Part 5

A három fiatal jött elől, egy-egy ölnyire egymás mögött, a vén ordas leghátul; a három fiatal egyenes vonalban ellenfelüknek rohanva, repülő bozontos farkaik a levegőben, szemeik veres tűzben égve; egymásra visszacsahintva nagy örömteljesen: a vén ordas féloldalt fordított fejjel, vizsga szemmel, és farkát alácsapva, ravasz kaján vigyorgással pofáján.

Hideg vér!

Az első vadállatot tíz lépésnyiről találta a golyó szügyén keresztül, az mindjárt félre ült az útból, s elkezdett tele torokból vért okádni a jégre.

A másodiknak a lövés első lábát zúzta össze; az ordítva bukdácsolt oldalvást, tört lábát rázva a levegőben.

A harmadik alig négy lépésnyiről lett találva, olyan igazán szólt neki a golyó, hogy a mint a koponyáját találta, a felbukó fenevad kétszer vetett bukfenczet, s úgy vágta magát hanyatt Ödön lábainál.

A negyedik, a vén ordas, midőn közel ért ellenfeléhez, megtorpant és lesütötte fejét. Füleit hegyesen fölemelve, féloldalt sandalgott reá és engedett magára czélozni pontosan.

Abban a pillanatban aztán, mikor Ödön rásütötte a pisztolyt, hirtelen megugrott a vén gonosztevő s a golyó czélt tévesztve, pattogott tova a síma jégen.

Ödön elhajítá a kilőtt pisztolyt, s előrántá a handzsárt.

Hanem a ravasz dúvad nem rohant rá: nagyot szökellve félrefutott az a part melletti nádasba, s ott eltünt.

Ödön azt hihette, hogy a támadó feladta a harczot, mely nem tetszett neki; «egy úr, egy úr ellen», s a berekbe menekül vesztett ügyével.

Utána nézett, míg el nem tünt előle.

Azután Leoninhez kiáltott.

– Készen vagy-e?

– Vigyázz! kiálta az vissza.

– Midőn Ödön hátranézett, akkor vette észre, hogy a félretért ordas a nádberek sürűjében megkerülte az ő állását, s észrevéve, hogy tova egy másik férfi vesződik harczképtelenül, azt igyekezik megrohanni, kitörve a nádsürűből Leonin irányában.

Ödön nyilsebesen vágtatott vissza Leoninhoz.

Csaknem egyenlő távolból rohantak oda: ő és a farkas.

Leonin látta mindkettőjüket, s nyugodtan fúrta a lyukat korcsolyája szijján.

Ha Ödön megmenti, jól van; ha nem mentheti meg, féllábon, korcsolyával úgy sem védheti magát. Rá nézve az volt az életkérdés, hogy korcsolyáját ismét felköthesse. A többi Ödön dolga.

Ödön ordított dühében, midőn a fenevadat barátjára rohanni látta. Minden erejét megfeszíté, hogy elvágja útját a dúvadnak. Az pedig fejét folyvást felé fordítva, rohant biztos zsákmánya irányában.

Csak egy szökés még a farkas részéről, csak egy lökés még a korcsolyával és következő pillanatban Leonintól félölnyi távolban egy összegubanczolt tömeg hentereg a jégen, itt egy láb, ott egy bozontos fark, itt egy keztyűs kéz, ott egy vérben csattogó száj, mind a ketten átestek egymáson, ki hol érte ellenfelét, ott vágva, harapva, ragadva, – késsel, foggal, körömmel, s hemperegve, hol fel, hol alul.

Hanem a ki végre felkelt: az Ödön volt; handzsárja markolatig véres; bőrbekecse össze-vissza hasogatva. A farkas ott nyúlt el a jégen, összeszúrva, vágva, s tajtékzó fogait csattogtatta össze végvonaglásában.

– Hopp! Ez megvan! kiálta Ödön korcsolyáira állva.

