Part 3

– De csitt! valahogy ki ne mondja ezt, ha gondolta! Ez a tündérpalota, tengeralatti grottájával, föld feletti tündéreivel, a braziliai őserdők illatával, a délszaki esték melegével: a szentpétervári «márványpalota» és odakinn huszonkét fok a hideg.

A deli hölgyek csoportjai közt ott ragyognak az erősebb nem képviselői is. Itt csak aranyos egyenruhákat látni, s a diplomaták himzett öltönyeit; rendjeleket a világ minden országából, s független bojárok pompás nemzeti öltözeteit. S ha itt-ott elvegyül közöttük egy-egy sötéten hagyott alak is, egyszerű fekete frakkban, fehér mellénynyel és nyakkendővel: arról mindenki tudja, hogy az valami követségi titkár.

Hanem azért megesik, hogy egy ilyen egyszerű fekete frakk viselőjének a hölgyek jobban szemébe néznek, mintha egész melle ki volna rakva érdemkeresztekkel. Van ott egy olyan.

Szép, méltóságteljes arcz, az ifjúkor teljében, az érzületnek még szűzies virághamvával minden vonásain. Szemeivel, mik nagyok és kékek, sötét, hosszú pilláktól árnyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna, míg nemes arczéle, gyönyörű metszésű ajkai a korát megelőzött férfit hirdetik benne. Termete karcsú, de ruganyos és izomtelt.

A szép ifjú, daczára az egyszerű fekete frakknak, nem marad felfedezetlenül.

Egy fényes katonai egyenruhás úr, melle gyémántos rendjelekkel rakva, selyem derékszalag a vállától csipőjéig kötve, megszólítja őt, kezet szorít vele és aztán karja alá ölti kezét.

Az előkelő úr ismerte jól az idegen ifju édes atyját, kivel Bécsben sokszor volt együtt az udvarnál. Igen derék és nagyrabecsült férfinak tartja az apát. Fiának még fényesebb pályát jósol. És végre tudatja vele, hogy legyen készen rá, miszerint a nagyherczegnőnek bemutattassék.

Azután vitte magával.

Valóban szédítő helyzet.

Egy ifjunak, a ki még senki és semmi, még csak egyenruhája sincs, ezernyi fényes és hatalmas urai előtt egy idegen országnak, megállani azon óriási birodalom egyik legszebb és legmagasabb hölgyével szemben, s felelni annak kérdéseire, miket előre nem sejthet és talán lekötelező fejedelmi szavakat viszonozni, eltalált hódolattal.

A fiatal ember kiállta a próbát. És azután még több próbát is kiállt. Tánczvigalom kezdődött. Előkelő hölgyek, bájos tündérek lejtettek karján; mind egy-egy modellje a sokszerű szépségnek. A szép Alexandra herczegnő, egyetlen leánya egy moszkvai gazdag főnemesnek, egy tökéletes szépség, hajfürtökkel, minőket fodorított napsugarakhoz hasonlítanak, epedő kék szemekkel, rózsás arczczal, már kétszer lejtette vele körül a nagy termet, s midőn harmadszor is helyéhez ért, jelt adott titkos kézszorítással, hogy: még egyszer; s háromszor lejtették körül a nagy termet, a mi nagy feladat, nem igen szokták megtenni, csak bravourból, – vagy szerelemből.

Az ifjú üdvözölte tánczosnéját és odább ment. Nem volt sem fáradt, sem kábult.

Igézet járt vele.

S ez az igézet abban az ő szenvedélytelen tekintetében rejlett.

Nem látszott rajta, hogy valami meghatná. Nem fogta el a fejedelmi pompa, nem kapta el a kitüntetés, nem szédíték el a szép szemek, nem ittasíták meg édes szavak, titkos kézszorítások.

Minden vonása azt mondta, hogy az, a mi itt körülötte történik, őt nem érdekli. S ez oly mondhatlan varázst ad a férfiarcznak.

