Part 5

Hazánk történetére nézve Paulus könyve ott válik kiváló fontosságúvá, a mint a bolgárok ellen való csatában elesett Agelmund longobard király utódává lett Lamissiónak a bolgárokkal való csatázásait, majd a longobardoknak az Odoakar népe kivándorlása következtében megürült Rugilandban való megszállását, a herulokkal vívott csatáit beszéli el, legfőkép pedig a 22. fejezetben, hol megemlíti, hogy Audoin király vezette a longobardokat Pannoniába. Ott – mint a 23. fejezetben elbeszéli – 551-ben már hevesen küzdöttek a gepidák ellen. Ez időtől fogva az első könyv elbeszélésének középpontja Alboin, Audoin fia, ki az első nagy csatában megölte Turismodot, Turisind gepida király fiát, mire a gepidák megfutottak. Nagyon ismeretesek, de épen Paulus után ismeretesek azok a részletek, mint tagadja meg Audoin saját fiának a királyi asztalhoz való ültetését mindaddig, míg ez egy idegen nép királyától nem nyer fegyvert; 40 ifjúval mint megy azután Alboin magához Turisindhez, kinek még életben levő másik fiával az ebédnél gorombáskodni kezd; de Turisind nemcsak megölni nem engedi vendégét, hanem a nekihevült gepidákat s longobardokat lecsöndesítvén, jó kedvvel folytatja az ebédet, s annak végén megölt fia fegyverzetét Alboinnak – magának a gyilkosnak – ajándékozza, mire atyja is asztaltársává teszi visszatérő fiát. Közbevetvén Justinianusnak és szent Benedeknek, mint Alboin kortársainak jellemzését (25–26. fej.), az I. könyv utolsó 27. fejezetében előadja, hogy Audoin halála után Rodelindától született fia, Alboin lett a longobardoknak – sorrendben immár tizedik – királya. Már híres ember lévén, Chlothar frank király feleségűl adta hozzá leányát, Chlotsuindát, kitől csupán egy Albsuinda nevű leánya született. Eközben Turisind halála után fia, Kunimund lett a gepidák királya; ugyanaz, ki egyszer az ebédnél majdnem levágta őt s most felbontotta vele való szövetséget. Ellene Alboin a hunnokkal szövetkezett, kiket Avar nevű királyukról most avaroknak neveztek, s a mint Alboin a gepidák ellen nyomult, ezek viszont a seregtől elhagyott Gepidaországba rontottak. Kunimund nem tért vissza, hanem először a longobardokkal akart végezni, kik azonban megverték őt, úgy, hogy hírmondó is alig maradt. Őt magát is levágta Alboin s koponyájából ivóserleget, vagyis – a hogy a longobardok nevezik – skalát (latinul paterát) csináltatott. Leányát, Rosamundát, rabúl ejtette, s mivel Chlotsuinda meghalt, feleségül vette, mi később vesztére szolgált. A longobardok oly nagy zsákmányt ejtettek, hogy a legnagyobb mértékben meggazdagodtak; ellenben a gepidák tönkre mentek, több királyt nem választottak, hanem vagy a longobardoknak hódoltak, vagy a hunnok rabjai lettek, mert ezek foglalták el országukat. Alboin pedig úgy elhíresedett, hogy a bajorok, szászok és más népek most is népdalokban dicsőítik, s most is beszélnek azokról a fegyverekről, melyeket magok a longobardok kovácsoltak.

A második könyv azzal kezdődik, hogy Narses Olaszországba hívta a longobardokat, velök együtt küzdvén Totilas gótjaival, kiket tökéletesen meg is vert. «A míg csak Pannoniában laktak, mindig is védték a longobardok Rómát ellenségeivel szemben.» Leírja Narses nagy érdemeit, de azt is, hogy Justinianus halála után kegyvesztett lett. Sophia császárnéval való heves szóváltása után gyűlöletből s félelemből Nápolyba ment (567.) s «követeket küldött a longobardokhoz, hagyják oda pannoniai szegényes földeiket, s foglalják el Itáliát, mely minden kincsben gazdag; mutatóban s hogy kedélyöket jobban felizgassa, különböző gyümölcsöket és terményeket küldött nekik. A longobardok szívesen fogadták a jó és kivánatos követséget s a jövő iránt nagy reményekkel teltek el. Itáliában éjjelenkint azonnal rémítő jelek látszottak; tüzes hadsorok jelentek meg az égen, előre jelentvén azt a sok vért, a mi nemsokára ömleni fog.

