellenek kénytelenek voltak az egyesült török és egyptomi hadakkal szembeszállni, Andronika egy perczig se szünt meg utánozni azon nőket, kiknek neveit fennebb idéztük.

Szomorú korszak volt ez, főleg Moreára nézve, mely ellen Ibrahim szabadon bocsátá a törököknél is vadabb arabjait. Andronika azon négyezer harczos közé tartozott, kiket Kolokotroni, a peloponnesusi hadcsapatok fővezérévé való kineveztetése után, maga körül összegyüjteni képes volt. De Ibrahim, miután tizenegyezer embert a messenai partokon kiszállított, mindenekelőtt Coront és Patrast igyekezett felszabadítani az ostromzár alól; aztán hatalmába kerítette Navarint, melynek fellegvára hadmozdulatainak alapjául szolgálhatott, míg kikötője biztos menhelyet nyujtott hajóhada számára. Majd Argost gyujtá fel és Tripolitzát foglalta el, a mi lehetővé tette neki a tél beálltáig folytatni rablásait a szomszéd tartományokban. Főleg Messenia szenvedett e pusztítások alatt. Andronika nem egyszer volt kénytelen mainai földön elrejtőzni, nehogy az arabok kezébe jusson. De eszébe se jutott pihenni. Lehet-e nyugodni elnyomatott földön? Az 1825-iki és 1826-iki hadjáratok alatt megint ott találjuk őt a vergai hegyszorosban vivott csatában, mely után Ibrahim Polyaravosba vonult vissza, honnét az északi mainótáknak sikerült őt még hátrább szorítani. Majd 1826 juliusban, a chaidarii csata alatt, Fabvier ezredes rendes katonaságához csatlakozott. Ezen ütközetben sulyosan megsebesült s csak egy fiatal franczia bátorságának köszönheté (a ki a philhellén lobogó alatt harczolt), hogy Kiutadsi kegyetlen katonái elől megmenekült.

Andronika élete több hónapig veszélyben forgott. Erős testalkata megmentette, de az 1826-dik év elmult a nélkül, hogy ereje annyira helyreállt volna, hogy ismét részt vehessen a küzdelemben.

Ily körülmények közt tért vissza 1827 augusztusban a mainai tartományokba. Még egyszer akarta látni vitylosi házát. A sajátszerű véletlen ugyanaz nap vezette haza a fiát is… Az olvasó ismeri Andronika és Starkos Miklós találkozásának eredményét és tudja, hogy az anya átokkal sujtotta fiát az apai ház küszöbén.

És most, miután semmi sem csatolta őt többé szülőföldéhez, Andronika elment, harczolni mindaddig, míg Görögország vissza nem szerzi függetlenségét.

Ez volt a dolgok állása 1827 márczius 10-én, azon pillanatban, midőn Starkos özvegye visszatért a Maina hegyi utain, a Peloponnesosban harczoló görög csapatokhoz, melyek nyomról-nyomra védelmezték területüket Ibrahim katonái ellen.

IV. Szomorú háza egy gazdag embernek.

Mialatt _Karysta_ észak felé vitorlázott, oly rendeltetéssel, mely csupán a kapitánya előtt volt ismeretes, _Korfuban_ oly esemény történt, mely noha magán természetű volt, mégis e történet főszereplőire irányozta a közfigyelmet.

Tudjuk, hogy 1815 óta, az ugyanazon évben kelt szerződés értelmében, az ioniai szigetek Angolország védnöksége alá helyeztettek, miután 1814-ig Francziaország védnöksége alatt álltak volna.[1]

Az egész csoportban, mely Cerigot, Zantét, Ithakát, Kephaloniát, Leukadiát, Parost és Korfut foglalja magában, ezen utóbbi sziget legészakibb fekvésű s egyszersmind a legnagyobb is. Ez a hajdani Korcyra. Egy szigetnek, melyen valaha Alcinous király, Jason és Medea vendégszerető házigazdája uralkodott, s mely később a trójai háború után befogadta Ulyssest, bizonyára joga van jelentékeny helyet elfoglalni az ókor történelmében. Korfu régente háboruban állt a frankok, bolgárok, szaraczének és a nápolyiak ellen; a tizenharmadik században Barbarossa elpusztította, a tizennyolczadikban Schuleuburg gróf megoltalmazta s az első franczia császárság végén Donzelot tábornok megvédelmezte.