Mikor tizenkét óra után a termek valamennyi zenekara a hymnust kezdte rá, jeléül annak, hogy a nagyherczegnő termeibe vonul vissza, a fekete frakkos ifjú ember a malachit-terembe sietett.

Egy vörös egyenruhás palotaszolga nagy ezüst tálczán frissítőket kinált, az ifjú felvett egy poharat valami fehér itallal. Hanem abban a perczben valaki lenyomta hátulról a kezét s azt mondta neki:

– Ejh, ne idd azt!

Az ifjú visszafordult s először jött önkénytelen mosoly az arczára.

– Ah, te vagy az, Leonin?

Leonin fiatal testőrtiszt volt, feszes egyenruhában; egészséges telt arczu ifjú alak, pompás fölkunkorított szőke bajuszszal és arczszakállal és sűrű szemöldökkel, a mikhez jól illettek határozott tekintetű élénk szürke szemei.

– Már azt hittem, ott veszesz a tánczteremben! szólt barátságos szemrehányással.

– Menyasszonyoddal tánczoltam. Nem láttad. Gyönyörű hölgy.

– Gyönyörű, gyönyörű. Hanem mit ér nekem az egész komédia, addig el nem vehetem, míg nagykorú nem leszek, míg vállrózsát nem kapok, s addig épen két esztendő van, s addig az ember nem él meg csupa leánynézésből. Gyere már innen.

Az idegen ifju vonakodott.

– Nem tudom, illik-e ily korán?

– Hiszen hallod már, hogy a hymnust trombitálják! Aztán mi a hátulsó kapun szökünk ki, ott vár a szánkóm, meg a bundáim. Csak nem fogadkoztál valami viaszbábbal odabenn?

– De, nekem úgy tetszik, F... herczegnőnek, a kinek az udvarmester szintén bemutatott, aligha nem tartozom egy quadrilleal.

– Ugyan ne kezdj vele semmit! Az bolonddá tesz téged is, mint mást. Nem ér semmit ez az egész komédia. Itt bemutatják a szép vállaikat, s aztán azt akarják, hogy ha az ember egy szép leányra ránéz, azt mindjárt vegye el; ha pedig asszonyra nézett, annak legyen bolondja. Ez a sok alabastrom nyak és kebel, ez a sok hozzád simuló sylphid, ezek a szemedbe mosolygó szemek mind megannyi ördögi kérdések, angyaloktól, felelet nélkül. Gyerünk oda, a hol feleletet is adnak.

– Hová akarsz vinni?

– Hová? A pokolba! Félsz odajönni velem?

– Nem én.

– Hát ha a menyországba? Félsz velem jönni.

– Azt sem bánom.

– Hát ha elviszlek innen a kammenoi osztrov szigetre, egy piszkos, bűzös pálinka-csapszékbe, a hol most a matrózok tartanak bált? oda eljösz-e velem?

– Az is mindegy.

– No hát akkor szeretlek!

Leonin megölelte az idegen ifjút s megcsókolta az arczát, aztán vonta magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a márványpalotából; onnan a könnyű báli öltözetben szökve futottak a Néva partján várakozó szánkójukig, ott beburkolóztak bundájukba, s percz mulva csörtetve vágtatott velök a két jó volhyniai mén végig a Néva jegén.

Ez a két fiatal ember Ramiroff Leonin, fiatal orosz nemes, és az a másik – Baradlay legidősb fia: Ödön.

A mint a szán a hold világította palotasorok előtt végig siklott, Ödön azt mondá barátjának:

– Te! Nekem úgy tetszik, hogy nem erre felé van kammenoi osztrov.

– Hiszen nem is oda megyünk, felelt neki Leonin.

– Hát mért mondtad azt?

– Azért, hogy ha valaki a malachit-teremben nagyon hegyezi a füleit arra, hogy mit beszélünk? halljon valami mást.

