Part 1

A KÖZÉPKOR FŐBB KRÓNIKÁSAI A MAGYAROK HONFOGLALÁSA KORÁIG.

IRTA

MÁRKI SÁNDOR.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1900.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A KÖZÉPKOR FŐBB KRÓNIKÁSAI A MAGYAROK HONFOGLALÁSA KORÁIG.

A történetírásban vannak egyes, valósággal beleszikkadt nézetek, melyek onnan származnak, hogy az általános nagy kérdések fejtegetésében csak kevesen mennek vissza a forrásokig s így csupán a feldolgozók állításait visszhangoztatják. Különösen megszokott jelenség ez a kisebb népeknél, melyeknek az egyetemes történelemben nincs elsőrendű szerepök s így el sem akarják hinni, hogy nekik, bizonyos általánosságok ismeretén túl, az egyetemes történelem tanulmányozásában forrásműveket is kelljen használniok.

Pedig ebben a kérdésben épen ők vétnek önmagok ellen, ha az első krónikásokat elhanyagolják. Az eredeti szövegeknek alapos ismerete arra vezetheti őket, hogy a feldolgozók a forrásnak kissé zavarosabb részét már élvezhetetlennek tartván, a helyett, hogy a víz meghiggadását bevárták volna, kiöntötték, holott az egészen tiszta vízzel minden szomjazót ki nem elégíthettek. Mi magyarok ugyancsak keveset merítettünk a középkor egyetemes történelmének forrásaiból s így joggal remélhetjük, hogy vizét nem kapjuk oly zavarosan, mint a németek, angolok és francziák, kik oly bőven bántak vele, hogy már egészen sáros lett tőle a patak kútfeje. Ez a sár a krónikáknak a mi történetünkre vonatkozó, kiöntött részéből keletkezett. Föladatunk nem e sár kiszikkasztása, hanem az, hogy megakadályozzuk a minket üdíthető víznek tovább való pocséklását.

Csak egy példát erre!

A népvándorlás korában hazánk a népeknek valóságos szállója volt. Nemzetiségi viszonyainkban még ma is érezzük a másfél ezer év előtt való tarkabarkaságok hatását. Alig van a mai Európának nemzete, mely szálláskeresni meg nem fordult volna nálunk. Helyi középpont nélkül ugyan, de világbirodalmat alapítottak itt a húnok s e világbirodalom felbomlása, mely hullámzásba hozta egész Európát, a mai Magyarországban okozta a legnagyobb felfordulást. Itt dőlt el Európa sorsa. A krónikások jól tudják ezt; a feldolgozók azonban vagy ismertebb tájakra igyekeznek áttenni a nagy politikai és társadalmi fejlemények keletkezésének szinterét, vagy azt akarják elhitetni, hogy tudásuk nehéz bárkája meg sem érzi e hely örvényeinek forgatagát. A magyar historikusok pedig még mindig attól látszanak tartani, mint a hajósnépek Vasco da Gama előtt, hogy az egyenlítő alatt levő tenger vize forr s így inkább kikerülik a tudás tengerének ezt a veszélyes negyedét, hogy meg ne és föl ne süljenek.

Pedig a középkor forrásainak ismeretét a tanárvizsgálat szabályai is előírják s a tanárképző-intézetek és semináriumok tényleg foglalkoznak is velök. A mi föladatunk most csak az lehet, hogy a kritikus feldolgozók nyomán már ismert korokat egykorúak és közel, egykorúak esetleg kritika nélkül való előadásában ismerjük meg. Számolnunk kell naivságukkal, mert – a hogy 1895 febr. 10. a Kisfaludy társaságban mondta Apponyi – Deák Ferencz sem lehetett csupán Csengeryre kiváncsi, kihez hasonlóan talán csak 12 ember gondolkozott az országban; hanem hallani óhajtotta az unalmasnak tartott fecsegőt is, a hogyan gondolkozik és érez sok százezer.