Elbeszélésünk idejében székhelye volt egy angol főbiztosnak, mely hivatalt akkoriban Sir Adam Frigyes, az ionai szigetek kormányzója viselte. Tekintettel azon eshetőségekre, melyek a görögök és törökök közt összeütközéseket idézhettek elő, mindig állt rendelkezésére néhány fregatt, melyeknek feladata volt a rendet fenntartani a vizeken. Még jelentékenyebb nagyságú hajókra volt szükség, hogy e czélt elérhessék a szigettengeren, melyen szabadon hajózhattak a görögök, törökök és szabadalomlevéllel ellátott más nemzetbeliek; nem is említvén a kalózokat, kiknek nem volt egyéb hivatásuk, mint kényök-kedvök szerint kirabolni minden nemzetiségü hajót.

Akkoriban feles számu idegeneket lehetett Korfuban találni, főleg azok közül, kiket a függetlenségi harcz különböző fázisai vonzottak ide, három vagy négy év óta. Némelyek Korfuban szálltak hajóra s a felkelő hadsereghez csatlakoztak, mások Korfuban telepedtek meg, ha túlságos fáradalmak a bizonyos ideig tartó pihenést elkerülhetetlenné tették.

Ezen utóbbiak közül egy fiatal francziát kell említenünk, ki a nemes ügyért fellelkesülve, öt év óta tevékeny és dicsőséges részt vett a főbb eseményekben, melyeknek a hellén félsziget szinhelye volt.

D’Albaret Henrik, franczia királyi tengerészhadnagy egyike a rangjabeli legfiatalabb tiszteknek, jelenleg bizonytalan időre szabadságolva lévén, a háború kitörése után mindjárt eljött harczolni a franczia philhellének lobogója alatt. A fiatal tiszt huszonkilencz éves, középtermetű, izmos testalkatú ember, s ennélfogva alkalmas volt a tengerészpálya nagy fáradalmainak elviselésére. Kellemes modora, előkelő magatartása, nyilt tekintete, vonzó arcza és teljes megbizhatósága által, mindjárt a legelső ismerkedésnél, oly rokonszenvet ébresztett maga iránt, melyet a hosszasabb ismeretség csak fokozni volt képes.

D’Albaret Henrik párisi eredetű gazdag családból való volt. Anyját alig ismerte. Atyja körülbelül akkor halt meg, midőn fia elérte nagykorúságát, tehát két vagy három évvel előbb, mintsem ezen utóbbi a tengerészeti iskolából kilépett volna. Szép vagyon birtokába jutván, nem gondolta, hogy ez elégséges ok legyen arra, hogy felhagyjon tengerész pályájával. Sőt ellenkezőleg. Folytatta pályáját – a legszebbek egyikét a világon – és már tengerészhadnagy volt, midőn a görög lobogót kitűzték a török félhold ellen, északi Görögországban és a Peloponnesusban.

D’Albaret Henrik nem tétovázott. Mint annyi más derék fiatal ember, kiket a mozgalom ellenállhatatlanul magával ragadott, ő is azon önkéntesekhez csatlakozott, kiket franczia tisztjeik elvezéreltek Európa keleti határáig. Egyike volt azon legelső philhelléneknek, kik vérüket ontották a függetlenség ügyéért. Már 1822-ben ott volt a híres artai csatában. Mavrokordato dicső legyőzöttei közt; – és a győzők között Missolunghi első ostrománál. A következő évben is jelen volt azon ütközetben, melyben Botzaris Márk elesett, 1824-ben nem jelentéktelen részt vett azon tengeri csatákban, melyek a görögöket megbosszulták Mehemed Ali győzelmeiért. 1824-ben, a tripolitzai vereség után, a Fabvier ezredes főparancsnoksága alatt működő rendes katonaság egy részét vezényelte. 1826-ban Chaidarinál verekedett, hol megmentette Starkos Andronika életét, kinek testét már-már Kiutadsi lovai taposták. E borzasztó ütközetben a philhellének pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek.

