Part 7

Még eddig nem talált sem férfira, ki a küzdésben, sem nőre, ki a szerelemben mestere lett volna.

Egyszer megint összeszakadt az öcscsével.

– Nem jösz egy csésze theát bevenni a buffetbe?

– Nem bánom.

Jenő arcza sugárzott a dicsőségtől. Bizonyosan diadalmas előhaladásokat tett Alfonsinenél.

– Nézd csak, szólt Richard a buffetbe érkezve: nézd, ott van az én cziczuskám, csakugyan rumot és limonadeot oszt a kredenczben a vendégeknek.

– Te szerencsétlen! kiálta rá Jenő; egyik bakot lövöd a másik után, mint valami új Parlagi Jancsi. Hisz ez nem szobalány, hanem Edith kisasszony, a család egyik nőrokona.

Richard megütközve állt meg.

– Micsoda? Ez a családhoz tartozó rokon? A kit egyedül hagynak este a lépcsőn alá s föl szaladgálni, s az estélyen rumot, limonadeot engednek vele osztogattatni a vendégeknek?

Jenő a vállait vonogatta.

– Tudod, nagyon szegény rokonok leánya, csak úgy kegyelemből tartják. Aztán még egészen gyermek. Tán tizennégy-tizenöt éves, nem esik beszámítás alá.

Richard végig nézte öcscsét.

– No nem is volt hát ez a te háziasszonyod bárónő soha.

– De hát mit csináljon ilyen szegény rokonoknak felfogadott leányából? Baronessenek nem nevelheti.

– Ne fogadná fel. Hát így mi lesz belőle? Valami úrféle el nem veheti ilyen cseléd állomásban; valami szegény ember pedig nem emelkedhetik hozzá, előkelő származásánál fogva.

– Az mind igaz, kedves Richard, hanem ez engemet mind nem érdekel.

Richard aztán ott hagyta az öcscsét s odament a kredenczhez, a hol Edith kisasszony osztott czukrot és narancsot.

Edith csakugyan gyermek volt még: telt piros arczú, eleven alak, szemekkel, mint az égő parázs és nevető korallpiros ajakkal; feltűzött hajat viselt, ez volt egész fejdísze, sürű, fekete és ragyogó; vékony fekete szemöldei és finom metszésű orra szelidebb kifejezést adtak merész tekintetének, mint a minőt talán szenvelgett.

Ő egészen otthon találta magát ebben a szerepben, a mi neki volt juttatva. Tetszett neki ez a fesztelen bizalmaskodás, a mivel a vendégek viseltettek hozzá, hogy úgy bántak vele, mint egy gyermekkel, mint egy cziczával. Legalább karmolhatott érte.

Richard közelített a leányhoz, az pedig nem hogy durczásan fordította volna el tőle fejét, a mihez az első találkozás után teljes joga lett volna, sőt gúnyos daczczal mosolygott feléje azokkal a csillagszóró szemeivel, s mikor Richard odalépett a kredenczhez, azt mondá neki:

– Ahá! Fél most tőlem, ugy-e?

Eltalálta. Richard csakugyan olyas valamit érzett.

– Edith kisasszony! én bocsánatát kérem. De hát hogyan engedik kegyednek, hogy este egyedül járjon a lépcsőn, a hol annyi ember megfordul?

– Ah, azok mind ismernek már engem. Aztán dologban jártam. Ön szobalánynak nézett, ugy-e?

– Valóban azt akartam mentségemre felhozni.

– De hát azzal is úgy kell bánni, mit?

Ezzel csakugyan megakasztotta Richardot; erre nehéz volt megfelelni.

– No már most mondja meg, hogy mit parancsol? aztán menjen a tánczterembe: ott várják.

– Nem kell biz én nekem kisasszony se mandulatej, se czitromvíz, hanem adja ide a legkisebbik ujjacskáját a kezének, arra, hogy megbocsát.

– Menjen, menjen, nem adom önnek a kezemet, mert önnek rossz keze van.

– Ha azt mondja, hogy rossz kezem van, holnap megverekszem valakivel s levágatom ezt az én rossz kezemet tőből. No, akarja, hogy levágassam ezt az én rossz kezemet, a mely önt megbántotta? Engemugyse, holnapután félkézzel fog látni.