Mikor azonban Alboin Itália ellen akart nyomulni, régi barátjaitól, a szászoktól kért segítséget, hogy nagyobb számmal vehesse birtokba Itáliát. Kívánsága szerint 20,000-nél több férfi, nő és gyermek csatlakozott hozzá. Ezt hallván Chlothar és Sigipert frank királyok, a szászoktól odahagyott helyekre svábokat s más népségeket telepítettek le.

Most Alboin saját hazáját, Pannoniát, barátjainak, az avaroknak engedte át; de oly feltétel alatt, hogy ha a longobárdok valaha visszatérni kényszerülnének, régi hazájokat ismét követelhessék. Erre a longobárdok elhagyták Pannoniát s feleségeikkel, gyermekeikkel, javaikkal és vagyonukkal Itáliába vonultak, hogy azt birtokukba vegyék. «42 éven át laktak Pannoniában és ápril hónapban az első indictióban, a szent húsvét ünnepe után vonultak ki, mely, számítás szerint, abban az évben épen ápril elsejére esett, mikor az Úrnak emberré-létele után 568 év telt el.»

Innentől (a 8. fejezettől) kezdve jóval beszédesebb Paulus Diaconus, ki részletesen elmondja Alboin tetteit. Csak itt-ott tesz kitéréseket, pl. a 13. fejezetben, melyet egészen Fortunatus püspök és költő ismertetésére szán. Közben felsorolja s röviden ismerteti Itália 16 tartományát. Elbeszéli (27. fej.), hogy midőn három évi ostrom után Ticinus városát Alboin végre bevette, bevonulásakor lova a keleti szent János-kapunál felbukott s nem állott talpra, akárhogy sarkantyúzta. Ekkor figyelmeztette egy longobárd, milyen fogadást tett, hogy t. i. tűzzel-vassal pusztítja el az engedetlen várost; ha azonban megszegi kegyetlen fogadását, azonnal bevonulhat oda, mert valódi keresztyének laknak benne. A mint tehát Alboin megszegte fogadását s kegyelmet igért a polgároknak, lova azonnal fölkelt s a király bevonulván, megtartotta szavát. Ekkor a nép mindenünnen özönlött palotájához, melyet Theuderich építtetett s annyi nyomorúság után ismét bízni kezdett a jövőben.

Alboin három évig s hat hónapig tartó (itáliai) uralkodása után felesége boszújának esett áldozatúl. Ezt (a 98. fejezetben) így beszéli el:

«Mikor Veronában a szokottnál tovább vígan ülve egy lakománál, előtte azzal a serleggel, melyet apósának, Kunimund királynak koponyájából csináltatott, megparancsolta, adjanak bort a királynénak is; és ő maga szólította fel, igyék vígan az apjával. Ha ezt valaki lehetetlennek tartaná, én Krisztusban az igazat mondom, és magam is láttam ezt a serleget, mikor Ratchis herczeg egyszer kezeiben tartotta s vendégeinek megmutatta. Mikor Rosamunda ezt hallotta, mély fájdalom támadt szivében, a mit többé nem tudott elnyomni; s égett attól a kivánságtól, hogy ura meggyilkolásával álljon boszút apja haláláért. Csakhamar azután Alboin megöletésére összeesküdött Helmechisszel, ki a királynak skilpora, vagyis pajzshordója és tejtestvére volt. Helmechis azt tanácsolta a királynénak, hogy a tett kiviteleire Peredeot használja, ki rendkívül erős ember volt. De mikor Peredeo nem akart beleegyezni oly súlyos tettbe, a királyné éjjel belefeküdt az ágyába azon udvarhölgyének, kivel Peredeo fajtalankodni szokott s mikor Peredeo jött, a nélkül, hogy tudta volna, a királynéval hált. De mikor a bűnt elkövették, megkérdezte, kinek tartja őt; ez barátnéját nevezte meg, a kinek tartotta. Ekkor azonban közbevágott a királyné s mondta: «Nincs úgy, mint hiszed; én Rosamunda vagyok. De most, oh Peredeo, oly tettet követtél el, hogy Alboint vagy meg kell ölnöd, vagy pedig kardjától kell elesned.» Most látta ez csak, mit vétett s így kényszerítve beleegyezett a király megöletésébe, a mit szabad akaratjából meg nem tett volna. Rosamunda most, mikor Alboin délután nyugalomra tért, a palotában mindenkinek csendet parancsolt, a fegyvereket eltávolította a király kardjával együtt, melyet ágyafejéhez erősen odakötözött úgy, hogy sem föl nem emelhette, sem ki nem húzhatta hüvelyéből; és akkor a természet ellenére kegyetlen asszony Peredeo tanácsára behítta a gyilkost, Helmechist. Alboin, szunnyadozásából hirtelen fölébredve, fölismerte a veszélyt, mely fenyegette s gyorsan kardja után nyúlt; de az oly erősen le volt kötve, hogy nem tudta elszakítni; ekkor egy lábzsámolyt kapott fel s egy ideig azzal védte magát. De oh, a legharcziasabb és legbátrabb ember semmit sem tehetett ellensége ellen s mint valami gyöngét végezték ki; ő, a ki oly sok ellenség legyőzésével a legnagyobb hadi dicsőséget aratta, egy asszony bosszúja következtében esett el. Holttestét hangos jajgatás és panasz közt temették a longobárdok a palotába fölvezető lépcsőzetnek egyik foka alá. Termetére nézve karcsú s egész testében harczra termett volt. Sírját a mi napjainkban Giselbert veronai herczeg fölnyittatta s abból elvitette a kardot s az ott talált ékszereket s azután szokott hiúságával dicsekedett a műveletlen emberek előtt, hogy ő látta Alboint.»

A második könyv (a 32. fejezetben) a herczegségek (mintegy a köztársaság) megalapításának elbeszélésével végződik.

A harmadik könyv a longobárd herczegeknek Galliába való betörésével s az ezt megjósló nizzai szent Hospitius életének leírásával, majd a szászok galliai pusztításainak följegyzésével kezdődik. A visszatérő szászok régi lakóhelyeiken találták a svábokat s egyéb népségeket. Ezek hiában ajánlották föl nekik az elfoglalt föld felét, majd 2/3-át, végre pedig összes marháikat; a szászok háborút akartak s már előre megegyeztek, egymás közt hogyan osztják szét a sváb asszonyokat. A harczban azonban 20,000 szász és csak 480 sváb esett el. A vesztesek közől megmaradt 6000 szász megfogadta, hogy addig nem nyiratja le sem szakállát, sem haját, míg boszút nem áll; újabb vereségök után azonban békét hagytak a sváboknak (7. fej.).

