Part 4

– Akkor fogadd el tőlem ezt az amuletet. Én is anyámtól kaptam ezt, mikor meghalt. Azt mondta, minden veszélytől megőriz.

Egy kis gömbölyű camea volt az, gyöngyházból faragva, s aranyba foglalva; Szent-György lovagot ábrázolta a sárkánynyal.

Ödön visszautasítá az ereklyét.

– Köszönöm bajtárs, én nem hiszek az ereklyékben. A mikben én bízom: azok az én csillagaim. S az én csillagaim szerető női szemek.

Leonin megragadta barátja kezét.

– Vallj meg hát egyet. Két szemet látsz-e csillagaid között, vagy négyet?

Ödön pillanatig gondolkozott a válaszadáson, azután megszorítá barátja kezét és válaszolt:

– Négyet.

– Jól van, szólt az, s azután maga segíté barátját felülni a vasokba.

Az imsik meghúzta sorba mind a három lovának az üstökét, megcsókolta a pofájukat, keresztet vetett magára, s aztán befészkelte magát a vasok elejébe, s percz mulva repült a szán a főváros hólepte utczáin végig. Reggel volt már, nyolcz óra felé az idő, hanem a csillagok még fenn voltak az égen s az ablaktáblák zárva mindenütt.

Itt későn virrad.

Egész Szmolenszkig kevés változatot nyujtott az út. Hideg volt, de tiszta idő. A postaállomásokon gyorsan és pontosan váltották fel lovaikat; éji szállást kaptak mindenütt, és minden kényelmet, a mi pénzért valahol megszerezhető.

Hanem, midőn Szmolenszkre megérkeztek, a postaigazgató figyelmeztette őket, hogy holnapra rossz idő várható, mert estenden mindenünnen csoportostul bevonultak a hollók, varjuk a városba; minden templom teteje tele van velük.

– Ejh, mit tudnak ahhoz a varjuk? feleltek neki, s reggel útaztak tovább.

Leonin mondá az imsiknek, hogy Orsáig legjobb lesz a befagyott Dnjeperen végig útazni. Hanem az addig beszélt neki időveszteségről, közbeeső nyomorú pálinkabódékról, a hol megpihenni sem lehet, míg Leonin ráhagyta magát venni, hogy csak maradjanak hát az országúton. Az imsik bizonyosan sajnálta a lovait, a miknek a lábát nagyon rontja a jégen utazás; vagy pedig tán szeretője volt valamelyik csárdás leánya az országúton.

Szmolenszkről kiindulvást korán reggel oly sürű volt a köd, hogy alig birtak kitalálni a városból. Az imsik minden lovára csengetyűt kötött, hogy a szemközt jövők bele ne ütközzenek. A kocsiban ülők nem láttak egyebet a ködben, mint égő szivarjaik végét, mely egyre perczegett a nehéz légben, mintha salétrommal volna itatva. Ilyenkor olyan nehéz fojtó bűze van a ködnek, mintha a beteg föld dögvészes párázatot izzadna magából.

Szinte dél volt mire kivilágosodni kezdett. Akkor az eddigi fakó köd elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytű repkedne a légben, sürű ezüst fátyollá szövődve, melyen keresztül egy sápadt fehér tányér látható, sugártalan, melegtelen: az a nap.

Egyszer aztán rögtön felszakad a köd s eléderül a táj. Szép fehérre festett táj, ezüst lapon czukor alakok. A fák az út mellett, a fenyőerdők a távolban egészen beburkolva fehér zuzmarával, a lovaknak minden szál szőre hókristálylyal behintve.

És nehány perczig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda lekivánkozott az utazókról.

E tünemény oka nem sokára meg lett magyarázva. Észak felől nagy gyorsasággal emelkedett valami sötét köd forma, eleinte kétes lilaszinű, azutan mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt, mélyében tömör, alaktalan, – és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík rónán, a távolból nézve ijesztő sebessége kivehető, a mint közelít s a mint a napot elboritja: az egész táj egyszerre hamvas-szürke lesz.