Azonban D’Albaret Henrik nem akarta elhagyni hadvezérét és rövid idő mulva újra hozzácsatlakozott Metheneben.

Ezen időtájt az athéni Akropolist Guras őrnagy védelmezte ezerötszáz emberével. E fellegvárba menekült ötszáz nő és gyermek, kik már nem bírtak elfutni, midőn a város a törökök hatalmába került. Guras el volt látva élelmiszerekkel egy évre, volt tizennégy ágyúja és három mozsara, de a lőszerekből csak jelentéktelen készlettel bírt.

Ekkor Fabvier elhatározta lőszerrel ellátni az Akropolist. E merész terv véghezviteléhez elszánt emberekre volt szüksége. Felhivására ötszázharmincz ember jelentkezett, köztük negyven philhellén s e negyven közt legelsőnek D’Albaret Henrik. E merész harczosok mindegyike ellátta magát egy tarisznyára való lőporral, aztán Methenében hajóra kelt a csapat, Fabvier parancsnoksága alatt.

Deczember 13-án partraszállnak, csaknem az Akropolis tövében. A felhők mögül előbukkanó hold sugarai elárulják a vakmerő kisérletet. A törökök erősen kezdenek rájuk tüzelni. Fabvier elkiáltja magát: «Előre!» Mindegyik önkéntes a nélkül, hogy eldobná lőporos tarisznyáját, mely őt minden perczben a légbe röpítheti, átmegy a sánczárkon és bejut a fellegvárba, melynek kapui nyitva vannak. Az ostromlottak diadalmasan visszaverik a törököket. De Fabvier megsebesül, hadsegéde elesik, D’Albaret Henrik is egy golyótál találva, lerogy. A rendes katonaság, valamint vezérei is, most be vannak zárva a fellegvárban, azokkal együtt, kiknek ily vitézül siettek segítségükre s kik őket nem akarták többé kibocsátani.

Itt a fiatal tiszt, ki nagyon sokat szenvedett szerencsére nem veszélyes sebében, kénytelen volt megosztani az ostromlottak nyomorát, kiknek minden tápláléka szűk adagokban kimért árpakására szorítkozott. Hat hónap mult el, mielőtt visszanyerte volna szabadságát azon kapituláczió által, melyet Kiutadsi elfogadott. Fabvier, önkénteseivel s az ostromlottakkal együtt, csak 1827 junius 5-én hagyhatta el az athéni fellegvárt és szállhatott azon hajókra, melyek az egész csapatot Salamisba vitték.

D’Albaret Henrik, ki még nagyon gyöngének érezte magát, nem akart megállni e városban, hanem tovább hajózott Korfuig. Itt pihente ki fáradalmait két hónap óta, várván az órát, melyben ismét elfoglalhatja helyét a harczosok legelső soraiban; midőn a véletlen egy új mozgató elemet támasztott életében, mely eddig az egyszerű katona élete volt.

Korfuban, a Strada Reale végén, egy jelentéktelen külsejű, félig görög, félig olasz modorban épült régi ház állt. E házban egy ember lakott, a ki ritkán mutatta magát, de a kiről sokat beszéltek: Elizundo bankár. Az ember nem tudta volna elhatározni, hatvan éves-e, vagy hetven. Húsz év óta lakott e komor házban, melyből ritkán lépett ki az utczára. De ha ritkán ment el hazulról, annál több mindenféle nemzet- és rangbeli kliens kereste fel őt otthonában. Bizonyára jelentékeny üzleteket kötöttek e bankházban, melynek becsületessége minden kétségen felül állt. Különben Elizundot rendkívül gazdagnak tartották. Az ioniai szigeteken, sőt dalmát kartársai közt, Zárában és Raguzában sem volt hitel, mely az övével versenyezhetett volna. Általa elfogadott váltó aranyat ért. Igaz, hogy bizalmát nem egykönnyen ajándékozta oda. Sőt nagyon óvatosnak látszott üzleteiben. Legkitünőbb ajánlatokat, teljes biztosítékot követelt; de pénztára kimeríthetetlennek látszott. Megjegyzendő, hogy Elizundo csaknem mindent személyesen végzett és csupán a jelentéktelen írásbeli munkák teljesítésére tartott egy embert házánál, kiről alább lesz szó. Ő maga volt a saját pénztárnoka és könyvvivője. Egyetlen váltót se bocsátott ki, egyetlen levelet se küldött el, melyet ne írt volna sajátkezűleg.