Mi is ilyen, csak nagy kritikával használható krónikásokból akarunk alkotni typusokat, hogy teljes közetlenségben lássuk magunk előtt a középkort. Csupán néhány krónikásnak könyvével fogunk foglalkozni; többnyire olyanokéval, a kiknek előadása már csak azért is kívánatos reánk nézve, mert bővebben szólnak erről a mi mostani hazánkról s így – ha nem is az időt, de a helyet és a körülményeket a külföldieknél jobban ismerhetvén, – hitelességök és megbízhatóságuk kérdésében könnyebben gyakorolhatjuk szavazatjogunkat. Vonuljon el előttünk a középkornak a magyarok honfoglalásáig terjedő része az ő saját elbeszélésökben, az ő saját felfogásukban. Izlésünknek és tudásunknak már mindenesetre elég fejlettnek kell lennie arra, hogy meghallgatván, meg is birálhassuk őket. Viszont azonban az újkor nagy historikusainak ellenmondást alig tűrő nyilatkozatai s itéletei se gátoljanak bennünket abban, hogy bevalljuk, milyen jól esik az a közetlenség, melylyel a krónikások saját korukról beszélnek s az a mysticismus, melylyel, már a katekizmusban eltelve, századok legendáiról mesélgetnek.

De mivel nem az 1001 éj meséiről van szó, nem is 1001 krónikásnak, hanem csak annyinak bemutatása a czélom, a mennyinek lelkébe, műveik részletesebb megismerése alapján, ily rövid idő alatt bepillanthatunk. Ha csak 7–8 írót ösmertetünk is így meg, hitem szerint már otthonosabbak leszünk a középkorban s jobban felfogjuk az akkori társadalom szellemét.

A sorozatot a népvándorlásnak irodalmunkban is gyakrabban, de még sem eléggé idézett első nevezetesebb leíróján, Jordanesen kezdem.

I. Jordanes.

Jordanes[1] Alanoviiamuthis fia és azon Paria unokája volt, ki mint jegyző szolgált Kandak alán királynál. Családja ennek skir, sadagar és alán alattvalóival együtt települt le Moesiában. A VI. század első felében Jordanes maga is jegyző volt Gunthigisnál, Kandak unokaöcscsénél, az Amálok királyi családjának egyik ivadékánál. Előkelő állásáról azonban lemondva, a nyugati egyházhoz csatlakozott, pap lett, s 551-ben Vigilius pápával már mint Kroton, a mai Cotrone püspöke tartózkodott Konstantinápolyban; legalább kétségtelenűl őt kell érteni Kroton ilyen nevű püspöke alatt.

Ez évben történhetett, hogy Cassiodorus egyik sáfára odakölcsönözte neki gazdája munkáját, melyet a gótok történetéről 12 könyvben írt. Cassiodorus, ki római létére 537-ig mint államférfiú egész odaadással szolgálta a keleti gótok ügyét, 540–570-ig mint szerzetes visszavonultan élt abban a kolostorban, melyet Bruttiumban ő maga alapított. Itáliának ugyanazon délnyugati félszigetén élvén, alig képzelhetni, hogy a két férfiú nem találkozott volna egymással. Jordanes, ki alán létére gótnak tartotta magát, kétségkívül érdeklődött oly férfiú iránt, ki magasztalta az Amálokat, jegyző korában neki is urait, s ki arra vállalkozott, hogy a rómaiakban kedvező hangulatot keltsen az idegen uralom iránt s azt mintegy igazolja. Míg azonban Cassiodorus inkább Róma érdekeit tartotta szem előtt, Jordanes úgyszólván a byzáncziaknak akarta megmagyarázni, hogy Itália visszafoglalásánál egyenlő tényezők gyanánt kell tekinteniök azokat a gótokat, kik Theodorich óta a római uralom folytonosságát képviselik, s kiknek törzsökös királyi családját már amúgy is gyöngéd kötelékek fűzik a keletrómai császárok házához. Bitorlónak tekintette tehát az Amálokkal úgy sem rokon Totilát, ki Róma vidékén Justinianus hadai ellen küzdött s a császár unokaöcscsének, Germanusnak s Mathesuenthának, Amalasuentha leányának utószülött fiában, Germanusban látta a jövő emberét, ki Itália élén mint a nyugati és kelet-rómaiak jogait képviselő gót király uralkodhatik. Az ő felfogása szerint a rómaiak és a gótok úgyis folyton szövetségben éltek egymással, ha ezek amazok földén egyszer-másszor rabolgattak is.