Leonin kitekintve az ernyő alul, halkan dörmögé társának:

– No bajtárs? most megkaptuk a buránát.

– Mi az a burána?

– Majd mindjárt megtudod.

A burána meg szokta azt mondani maga, hogy ő kicsoda?

Az egész ég egyetlen felhővé alakult, mely jött sebesen, gomolyogva, alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék föld között jött tánczolva, keringve egy rettenetes fehér kisértet, a hótölcsér, a jégmezők tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje fenn a felhők között! az északi «szél-menyasszony», ki homok helyett hóból emel oszlopot ég és föld között, s az őrült keringő oszlop ádáz rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent, mit útjában talált, erdőt, házat, embert, vadállatot.

Ez a burána.

– No fiam. Ha ez megkap bennünket, igazán együtt megyünk, égbe, pokolba – haza!

A három paripa korbács nélkül is vágtatott, a hogy tudott. A távolban látszott egy erdőfolt, az imsik azt iparkodott elérni, mielőtt a burána előkapja őket; nevezte lovait öcscsének, bátyjának, biztatta őket szent Mihálylyal és Gergelylyel.

Egyszerre nagyot villámlott.

Tél közepén, huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az első villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg sem állt többé, úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e lángoló kigyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apocalypsis csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyúan; uralkodva a vihar rémei között.

A szél zúgott, üvöltött, fütyült. A három mén nem futott többé. Megállt mind a három s hasztalan emleget nekik az ismik szenteket és ördögöket, hasztalan a korbácsot is, nem voltak többé helyükből kimozdíthatók.

Nehány percz múlva aztán nem láttak többet semmit az utazók.

A burána utolérte őket s azontúl koromsötét lett körülöttük minden; csak a villámlobbanás kék fénye deríté föl egy-egy pillanatra a nappali éjt.

Az ádáz szél, mint apróra tört finom port fújta be a vasok minden kis hasadékán az éles égető havat; a bőrfödelet, mintha óriási korbácscsal ütötték volna; egy perczre a szánnak minden eresztéke csikorgott, az egész jármű reszketett, mintha gyermekjátékot ráznának férfi kézzel. Leonin odahajolt Ödönhöz s megcsókolta barátja szemét.

– Látod-e még csillagaidat?

– Látom.

Ott bizony nem volt mit tenni más, mint szépen meghúzni magát mindenkinek s Isten irgalmára bízni testét lelkét.

A villámcsattogás egészen fejük fölött hangzott már, az orkán egész csoporttal vágta szánjuk oldalához a havat.

Lassankint csillapult körülöttük a szél zúgása. Leonin azt sugá barátjának:

– Most mindjárt el leszünk temetve.

Amaz hidegvérrel válaszolt vissza:

– Nem olyan baj, mintha a felhőkbe utaznánk elevenen.

A villámcsattogás most távolabb kezdett hangzani. Még a szél ugyan egyre üvöltött és temeté a maga alá legyürteket, hanem a typhon elhaladt mellettük: ők csak az uszályából kaptak a szelek menyasszonyának.

Lassankint a szél is odáig enyhült, hogy az imsik elő mert bújni lovai közül, a hova levetette magát s kezdé lovait is kiszabadítgatni a hóból; – nyakig el voltak temetve. A lovakkal együtt kiszabadúlt hósírjából a szán is; a két ifjú kiszállt belőle egy perczre, kirázni bundájából a havat. Az égen szakadozni kezdett a nagy felhősátor: a milyen gyorsan hozta, olyan gyorsan vitte is magával a burána őrült nászkiséretét, s már a keleti távolban látszott hófehér tölcséralakja, benne végig czikázó villámszikráktól megvilágítva.

Hanem a táj, a melyen végig ment, borzasztó tanúságot tett menyasszonyi tánczáról.