Nem is ült le soha külső hivatalnok vagy segéd az ő íróasztala mellé; a mi nem kevéssé járult üzletének titokban tartásához.

Milyen származású volt ez a bankár? Illirnek vagy dalmátnak mondták, de e tekintetben senki se tudott semmi bizonyosat. Néma volt multja felől, néma volt jelene felől és nem érintkezett a korfui társasággal. Midőn a szigetcsoport Francziaország védnöksége alá került, életmódja már ugyanaz volt, a mi később is maradt, midőn angol kormányzó gyakorolta a hatóságot az ioniai szigetek felett. Kétségkívül nem kell szószerint venni, a mit vagyonáról beszéltek, melyet a közbeszéd százmilliók szerint számított; de nagyon gazdagnak kellett lennie, noha életmódja nem különbözött oly emberekétől, kik szerény igényekkel és ízléssel bírnak.

Elizundo özvegy volt már akkor is, midőn hétéves kis leányával Korfuban megtelepedett. Most e kis leány, kinek neve Hadsine volt, elérte huszonkét éves életkorát s atyja házában egészen a háztartás gondjainak szentelte magát.

Elizundo Hadsinét mindenütt rendkívül szépnek tartották volna, daczára kissé szomorú arcza komoly kifejezésének; szép volt ő még e keleti országban is, a hol a nők szépsége általában elvitázhatlan. Hogyne lett volna arcza komoly e házban, melyben fiatal korát tölté, gondos anya s egyetlen játszótárs nélkül, a kivel serdülő korában legelső bizalmas gondolatait közölhette volna? Elizundo Hadsine termete középmagasságú, de elegáns volt. Anyai ágon görög származásu lévén, emlékeztetett azon lakoniai szép fiatal nők tipusára, kik báj tekintetében felülmúlják az összes többi peloponnesusi nőket.

Az atya és leánya közt nem uralkodott és nem uralkodhatott benső meghittség. A bankár egyedül élt, hallgatag, tartózkodó ember volt, – egyike azoknak, a kik leggyakrabban félrefordítják a fejöket és eltakarják szemeiket, mintha a világosság fájna nekik. A magánéletben ép úgy, mint a közéletben, kerülte a közlékenységet és sohase volt bizalmas, még bankházának legrégibb kliensei iránt se. Hogyan talált volna Elizundo Hadsine örömet ezen elzárkózott életmódban, holott a ház négy fala közt még az atyai szívet is alig találhatta fel?

Szerencséjére volt közelében egy jó, hű, szerető lény, a ki csak fiatal úrnőjéért élt, az ő szomorúsága felett szomorkodott s kinek arcza kiderült, ha őt mosolyogni látta. Egész élete mintegy össze volt forrva Hadsine életével. E leírás után azt hihetné az ember, hogy egy jó és hű ebről van szó, egyikéről azoknak, kiket Michelet «az emberiségre való aspiransoknak» és Lamartine «alázatos barátainknak» nevez. Nem! csupán ember volt, noha megérdemelte volna, hogy kutya legyen. Látta születni Hadsinét, azóta soha se távozott mellőle, csecsemő korában ringatta, fiatal leány korában szolgálta.

Xaris volt a neve. Hadsine anyjának tejtestvére volt s ezen utóbbit akkor sem hagyta el, midőn nőül ment a korfui bankárhoz. Több mint húsz év óta élt tehát a háznál, közönséges cselédnél magasabb állást foglalt el, sőt segítségére is volt Elizundonak, ha némely iratokat kellett lemásolni.

Xaris, mint általában a lakoniai tipusok, magas termetű, széles vállú, rendkívüli izmos, szép testalkatú és szemű ember volt; hosszúkás, hajlott orra alatt gyönyörű fekete bajusz ágazott kétfelé. Fején sötét színű gyapotföveget viselt és derekán festői fustanellát.