Cassiodorus könyve, mint maga mondja, csak három napig volt Jordanesnél, de épen azokban az időkben, midőn a keletrómai sereg Germanus halála után Salona felé vonult, hogy hajóra kelve, megsegítse azokat a rómaiakat, kik, a gótok egy részéhez csatlakozva, türelmetlenűl vártak már erre a segítségre, mely nélkül Itália egészen a függetlenségre törekvő gótok kezére kerülne. Ezek a független gótok akkor ép oly éles ellentétben álltak a császári érzelmű gótokkal, mint ezerszáz esztendő múlva a magyar kuruczok és labanczok egymással. A labancz, vagy talán opportunista gótoknak nemzeti érdekök mégis azt parancsolta, hogy a túlzó s a viszonyokkal alkudozni nem akaró gótok miatt győzelem esetén a keletrómaiak ne ragadjanak mindent magokhoz, hanem lássák be, hogy ebben az országban immár törvényes jogaik vannak a gótoknak, kikkel bizonyos közös ügyeket kell elismerniök. Arról lévén szó, megmaradjon-e az a politikai mű, melyet Itáliában rómaiakkal és gótokkal Theodorich és Cassiodorus teremtett, a még élő miniszter, maga föl nem léphetvén, adatait rendelkezésére bocsátotta Jordanesnek. Ez most nem kezdte a dolgot a világ teremtésén, mint Florus után írt római történetében, hanem – Cassiodorussal valószínűleg személyesen is érintkezve – népe történetének inkább azokat a mozzanatait emelte ki és színezte, melyek a gótok történeti jogait és igényeit bizonyíthatták, még pedig, ha máskép nem ment, esetleg a történelem meghamisításával is.

Könyve, melyet _De origine actibusque Getarum_ czímmel a gótok történetéről 60 fejezetben főkép Cassiodorusból, Dio Chrysostomusból, Ammianus Marcellinusból, Orosiusból, Symmachusból s egy bizonyos Ablabius művéből ütött össze, ilykép tulajdonképen alkalmi és irányzatos mű. Czélja annak bizonyítása, hogy a rómaiak hálával tartoznak szövetségeseiknek, a gótoknak, kik megmentették a műveltséget, midőn Itália uralmát átvették. A nemzeti hagyományok, a mikre a gótok kettészakadásának ideje óta mind megbízhatóbban hivatkozik, szintén e felfogás kiszinezésére szolgálnak. Germán vére fölbuzdul nem egyszer, mikor az eseményeket germán hősmondák alapján beszéli el; de meglehetősen lehordja a germán atyafiságot is, ha arról van szó, hogy megmutogassa, mekkora szolgálatot tettek gótjai a rómaiaknak. Így pl. midőn Athaulfnak Honoriushoz való viszonyát szembeállítja a vandálok viselkedésével.

Némely esemény elbeszélésében ellenőrízni sem lehet Jordanest; így pl. mikor a keleti gótok pannoniai harczairól ír. Egészen neki tüzesedik s az a közetlenség, melylyel szól, valószínűvé teszi, hogy igazat vagy jóhiszeműen beszél, ha nincs is szerző, a kire támaszkodva, adatait birálhatnók. De hogy nem ismerte az események rugóit, melyek a pannoniai gót Theodorichnak Zenóhoz való viszonyát szabályozták, kitűnik, ha összehasonlítjuk könyvét kortársával, a zsidó Malchuséval, melyet ez Zeno uralkodásának hét esztendejéről (473–480) írt.

Paptársának, Castaliusnak biztatására határozta el, hogy ő, ki kis sajkáján idáig a csöndes partokon evezgetve, a régieknek halakban gazdag tavából néhány halacskát fogott, vitorláit most a nagy tenger felé fordítsa. Vagyis, hogy nem törődve a krónikákból tett kivonataival, röviden inkább Cassiodorus senatornak a gétákról szóló 12 könyvét adja ki. Megteszi, ha csak három napig volt is kezei közt az a mű, s így szavaira alig emlékezhetik, csupán értelmét és tényeit tarthatván eszében. Kiegészítette különben görög és latin történetírók adataival s pótolgatta saját tudásával. Castalius, ki azon nép közelében lakik, értesülhetett olyasmiről is, a mi az ő figyelmét elkerülte.