– Ez is megvan! Felelt rá Leonin. Újra fel volt csatolva korcsolyája. Köszönöm, bajtárs.

Azzal kezeiket nyújták egymásnak, s ismét együtt sikamlottak tova a jégen, a távolban látott füstoszlop felé.

Egyszer Ödön háta mögé tekintett.

– Nézd, a csorda elmaradt mögöttünk.

Leonin is hátranézett.

– Igazán.

A nagy farkascsoport tétovázva maradozott el mögöttük a havon, s úgy látszott, mintha visszatérésről gondolkoznék.

– Ezek eszükre tértek, mondá Ödön.

– Nem éppen, szól Leonin. Hanem érzed azt a keserű füstszagot? Ott, a hol a füstöt látod, nyers farkasbőrt tettek a tűzre; azt a farkas nem szívelheti, attól maradoznak el rólunk. Most már nyugodtan haladhatunk odább. Ott kozák őrtanya lesz a parton.

Ettől fogva a két ifjú egész nyugalommal folytatá korcsolya-útját a folyam mentében. A fenevadak még egyes üvöltő kardalt bocsátottak utánuk; de felhagytak az üldözéssel. A két úrfi nevetve biztatta egymást: «ez mulatságos egy nap volt!»

Nemsokára feltünt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó, mely állomásul szolgál az államposta szánjainak. A parton voltak a lovak istállói és egy egész sor kunyhó: halászok rögtönzött kunyhói, kik ez évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt.

A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a tüzet guggoló emberek fogták körül.

Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak s az őrállomáshoz közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé.

Nem vette tán észre, vagy nem értette a nyelvet, a min azok kiabáltak elé: egyenesen iszamlott feléjük.

Pedig azok teljes torokszakadtából kiabáltak eléje, hogy megálljon, térjen másfelé!

Leonin megértette a kiáltozást s rémülten ordíta barátjára:

– Megállj!

Késő volt.

A következő perczben Ödön eltünt előle.

Azon a helyen a viza-halászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek esténként ismét simára befagynak, vékony, üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen belefutott; ott azután egyszerre leszakadt és elmerült a jég alá.

Az elszörnyedés vészjajdulása hangzott fel a partonállók közül.

Csak Leonin nem jajveszékelt. Hirtelen megállítá magát korcsolyája sarkaival.

– Oda is veled megyek, dörmögé fogai közül s azzal hirtelen lerúgta csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és – utána ugrott a jég alá eltünt barátjának.

Leonin gyakorolt hydriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát.

Viczkándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak, csalogatták érzékeit; fürészhátú, merevszemű, legyezőszárnyú, pánczélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimærái.

A nyitott léknél csoporttal leskelődnek azok ilyenkor friss levegő után epedve: ezrei az apró ivadéknak tolongnak egymás hegyin-hátán, üldözve százfogu falánk szörnyektől, a vizek farkasaitól.

Leonin nem lelte közöttük barátját sehol.

Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a több ölnyi mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami világosság.

Tovább kutatott.

Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. Kereste víz mentében.

Úgy kiáltotta magában: Ödön! Ödön! Hol vagy?

Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján néhány lépést tett előre víz ellenében, s ott meglátott egy egyenesen álló alakot.

Ez volt az.

Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, a hogy elmerülni látta, összefont karokkal; fejjel fölfelé állva, arcza fölfelé volt fordítva. A nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, melylyel a jég alá futott, víz ellenébe vitte.

Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé.

De hova fölfelé?

Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk nyilás, melyen napvilágra lehet jutni.

Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött, mely egyik parttól a másikig két lábnyi vastagságban ívlik.

Merre van a felvilág ajtaja most?

A míg barátját kereste: egészen elveszté tájékozását, s most nem látott maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál égboltozatát.

Egy gondolata támadt; ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie, hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van. Visszamerült a víz mélyébe.

És akkor lélekzetét kibocsátá.

Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s útat mutat neki a nyilás felé, hol kiszabadulni törekszik.

A buborékok, mint fehér üveglabdacskák szálltak fölfelé. Egy sem talált ki a jég alól; mind valamennyi odatapadt a jégmennyezethez.

Most lejebb bocsátkozott Leonin s még egy lélekzetet bocsátott ki ajkán. Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér vezércsillag s eltünt egy ponton szemei elől.

Az a szabadba talált.

Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; saját lélekzete vezérletét követve.

Ideje volt: mert már a harmadik buborék nem lett volna üres, az már a bucsuzó lelket is hozta volna magával.

A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy főt láttak a széttört lap alól fölmerülni.

Sietve ragadták meg csáklyáikkal ruháit.

Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet rántotta fel a magasba.

– Ezt mentsétek!

Ez volt első lélekzetvétele.

A körülállók hirtelen a lék partjaira rántották mind a kettőt.

Ödön meg volt meredve, szemei lecsukva és ajkai összeszorítva.

– Tízezer rubel annak, ki egy orvost hoz! hörgé Leonin kétségbeesetten.

Egy ősz halász ölébe vette Ödön fejét.

– Én tízezer rubel nélkül is életre hozom, uram: vetkőztessük le és fektessük a hóra. – Hanem azt mondhatom neked uram, hogy a mit te ma megtettél a barátodért, azt nem egyhamar fogja valaki utánad csinálni.

Leonin átölelte Ödönt és szaladt vele a part felé, míg havat ért, a hova lefektetheté, akkor neki gyürkőzött a munkának. A jó emberek unszolták, hogy öltözzék át elébb a kozák őrtűz mellett száraz ruhákba.

– Nem addig, míg szemeit kinyilva nem látom.

Minden öltöny jéggé fagyott rajta.

A MÁSIK KETTŐ.

Most hagyjuk el az egyik fiut, az orosz róna haván fekve, meztelenül a téli ég alatt, a mint jámbor idegen pórok dörzsölik merev tagjait s egyetlen barátja lesi elkékült ajkainak, halott szempilláinak megmozdulását, hogy megkérdezhesse tőlük: «látod-e még csillagaidat?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A «Magyar király» akkoriban egyike volt a legdíszesebb fogadóknak Bécsben; különösen látogatott helye magyarországi úri vendégeknek s magyar katonatiszteknek.

Egy fiatal huszártiszt halad fel a vendéglő első emeletének lépcsőin; szép délczeg ifju, széles vállain, telt idomain megfeszül az öltöny; telt piros arczához hetykén kipödrött hegyes bajuszt visel, akkoriban még az egész hadsereg tiszti karánál csak a huszárok kizárólagos jogát; sipkája büszkén lehúzva szemére. Olyan kevély a fejhordozása, mintha az egész világon ő volna egyedül huszárkapitány.

A mint az első emeletre fölér, egy perczre megállítja valami furcsa jelenet a mellékszobákhoz vezető folyosón.

Egy ősz ember, simára borotvált arczczal és hosszú porköpenyegben veszekedik egész haragban három pinczérrel és egy szobaleánynyal.

A pinczérek és a szobaleány pedig a legnagyobb hódolattal és szolgálatkészséggel iparkodnak tetszésére szolgálni, a miért az öreg úr még jobban dühösködik és szidja őket, hol magyarul, hol diákul.

A mint az öreg úr meglátja a huszártisztet, ki egy perczre megállt a zajra, odakiált hozzá (föl sem tette, hogy ha huszár, hát magyar ne legyen):

– Ugyan édes tiszt úr, legyen olyan jó, jőjjön ide és magyarázza meg a dolgot ezeknek a stomfaxoknak, a kik nem értenek semmi nyelven.

A huszártiszt odament. Ráismer az alakra, hogy ez pap.

– No hát mi baj, páter?