– No menjen, ne bolondozzék, inkább nem haragszom, szólt a gyermek s oda adta – nem a kis ujját, hanem az egész tiszta, őszinte meleg kezét, hogy Richard kezébe szoríthassa azt.

Nem volt éppen a közelben, a ki ügyelt volna rájok.

És akkor azt mondta Richard annak a kis leánynak:

– Most pedig lelkemre fogadom kegyednek, hogy soha még csak szemem tekintetével se bánthassam meg kegyedet, még a szememet sem fogom kegyedhez tovább emelni, mint eddig a kézig.

És megtartotta, a mit mondott; mert a mint az eleresztett kéz a leányka termetén aláhanyatlott, lesütötte előtte a szemeit és úgy vett búcsut, hogy még a szemébe se kacsintott.

Mikor éjfél után ismét együtt haza kocsizott a két testvér, Jenő úrfinak nagyon feltünt, hogy bátyja ezuttal nem kötődik vele.

A BACKFISCH.

Richardot azután nem kellett nagyon erőltetni a Plankenhorst család látogatására; járt oda magától is eleget.

Udvarolt a háznál mindenkinek; a házi asszonynak, a leányának és mindennapos vendégeinek. Azt hitte, azért majd nem látnak bele.

Jenő öcscsét túlboldoggá tette vele. Az ifju őrülésig szerelmes volt Alfonsinebe.

Az igaz, hogy igen szép hölgy volt; eszményi arcz, alak. Finom, tökéletes vonások, nemes hajadoni tekintet; báj és kellem minden arczjátéka.

De milyen sötét lélek lakott ez angyalarczon belül!

Ez a két ragyogó égszínkék szem balcsillagzat volt; minőről azt mondta az astrolog: a ki e csillag alatt útra indul, elvesz az!

Egy este a szokott estély végzésével szobaleányával vetkőzteté magát Alfonsine. Külön hálószobája volt anyjáétól.

A komornáját mamsell Bettinek hitták.

Mikor egyedül voltak, azt kérdezé komornájától Alfonsine:

– Mit csinál a Backfisch?

Backfisch persze annyit tesz, hogy sült hal. Hanem a kik a német nyelvben e szónak különösebb gyöngéd értelmet akarnak adni, azok gondolnak alatta holmi olyan kis felserdült leánykákat, a kik már nem gyermekek, de azért még rá érnek várni a főkötőig; a kik még ártatlanok és ostobácskák; a kik már éreznének valamit a szivükben, de nem tudják, hogy mit? fecsegnek és nem tudják, hogy miről? a tréfát komolynak, a komolyat tréfának veszik s a legelső szép szót, a mit nekik mond valaki, arany gyanánt kapják. Ez a Backfisch.

– A Backfisch tanul úszni, felelt ravasz arczfintorítással a mamsell.

– Még mindig vezérkötélen? Még nem szabadult fel?

– Majd nemsokára, szólt Betti, Alfonsine hajfürteit kibontva, hogy éjre másként fonja. A multkor, hogy kibontotta a haját, azt kérdezte: «melyikünk haja hosszabb? az enyim vagy Alfonsineé?» s körül beterítette magát vele.

– Haha! a Backfisch!

– Én azt mondtam neki: az övé szebb.

Ezen mind a ketten összenevettek.

– Tehát tudja már magáról, hogy szép?

– A felől én is igyekeztem őt felvilágosítani, hanem ez éppen ellenkező hatással van rá. Egyszer felvilágosítottam afelől, hogy igen jól áll neki a nevetés, gyönyörű fogsorai vannak: azóta, mikor nevet, befogja a száját. Máskor megmagyaráztam neki, hogy szép magas homloka milyen vidám tekintetet ad arczának; azóta lehúzza a haját a homlokára, hogy keskeny legyen.

– Kérkedés az! azt mondja magában: annyira szép vagyok, hogy el kell titkolnom egy részét. Nem ábrándozik-e?