Ilyenformán kezd a _Géták eredetéről és tetteiről_ szóló könyve megirásához. Orosius nyomán a földről rövid tájékoztatást nyujtván, kijelenti, hogy a géták az északon levő Skandzsa-szigetről (Skandináviából) származnak. Ezt – Britanniának közbeszúrt ismertetése után – főkép Ptolemaeus nyomán írja le s népei közt a finneket mondja legszelidebbeknek. E szigetből, a népek műhelyéből, Berig király vezette ki a gótokat, kik a levert ulmerugok és vandálok földén telepedtek le. Elszaporodván, az ötödik király, Filimer alatt Scythiába vándoroltak. Leírja azután Scythiát az Ister eredetétől a Riphäeus-hegyekig. Kiemeli, hogy ennek legnyugatibb részén, ott laknak a gepidák, hol északról dél felé halad a Tisza s hozzá nyugatról jön a nagy Duna, melybe keleten sok folyamrohanattal ömlik a Flutausis (talán Fluvius Aluta, noha a 12. fejezetben külön ír Alutát). Ezen túl van Dácia, melyet meredek hegyei koszorú gyanánt körítenek. Sorban ismertetvén a hatalmas földet és népét, elmondja, hogy a Pontus északi részén a hódító géták két nemzetre szakadtak: az ostrogótokéra az Amalok s a vizigótokéra a Balthok alatt. Tanausis alatt győztesen csatáztak az egyiptomi királylyal s adófizetésre szorították a médek királyát is. Az ekkor Ázsiában letelepedett gótoktól származtak a parthusok. Sőt Tanausis halála után királyasszonyaik vezetése alatt a gót nők is győztesen járták be Kis-Ázsiát és száz esztendeig uralkodtak rajta; legállandóbb birodalmat azonban Marpesia királyné alapított a róla nevezett sziklák vidékén, a bővebben leírt Kaukázusban. Hogy az amazonsereg ki ne haljon, évenkint egyszer összejöttek a nők a szomszéd országok férfiaival; a leányokat harczosoknak nevelték, a fiúkat egy esztendő múlva visszavitték apáikhoz.

De a gót férfiak is kitünő és híres hősök voltak. Herkules fia, Telephus gót király, atyja alakját s erejét örökölte. Ez az Al-Dunától délre, Moesiában uralkodott s hadakozott a danaok vezéreivel, Ajaxszal, Ulyssesszel, Achilesszel; fia, Euryphilus pedig, Kassandra iránt való szerelemből, a trójai háborúban is részt vett. 630 év mulva Cyrus a gót amazonok királynéja, Thomyris ellen harczolt. Thomyris győzött ugyan, de Európába költözött át, Moesiába, hol Thomest (Tomit) alapította. Azok az óriási hadjáratok, a miket Dárius és Xerxes Európa ellen indítottak, voltakép nekik szóltak, nem a görögöknek s az adott rájok okot, hogy Antyrus gót király visszautasította Dárius leánykérő követségét. Megtudták védelmezni magukat a maczedónok ellen is. Burvista gót királynak, Sulla kortársának idejében elpusztították a Galliában lakó germánok földét s maga Julius Caesar sem boldogult velök. Másrészt azonban Dicineus, majd Komosikus valóságos irodalmi műveltséget terjesztett el köztük, s a gótok kardok és könyvek forgatásával töltötték napjaikat.

Komosikusnak, a papkirálynak halála után Koryllus 40 évig uralkodott Dáciában, vagy, a hogy most már nevezték, Gothiában, a mai Gepidiában. Ez az ország északra esik a Dunától, mely forrásától tövéig 1.200,000 lépés hosszú s 60 mellékfolyója van. A Dunán túl lakó rómaiak ellen többször győztesen harczoltak s visszaszorították magát Domitianust is, ki Dorpaneus gót királyt a Dunán vert hajóhídon át támadta meg. A nyugati gótok e csaták hőseit félisteneknek nevezték; az első hőstől, Gapttól származott családnak az ötödik nemzedék, Amal adott nevet; az ő ivadéka Germanus, kinek ereiben gót és görög uralkodók vére csörgedez. Amal unokája, Ostrogotha, a Pontus partjain lakó keleti gótokon uralkodott. Alexander Severus halála után már egy szegény gótnak, Mikkának fia, a roppant erejével föltűnt Maximinus, a római császári méltóságot is elnyerte. A gótok idáig különben is szövetségesei voltak Rómának; mivel azonban Philippus (arabs), Róma millenniumának ünneplője, megvonta tőlük az évi ajándékot, Ostrogotha dúlni kezdte Moesiát s Thraciát, még pedig 300,000 főnyi sereggel ismételve is, midőn a római katonák egy része átállott hozzá. A Marcianopolis ostromából gazdag váltságdíjjal hazatérő gótokat ugyan megtámadták törzsrokonaik, a gepidák, de királyuk, Fastida, Galtnál csatát vesztett. Ostrogotha utóda, Kniva is hősiesen harczolt Decius császár ellen. Megölte fiát, s utóbb magát a császárt is. Decius utódai, Gallus és Volusianus, már ismét szövetségre léptek a gótokkal. A kicsapongó Gallienus idejében azonban a gótok újra pusztították Ázsiát s feldúlták Tróját és Iliumot is, mely «csak imént szedelőzködött össze Agamemnon háborúja után».

