Part 6

– Bizonyosan bukétra ment, valami szép leánynak? – Vagy elsámpányereztük a czimborákkal? – Szép!

Azalatt előkeresett a pohárszékből egy körülcsorba tálat.

Azután egész philosophi resignatióval mondá:

– Különben én is ilyen voltam, mikor fiatal voltam.

Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal.

A «görög olvasó» paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt «angyalbakkancs» nem volt más, mint disznóláb.

A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott, akkor is elég volt mind a kettőnek.

Richard jó kedélylyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha sohasem látott volna annál jobbat.

A vén huszár ott állt a széke mögött, míg ebédel; pedig nem kellett tányért váltani, mert nem következett több fogás.

– Keresett-e valaki? kérdezé Richard Pál úrtól, evés közben.

– Hm, hogy keresett-e bennünket? De hát hogy ne keresett volna?

– Hát ki keresett?

– Legelőször is annak az aktrixnak a szobaleánya; nem az a szőke, az a másik, az a pisze; az hozott egy bukétot, meg egy levelet; a bukét ott van a konyhaablakban, egy csuporban, a szobaleánynak adtunk egy czvikipuszit, a levéllel pedig befütöttünk.

– De hát mi az ördögért fütöttünk be vele?

– Az volt benne, hogy küldjön neki a kapitány úr pénzt.

– De hát hogy tudja ezt, Pál úr? Hiszen nem tud Pál úr olvasni.

– Éreztük a szagáról.

Richard nagyot nevetett rajta.

– Hát még ki járt itt?

– A Honiglender lókereskedő. Elhozta azt a két ezer forintos paripát, a kin a nagy cavalcadon akarunk finczoltatni a herczegasszonyok előtt.

– Nos?

– Ah! ’Sz nem nekünk való a! Sintérnek való a! Felültem rá; alig szorítottam meg a térdemmel, mind a négy lába megrogygyant alatta. Csak ránézni való állat az, nem ráülni való. Kidobtam gazdástul együtt az udvarból. Nem ér négyszáz forintot.

– Azt nem jól tette, Pál úr! Nekem a lóra szükségem lesz; négyszáz forintom pedig nincs.

– Hát hiszen, szólt Pál úr, egyik bajusza szárát végig csavarintva: csak úgy dobtam ki, hogy majd visszajön.

Richard kénytelen volt megint nevetésre fogni a dolgot.

– Hát még ki volt itt?

– Az «úrfi».

Ezen a czímen csak egy embert szokott nevezni a Pál úr.

– Az öcsém? Hát annak mi kellett?

Pál úr nagy munkában volt, hogy egy forgácsból fogpiszkálót faragjon az urának egy roppant nagy görbe baranyai bicsakkal. El is készült vele.

– Tessék a fogpiszkáló.

– Hát mit mondott az öcsém?

Pál úr nagyon vakarta a fülét, meg az ábrázatját.

– Majd elmondja maga; válaszolt fanyarul, s igyekezett összeszedni az asztal-maradékot.

Azonban mintha csak jelenésére érkezett volna, betoppant az úrfi.

A legifjabb Baradlay nyulánk, gyönge termetű fiu volt; sima, gyermeteg arcz, elkényszeredett nyájassággal vonásain, fejét nem büszkeségből, de az orrára csiptetett szemüveg miatt tartotta magasra. Mikor bátyjával kezet szorított, annak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy van egy reglement a legfelsőbb kormányszék bizonyos hivatalnokai számára, a kiknek utasításul van adva, hogy mindenkivel igen nyájasan kell bánni – ex offo.

– Hát szervusz, Jéni, mit hoztál?

Jenő telhető bizalmasságot igyekezett kimutatni.

– Ezúttal csakugyan hoztam valamit. Nem küldenéd ki Pál urat?

– Pál úr, menjen ebédelni!

Pál úr pedig élt municipális jogával és remonstrált:

– Majd azután, ha az asztalt eltakarítottam!

Ebben meg kellett nyugodni.

– Gyújts rá addig, öreg, kinálta öcscsét Richard.

– Köszönöm; a te dohányod nagyon erős.

– Talán meg is érezné rajtad ő méltósága, hogy csempészett dohányt szivtál? csipkelődék Richard. No, kiment már Pál úr? beszélhetsz.