– Hát a passusomba azt írta a szolgabiró, persze diákul a nationalem után, hogy «verbi divini minister», a mí annyit tesz, hogy az «isteni ige szolgája», s ime, a vámon, a mint megmutatom passusomat, a vámosok elkezdenek «per minister» titulálni, azontúl tráger, fiaker, kellner, valamennyi mind per «excellentiád» ad egyik a másiknak a kezére, előttem, utánam komplimentiroznak, csak hogy a földet nem verik az orrukkal, és vesztegetik rám az excellentiát! Aztán kinyitják előttem a legpompásabb szobákat. Hja, nekem az nem kell, én szegény pap vagyok, nem mulatságból, de kényszerűségből jöttem ide Bécsbe. Ugyan kérem, magyarázza ezt meg ezeknek a kópéknak: én nem tudok németül, arra mifelénk nem beszélik, ezek meg nem tudnak semmiféle más nyelvet.

A huszártiszt elmosolyodott.

– S hát páterkám miféle nyelveket tud?

– No diákul, görögül, hebræusul, meg jóformán arabusul is.

– No azokkal itt bizony nem fog messze menni, szólt a huszártiszt mosolyogva. Azután a főpinczértől kérdezett valamit halkan, mire az titkos szemhunyorítással inte, a felső emeletre mutatva.

– Hanem hát már most csak menjen be a szobájába, páterkám; én egy negyedóra mulva visszajövök, s akkor majd eligazítom a dolgát a vendéglői személyzettel, de most sietek, mert várnak.

– De kérem, az én dolgom még sietősebb, mondá a pap, s megragadta a tiszt kardbojtját, hogy el ne szalaszsza. Ha én csak belépek is ebbe a czifra szobába, az nekem mindjárt öt forint.

– Mégis csak sietősebb lesz az én dolgom, páterkám, szabódék a huszártiszt, mert engem odafenn vár öt pajtásom, a kik közül egy meg akar velem verekedni, s azokat nem szabad várakoztatnom.

A pap úgy megijedt erre a szóra, hogy rögtön elereszté a tiszt kardbojtját.

– Hát az úr most duellálni megy? – No már ugyan mire való ez a bolondság?

A tiszt mosolyogva szorítá meg az öreg pap kezét.

– No csak várjon rám nyugodtan, szent atyám. Mindjárt itt leszek.

– De le ne vágják, uram! kiálta utána a vén pap hüledezve.

– Magam is azon leszek! szólt a huszártiszt, s kedélyesen csörtetett fel a második emeletre.

Az öreg pap be hagyta magát tuszkoltatni az elsőemeleti lakszobába. Az egész pereputy folyvást excellentiás-urazta.

No ez szép! Gondolá, szétnézve a szobában; selyemfüggönyös ágy, porczellán kályha; itt legalább öt forintot fizetek egy napra, ha nem hatot.

És még hozzá mennyi léhütő!

Más kellner hozza a pakkot, más a lavórt, más a csizmahuzót. Mind excellentiás borravalóra vár.

Ezt a czifra pádimentumot sem csiszolták ki ilyen fényesre ingyen.

A mint így évődik magában és számítgatja hozzávetőleg, mennyibe kerülhet egy ily keserves uri nap Bécsben, egyszer csak sürű lábdobogást és kardcsörgést, csattogást hall a feje fölött.

Ezek éppen az ő feje fölött duellálnak.

Itt egy nagy dobbanás; ott egy nagy toppantás! most egy csapás; majd egy csörrenés! Előre-hátra tuszkolódás!

Ezek valósággal duellálnak!