– Furcsa az nála. A minap a baronessenek egy főkötőjét föltette a fejére s megnézte magát a tükörben s aztán nevetett: «milyen különös volna az, ha én asszony volnék». És azóta sokszor előhozza azt és képzelgeti magában: valjon mi dolgom volna nekem, ha asszony volnék? Ezt főzném, azt főzném az uramnak. Este várnám a kandalló mellett, ha hazajön; egymás mellett ülnénk, aztán olvasnánk egy könyvből, ennénk egy tányérról, innánk egy pohárból, aztán úgy neveznénk egymást, hogy «szivecském». Ha mulatságba mennénk, mindig egymással tánczolnánk.

– Tehát gondolkozik felőle? szólt Alfonsine, ravasz tekintettel pillantva fel Bettire.

– Sokszor előhozom neki, hogy milyen rossz sorsa van itt. Milyen megvetőleg bánik vele a két baronesse; hogy lenézik, szidják, mint a cselédet, nyomorultúl járatják akár egy szobaleányt; azon sokat kesereg.

– Az jó.

– Előttem ugyan mást mond. Azt mondja, hogy ez mind jól van így; de én sokszor rajta kapom, hogy éjjel, mikor azt hiszi, hogy mindenki alszik, sír és nyugtalan.

– Beszél-e valakiről?

– Minden férfiról szokott fecsegni, a ki csak a háznál megfordul; kibeszéli, a mit gondol felőlök: ez szép ember, az kiállhatatlan, ez tréfás, amaz unalmas. Csak egyről nem akar beszélni soha.

– Tudom.

– Hanem ha annak a nevét előhozom neki: mélyen elpirul. Arról aztán hiába beszélek neki akár jót, akár rosszat: nem tudok belőle kivenni semmit.

– Hát az jár-e körüle nagyon?

– Vigyázok rá. Szörnyű óvatos. A hol összetalálkozik Edithtel, már ránczba szedi arczát, szemébe nem kacsint, fejhajtva üdvözli; alig szól hozzá pár szót. Ismerem én már ezt.

– Szegény kis Backfisch! Csináljon neki örömet Betti. Holnap új ruhát kap. Egy öltönyömet elrontotta a szabó; az neki jó lesz.

Betti mamsell nevetett.

– Azt a rózsaszín tarlatánt? Hisz az báli ruha!

– Azért jó lesz neki. Hadd örüljön neki. Beszéljen neki olyanformát, hogy eddig csak azért volt mellőzve, mert úgy tekintettük, mint gyermeket. De most már kinőtt belőle s most már ő is házi kisasszony lesz. Taníttatjuk tánczolni, zongorázni, énekelni.

– Komolyan?

– Csak mondja ezt neki. Be fogjuk ezután vezetni a társaságba; meg fogjuk mindenkinek mondani, hogy ő családtag.

– Ha ezt ma este elmondom neki, reggelig nem alszom tőle, mert folyvást csak arról fog fecsegni. Különösen az énekléshez nagy kedve van.

– Szegény kis Backfisch! Ugyan tegye meg neki ezt az örömet.

… Oh szivtelen Jezabel!

Nehány nap mulva meghivást kapott Richard Plankenhorstékhoz.

Csak en famille lesznek; wisthpartie, teázás és Alfonsine énekel.

Richard örömest fogadott már minden meghivást e családhoz, akármilyen unalmas mulatságokkal kecsegtettek is azok.

Nem is úriaskodott a későn jövetellel, inkább előre igazította az óráját, hogy legyen mentsége, ha ő az első megérkező.

Most is úgy járt.

Az előszobában, hol a komornyik átvette a kardját, köpönyegét, még nem látott idegen felöltönyt a fogason.

– Tehát én vagyok megint a legelső? kérdé a komornyiktól.

– Igenis; felelt az mosolyogva s nyitotta előtte a teremajtót.

A teremben mamsell Bettivel találkozott Richard; az tett-vett valamit.

– Korán jöttem tán, mamsell Betti?

A mamsell pukkerlit csinált és mosolygott.

– A baronesse még nincsen idehaza, de mindjárt haza fog jönni. A kisasszony odabenn van.

Richardnak nem volt ez új dolog. Akárhányszor találta Alfonsinet egyedül (természetesen társalkodónéja ráadásával) s kellemesen el lehetett vele fecsegni. Finom emberszóló volt. Zongorázni és énekelni is tudott csinosan.