– Hát azt akartam veled tudatni, hogy édes anyánktól kaptam levelet.

– Én is.

– Tudatja velem a jó mama, hogy az eddigi havi segélyt meg fogja kettőztetni, s hogy rangomhoz illően felszerelhessem szállásomat, küldött ezer forintot.

– Nekem pedig azt irja édes anyánk, hogy ha így folytatom a pazarlást, végére járok az egész örökségemnek; ha jobban nem gazdálkodom, sem pénzt nem küld, sem adósságaimat nem fizeti.

– Ez nekem baj. Mert ha én most elkezdem a vigan költekezést, azt főnökeim rögtön észreveszik rajtam. Nem képzeled, milyen rossz renomét szerez az, ha valakiről azt gyanítják, hogy úrfiskodik. Az én pályámon csak annak van előmenetele, a ki egészen függ a főnökeitől. Mihelyt itt valaki dandy, rangfokozatán felül tart szállást, jobban él, mint a főnöke: arról azt tartják, hogy dilettáns, s semmi bizalom nincs hozzá többé. Már most aztán nem tudom, hogy mit csináljak?

– De én már tudom, hogy mit csináljak. Olyan dolgokban nem gazdálkodhatom, a mik láthatók. Mindenütt ott kell lennem és mindent «mitmachen». Hanem majd gazdálkodom abban, a mi láthatatlan.

– Hát mi az, a mi láthatatlan?

– A mit megeszem. Azt nem látja senki. Ha kiülök az ablakba a fogamat piszkálni, ki tudja felőlem, hogy a «hét választónál» diniroztam-e? vagy idehaza traktál meg Pál úr görög olvasóval meg angyalbakkancscsal?

– Tudod mit, Richard? Én azért jöttem hozzád, hogy annak a pénznek, a mit anyánk nekem küldött, felét neked adom.

Jenő e szóknál a szemüveget is levette orráról, hogy bátyja jobban a szemébe láthasson.

Az pedig minden megindulás nélkül rágta a fogpiszkálóját.

– Uzsorára adod?

Jenő újra felnyomta a szemüvegét s felduzta az orrát.

– Ejh, ne tréfálj ilyen ostoba módon.

– Hát csak azért adod, hogy segítsem elkölteni neked, a mihez te nem értesz? Én biz azt a szivességet is megteszem.

– Gondoltam, hogy te több hasznát tudod venni, szólt Jenő s a zsebében készen tartott pénzt odanyomta testvére markába, egy kézszorítást is mellékelve hozzá.

Richard azt sem mondta rá, hogy «köszönöm». Köszönje meg amaz, hogy ő elvette.

– Azután még egy átadni valóm van, szólt Jenő, rosszul sikerült közönynyel. Egy meghivó Plankenhorsték holnapi estélyére.

Richard két könyökére támaszkodva nézett satyricus mosolylyal szemüvegébe.

– Hát mióta lettél te Plankenhorsték estély-bemondója?

Jenő kényelmetlenül huzódva felelt.

– Nagyon megkértek, hogy hívjalak meg a nevökben személyesen.

Richard erre azután nagyot kaczagott.

– Hát itt az uzsora!

– Micsoda uzsora? szólt Jenő, egész méltatlankodással támadva föl helyéből.

– Az, hogy te udvarolnál Alfonsinenak, ha utadban nem találnád az anyát, – a ki téged még nagyon kicsiny embernek tart. Madame Antoinette azonban még maga is igényt tart a világhoz, nem több harminczhat esztendősnél, s ha hinni lehet a frizeurjének, még szép asszony is. Gárdista koromban sokszor tánczoltam vele az elitebálokban, s nem egyszer ismertem rá a dominó alatt, ki ismerősének szólított. – Te azt mind tudod jól, s gondolod magadban, elviszem a bátyámat elefántnak. Jól van no, öcsém. Meg ne ijedj, nem adom vissza az ötszáz forintodat. Nagy uzsora ugyan, de leszek elefántod. Ülj a hátamra; míg te elbolondítod a leányát, én elbolondítom az anyját.

– De kérlek! kiálta fel Jenő, most már igazán ingerülten. Nekem ott egészen becsületes szándékaim vannak.