Maximianus és Diocletianus a parthusok ellen segítőkül használta, de azután mellőzte őket. Konstantinnak szintén kezére jártak az új főváros megalapításában, s a császár rendelkezésére bocsátott 40,000 főnyi segítőhadakat ma is fœderatinak nevezik. Geberich, a dicső gót király, uralmát ki akarta terjeszteni Visimar vandal királyra is, ki a gepidák mostani földén, a Marisia, Miliare, Gilpil és Grisia folyók vidékén uralkodott. Legyőzvén s elejtvén Visimart, a megmaradt vandalok Konstantin császártól Pannoniában kértek lakást s ott éltek 60 éven át. Jóval azután Stiliko meghívására a vandalok Galliát pusztították. Geberichre a leghíresebb Amal, Hermanarich következett, kit némelyek méltán hasonlítottak Nagy Sándorhoz. A csúdokat, mérieket, mordvákat s észak több népét is meghódította; továbbá a herulokat, veneteket, antokat, sklavinokat s eszteket, úgy, hogy Scythia s Germánia minden népén uralkodott.

Nemsokára azonban a húnok képzelhetetlenűl durva és vad népe rontott a gótokra. Ezek a Filimer gót királytól elűzött javasasszonyok (haliurunnák) és a tisztátalan lelkek ivadékai. Alig van emberi formájok, s nyelvök jóformán nem is emberi nyelv. A Maeotis mocsarai közt vadászatból éltek. Onnan egy szarvastehén csalogatta ki őket a scythák földére, melyre most haddal rontottak. Leverték a halánokat s a kisszemű fekete emberek mindenütt rémületet gerjesztettek. Hiszen még saját csecsemőik arczát is összevagdosták, hogy tej helyett előbb vérhez szokjanak. A sebek miatt azután nem is nő szakálluk. Különben széles vállúak s értenek az íjjhoz, nyílhoz. Vastag nyakukat büszkén tartják. Emberi alakjokban állati vadság lakik. Épen ekkor sebesítette meg Hermanarichot két rozomón testvér, mivel – ura futása miatt – nővéröket, Sunildát, vad lovakkal tépette szét. A király betegségének hírére Balambér hún király a keleti gótok országára ütött, s a 110 esztendős király halála után az egészet elfoglalta. Erre a nyugati gótok Valens császártól Thráciában vagy Moesiában kértek szállást s engedelmességet és megkeresztelkedést igértek. Valens Moesiában telepítette le őket. Arianus térítők hamis tanait csepegtette beléjök s azokat utóbb az ostrogótokkal és gepidákkal is megismertette. Csakhamar éhség tört ki a nyugati gótoknál s a római vezérek egy rabszolgáért egy kenyeret, tíz fontért egy darab húst, és csupán a fiukért adtak élelmi szereket. Maga Fritigern király csak nagynehezen menekülhetett el Lupicinus római vezér lakomájáról, hol hozzátartozóit már gyilkolni kezdték. Ez a nap megszüntette a gótok éhségét s a rómaiak biztonságát. A gótok egész a Dunáig otthonosan helyezkedtek el, s az Antiochiából ellenök vonuló Valens császárt megvervén, egy gunyhóban elégették. Méltán, mert hamis hitre tanítván őket, szeretetök tüzét ő is a pokol tüzévé változtatta.