– E szerint hová megyünk most?

– Látod, hogy a Petrovszkoi prospekten vagyunk. Egyenesen a Petrovszkoi szigetbe.

– Te, hiszen nincs ott más kapni való, mint kendergyárak és czukorfőzők.

– Igazad van. Majd valamelyik czukorfőzőt látogatjuk meg.

– Hát nem bánom, szólt Ödön s bundájába takarózva, hanyatt veté magát az ülésben. Talán el is aludt.

Fél óra telt bele, míg a szán ismét átszelve a Néva jegét, egy hosszú park végét elzáró veres épület előtt megállt.

Leonin felrázta bajtársát fektéből.

– Helyben vagyunk.

A hosszú épületnek minden ablaka ki volt világítva, s a folyosóra belépőt azon kellemetlen szag fogadta, mely a czukorgyárak sajátja ugyan, de mindenhez hasonlít, csak a czukorillathoz nem.

A kapu alatt volt egy kis mellékajtó, azon belépett a két ifjú. Egy simára borotvált arczú, jól táplált gentleman lépett eléjük, azt kérdezve tőlük francziául: mit akarnak?

– A czukorgyárt megnézni. Felelé Leonin.

– Csak a gyárt, vagy a raffineriát is? kérdé a franczia.

– Csak a raffineriát, súgá neki Leonin, s egy bankjegyet nyomott kezébe, mit a franczia szétterjesztve, figyelmesen megvizsgált; száz rubeles volt; azt mondta rá: «bien» s zsebébe tette.

– Ez a másik úr is odajön? Kérdé Ödönre mutatva.

– Hát természetesen, felelt Leonin. Adj neki száz rubelt Ödön. Ez a belépti díj. Nem bánod meg.

Ödön nem szólt ellen. Oda adta a száz rubelt.

A monsieur aztán elkezdte őket vezetni végig a folyosókon, egy-egy nyitott ajtóból izzó fény, fojtó bűz, siketítő gépzuhogás, gőzsüvöltés hangzott elő. Oda ők nem mentek be, hanem végül a mint egy alacsony vasajtóhoz értek, ott annak egy rugóját megnyomva, felnyitá azt előttük a vezető s azután bebocsátá őket egy félig világított folyosóra, rájuk bízva, hogy már most csak menjenek hát előre, ők tudják már hová.

Leonin Ödön karja alá ölté kezét és vezette tovább, mint a ki itt már járatos; egy csigalépcső következett, azon leszálltak, és a mint mélyebbre haladtak, Ödönnek úgy tetszék, mintha a gépzuhogást, gőzfütyülést valami más hang váltaná; hasonló a dobveréshez és fuvóhangszerek elfojtott zenéjéhez.

A csigalépcső alján egy vén asszony ült egy asztalnál, divatos öltözetben.

Leonin annak egy imperiált adott.

– Nyitva-e a páholyom? kérdé a hajlott korú asszonyságtól.

Az bókot csinált és mosolygott.

Azzal Leonin egy sor szőnyegajtó közül kiválasztva a magáét, azt Ödön előtt felnyitá; azon belől még egy ajtót nyitott fel, s ott Ödön egy páholyban találta magát, melynek eleje rézsodronyzattal volt elrácsozva.

Most már világosan hallá a zenét.

– Hisz ez szinház, vagy circus! szólt Leoninhoz. S a mint a rácsozaton kitekinte, azt mondá: vagy gőzfürdő.

Leonin nevetett.

– Ahogy akarod. S azzal levetve magát egy kerevetre, kezébe vette a páholy támlájára tett nyomtatott lapot. Formaszerű programm volt. Együtt olvasták Ödönnel.