Richard végig huzta mutató és hüvelykujját az orrán, s vállat vont.

– Hát bánja a kő…! Miattam elveheted mind a kettőt.

– De hát eljösz?

– Barátom, hogyne mennék. Vesztrisz híres tánczos volt, de ő sem kapott többet ötszáz forintnál egy estére azért, hogy tánczoljon.

– No, ne gorombáskodjál velem. Bizony megharagszom rád, s soha feléd sem jövök. Pénzemet megosztottam veled, mint testvéremmel, azt te is megteszed hasonló esetben. Arra pedig, hogy jőjj el az estélyre, kérlek, mint jó pajtásomat, s az most extra instantia.

– No, jól van, öreg. Ne haragudjál. Megyek veled, a hova akarod. Hanem ha ez extraügy, akkor most nekem van jogom föltételt szabni az alkuhoz. Hát ide hallgass.

– Hallgatok.

– Ha azt akarod, hogy elmenjek a Plankenhorsték estélyére, tedd meg a kedvemért, beszélj a méltóságos főnököddel, hogy egy szegény papot, a kit ide felczitáltatott ad audiendum verbum, bocsássanak békével haza. Tudod jól: az a mi papunk Nemesdombról, kit ama temetkezési imáért üldöznek most.

– Hogy tudod te azt? kérdé Jenő megütközve.

– Hát csak rájöttem valahogy. Becsületes jámbor ember az, hagyjátok szaladni.

Jenő officiosus képet csinált.

– De – én úgy tudom, hogy a cancellár nagyon fel van ellene ingerülve.

– Ejh, hagyj nekem békét a ti nagy embereitekkel. Láttam én már mindenféle nagy embert, – masculini et fœminini generis, – a legelképzelhetőbb mindenféle pongyolában. Tudom én jól, hogy azok is úgy esznek, isznak, ásítanak és horkolnak, mint más ember. Engem meg nem ijesztesz velük. A főnököd ránczbaszedi homlokát, nagyot horkant az ártatlan deliquensre, s aztán, mikor odább ereszti, jót nevet rajta, hogy de megijesztette. Az a pap becsületes ficzkó. Egy kicsit eljár a szája. De hát azért az Isten cselédje. Ereszszétek békével haza; hadd őrizze tovább az úr birkáit!

– Jól van no, majd szólok az ügyében ő nagyméltóságával.

– Köszönöm, de most már igazán ülj le és igyuk meg ennek a szent békekötésnek az áldomását. Pál úr!

Pál úr compareált.

– Itt egy tízforintos. Hozzon két palaczk pezsgőt. Egyet nekünk, egyet magának!

Pál úr nagyon meglógatta a fejét kifelé mentében s erősen dörmögé magában:

«Én is csak ilyen voltam, mikor ifjú legény voltam.»

MINDENFÉLE EMBEREK.

A Plankenhorst-család estélyei eltűrt nevezetességgel birtak a rezidencziában.

A Plankenhorst név elég jó hangzású volt, csak az hiányzott belőle, hogy nem volt előtte a bárói czím. – Hanem azért az özvegy nőt baronessenek czímezték, mert ő annak született. – Még a leányát is megtisztelték e czímmel udvarlói. Én bizony nem tudom egész hitelességgel, hanyadik ivadéknál szűnik meg ez reagens hatással bírni a leányágon.

Plankenhorsték saját házukban laknak a belvárosban, a mi Bécsben nagy szó. Hanem az nagyon ódon épület volt már, még Mária Terézia idejebeli styl szerint, és a földszinti szobák ki voltak adva boltoknak.

Költséges háztartást vittek; hanem nyáron soha sem mentek jószágaikra, a holt idényt is Bécsben töltötték.

Bejárásuk volt a legmagasabb udvarhoz, s ott sokszor voltak láthatók, hanem társaságukat inkább csak a férfi, mint a női rész kereste. A bárók, a kiknél kezdődik az ember, s a herczegek, a kiknél kezdődik a nemes ember, gyakran nyujtották kezöket a kellemes Antoinette asszonynak, midőn a buffetbe vezették, s a bájos Alfonsinenek, ha tánczra vitték; és mikor a herczegek jelmezbálakat adtak, azokból nem hiányzott a két Plankenhorst úrhölgy. Hanem azért nem hallatszott, hogy valamely báró vagy herczeg valami komolyabb viszonyt iparkodott volna kötni e családdal.