Öt-hat perczig tart a herczehurcza. A szegény pap azalatt nem tudja, hogy hová legyen? Kedve volna kikiáltani az ablakon, hogy jőjjenek segítségre! de eszébe jut, hogy hátha őt magát fogják be akkor, mint csendháborítót, ebben a rendes városban. Majd meg arra a gondolatra jön, hogy felrohan a vívók közé, s tart nekik egy prédikácziót Szent Máté XXVI. része 52. verse szerint: «Dugd el a te szablyádat helyére, mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek!» Hanem azután csak vége lett a feje fölötti dobogásnak s fegyvercsattogásnak magátul; pár percz mulva hallá a sarkantyús lépteket közeledni ajtaja felé a folyosón, s a mint az ajtó megnyilt, nagy vigasztalódására pillantá meg az iménti huszártisztet, egész épkézláb és sértetlenül.

Mégis odasietett hozzá és összetapogatá karjait, mellét, hogy nem történt-e valami fogyatkozása?

– No! Nem vágták meg az urat?

– Dehogy vágtak meg, páter!

– Hát micsoda? az úr vágta meg az ellenfelét?

– Kapott egyet a képén keresztül.

A pap elszörnyedt rajta.

– S nem fáj az neki nagyon?

– Dehogy! Örül neki, mint a bolond a sipkájának.

A pap nem találta ezt olyan jó tréfának.

– Ugyan, ugyan, már hogyan tudnak ilyen pogány dolgokat mívelni az urak? Ugyan mi okuk volt egymásra rontani?

– Hát tisztelendő atyám, hallotta már egyszer azt az adomát ugy-e, hogy két tiszt összeveszett azon, hogy az egyik azt állította, hogy ő Olaszországban maga is szedte a fáról a szárdellát, a másik meg ezt nem akarta hinni, ezen aztán kardra keltek, az egyik kapott a képére egy vágást, akkor jutott eszébe, hogy igazság, kápri volt az, nem szárdella.

Hát képzeljen magának ilyes valamit.

– De csak nem ilyen hiábavalóságért verekesznek az urak?

– Körülbelül. Most jöttem az ezredhez, egyenesen kapitánynak tettek testőrből, s most e miatt egy csoport collegámmal végig kell verekednem, míg vagy levágnak, vagy megszokják a köztük létemet. Már ez itt így szokás. Hanem beszéljünk az ön bajáról. Ön azt mondta, hogy nem mulatságból jött ide, hanem kénytelenségből; hát ugyan mondja el, mi szél hozta ide?

– Hiszen, ha olyan jó akar lenni az úr, hogy meghallgatja bajomat, még meg is köszönöm. Egészen idegen vagyok ebben az országban, még csak az sincs, a kitől megkérdezzem, hová kell mennem; pedig fel vagyok híva «ad audiendum verbum».

– Tyhű páterkám! Ez nagy szó. Kit sértett meg és mi módon?

– Hát elmondom én azt egészen, úgy, a hogy van. Lássa, az úrnak olyan jó becsületes képe van, hogy az embernek egész bizodalma támad hozzá.

Én lelkipásztor vagyok az alföldi hegységben, a hol némi viszálkodásaim voltak a földesúrral. Tetszik tudni: ő nagy olygarcha volt, én pedig egy kicsit kurucz legény vagyok.

Aztán meg egy kis családi surlódás is volt közöttünk; a földesúrnak gavallér fia volt, nekem meg csinos leányom. Aztán én nekem az a véleményem volt, hogy a leányomat nem adom ingyen, a földesúr pedig azt hitte, hogy az így neki nagyon drága, s azért a fiát elküldte Muszkaországba. No azt nem bánom. Hanem azután a nagyméltóságú úr megvált e siralom völgyétől és keresztyéni módon eltakaríttaték. Prédikáczió és bucsúztató után én mondék fölötte egy végső imádságot. Igaz, hogy kemény dolgokat mondék; de a miket mondtam, azt az Istennek mondtam, nem az embereknek. – És most ezen imádságomért a föld hatalmasai meghurczolnak; megidéztek már consistorium, megyei törvényszék elébe, mint szentségtörőt, mint lázítót; kitesznek papi hivatalomból s még az sem elég; felidéznek, azt sem tudom, hová, azt sem tudom, kihez? hogy feleljek felségsértés miatt. Pedig nézze meg az úr és legyen itélő birám; itt van az elmondott ima a zsebemben, olvassa el; talál-e benne egy szócskát, a mivel perduellissé lettem volna?