Az a folt erdő, a melyet elérni siettek, s melyhez szerencséjükre el nem jutottak, nem volt sehol. Néhány lekoppadt, nyalka koronájú fenyő állt itt-ott belőle, a többi kicsavarva, pozdorjává törve, hóval eltemetve.

És ezzel egyszersmind minden nyoma egy valahai országútnak eltakarva.

Se mérföldmutatók, se őrházak, se az út mellett ültetett fák sehol. A hol azelőtt hosszában volt az árok, ott most keresztben húzott sánczokat a vihar, feltorlasztva a havat, mint hullámot a tenger.

– No batyuska! merre megyünk most? kérdezé az imsiktől Leonin.

– Azt csak szent Prokop tudja, felelt az imsik és fejét vakarta. Mert hiszen igaz, hogy szent Prokop az utazók védszentje, csakhogy most ő is oly mélyen van az útfélen valahol eltemetve, hogy nem lehet tőle megkérdeni, merre az út?

– No hát valamerre majd csak előre menjünk. Itt semmi esetre se maradjunk. Talán majd csak találunk szemközt valakit. – Jó volna most a Dnjeperen, úgy e batyuska?

– Biz uram nem bánnám, ha jó sort vernél a hátamon a magam korbácsával, csak mondanád meg, merre akadunk a Dnjeperre, mert ezen az úton én se Orsára, se Szmolenszkre vissza nem találok.

– Vess keresztet magadra, s menjünk odább.

A lovak sem olyan kedvvel ügettek, mint máskor. Ők is érezték, hogy gazdájuk nem tudja hová mennek? Néha azt hitték, hogy már útra találtak s azután még jobban belebódorodtak a pusztába. És sehol egy szemközt jövő járművel, vagy lovassal nem bírtak találkozni; se egy emberi lakást nem birtak felfedezni köröskörül.

A burána után pedig a hideg még nehány fokkal erősebb lett.

Hosszas bolyongás után egyszer elkiáltja magát az imsik:

– Ott jön szemközt egy kozák!

Leonin kitekinte s valóban ő is felismerte a távoli alakot. Csakhogy neki úgy tetszett, hogy az nem jön, hanem egy helyben áll.

– Hajts feléje.

A szán nemsokára beérte a látott alakot.

Egy kozák közvitéz volt az, lóháton. Hanem a lova olyan csodakülönös helyzetben volt, mintha támaszkodnék a hótorlat falához, melyben egyfelől csülökig áll, s lehajlott fejével mintha lábai előtt keresne valamit. A kozák maga a nyeregben ült; hosszú dárdáját a földre leeresztve, s két kezével fogva, míg fejét egyik kezére fekteté féloldalt. Aztán úgy nézett merően az utazókra.

Az imsik szépen köszönté a vitézt a Jézus nevével.

A kozák nem tudta, hogy mit kell e szent üdvözletre felelni.

Azután Leonin szólítá meg.

– Jó napot, vitéz, honnan jösz és hová tartasz?

A kozák csak nem felelt.

Leonin azt gondolá, hogy majd emberségre tanítja az engedetlen ficzkót s kiugorva a vasokból, leveté bundáját; tán majd a testőrtiszti egyenruha megrezzenti.

Hanem a kozák tovább is csak azzal a merev, idegen szemekkel tekinte úrra és egyenruhára.

– Héj, ficzkó, nem tudsz te szólni? rivalt rá azután Leonin, s oda ment hozzá s megfogta a kozák karját.

Akkor vette észre, hogy kivel beszél!

Ló és lovas meg voltak fagyva.

Egy lovagszobor az útfélen.

– No, ez már, ha felelni tudna, csak azt mondhatná meg, hogy merre van a másvilág? mondá Leonin utitársának, visszatérve a vasokhoz.