Az ő estélyeik nevezetesen látogatottak voltak, s azokban sok országos és szívbeli cselszövény lett kifőzve. Hanem az volt a feltünő, hogy azokban az estélyekben még sem az a társaság vett részt, a melyet ők szoktak látogatni. Nem lehetett náluk egy Sedlniczkyvel, Inzaghival, Apponyival találkozni, hanem azoknak tanácsosaival és titkáraival. Windischgrætz és Colloredo herczegeket senki sem kereste ottan; hanem azért voltak jelen tisztes arczú, érdemrendes mellű, aranygalléros katonai kitünőségek, annál több fiatal életvidám tiszt és nemes testőr. A hölgykoszorú is igen válogatott volt, rang, hivatal, születés által kitüntetett családok hölgyei és kisasszonyai.

A mi pedig a hangot illette, az minden kifogáson felüli volt, a convenientia és societas szabályait illetőleg. A mulatság igényeit tekintve pedig az az egy előnyük volt Plankenhorsték estélyeinek, hogy ott elegans társaságban lehetett élvezni fesztelenül, a mi nem mindig adatik együtt, mert vagy fesztelenül mulat az ember, csak hogy a társaság nem elegans hozzá; vagy pedig elegans társaságban mulat, csakhogy decidáltan unja magát mellette.

Plankenhorstéknál mind a két előny egyesült.

Hanem azért mégis, mikor este kilencz órakor Jenő teljes bál-ornátusban elment Richardért, hogy majd elviszi magával, azt még egészen öltözetlenül találta. A pamlagon feküdt s valami regényt olvasott.

– Hát te nem készülsz az estélyre?

– Micsoda estélyre?

– Plankenhorstékhoz.

– No nézd, erről egészen elfeledkeztem! szólt Richard felugorva a pamlagról. Héj Pál úr?

– Ugyan mondd meg, Richard, miért húzódol te olyan nagyon ezektől az emberektől, a kik olyan nyájasak, olyan előzékenyek hozzánk; s a kiknél olyan jól lehet mulatni.

– No mi baj? kiálta be az ajtón Pál.

– Jőjjön be Pál úr, azután borotváljon meg! monda az öregnek Richard. Nemcsak szakácsa volt az, hanem borbélya is.

– Hiszen már régen akartam mondani, hogy miért nem készül? dörmögé az öreg. Ha én fejemben nem tartanám, felit is elfeledné dolgának. Pedig a meleg víz is kész már. No hát üljön le.

Richard le hagyta magát ültetni egy székre s nyakába köttetni a törülközőt.

– De hát az én kérdésemre miért nem felelsz? unszolá Jenő, míg Pál úr a szappant habarta. Miért idegenkedel Plankenhorstéktól?

– Tudja a mennykő! felelt Richard. Olyan grófhatnám emberek.

Jenő önbizalmasan mosolygott.

– Én azt nem tapasztaltam.

– No tartsa az állát! rivalt Pál úr gazdájára, s elkezdé a képét köröskörül beszappanozni.

Mikor aztán egészen be volt a képe szappanozva egész a szája széléig, akkor Richard elkezdett valamit mesélni az öcscsének, míg Pál úr a beretvát megfeni a szíjon.

– Te Jéni! Egyszer, mikor Velenczében voltam, találkoztam a tengerparton egy faquinnal, a kinél volt egy hosszú, horgasvégű sodrony. Kérdeztem tőle, mit keres itt? Ebédre valót, felelt a faquin. Épen apály ideje volt, s a tengerhomokban apró gömbölyü lyukacskákat lehetett látni. A faquin kivett a korczából egy csipetnyi sót, s azt egy ilyen homoki lyukba hintette. Arra egyszerre hirtelen kitolta a lyukból az ujját egy csigabiga, a mit úgy hínak az olaszok, hogy «pesce canella». A faquin hirtelen keresztülütötte rajta a hegyes drótszigonyt s kirántotta a jámbort a hüvelyéből. Akkora kis féreg, mint az ujjam. No bizony barátom, ez sovány eledel, mondám a faquinnak. A faquin mosolygott: hosszú madzagot húzott a drót másik végébe s azután egy sziklához ment, a hol mély volt a víz, oda leeresztette a viczkándozó pesce canellat, s egy kis idő mulva egy nagy bolond Stockfischt húzott ki a horga végén.