– «1. szám. Don Jouan au serail.» – Ez igen jó tréfa. Kár, hogy már elszalasztottuk. – «Tableaux vivants.» Ez unalmas história. – «Les bayaderes du khan Almollah.» Ez nagyon tréfás dolog; már egyszer láttam. – «La lutte des amazones», «Le rève d’Ariane». Ez valami gyönyörű. Nem tudom, olyan kedvénél lesz-e Persida, mint szokott.

A páholyajtón egy bizalmas alak tekinte be: pinczér volt.

– Teríts nekünk itten asztalt, fiu; parancsolá Leonin.

– Hányra?

– Háromra.

– Ki a harmadik? kérdé Ödön.

– Majd meglátod.

A garçon megterített, felhordott sültet, süteményt, jégmedenczében pezsgős palaczkokat s magukra hagyta az urakat. Utána bezárta a páholy ajtaját Leonin.

– Te! Ez furcsa egy czukor-raffineria itten. Monda Ödön, egy tekintetet vetve a sodronyreczén keresztül.

Leonin nevetett.

– Tehát te azt hitted, hogy mi csak szent énekeket tudunk énekelni?

– De itt a kormány tulajdon épületében ilyen intézmény!

Leonin mosolyogva inte neki, hogy ne beszéljenek arról.

– Nem féltek, hogy felfedeznek benneteket?

– Mindnyájunkat Szibériába küldenének.

– A zenészek nem árulnak-e el?

– Azok vakok. Egy egész zenekar vak muzsikusokból. De ne ügyelj oda. Öreg urak mulatsága ez. Ránk egyéb vár.

Leonin kettőt koczczantott a szomszéd páholy közfalára, mire túlról viszonozva lőn a jel, és arra néhány pillanat mulva az oldalfal közepén két felé nyílt s belépett rajta egy hölgy.

Az ezeregy éji mesék egyik bűbájos alakja; hosszú, bokáig érő persa kaftánkában, mely szorosan simult telt idomaihoz, karcsú derekát aranynyal áttört öv szorítá, keblét föl nyakáig gyöngyfüzérek fedték, a kaftán hosszan lelóggó ujjai elől felhasítva s csak a váll hegyén tartva össze, végig láttatni engedték a legremekebb karokat, minőkről szobrász álmodott valaha. Arcza a caucasi nemes jelleg, a legtökéletesb tojásdad; finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú holdgömbölyű szemöldök és legfeketébb égető szemek; fejét nem ékíti semmi, csupán két sarkig érő hajfonadék királyi dísze.

A hölgy bámulva áll meg a falnyílás között.

– Te nem vagy egyedül?

– Csak jer be, Jéza, szólt Leonin, ez a gyerek itt az én lelkemnek a fele: – te meg a másik fele.

Azzal hirtelen két karjával egy öleléssel egymáshoz szorítá mind a kettőt: Ödönt és a cserkesz leányt, s azután kaczagva ülteté le mind a kettőt egymás mellé egy másik kerevetre. Ő maga szemközt telepedett le.

– Hát nézz ide, Ödön! ugy-e ez valami más, mint azok a hideg szépségek odafenn? Hát nem jobb-e itt a pokolban?

Jéza bámuló tartózkodással nézett Ödönre, ki egykedvűen tekinte végig bájain.

– Hát láttál-e valahol ilyen szemeket? Ilyen szájat, melynek millió változata van; ha duzzog, ha mosolyg, ha csábít, ha kaczag, ha kér, ha gúnyol és egyik bűvösebb, mint a másik.

– El akarsz adni? kérdé a cserkeszleány.

– Egy új világot teremtsen, a ki tőlem megvesz! Hanem ha belészeretsz abba, a ki nekem kebelbarátom, testvérem: annak odaadlak ingyen.

Jéza meghúzta magát a kerevet szegletén, a hol Ödön ült, s lesüté szemeit s két kezét leereszté ölébe.