– Szegény katonát útban érte a burána s lovastul megfagyott. Nem új dolog ez, sóhajta az imsik, miután megvizsgálta, hogy nincs-e a kozák táskájában valami elvinni való pecsétes levél? őt magát lovastul együtt úgy is megeszik reggelre a farkasok.

– De már most csak az a kérdés, hogy hát merre menjünk? sürgetőzék Leonin. Dél elhaladt már s mindjárt beesteledik. Az idő is borult lett; valahová fedél alá kell jutnunk éjszakára.

– Magam is azt tartom, felelt az imsik. Mert Szmolenszk és Orsa között nem szeretnék egy éjszakát a havon tölteni. Parancsolj már egyszer te uram, hogy merre menjünk?

– Tudom is én! Csak egy compass volna nálam, hogy tájékozhatnám magamat, merre van dél meg észak? Nincs nálad, Ödön? Te szoktál egyet hordani az óralánczodon.

Ödön nagy ügygyel bajjal kigombolkozott annyira, hogy óralánczához férjen s arról a kis delejtűs szelenczét leoldja. Azután még az útitáskából a térképet is előkeresték s azután a föld sarkait kipuhatolva, elkezdték magukat tengerészek módjára a hósivatag iránt tájékozni.

A hány annyiféle véleményen volt.

Egyik azt állította, hogy azok az erdők ott a vitebszki erdők.

A másik azon bizonyozott, hogy ezen a rónán lefelé a mohilevi pusztákra fognak jutni, a honnan három napig ki nem találnak.

Ödön maga azt vitatta, hogy haladni kell tovább a kozák lova fejével ellenkező irányban, miután legvalószinűbb, hogy ez valami emberlakta állomásról jött erre felé.

No hát a míg arról tanakodtak, hogy merre menjenek, jött valaki, a ki megmondta nekik, hogy merre «ne» menjenek.

Onnan az erdők felől hosszú, vontatott üvöltés hangzott, s erre a lovak nyugtalanúl kezdték fejeiket felhányni, sörényeiket borzolni. Az farkas-üvöltés volt.

Az első üvöltést egy egész bestialis kardal követte: az a rémséges jeladása az erdők fenevadainak, a mit a ki egyszer életében hallott, mindig borzongva emlékezik rá vissza.

Az imsik egyszerre felugrott ülésébe, megragadta a gyeplőt.

– Urak meneküljünk! kiáltá ijedt arczczal, korbácsa nyelével az ellenkező irányba mutatva, s a következő perczben már meg volt fordítva a szán villája s pattogott az ostor.

De nem is volt szükség az ostorra, a három paripa attól az üvöltéstől fogva tudta, hogy most már erőszakadtig futni, vagy elveszni, a választás. A hó porzott lábaik alatt; úgy vágtattak árkon, síkon, torlatokon keresztűl.

A két ifjú készült a veszély elfogadására.

Ödön nem látszott azt olyan nagyra becsülni.

– Van két puskánk, töltényünk elég, ha közel érnek, lelövöldözzük őket. Ez is sport.

Hanem Leonin elhallgatott. Ő tudta már, hogy micsoda sport ez? Maga is lövésre készíté puskáját, övébe dugta pisztolyait és handzsárját, hanem arczán inkább a csata előtti fásult elszántság, mint a vadászatot megelőző felhangoltság volt kifejezve.

Egyszer aztán, a mint a vágtató szán egy téres rónára ért, akkor Leonin kinézett az egyik szellentyűn s azután azt mondá Ödönnek:

– Most nézz hátra.

Ödön a másik szellentyűt emelte föl s kitekintett.

A hátra hagyott buczkák közül rohantak utánuk a farkasok.

Nem tíz, nem húsz, hanem száz meg száz; és ki tudja, mennyi lehet még hátra, a ki csak később érkezik. Egy egész tábor az.