Hasonló módon tér ki Justinus és Tiberius császár történetére is; míg a 16. fejezetben ismét fölveszi a longobárdok történetének fonalát. Elmondja, hogy a herczegeknek tíz évig tartó uralma után 584-ben a longobárdok mint választották királyukká Kleph fiát, Autharit, kinek Flavius melléknevet adtak s ezt azóta minden longobárd király szerencsésen viselte. Nemcsak hadi tetteit örökíti meg, hanem az uralkodása alatt történt egyéb nevezetességeket is; pl. az 590 okt. 17-iki olaszországi nagy árvizet, «melynél nagyobb nem volt Noé idejétől fogva». A megáradt Tiberisen akkor nagy csapat kigyón kívül egy csodálatos nagyságú sárkány is úszott a tenger felé. A harmadik könyv a jelesen uralkodó Autharinak 590 szept. 5-ikén Ticinus városában, mérgezés következtében történt halálával (a 35. fejezettel) s azzal végződik, hogy erre a frankok békét igértek a longobárdoknak, kik Authari özvegyét, Theudelindát továbbra is királynéul ismerték el, de azzal a kikötéssel, hogy férjül egy longobárdot válaszszon, ki a kormányt erős kezekkel vezesse. A királyné ekkor magához hivatta Agilulf turini herczeget s félúton maga is eléje ment. Találkozásuk alkalmával pár szót váltott vele, bort hozatott, előbb maga ivott s azután Agilulfot is megkinálta. Ez elvette a serleget s tisztelettel csókolta meg a királyné kezét. A királyné elpirúlva s nevetve jegyezte meg, hogy nem kell kezét megcsókolnia annak, kinek száját is megcsókolhatja. Erre megparancsolta, keljen föl és csókolja meg őt; azután a lakodalomról és a királyságról beszélt vele. «Mit mondjak tovább? Az eljegyzést nagy vígsággal ülték meg s Agilulf, ki anyai részről rokona volt Authari királynak, 590 november elején elnyerte a királyi méltóságot. Később, 591 májusában azonban a longobárdok egy országgyűlésben Milánóban a királyi trónra emelték.»

A negyedik könyv 51-ik fejezetében az 591-től 662-ig történt eseményeket tárgyalja. Nagyon fontos része ennek, a melyben Agilulfnak és Theudelindának az új pápához, Gergelyhez való viszonyát ismerteti (5–9. fej.). «Theudelinda királyné által Isten temploma sok előnyhöz jutott. Mert a longobardok, míg elfogódtak a pogány hitetlenségben, az egyháznak majdnem minden vagyonát birtokba vették; de az ő sikeres könyörgésére hajtva, a király szilárdan ragaszkodott a kath. hithez, Krisztus egyházát sok jószággal ajándékozta meg s a püspököknek, kiket idáig elnyomtak és megvetettek, visszaadta régi, tisztelt állásukat» (6. fej.). Közli azt a levelet, melyben a pápa kéri Theudelindát, vegye rá férjét, hogy «ne tartsa magát továbbra is távol Krisztus közösségétől». A királyné 602 táján már fölszentelte a keresztelő sz. János tiszteletére a Milanótól 12 miliára (2 mföldre) eső Monzában emelt templomot, melyet arany és ezüst tárgyakkal ékített. Theuderich gót királynak ott levő palotáján kívül maga is építtetett egy másikat, melynek falait a longobárdok történetéből vett képekkel festtette tele. «Ezeken a képeken – ú. m. Paulus a 22. fejezetben – jól lehet látni, akkor hogyan nyiratták hajukat a longobárdok s milyen volt a viseletök és külsejök. Nyakukat és fejök búbját ugyanis kopaszra nyiratták, hajuk többi része pedig arczukra lógott szájukig s hajukat homlokuk közepén választották el. Ruházatuk bő volt s többnyire lenből készült, mint az angolszászoknál, díszül másféle színű széles szalaggal beszegve. Bakancsuk fenn nyitva volt, majdnem hüvelykujjukig s azt keresztülhúzott bőrszíjakkal fűzték össze. Azután azonban[3] nadrágot kezdtek hordani, a melyre a lovaglásnál gyapot gombos harisnyát húztak; ezt a viseletet a rómaiaktól kölcsönözték.»