Az öreg embernek reszkettek az ajkai, annyira el volt érzékenyülve e gondolat miatt s villogó szemei megteltek könyekkel.

A fiatal tiszt átvette a megviselt iratot és végig olvasta azt. A pap leste a hatást az ifju arczán.

– Nos, nos uram! Mit szól ön hozzá? Hát elitélne-e ön azért, a mit ott mondtam?

Az ifju tiszt összehajtotta az imádságos irást és visszaadta az öregnek, meghatott, csendes hangon mondva:

– Én nem itélném önt el.

– No az Isten áldja meg érte. Bár az úr volna a birám.

Pedig bizony «birája» volt az ebben a perczben, mert az annak a férfinak a fia volt, a kiről az ima beszélt.

– Hanem hát egy jó tanácsot mondok önnek, tisztelendő úr, szólt az ifju. Legelőször is maradjon idehaza, a míg nem hivatják. Ne fusson senkihez és ne panaszolja senkinek a baját. Azért, a mivel ön vádolva van, önt semmi baj nem érheti; hanem ha védelmezni találja magát, arról azután nem állok jót, hogy a védelme miatt nem kap-e tertiát?

– De hát mit csináljak?

– Üljön veszteg. Ha érte küldenek, menjen, a hová vezetik. A hol megállítják, ott megálljon. A mit beszélnek hozzá, hallgassa meg, a száját jól befogja; aztán, mikor észreveszi, hogy már nem beszélnek többet, akkor hajtsa meg magát; igyekezzék háttal az ajtót megtalálni és jőjjön haza. Mindenféle elől-utól talált embernek pedig, akármit kérdez, feleletet ne adjon.

– De hisz akkor engem igen ostobának fognak tartani.

– No, csak higyje el nekem, hogy ezzel a passussal sok szép világot be lehet utazni.

– No jól van, megfogadom. De csak soká ne tartana. Mert Bécs drága.

– A miatt meg ne legyen aggodalma, szent atyám; ha önt kedve ellenére hozták ide, valakinek okvetlenül ki is kell fizetni, a mit ön itt elkölt.

Az öreg elbámult nagyon. Szerette volna tudni, vajjon ki lehet az a valaki?

– Nekem azonban dolgom után kell mennem. Hát Isten áldja meg, öregem.

A pap hálálkodott volna még egy kicsit, de a tiszt nem ért rá; megszorította a kezét és elsietett.

Utána előkerült a pinczér és hozta a tisztelendő úrnak a tejes kávét.

Az öreg úr hiába mondta neki, hogy nem szokott reggelizni, nem él ilyesmivel; ott hagyta a német, s ment ki háttal az ajtón nagy komplimentirozva.

Az öreg csóválta fejét. Vajjon hogyan sikerülne, ha ő is megpróbálná, így háttal menni kifelé az ajtón, s a közben folyást alázszolgáját csinálni?

De minthogy már a kávé ott maradt, nehogy kárba veszszen (már úgy is meg kell fizetni), hát csak inkább megitta. Biz az jól esett.

Bár csak jönne az a kellner vissza, hogy vinné el az üres edénykéket, mert ha egy el talál törni ezekből a drága findzsákból, annak ugyan nagy ára lesz.

Mint a kivánság, oly pontosan érkezett vissza a pinczér az üres edénykékért. A tisztelendő úr idáig már megtanult egy szót németül, s azt rögtön alkalmazásba vette.

«Bezahlen!»

És egyidejűleg előhuzá mély zsebei egyikéből a hosszú kötött erszényt, melyet névnapjára kapott valaha, s melyben sok év óta megtakargatott huszacskák csörömpöltek. Fizetni készült. – Először azért, mert adós maradni egy óráig sem szeret. Másodszor és főleg pedig azért, hogy ebből az első kóstolóból aztán majd hozzávetőleg kiszámíthassa a geometriai proportiót, melyben a napi kiadások növekedni fognak.