Ödön érzé, hogy végig borzong valami egész testén. Ez nem sport. Ez vész. A legundokabbika, a legijesztőbbike minden halálvésznek. Küzdelem e sokaság ellen, melynek minden egyese utálat tárgya.

A lovak jól futottak; hanem a farkasok valamivel még jobban.

Az üldözők és üldözöttek közötti tér egyre apadt, nehány vezér csikasz már lőtávolba ért; de Leonin nem engedett még lőni Ödönnek. Közelbe kell őket várni. Csak hadd jőjjenek.

Egyszer azután az egyenes roham mellett olyan térre jutottak, hol a rekettyés bozót előnyt adott az üldözőknek, mert a míg a szánnal a czihert kerülgetni kellett s kanyarulatokat tenni az árvafenyő bozótjai között, addig a farkasok tüskön bokron keresztül oldalába kerülhettek a szánnak.

Most azután a golyóban volt a segély.

Egyik cső jobbra, a másik balra lőtt a bozótból előtörő vadállatokra; négy lövés után el volt verve az első támadás; nem azért, mintha az üldözők megijedtek volna lelőtt társaik példáján, hanem csak azon oknál fogva, hogy meglőtt társaikat elébb megették s azután indultak a további üldözéshez. Ezek az állatok kannibáljai!

Annyi időhaladék mindenesetre lett nyerve, hogy az ifjak újra megtölthették fegyvereiket s a más oldalról lovaik elé igyekező farkasokat egyenkint leterítheték.

– Csak ebből az átkozott bozótból szabadúljunk ki egyszer, dörmögé Leonin.

A három paripa is érzé azt, hogy itt van a legnagyobb veszély. Szemeik villogtak, sörényük repült, orrlyukaik forró gőzt lövelltek elő. Az állati pára a vész pillanatában emberi észen túl magasult náluk. Mit emberi kiszámítás be nem ért, azt nekik ösztönük mondta, hogy ha egyenesen keresztül vághatnak ezen a veszélyes helyen, azontúl menedék várja őket. Senki sem tudhatja minő menedék; de ők érzik azt jól. És azért nem engedik magukat az egyenes irányból kitereltetni eléjük kerülő farkasok által. Azt már jól tudják, hogy azoktól őket megszabadítani gazdáik kötelessége, hiszen egymáshoz van most fűzve életük. Azért csak egyenesen vágtatnak a bozót széle felé.

A csalit csakugyan ritkulni kezd; a gyérülő boróka tisztán enged láttatni, a láthatár kitünik ismét távol falvak tornyaival. Biztató látvány. Néhány sikerült lövés egy falka üldöző közé, öreg göbecscsel, üdvös ijedelmet idéz elő a farkasok között. Ez nem tetszik nekik, hogy egyszerre három-négy kap a felköszöntésből. És ez a megtorpanás időt enged az üldözötteknek a szánnal elérni a bozót szélét, a min túl ismét a tisztás következik, s az az ő javukra lesz.

Hanem a mint a bozót szélihez értek, az imsik nyugtalanul állt föl helyéből s ijedten nézegetett maga elé. Egyszer aztán a nélkül, hogy valamit szólna a hátul ülőkhöz, elkiáltotta magát: «Szent Pál, segíts!» s kiugrott a vasokból és odahajította a gyeplőt a lovak közé.

Az ifjak bámulva néztek utána. A bozót szélén volt egy fenyőfa, derékban ketté törve a vihartól; az imsik ahhoz a fához futott, s mielőtt a farkasok elkaphatták volna, felkapaszkodott annak lecsüngő ágain. A három mén vágtatott kormányzatlanul odább.

De hát miért hagyta el az imsik a szánt?

Erre a kérdésre a következő percz meghozta a választ. Egy kétségbeesett nyerítés, azután recsegés, ropogás, szakadás: végre egy nagy zuhanás, s ezután eltünt előlük a világ.

A mint a sötétben felocsúdtak, el nem tudták gondolni, hogy hová jutottak most?