Most is hallott a két szobán keresztül valami énekhangot Richard; csupán ez tünt fel neki, hogy ez a hang sokkal erősebb és csengőbb, mint máskülönben szokott lenni; de hát, gondolhatta, talán olyankor mindenki jobban énekel, ha nem hallgatják, – ha ugyan gondolt e felől valamit.

Benyitott a harmadik szobába, honnan az énekhang jött – és ideje maradt észrevétlenül maradhatni a meglepetés néhány pillanatáig.

A zongora előtt nem Alfonsine ült, hanem valaki más.

Az első perczben alig akart ráismerni Richard.

Edith volt az, szokatlan bálias öltözetben és hajdiszítéssel. Rózsaszinű kivágott ruhát viselt, mely szép nyakát, gömbölyű vállait látni engedé. Valami népies románczot énekelt iskolázatlan, de sympathicus csengő hangon, s hozzá, tudatlanok szokása szerint, egy ujjal verte a zongora billentyűit. Egyedül volt a szobában.

Richard sokáig megengedte magának, hogy az elefántcsonton ugráló kezecskét bámulja, míg egyszer Edith felvetve szemeit a zongoráról, megpillantá a hozzá közelítőt.

Első mozdulata az volt, hogy kezével betakará keblét. Még szokatlan volt neki e viselet, hanem azután eszébe jutott, hogy oda éppen rossz helyre tette a kezét, s azután végig ereszté azt rózsaszín ruháján s eléje lépett az őt üdvözlőnek.

Arcza égett és szive dobogott erősen, hangja alig akart szolgálatára lenni, midőn Richardnak rebegé:

– A bárónő nincsen idehaza.

Richard úgy szánta a szegény gyermeket.

– És Alfonsine kisasszony? kérdé tőle.

– Együtt mentek el. A Burgba hivattak sietősen. Csak későn fognak hazajönni.

– Öcsém nem volt itt?

– Ő még korábban elment.

– S nem mondta a bárónő, hogy vendégeket vár?

– Azt mondta, hogy komornyikját megbízta eljárni a mára meghivottakat, hogy a «cercle» holnap tartatik meg.

– Csodálatos, hogy azt nekem nem mondta a komornyik, mikor bebocsátott. Bocsánat, Edith kisasszony, hogy háborítottam kegyedet. Üdvözletemet, kérem, adja át a bárónőknek.

Azzal meghajtotta magát hidegen, komolyan, és eltávozott.

Szándéka volt a komornyikot megpirongatni a mulasztásért, hanem azt nem találta az előszobában sehol. S a főajtó, a melyen a lépcsőtornáczra ki kelle jutnia, be volt zárva s a kulcs lehúzva a zárról.

Arra kellett magát szánnia, hogy ismét a nagy termen keresztül a cselédszobákhoz vezető ajtón át távozzék el.

Azt az ajtót is zárva találta.

Még egy kijárást ismert, melyen keresztül a konyhából szoktak az ebédlőbe járni. Azt is megpróbálta, az sem nyilt ki.

Az ebédlőben volt a csengetyűhúzó, mely a cselédségnek szól: azt megrántotta háromszor-négyszer erélyesen, azután várt sokáig – semmi nesz.

Még egyszer visszament az előszobába, azt még mindig üresnek találta. Itt senki sincs.

Szive oly hangosan feldobogott, hogy felriasztá alvó lelkét.

Itt valaki egy végzetes játékot űz, melynek nem tudja még mi lesz a vége?

Ismét letette kardját, köpenyét s visszatért abba a szobába, a hol Edithet hagyta.

Lépteinek hangjára eléje jött a leány. De most már nem égett az arcza rózsapírban, halavány volt. Szemei nyugodtan néztek Richardra. Nem remegett, nem volt zavarban.

– Megbocsásson, Edith kisasszony, – szólt Richard, – minden ajtót zárva találok magam előtt, s az egész háznál senki sincsen, a ki kiereszszen.

Az oldalfalon Alfonsine életnagyságú arczképe volt nagy aranyos rámában. Richardnak úgy tetszett, mintha e szép tündérarcz kegyetlenül mosolyogna e jelenetre.