– Hogy jut neked ez most eszedbe? kérdé Jenő, furcsán vonogatva vállát.

– Magam sem tudom én.

– Jobb lesz már nem discurálni, mert még belevágok a képébe! förmedt rájuk Pál úr. Az úrfi csak menjen előre, a kapitány urat majd transportálom én, ha ki lesz puczolva. Oda találunk magunkba is. Tudjuk bizony, hogy a Plankenhorst-házba nem szükség az ablakon felmenni kötéllajtorjával.

Jenő tanácsosnak találta megfogadni Pál úr utasítását és bátyjának becsületszavával megelégedve, hogy eljön, őt frizeurja kezében hagyni – nehogy még azt is megmagyarázza, hogy miért olyan bolond a pesce canella, hogy elhagyja a biztos menedékét s kidugja az ujját, ha sót hintenek rá?

Fél óra múlva csakugyan találkoztak egymással Plankenhorsték termeiben. Jenő sietett bátyját bemutatni a háziasszonynak és kisasszonynak, kik azonnal constatálták, hogy már volt szerencséjük vele találkozni. Antoinette asszonyság azt is hozzá tette, hogy nagy örömére szolgál a kapitány urat saját termében is láthatni.

A kapitány úr mondott neki egy pár locus communist s aztán jött más, ennek átadta a helyet.

– Akarod, hogy megismertesselek itt egynehánynyal a társaságból? kérdé tőle Jenő.

– Soh se fáraszd magad vele. Jobban ismerem én ezeket itt, mint te. Az a martialis termetű feldmarschall amott, ki oly hangosan conversál, mintha brigadeot commandirozna, az egy élelmezési főtiszt, ki teljes életében profuntot mért és szénát porcziózott, s nem hallott máskor ágyúzni, mint a császár nevenapján. Az a fiatal herczeg, ki oly magasra feltett szemüveggel osztja a kegyes mosolygást, az a Polizei-Direktor titkára; különben igen hatalmas férfiú. Az a tiszteletreméltó bankár, ki egyszerre három emberrel beszél, a hasától nem látja a lábát, s óraláncza drága fityegőivel játszik, az valami Medicinalrath a Sektion für Sanitätswesennél; a közkórházak vannak rábízva, meglátszik rajta. Az a nyájas kis öreg úr, ki talleyrandi finomsággal köt discursust mindenkivel, az az államkanczellár referense «über öffentliche und private Unterhaltungen». Az a ferdére festett képű duenna abban a kávészín szalüpben, az Blumenberg bankárnak a felesége, a kinél az előkelő körök tékozló fiai szoktak adósságot csinálni, s a ki ennélfogva mindent tud, mi a legmagasabb körökben történik; s az a fiatal kisasszony, ki itt tőlünk nem messze olyan bizalmas mosolygással beszél egy hozzád hasonló öreg ifjuval, az a leggonoszabb spion, a ki valaha titkokkal kereskedett; különben igen szeretetre méltó kis naiv leányka.

Jenő igen fanyar képet csinált mindezekhez. Úgy tetszett neki, mintha Richard bátyja nem valami épen nagyon megtisztelő véleménynyel volna erről az egész társaságról.

– Többet ér ennél az egész compániánál az a kis szobaleány, a kivel a lépcsőn találkoztam, szólt másfelé fordítva a beszédet Richard. Ejh, de helyes kis gyerek! Nem tudom, ide tartozik-e? Már annak a kedvéért eljárnék az estélyeitekre. Mikor elszaladt mellettem, megcsippentettem az orczáját, de mondhatom, hogy olyat koppantott a kezemre, hogy most is sajog bele.

Ezt már Jenő hallgatta is, nem is, mert épen közeledett feléjük egy előkelő kitünőség, a kire már messziről el kellett kezdeni a mosolygást.