E könyvben bővebben szól már az avarokról is és (a 37. fej.) bőven elbeszéli, hogy mikor Gizulf friauli (forojulii) herczeget longobárdjaival az avarok már felkonczolták, özvegye, Romilda, a menekültekkel s az elesettek feleségeivel és gyermekeivel miként készült védeni Friault. Példáját követték a szomszédos várak is. Mikor azonban Romilda egyszer meglátta a falakról, hogy az avarok kágánja a legszebb férfikorban van, «fölébredtek a becstelen asszony szenvedélyei» s megizente neki, hogy ha feleségül veszi, kezébe adja az egész várost. Pedig két felnőtt s két kisebb fia és négy leánya volt már. A barbárok királya színből megigérte, hogy csakugyan elveszi. Az avarok bevonultak tehát a megnyitott kapukon, a várost feldúlták, fölégették s lakosait fogságba vitték, azt állítván, hogy majd Pannoniában, régi lakóhelyükön telepítik le őket. Tovább vonulva azonban, az ú. n. Szentmezőn le akartak vágni minden felnőtt longobárdot, az asszonyokat és gyermekeket pedig szétosztották egymás közt. Taso, Kakko és Raduáld azonban, Romilda fiai, korán észrevették az ellenség szándékát, lóra kaptak s menekültek; legkisebb öcscsüket, Grimuáldot az egyik, mivel nem hitte, hogy megülje a lovat, le akarta szúrni, hogy az ellenség kezébe ne jusson. Ez azonban sírva fogadkozott, hogy nem esik le a lóról, mire bátyja feldobta a lóra, hogy szőrén ülje hát meg, ha tudja. Meg is ülte s bátyjaival együtt elvágtatott. Az avarok azonban utána rohantak, de csak a gyermeket foghatták el. Nem ölték meg, hanem lovát kantárszáron vezették a táborba. A gyermek azonban kirántotta kis kardját, s olyat vágott az avar fejére, hogy az lefordult lováról, mire a gyermek testvérei után vágtatott s be is érte őket. Utóbb a longobárdok királya lett belőle. Anyját, az áruló Romildát, a longobárd férfiak levágatása után, a kágán, adott szavához híven, az első éjjel felesége gyanánt tartotta magánál, azután azonban átengedte 12 avarnak, kik egész éjjel egymást fölváltva kínozták kedvük töltésével; majd nyilt mezőn karót veretett a kágán s belehúzatta, miközben gúnyosan jegyezte meg: ez az a férj, a kit érdemelsz. «Ilyen halál érte a becstelen hazaárulót, a ki többre becsülte a kéjt, mint polgártársainak és rokonainak javát.» Leányai azonban, hogy szűzességöket megőrízzék, nyers tyúkhúst dugtak derékfűzőjúk alá mellökre, hogy az a hőségben megrothadván, kiállhatatlan bűzt terjeszszen. Az avarok azt hitték, természettől fogva ily rosszagúak s undorral vonúlván vissza, elhíresztelték, hogy «minden longobárd asszony büdös». Később különböző országokba adták el őket s utoljára is születésökhöz méltóan mentek férjhez; az egyik az alamannok királyához, a másik a bajorok herczegéhez.

Méltó függeléke ennek a történetíró dédapjáról szóló szép mese. Ez, Lopechis, mint fogoly jutott Avarországba. Kezében egy íjjal, pár csonttal és egy darab kenyérrel megmenekült ugyan új gazdáitól, de nem tudta, merre tartson. Ekkor egy farkas szegődött hozzá s hűségesen vezette. Mikor azonban Lopechisnek már minden elesége elfogyott s jártányi ereje sem volt, kétségbeesésében le akarta lőni a farkast, hogy húsát megegye. Az állat azonban eltünt s Lopechis kimerülten rogyott össze a vadonban. Álmában egy férfi megintette, hogy arra tartson, a merrefelé lábai vannak fordulva. Felugrott, elindult s nemsokára szlávok közé ért. Egy időses asszony pártját fogta, házához vette, enni adott neki; előbb keveset, majd – midőn javúlt – többet; lábra állította s pár nap múlva, eleséggel ellátva, útbaigazította. Friaulban mindent elpusztulva talált. De házat galyabított magának, majd megházasodott s tőle származott Arichis (Henrik), kinek fia volt Warnefrit, ezé pedig Paulus Diaconus, ki dédapjától ezt a mesét fentartotta.