Edith azonban nyugodt közönynyel felelt:

– A cselédek bizonyosan az udvarra mentek. De az nem baj. Itt van a főajtónak második kulcsa, ezzel én majd kibocsátom önt.

A falon függött egy nagy antik rácsozatú remek kulcstartó. Edithnek Richard mellett kelle elhaladnia, hogy a kulcstartóhoz jusson. Midőn melléje ért, Richard elállta az útját.

– Egy szóra Edith! Tudja-e ön, mire gondolok én most e perczben?

Úgy tetszett, mintha az az angyali szép arczkép ott a falon az ifju vállán keresztül hajolva a kárhozat szóváltását folytatná ennek feldobogó szivével. Richard úgy érzé, mintha az egész világ égne körülötte.

Hanem a leány, a kinek útját állta, nyugodtan maradt, s a legnagyobb lélekjelenléttel felelt neki:

– Ön azt gondolta most magában, hogy «én ennek a leánynak egyszer megfogadtam, hogy még a szememmel se sérthessem meg, tekintetemet sem fogom a kezén túl emelni.»

S a leány két keze összekulcsolva volt ölében.

– Úgy van, szólt Richard, s keble egyszerre egy egész pokol nyomásától szabadult meg. – És most egyet kérek öntől, Edith kisasszony. Sürgetős levelet kell irnom a bárónőnek. Adhat kegyed nekem irószereket?

Edith a bárónő iróasztaláról felhengeríté a művészi tolólapot s oda mutatott.

– Tessék.

Richard leült az asztal mellé és irt. Rövid volt, a mit irt, hamar készen lett vele. Azután borítékba tette s azt ostyával lepecsételé.

Edith ez idő alatt folyvást nyugodtan állt az iróasztal tulsó oldalán, összetett kezeit ölébe leeresztve.

Richard fölállt és eléje lépett a bezárt levéllel. Arcza nemes volt és tekintete fenkölt. A leánynak egész lelke szemeiben élt, midőn ez arczot vizsgálta.

– És miután kegyed el tudta szivemben olvasni, hogy mit gondolok most? el fogja tudni olvasni azt is, hogy mit irtam a lezárt levélben most?

S azzal eléje tartá a levél pecsétes felét.

– El tudja-e olvasni?

A leány pedig, a mint kezei össze voltak kulcsolva, lassankint fölemelé azokat egész arczáig, s így összekulcsoltan homlokához szorítá azokat, nem gondolva rá, hogy ezzel fölszabadítja a szemközt álló tekintetét, hogy szemeibe láthasson és megláthassa azokban a kétségbeesés, a gyönyör, a fájdalom és felmagasztaltság csillagcseppjeit.

– Igen, e levélben ez van írva, mondá Richard: «Asszonyom, én öntől nőül kérem Edithet; egy év mulva nagykorú leszek, akkor eljövök érte. Addig bánjék ön úgy vele, mint az én menyasszonyommal.»

– És azzal odanyujtá a leánynak a levelet.

Edith ajkaihoz szorítá hosszasan, kínosan a levél pecsétjét s úgy nyujtá azt vissza Richardnak.

Azután Richard is ajkával érinté a pecsétet, mely kedvese csókjától volt meleg. Ez volt eljegyzésük csókváltása.

– Át fogja ön adni e levelet a bárónőnek?

Edith némán inte fejével és a levelet keblébe csusztatá.

– S most egy évig ne szóljunk egymásnak arról, a mit egymásról gondolunk. Isten önnel, szólt Richard. Ne kisérjen ön ki. Meg ne lássa valaki ezeket a könyeket. Ezek már enyéim. Mutassa meg, melyik a főajtó kulcsa. Most elviszem magammal s holnap vissza fogom küldeni.

Richard maga átvette a főajtó kulcsát és eltávozott. Még akkor sem volt a többi szobákban senki. Kinyitotta magának az ajtót, újra be is zárta, és nem talált a cselédség közül senkit sem folyosón, sem udvaron.

A leány pedig, mikor Richard léptei elhangzottak, leborult a földre s a hol Richard legutoljára állt, s a bársony szőnyegen meglátszott léptének helye, a leány megcsókolta kedvese lábának nyomát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagyon késő volt, midőn a baronesse és leánya hazaérkeztek.