Akkor aztán Richard is arra fordult, hogy meglássa, ki kényszeríti az öcscsét ily önkéntes nyájasságra?

Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arcza egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapcsa, divergens hegyes bajuszok a felső ajk fölött s azokkal trigonometrice ellentétes kis hegyes szakáll az alsó ajk alatt.

Richard ezt az alakot is igyekezett magában kitalálni.

«No ez a valaki, a kire most itt az öcsém egy távmosolyt intéz, kétségtelenül fő udvari kurir a spanyol követségnél.»

Hanem most az egyszer megjárta lavateri tanulmányával.

A szegletes úr öcscsét csak úgy per tangentem üdvözölve, egyenesen ő hozzá lépett s mind két karját bizalmasan megveregetve beczéző tenyereivel, nyájasan és magyarul szólítá meg.

– Szervusz Richardkám. Szervusz.

Richard hideg vérrel visszaadta neki a köszöntést.

– Szervusz.

Mire a szegletes úr az egyik bajuszán egyet rántott, mintha a válasz nem lett volna egészen inyére, míg Jenő zavarodottan harapott ajkába, mintha neki kellene a maga száját megharapni azért, a mit Richard mondott.

Richard pedig azt hitte, hogy ez a valaki, a ki őt itt most tegezi, valahol valami államcancellári bálban Bruderschaftot ihatott vele s még most is emlékezik rá, a mit pedig ő reggelre elfelejtett. Lehet a világon ilyen jó pajtás még sok.

– Hát hogy vagy, hogy? kérdé a szegletes úr familiáris bizalmaskodással.

– Keményen, felelt Richard. Látom, te is jól ki vagy keményítve.

A szegletes úrnak ez sem tetszett; most már az alsó ajkán meghagyott ecsetformát elkezdte húzogatni.

– Holnap indulok haza. Mit izensz édes anyádnak?

– Hát te is azon a tájon lakol?

Erre a kérdésre mind a két hegyes bajusz felvonult az orrig; míg Jenő testvér iparkodott olyan képet csinálni, mint a ki nem hallgatja, hogy mit beszélnek mellette.

– Nos, mit izensz édes anyádnak? ismétlé a szegletes úr.

– Csókolom kezeit.

E szóra a prizmatikus arcz szögvonalai egyszerre más combinatio szerinti összeszögellésekre alakultak, a mit más ember arczán gyöngéd kedveskedésnek fognánk nevezni.

– No ezt át fogom neki adni; szólt a szegletes úr, megragadva mindkét kezével Richard jobbját. Bizonyos lehetsz felőle, kedves Richard, hogy kézcsókodat a legnagyobb hódolattal fogom én magam kedves szeretett anyádnak átadni. Én személyesen.

– No iszen nem szükséges épen ilyen nagy pontossággal járnod el e megbízásban, mert hiszen én sem adtam neked a kézcsókot in natura.

– Ühm. Dörmöge erre magában a szegletes úr, s alsó ajkát oly mélyen behúzta fogai közé, hogy a kis pemzliforma szakáll feltolakodott a két bajusz közé harmadiknak.

Veszedelmes volt azt a kérdést koczkáztatnia, hogy «te talán nem tudod kivel beszélsz?» mert ha erre az a válasz jön, hogy «de igen», akkor az eddig váltott szavak igen nagy mértékét fejezik ki a fumigálásnak; másképen kellett a való felismerésére vezetni a tudatlan ifjút.

– S hát te magad nem szándékozol lejönni?

– Talán, ha concentrirung lesz Pesten és az ezredemmel leparancsolnak.

– Kaphatnál szabadságidőt, ha le akarnál jönni a vármegyédbe.

– Hát ott mit látnék?

– Nagyobbszerű concentrirungot és igazi, nem Scheingefechtet, hol az ország első capacitásai fognak megmérkőzni egymással, s látni fognád, hogy vannak még a csatatéren kívül is ütközetek, mikben az igaz hűség kipróbáltatik.

– Igen? Ólmos bottal. Restauráczió lesz megint?

– Nem, édes öcsém. A szellem és igazság fegyvereivel; azon fegyverekkel, mikkel dicsőült atyád küzdött egy magas czél diadaláért s a mely küzdelem folytatására lesztek hivatva ti.