Az ötödik könyvet az oly csodás módon megszabadult Grimuald trónraléptével (662.) kezdi. Elmondja, hogy a beneventi sereg segítségével elűzvén s megölvén Aripert király Godepert longobárd királyt, Ticinusban annak trónjára ült s feleségül vette a megölt király húgát. Ennek testvére, Perctarit az avarokhoz menekült, honnan azonban Grimuald kivánságára kiutasították. Paulus hosszasan beszéli el azután, mily veszélyeken ment keresztül Perctarit s mint szabadúlt meg végre, Konstans császár miként ment Itáliába, mint ostromolta Beneventet s mint gyilkolták meg 668 júl. 15-én. Majd szól Lupus herczegnek az avarokkal való harczáról s haláláról, a beneventi hadjárata alkalmával tőle elpártolókon boszút álló Grimualdról s haláláról, a most már királylyá lett Perctaritről, a zsarnok Alahisről, ki trónjáról letaszította Kuninkpertet, ki azonban legyőzte s megölte Alahist.

A hatodik könyvben a 678–744 közt történteket érdekes fejezetekben bővelkedve adja elő. Szól a beneventi és friauli herczegeknek egymáshoz való viszonyáról, az olaszországi roppant dögvészről, a Konstantinus görög császár halála után kitört trónvillongásokról, Kuninkpert király haláláról (700.) s kis fiának, Liutpertnek királylyá tételéről, Montecassino helyreállításáról, a friauliaknak a szlávokon vett boszújáról, Liutprand hódításairól, Nagy Károlylyal való szövetségéről s Liutprandnak 744-ben történt halálával végzi történetét. «Nagy bölcseségű férfiú volt, okos a tanácsban, igen istenfélő, a béke barátja, harczban hatalmas, hibások iránt szelíd, szűzies és szemérmes, az imában kitartó, bőkezű a szegényekkel szemben, a tudományokban járatlan ugyan, de a philosophusokkal egyenlő tiszteletet érdemlő, népének atyja, a törvények javítója. Uralkodása kezdetén Bajorországnak sok erős városát foglalta el, de e mellett erősségét inkább az imádságban, mint fegyvereiben kereste. A legszorgalmasabban ápolta a frankokkal s avarokkal való békét is.»

Paulusnak meg lehetett az a vigasztalása, hogy hazája történetét egy derék ember uralkodásának elbeszélésével rekesztette be.

VI. Einhard.

A longobárdok legyőzője, Nagy Károly, először tett kisérletet arra, hogy az ókor római birodalmát s annak műveltségét megújítsa. Más lett a birodalom is, a műveltség is, de a vállalkozás és a jóakarat érdeme megmaradt. Sőt a renaissanceból is lett valami. Classikus példa erre épen Nagy Károly életrajza, melyet halála után kevéssel készített Einhard. «Olyan mű ez – szól Abel Ottó – mely a következő századokban felülmulhatatlan példa lett a nyelv tisztaságára s az anyag művészies kezelésére nézve s mely jobban magán hordozza a classikus műveltség nyomát, mint a középkornak akármely másik írása.»

Einhard, vagy – a hogy csak a XI. századtól fogva nevezgették – Eginhard, körülbelül 770-ben a keleti Franktartományban, Maingauban, előkelő családból született. A fuldai kolostor iskoláját kitünő sikerrel végezvén, mintegy 20 éves korában Baugolf apát (779–802.) beszerezte Nagy Károly aacheni udvarához, hol akkor a birodalom minden tehetséges embere találkozott. Ott Alcuin vezetése alatt ösmerkedett meg Vergiliussal, Ciceróval és Suetoniussal, a szentatyákkal s valamennyire a görög nyelvvel is. Bölcsesége, értelmessége és ügyessége miatt bibliai neven Bezaleelnek nevezték. Károly, ki személyes barátja lett, csakhamar a közmunkák vezetését bízta reá. Vitruvius szorgalmas tanulmányozójának alkalma nyilt tehát, hogy nemes stilusú palotákat építtessen a birodalom főbb városaiban. Lehet, hogy Károly Rómából s Ravennából épen az ő tanácsa és útmutatása szerint hozatta az aacheni székesegyház építtetéséhez szükséges oszlopokat s hogy ő tervezte az aacheni székesegyházat, az aacheni és ingelheimi palotákat s a mainzi hidat.