– Élsz-é? kérdé Leonin bajtársától?

– Megvagyok. Hát neked kezed lábad ép-e?

– Mi valahová leestünk; csak azt tudnám hová?

– Kisértsük megtudni.

A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett előjönniök. Akkor tapasztalták, hogy mély hófuvatba vannak lesüppedve mindenestül.

Hanem a szán eleje nem volt sehol, az leszakadt a vasokról és eltűnt.

A merre pedig az eltünt, arra nekik is útat kellett találniok kifelé.

Kikeczmeregtek a hóból. Akkor látták, hova jutottak?

Megtalálták, a mit olyan nagyon kerestek, a Dnjepert.

Csak az a baj történt, hogy a Dnjeper partja azon az oldalon hét nyolcz öl magas, s ők e torony-magasságból rohantak alá lovastul, szánostul.

Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem zúzták össze magukat; hanem a szán ketté szakadt.

Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. – Hát a farkascsorda?

Az a meredek parthoz érve, onnan visszariadt: a lovak példája nem bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas had vágtatvást neki indult a part menedékes részét keresni, s néhány pillanat mulva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős lejtőn s folytatják a üldözést a három paripa után.

– No ezek már nem kapják meg azt a három lovat; szólt Leonin. Nagy előnyt kaptak előttük a lovak s már teher nélkül futnak. Készen lehetünk rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok.

– Várunk van most s ott védhetjük magunkat reggelig is, szólt Ödön a felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi barlangot képezett.

– Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már itt alattunk az országút a Dnjeper, tudjuk merre van; előre magunkkal hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük és utazunk magunk emberségéből. A Dnjeperen egy pár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egy pár órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság.

– Pompás lesz! Mondá Ödön, s a két fiatal ember kezet szorított és nevetett. – Mulatságos az élet!

A vihar után a Dnjeper olyan tisztára volt seperve a hótól, mint a tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végig sikamlani. Az ifjak felkapcsolák korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt és a rostopsinos kulacsot kivéve, minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán alatt s azzal hurrah kiáltással neki ereszkedtek az aczélsíma pályának.

Hanem még korán volt hurráht kiáltani.

A fenevad-tábor tömegestűl elvonult a három száguldó paripa nyomán; de hátra maradt egy őrszem.

Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember reggelre megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek épen elég lesz. A legvénebb martalócz kiült a partmagasságra s úgy nézett tovarohanó társai után s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához.

Ez meglátta a menekülő ifjakat.

Rögtön rákezdte a jeladó üvöltést, mire a három strázsáló farkas odahagyta az imsiket; azok fiatalabb farkasok voltak. Amint meglátták a két emberi alakot a jégen tova csuszamlani, rohantak a part mentében utánuk, s a mint egy kissé csapinós helyre akadtak, le utánuk a jégre.

A vén őrszem elébb megvárta, míg a lovak után futott társai meghallják jeladását s a hátulsók visszaszállingoznak az új vadat űzni, s ő maga csak azután rohant a vadászatra.

Azt is tudta már, hogy a sík jégen s farkasnak nem jó mulatság a futás, ő csak a parton maradt, onnan kisérte a rohamot.

A két ifju, a hogy bele jött a hevélybe, egész mulatságot talált abban, hogy még kisérőik is akadtak. Csak négyen vannak, az két férfinak yatagánhegyre is kevés.

Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt; edzett, életerős ifjak. Játék volt nekik a farkasokat hátrahagyni. A három fiatalabb csikasz dühödten szorította a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenczeket vetve, néha mind a hárman egymáson keresztűl hemperegtek, s olyankor összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná ügyetlenségeért. A vén farkas pedig csak a parton futott mindig, vagy a part melletti nádasokban, s csak olyankor vezette a futást, mikor a Dnjeper kanyarulatot tett. A vén ficzkó nagy mérnök volt: már tudta, hogy mi az a diagonalis vonal. Míg a két ifju a kanyarulat ívén sikamlott végig, addig ő társait az egyenes vonalon vezette keresztül; úgy, hogy a korcsolyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták üldözőiket, azon vették észre, hogy azok megint sarkukban vannak; s ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket.