De mily nagy volt meglepetése, midőn a pinczér a legmosolygóbb udvariassággal és kifejezésteljes pantomimiával utasítá vissza a széthúzott erszényt, biztosítva a tisztelendő urat, hogy «schon bezahlt».

(«Annak a katonatisztnek hát mégis igaza volt! Az igaz ember. Kár hogy legalább meg nem kérdeztem, kinek híják? De ugyan ki lehet az a valaki, a ki helyettem a költségeket kifizeti?»)

Az a valaki persze, hogy senki sem volt más, mint Baradlay Richard, ki elmenetelekor két aranyat adott át a főpinczérnek; meghagyva, hogy az öreg urat lássák el tisztességesen; a mi költsége lesz, azt ő fogja kifizetni.

A fiatal tiszt még azután elment a katonai lovardába, s egy óráig gyakorolta magát a voltigirozásban, a lóháton vívásban, kard és lándzsa ellen; megütlegeltette magát a mesterei által s visszaütlegelte őket; eltört egy dárdanyelet, kifárasztott egy lovat, mikor azt megunta, még egy órát sétált a glacis-n, nézegetett a hölgyek kalapjai alá, s végtére eljövén a dél ideje, hazament a szállására.

Jó magasan lakott, a harmadik emeleten; úrfias szállást tartott, két kijárással; egy nappali s egy hálószobával; azzal szembe a folyosón keresztül a cselédszoba egy kicsi konyhácskával.

Egy vén huszár volt a szolgája, a kit ő úgy hítt, hogy Pál úr.

Abban pedig egészen igaza volt, ha Pál urat úrnak hítta, mert Pál úr valóban többet parancsolt ő neki, mint ő Pál úrnak.

Hatvan esztendős volt már a legény, még mindig közlegény és még mindig legény. A negyedik kapitulácziót szolgálta már s viselte a réz emlékérmet, a mit a napoleoni hadjáratok vitézei kaptak, bajusza most is háromszor megcsavarintva, mint egy pár roppant dugóhúzó, hirdeti gazdája régi dicsőségét; minden szál haja ép még és fekete, s lábszárai büszkék arra, hogy meg lehet ismerni rajtok azt az embert, a ki lóháton járta meg Párist, Nápolyt és Moszkvát.

– Nos, Pál úr! mi ma az ebéd? kérdi a haza érkező kapitány, kardját leoldva oldaláról s fegyver-gyüjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki.

Pál úr tudniillik, hogy szakács is.

Hát: – «görög olvasó». Felel Pál úr, karakán phlegmával.

– Az jó lehet, szólt a kapitány; s mi főtt bele?

– «Angyal-bakkancs.»

– Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?

Pál úr végig méri e szóra tetőtül talpig a kérdezőt.

– Hát ma megint itthon ebédelünk?

– Ha kapunk valamit, Pál úr.

– Meglészen. Szól Pál úr s hozzáfog a terítéshez: a mi annyiból áll, hogy az asztalon levő kék-virágos vörös abrosz megfordíttatik, hogy vörös-virágos kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fayence tányér lehelyeztetik, – melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy antik ezüst kanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgős palaczk, persze friss kútvízzel tele.

A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.

Pál úr pedig két kezét hátratéve, így szól hozzá:

– Már megint nincs egy vad garasunk sem, úgy-e?

– Bizony nincs ott, Pál úr; szólt Richard, elkezdve a késsel, a villával a tányérján a legújabb czapfenstreichot dobolni.

– Pedig még ma reggel két aranyat találtam a lajblink zsebében.

Richard lovag nevetve inte a kezével:

«Hol van az már!»

– Szép! dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes palaczkot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor visszahozta, s letette eléje, folytatá a discursust.