– Ahhoz nekem se pénzem, se eszem.

– Majd megjön mind a kettő. S a míg ti, a dicsőült fiai elfoglalhatjátok azt a helyet, melyet halhatatlan atyátok minden viharban megállott: addig helyettetek ott leszek én, ki a szent küzdelem folytatásában, ha nem oly vas kézzel is, mint az övé, de hasonló vas akarattal fogok kitartani. Adieu, kedves Richard. Én még ez éjjel utazom. Adieu. Kedves anyádnak meg fogom mondani, hogy egészséges vagy. Első dolgom lesz, hogy vele szóljak, ha megérkezem Nemesdombra; ha éjfélben érkezem is. S ha én szóltam vele, ő hivatni fog téged. Ő nagyon szeret téged. Adieu, kedves Richard.

A szegletes úr jól megrázta Richard kezét s oly kegyteljes mosolylyal vált meg tőle, mintha az csupa merő hizelkedésekkel traktálta volna.

Jenő a discursus vége felé odább sandalgott, hogy még tanunak se legyen jelen s iparkodott valami látszólagos társalgást kezdeni a titkokkal kereskedő naiv kisasszonynyal. – A mint pedig félszemmel észrevette, hogy a szegletes úr elvált Richardtól, sietett bátyjához vissza.

– No te ugyan gyönyörű sottiseokat csináltál ezzel az emberrel!

– Miféle sottiseokat? kérdé az, semmiről sem tudó képpel.

– Hát legelőször is visszategezted.

– Hát ha ő per tu szólít meg.

– De hát nem ismered? Ez Rideghváry.

– Nem bánom én, ha Melegváry is.

– Családunknak régi benső barátja, kit sokszor láthattál odahaza.

– Ejh, ha én minden fizásra emlékezném, a mit valaha a házunknál láttam nyolcz esztendős koromig, a mikor a katonaiskolába felhoztak. Biz én nem rajzoltam le az albumomba Betegváry, vagy Micsodaváry úrnak a fizimiskáját; pedig egy linea segélyével könnyen tudnék ilyen arczképet architecturázni.

Jenő iparkodott bátyját félrehúzni valami szögletbe, hogy meg ne hallja valaki más is, mit beszél?

– De kérlek, sugá fülébe; ez igen nevezetes ember.

– Én megengedem neki.

– Ez az administratora a vármegyénknek.

– Hát az a vármegye dolga.

– És még más valami is… Nekünk leendő mostoha apánk.

– Hát ez az anyánk dolga.

Richard e szónál hátat fordított öcscsének.

Jenő még akart neki valamit mondani, hanem az lerázta nyakáról.

– Hagyj nekem békét Erdeghváry uraddal. Nem azért jöttünk mink ide. Eredj kurizálni Alfonsinenek; most nincs körülötte más, csak az a nyaffadt Hofsekretär extra statum; azt már csak ki tudod szorítani a helyéből. Aztán emlékezzél arra a történetre a pesce canelláról, meg a Stockfischről.

Jenő tréfás nehezteléssel bökte oldalba bátyját ujjával.

– Ejh, te gonosz! Hát melyikünk a pesce canella? melyikünk a Stockfisch?

– Most a Hofsekretär a pesce canella, s te vagy a Stockfisch; hanem ha egy náladnál különb epouseur kerül a halászatba, akkor te leszesz a pesce canella, az lesz a Stockfisch.

Jenő csóválta a fejét és mosolyogva ment odább, pedig igazán haragudott a tréfáért.

Richard egy órahosszat tánczolt és unatkozott Plankenhorsték termeiben. Kártyázni ott épen nem szoktak; ettől ment volt a hirük. Volt ugyan fiatal hölgy e termekben elég s Richard hirhedett csábítónak volt kikiáltva, hanem az untatta éppen legjobban, hogy ez olyan könnyű mesterség. Asszony, leány, mind olyan egyforma.

Richard teljes öntudatával birt annak a szomorú szerencsének, hogy ő utána minden asszonyféle bolondul; szép és kevésbbé szép, ifjabb és években gazdagabb. Csak köszönnie kell és viszonoztatik.

Egy szobaleány, ki az arczát megcsippentőnek kezére üt, rá nézve új dolog.