Edith már saját szobájában volt akkor, azaz, hogy abban a szobában, melyet mamsell Betti osztott vele.

– Küldje be a Backfischt, parancsolá Alfonsine.

Edith bejött.

– Még ébren voltál Edith? kérdé Antoinette asszony.

– Igen, nagynéném.

Antoinette vallató tekintettel kémlelt Edith szemeibe. Nem találta bennük azt, a mit keresett. Inkább valamely szokatlan önbizalmat, a mi eddig nem volt sajátja.

– Nem keresett valaki, míg oda voltunk? kérdé tőle.

– De igen, Baradlay.

Mind a két hölgy kereszttűzbe vevé Edith arczát. Hasztalan. Nem gyullad az ki erősebben erre a névre. Az most már jó helyen van, a szívben, s nem szalad ki az arczra minden megszólításnál.

– «Várt» reánk a kapitány? kérdé Antoinette.

– Csak addig, míg e levelet megirta nagynénémhez – szólt Edith hidegen s átadta Plankenhorstnénak Richard levelét.

Most az úrhölgyön van a sor, hogy arcza kigyuladjon, midőn e levelet elolvasá.

– Tudja ön, mi van e levélben? kérdezé izzó tekintetet vetve a leányra.

– Tudom. Felelt Edith, s tekintetében annyi öntudat, annyi nemes büszkeség volt, hogy Antoinette dühe megzsibbadt bele.

– Mehet ön szobájába s lefekhetik.

Edith ment.

Antoinette dühösen veté oda leányának Richard levelét.

– Nesze! Ez a te őrült eszednek a műve!

Alfonsine elsápadt és reszketett a dühtől, mikor e levelet végig olvasá. Nem tudott szóhoz jutni.

Anyjának arcza ki volt kelve a haragtól.

– Azt gondoltad, úgy-e? szólt összeszorított fogai közül szűrve a szót, hogy minden ember – Palvicz Ottó!

Ennél a névnél visszatekintett anyjára Alfonsine; és a mi gyűlölet, keserűség, boszú és anyagyilkos kegyetlenség volt ez egyetlen tekintetben, azt szó nem mondhatja ki.

– A te ostoba játszmád el van veszve, szólt Antoinette, a levelet darabokra tépve; – most majd jövök én az enyimmel.

A ZSIBÁRUS.

Richard úgy érzé magát, mikor hazament, mintha lovon ülne, melynek szárnyai vannak.

Csak most kezdett még magára ismerni.

A sybarita léhaság után, melyben eddigi napjai eltöltek, valami nemes dacz keletkeztét érezte szivében, melynek első neve: az üldözöttek iránti hajlam.

Egészen meg volt magával elégedve a mai nap kimenetelén.

Átérzette az egész kísértést, és élvezte a felmagasztaltságot, melyet diadalával teremtett.

Annálfogva, mikor hazaérkezett, egészen idegennek érezte magát garçon-lakásában.

Minden tárgy emlékeztette valakire, a kit szeretett volna már elfeledni. Itt egy szőnyeg, ott egy tabouret, amott egy pár papucs, a falon egy óravánkos; mind gyöngéd viszonyok emlékei, mikre visszatetszéssel tekint mostan.

– Pál úr! kiált öreg vitézének.

– Mi tetszik?

– Rakjon tüzet a kandallóba.

Pál úr azt igen természetes indítványnak találja.

Hanem, hogy átkozott nedves a fa: nem akar egyhamar meggyuladni.

Richard iróasztala fiókjából előkeres egész csomag leveleket, miknek illata, szines borítékja elárulja gyöngéd tartalmát:

– Ezekkel alágyujthat.

Pál úr cselekszi azt nagy gyönyörűséggel.

A kandalló tüze vígan fellobog a gyöngéd levelek tüzétől

– Pál úr! kezdi Richard. Holnap nagy campagnera megyünk.

Pál úr örül annak nagyon.

– Ezt a sok czókmókot nem hordhatjuk magunkkal a táborozásba. Legyen rajta Pál úr, hogy a mi butorféle van, azokon adjon túl, a mik pedig holmi emlékek, képek, himzetek, azokat rakja tűzre.

– Értem, kérem alássan. Felelt Pál úr.