Ez a tevékenysége nem vonta el tökéletesen a politikától; 806-ban a császár őt küldte Rómába, hogy az országnak fiai közt történt felosztásához megnyerje a pápa beleegyezését s 813 nyarán az országgyűlésen a rendek nevében ő kérte a császárt, hogy uralkodó-társául fogadja fiát, Lajost s megadja neki a császári czímet. Lajossal különben is együtt növekedett s barátja volt neki, sőt, lehet mondani, magának a nagy császárnak is. Alig jutott trónra, Lajos császár meg is hálálta barátságát s már 815 január 11-én megajándékozta őt és feleségét, Emmát (Immát) az Oden-erdőben levő Michelstadttal, hol Einhard azután szép bazilikát építtetett.

Ez az Imma azon monda szerint, melyet 1170-ben egy lorschi (laureshami) barát tartott fenn, a császár leánya és a görög «király» jegyese volt, mikor beleszeretett Einhardba, atyja udvari főkáplánjába és titkárjába. Ez sokáig nem merte megvallani szerelmét; egyszer azonban azon szín alatt, hogy atyjától izenetet visz a leánynak, éjjel ajtajához lopózkodott, kopogtatott s bejutván, megvallotta szerelmét; s a királyleány megcsókolta és meghallgatta őt. Mikor Einhard hajnalban haza akart térni, észrevette, hogy éjjel hó esett s azért nem mert távozni, mert a férfiúi lábnyomok elárulták volna. Egyideig még ott maradt tehát; ekkor a szép leány hátára vette őt s közelfekvő lakásába vitte, honnan ismét visszatért. A császár azonban, ki álmatlanúl töltötte az éjszakát, tanúja volt ennek a sajátságos jelenetnek. Eleintén bámulat és fájdalom fogta el, de utóbb erőt vett magán s elhatározta, hogy várni fog.

Einhard, ki tudta, hogy a dolog nem maradhat sokáig titokban, nemsokára a császár elé lépett s térdenállva kérte elbocsáttatását, mert szolgálatai nem részesülnek a megérdemlett jutalomban. A császár megígérte, hogy mielőbb segít a baján s bizonyos napra egybehívta főbbjeinek tanácsát. Itt előadta, hogy császári méltóságán gyalázat esett, mert titkára méltatlan viszonyt folytat leányával s ő ezért mégsem tud haragudni. Elmondta, minek volt szemtanúja. A tanácsosok egy része valami példátlan büntetéssel akarta sujtani a szerelmeseket, néhányan azonban arra kérték a császárt, hogy Istentől nyert bölcseségével ő maga ítéljen ebben a dologban. A császár kijelentette, hogy ő ebben a szokatlan esetben, melynél megáll az eszök, az isteni gondviselésben bízik, mely a rosszat is jóra fordíthatja. Nem akarja tehát büntetni titkárát, hisz ezzel csak leánya gyalázatát növelné. Méltóbbnak s országa dicsőségével megegyezőbbnek tartja, hogy megbocsásson ifjuságuknak s őket törvényes házasságban egyesítve, a megszégyenítő esetre a tisztesség fátyolát borítsa. Itéletét mindenki örömmel fogadta. Azonnal behítták Einhardot, kit a király jókedvűen megcsókolt s azután kijelentette, hogy mivel a hozzá érkezett panaszok szerint szolgálatait idáig nem jutalmazta eléggé, ő pedig nem mondta meg bizalommal, mi a kivánsága, most a legbecsesebb ajándékkal kivánja őt kitüntetni. Hatalmába s feleségül adja tehát leányát, hordozóját, a ki nemrég megmutatta, hogy hajlandó nyakába venni az ő igáját.

Nagy kisérettel hozták be azután a piruló leányt s a császár azonnal egymásba tette kezeiket, Einhardot pedig javakkal gazdagon megajándékozta.