Egyszer ilyen ravaszul épen eléjük kerültek; no most megfogjuk őket! Gondolta a négy farkas.

A két ifju hirtelen jobbra balra vargabetűt csinált s a hoppon maradt banda elrohant mellettük; nem tudtak megállani a jégen, saját rohamuk elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántottak odább akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait.

Ezen a barátságtalan szóváltáson ismét nagy tért vesztettek.

Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, röpültek tova a jégen párosával; a férfi-gyönyör égett arczaikon. Milyen magas öröm, játszani a halállal!

Hanem a mint egy helyen a folyam bal partja lelapult, s ők hátra tekintettek, akkor látták nagy rémülten, hogy ez a négy üldöző csak a tábor előcsapatja, mögöttük nehány ezer lépésnyire jön rohanva az egész undok csorda.

– Bajtárs! Most már előre, ki hogy tud! szólt Leonin s elbocsátva Ödön kezét, összefonta karjait mellén, és neki vetette magát teljes tehetségéből a futásnak.

– Amott füstöt látok a távolban, mondá Ödön, utána száguldva.

– Az katonai őrtanya lesz, vagy valami helység. Fél óra alatt elérjük.

Arra a fél órára aztán minden erőt össze kell szedni.

A két ifjú tova siklott a jégen, mint két repülő madár, a veszély nagysága felfokozta idegeik erejét; most már az izzadság csorgott homlokaikról, most már a forró pára lövellt ki orrlyukaikon: a futás életre halálra ment már.

Hanem győztek.

A fertelmes csorda egy lépést sem nyert rajtok. A távolság közöttük mindig egyenlő maradt. Csak a négy önkéntes, vén vezetőjével igyekezett utánuk kitartó erőfeszítéssel.

Most már véres volt mindannyinak a talpa a jégtől és nádtól, s a vér tapadt a jéghez, könnyítette a futást.

Leonin járt elől. Ödön mindig néhány ölnyire mögötte.

Egyszer Leonin hirtelen hátra maradt.

– El vagyok veszve! Kiálta sápadtan.

Ödön, kit a roham sebesen röpített el társa mellett, rögtön visszakanyarodott barátjához.

– Mi lelt?

– Végem van. Korcsolyám szíjja elszakadt a csatnál. Te siess és menekülj.

– Csigavér! mondá Ödön; vedd elő a késedet és csinálj új lyukat a szíjjadon. Én addig megvívok ezzel a négy fenevaddal.

– Igazán? szólt Leonin, mosolyra derülő arczczal, s megszorítá barátja kezét. Akkor vedd az én két pisztolyomat is.

Ödön gyorsan övébe dugta a másik két pisztolyt is, s nehány lökéssel eléjük nyargalt az üldöző vad állatoknak, míg Leonin egy fölálló jégtábla mögé vánszorogva, oda letérdelt s elszakadt korcsolyáját használhatóvá tenni igyekezett. Handzsárja tokjába volt szúrva egy kis evőkés, azzal iparkodott lyukat fúrni a szíjon; a meztelen handzsárt oda tette maga elé a jégre; ez volt most már egyedüli védszere.

Ödön lassítá az iszamlást, s a mint a négy üldöző vadállat egy kis rekettyés sziget mögül ismét kibukkant vele szemközt, lenyomta korcsolyája sarkait a jégre s iparkodott megállni. És azután kihúzott két pisztolyt az övéből.

Nem volt szabad hasztalanul elvesztegetnie lövéseit.

Minden golyóval találni kellett és jól találni, hogy a szemközt rohanó vad, ha felbukik, el ne üsse lábáról a meglövőjét.