Richard kapitány ágyával szemközt, az alcoven oldalfalán függ egy remek olajfestmény, nagy arany rámában, mely egy hirhedett szépség arczképe volna, ki magát Richard kedvéért lefesttette – mint Danae.

– Ezt a képet is pusztítsa el Pál úr; rendelkezék Richard.

– Meglesz, szólt biztatólag a vén huszár.

Még azután minden fiókját összekutatta Richard, kihányt belőlük hajfürtöket, száraz virágokat, szines szalagcsokrokat, «mind tűzbe velük», s miután meggyőződött róla, hogy semmit sem hagyott fenn, a mi a mult emlékeiből kísérteni visszajárjon hozzá, még egyszer rábízta Pál úrra, hogy a masszivabb darabokat is pusztítsa el távolléte alatt, s aztán könnyebbült lélekkel ment vacsorálni.

Nem is sokáig mulatott odakinn, idejekorán hazatért lefeküdni, s mikor vetkőzni kezdett, nagy megelégedésére látta, hogy Danae csábító képe nem vet rá többé a falról epedő szemeket.

Olyan jó meleg volt szobájában az elégetett emlékektől.

Reggel jókor bejött hozzá Pál úr kifényesített csizmával s megkérdezé tőle: no hát, hogy aludt?

– Igen jól, Pál úr, köszönöm kérdését. Látom, hogy jól eltakarított innen mindent. Hanem hát mi lett annak a képnek a rámájával? Csak nem égette el azt is?

– Azt is? kérdé Pál úr sajátságos bámulattal. Hát azt gondolja a kapitány úr, hogy azt a képet elégettem.

– Hát mit?

– Hát mit? Csak nem ettem gilva-gombát, hogy azt a szép képet a kályhába dobjam.

– Hát mit csinált vele?

– Már hiszen megkövetem: én is voltam ifjú legény, nekem is csinált a szeretőm gyöngyös dohányzacskót a nevemnapjára; de mikor azután megcsalt a szeretőm, én nem dobtam a gyöngyös dohányzacskóm a kemenczébe.

– Hát mit csinált vele?

Pál úr felhúzta a szája balszögletét a szeméig, s hamisan hunyorított egy nagyot.

– Bevágtam a zsidónál, s beittam az árát!

Richard haragosan hajítá le magáról a paplant.

– Csak nem vágta be kend az én képemet is a zsidónál?

Pál úr nagyszerű vállakat vont erre a kérdésre.

– Furcsa biz az; azt mondta kapitány úr, hogy pusztítsam el a háztul.

– No igen: azt értettem alatta, hogy vesse a tűzre.

– Én meg azt értettem alatta, hogy vigyem el Salamonhoz, a ki megadja az árát.

– És odavitte?

– Ott is van már.

Richard igazán mérges akart lenni.

– Azonnal menjen kend vissza és hozza vissza tőle azt a képet. Ordíta telhető haraggal Pál úrra.

Hm. De nem volt ám Pál úr olyan könnyen megijeszthető legény.

A vén huszár nagy lelki nyugalommal készíté oda az ágyhoz gazdája kapczáit és elpusztíthatlan phlegmával felelt neki:

– Nem adja ám azt már vissza a Salamon!

– De ha én akarom.

Pál úr oda állt az ágy elé s Richard rajthuzliját félig kifelé fordítva s felvételre alkalmatossá idomítva, mondá:

– Azt izente a Salamon, hogy beszéljen vele a miatt a kép miatt a kapitány úr.

Richard mérges volt: Pál úr, maga nagy barom! kiálta szolgájára.

– Tudom, kérem alássan – felelt az öreg; ez az egy érdemem van a világon.

Richard azt az ajánlatot tette Pál úrnak, hogy menjen a pokolba, annak is pedig a fenekére.

Pál úr nem volt annyira pogány, nem küldte gazdáját olyan egészen messze, csak annyit mondott neki, hogy a Salamon boltja a vagyon porczellán-utczában, Nro 3.

Richard boszúsan öltözött, s azzal sietett felkeresni a Salamont a porczellán-utczában, mielőtt a zsibárus megteszi azt a tréfát, hogy kiakasztja a tárlatában közszemlére azt a képet, a mit az arczáról sokan meg fognak ismerni.