A spanyol Theodosius császár jobban fegyelmezett katonái azután kiűzték a gótokat Thráciából. De mikor beteg lett, Fritigern Thessaliát, Epirust, és Acháját égette, míg Alatheus és Safrak a többi haddal Pannoniába vonult. Gratianus végül kibékült velök s ismét szövetségeseivé fogadta őket. Megnyugodott ebben a meggyógyult Theodosius is és látogatóba hítta Konstantinápolyba Fritigern utódát, Aithanarichot, ki a fényes város és a katonaság láttára felkiáltott: «A császár valóban földi isten, s a ki kezet emel rá, saját hibájából veszti életét». Halála után serege a rómainak kiegészítő része lett. Theodosius utódai, (fiai) azonban a gótoktól megtagadták az évi segítséget, mire ezek a Balthok nemzetségéből Alarichot választották királylyá, ki Pannonián és Sirmiumon át Itáliába nyomult s a háromnevű Ravenna alá szállt. Megizente a császárnak, hogy ha őket letelepedni engedi Itáliában, olyan jó egyetértésben élnek a rómaiakkal, mint ha velök egy népet tennének; különben pedig az erősebb űzze el a gyöngébbet. A tanács azt javasolta, hogy a vandál Giserich miatt úgy is veszendőbe ment Galliát és Hispaniát adják oda nekik. A gótok elfogadták; de midőn Honorius császár kétszeres apósa, Stilikó, Pollentiánál rájok ütött, megverték a császáriakat s visszafordulva, Alarich parancsára még Rómát is kirabolták. Itália összes kincseivel Alarich már Bryttiumba ment, hogy átkeljen Siciliába és Afrikába; hajóinak nagyobb részét azonban elnyelte a tenger s ő maga meghalt. Hívei Cosentia mellett a Busentus folyó medre alá temették, uralkodóvá pedig rokonát, Atavulfot választották. Ez sáskamódra pusztítva tért vissza Róma alá, s második feleségéűl fogva vitte el Honorius nővérét, Placidiát. Ezzel a két népet egyesítve, Galliába ment, honnan Spanyolország megszabadítására indult; de ő is, utóda, Segerich is a csatában esett el. A szigorú és okos Vallia követte őket. Ellene s hogy Placidiát megszabadítsa, Honorius Constantiust küldte; viszályuknak újabb szövetség vetett véget. Giserich vandal király Bonifatius helytartó hívására szintén odahagyta Spanyolországot s a 7000 lépés széles Gaditáni-szoroson átkelt Afrikába, azt elfoglalta s utódaival száz évig uralkodott rajta, míg e földnek Belezár vissza nem adta a római birodalom szabadságát. A vandaloktól elhagyott spanyol földön gótok és rómaiak osztoztak, mire Vallia halála után a gótok Theodoridot választották királylyá, ki tanácsosává tette Bereonudot, az Amaloknak a húnok elől hozzá menekült ivadékát. A rómaiak ekkor, Aëtius vezetése alatt, még a húnoktól is támogatva, Galliában megtámadták Theodorid gótjait, de ismét szövetkeztek velök.

Ekkor Scythiának majdnem minden népén Attila hun király uralkodott. Attila, Mundzuk fia, testvérének Bledának megölése után, egyesítvén a húnokat, a világ első népeivel, a rómaiakkal s gótokkal akart megmérkőzni. 500,000 ember élén, Mars kardjával a kezében, bizton nézhetett föladata elé. A nyugati gótok megtámadására Giserich ajándékokkal ösztönözte őt, mert félt Theodoridtól, kinek leányát méregkeverésről vádolva, megcsonkítva küldte haza. Attila először is a rómaiakat s gótokat akarta összeveszítni. De Valentinianus egyesülésre szólította Theodoridot a világ zsarnoka ellen, ki szolgaságra akarja vetni az egész emberiséget. A gótok csakugyan fegyverkeztek; Theodorid négy fiút otthon hagyott, Thorismundot és Theodoridot azonban magával vitte a hadjáratba s a catalauni vagy mauriaci mezőkön a római Aëtius szövetségében szembeszállt Attilával. Bebizonyult itt, hogy az emberi nem a királyokért van; mert e helyütt egyetlenegynek őrült ötletéből mészárolták le a népeket s egy dölyfös király önkénye megsemmisítette mindazt, mit a természet annyi századon át teremtett. Attila jósai megjövendölték a húnok szerencsétlenségét. Jól rendezett hadaiban ott voltak az Amalok közől való Valimir, Theodemir és Videmir keleti gótjai is, Ardarich gepida királylyal és sok leigázott néppel együtt. Ezek Attila szemeinek egyetlen intésére félve és reszketve, de zúgolódás nélkül teljesítették parancsait. A húnok, kiket eleinte lehangolt, hogy az ellenség elfoglalta a csataterén uralkodó dombokat, Attila beszédére lelkesülten támadtak. Az ókor nem tud ilyen makacs csatáról. A patak vértől áradott. Theodoriddal lova elragadt s őt saját emberei taposták el. Így teljesedett a jóslat, hogy elesik az ellenség fővezére. De a nyugati gótok is megölik Attilát, ha idején nem menekül szekérvárába. Dühöngve maradt itt másnap is és a mint mondják, nyergekből máglyát rakatott, hogy ha az ellenség benyomul, azon égesse el magát. A rómaiak ostromolni akarták, hogy kiéheztetvén, megadásra bírják. Közben a nyugati gótok dalokkal siratták el a csataterén megtalált királyukat.