– Már az igaz, hogy átkozott állatszelidítő lett volna belőled, Ödön, szólt Leonin, a cserkesz leány egyik piros topánkás piczi lábát két tenyerébe fogva. Ez a leány máskor vad, szilaj, fecsegő, szeszélyes; s a mint te rá nézesz azokkal a megverő «malocchiok»-kal, megjuhászkodva ül előtted, mint a novicek a Szmolna kolostorban, Isten bűnül ne vegye nekik. El vagy te veszve, Jéza! Látod: azok a szép fenevadak, a kiket úgy hínak, hogy asszony, mind úgy elnémulnak, mikor ez az oroszlánszelidítő rájuk néz.

A cserkesz leány felvetette fejét s csak azért is szeme közé nézett Ödönnek. És amint szeme közé nézett, elpirult.

Talán először azóta, hogy a jekaterinogradi rabvásárló övszalagját ketté vágta?

– Lássunk a pohárhoz, gyermekek! szólt Leonin, s a nagy osztó késsel leütötte a nyakát egy pezsgős palaczknak; tele töltött három pohárkát, kettőt Ödönnek és Jézának nyujtott; azok félig üríték karcsú poharaikat: akkor megcserélte a két kelyhet s ismét habzásig tölté azokat Leonin. – Fenékig! – Így ni! Már most megittátok egymás szerelmét.

A bor csakugyan megoldá a varázslatot s Jézának azután jó kedve lett. Kinn a teremben hangzott mindenféle zene, ő pedig dalolt hozzá.

Ödöntől nagy bók volt Jézára nézve, hogy háttal ült a páholy rácsozatának s egyszer sem fordult meg, hogy a kinn látható «pièce»-ket nézze, míg Leonin minden új számnál kitekintett a rácsozaton s megtette rájuk a maga csintalan észrevételeit.

Jéza sok bort ivott, nehéz lett a feje. Végig nyúlt a kereveten s fejét Ödön ölébe fekteté, míg egymásra tett lábait Leonin térdeire nyugtatá.

Ödön azután megsimogatá az ölébe tett selyem fürtös fejet; a hogy szokás megsímogatni egy szép kutyának a fejét.

– Hát neked ma nincs számod? Kérdé Jézától Leonin.

– Nincs. Ma egészen szabad vagyok.

– Látod, pedig az én édesem kedveért adhatnál elő valamit.

Erre Jéza felpattant fektéből.

– Ha ő akarja? szólt kérdő, kináló tekintetet lopva Ödönre.

– Mit? kérdé Ödön.

– Ahán! Hiszen nem tudod. Jéza lovarművésznő. Elragadó művésznő a lovon. Máskor az ő előadása marad legutoljára. Válaszsz valamit debut-szerepei közül.

– De hisz én nem ismerem madame repertoirját.

– Barbar! Jéza repertoirját nem ismerni! Pedig már félév óta lakol czivilizált országban. Tehát elszámlálom remek szerepeit. «La reine Amalasunthe.» – «La diablesse.» – «Etoile, qui fil.» – «La bayadere.» – «La nymphe triomphant.» – «Diane, qui chasse Actæon.» – «Mazeppa.»

Az utolsónál közbe kiáltott a cserkesz hölgy:

– Az nincs közötte! Ah az nincs közötte.

Leonin kaczagott.

– Ödön! ne hagyd magad kijátszani. Válaszd azt…

Jéza felszökött helyéről s kezével betapasztá Leonin száját s nem engedte neki kimondani.

Leonin küzdött vele, hogy a száját kiszabadítsa e vesztegzárlat alól.

– Ödön végét veté a tusának s kimondá a választást.

– Mazeppa.

Jéza erre durczásan fordult el mind a kettőjüktől s félvállal a páholy falához támaszkodott.

Leonin diadalmaskodott.

– Nekem soha sem akartad megfogadni. Mondtam, hogy lesz egy nap, a mikor kényszeríteni foglak rá.

A hölgy egy izzó tekintetet vete Ödönre s azzal hevülten rebegé:

– Jó. Meglesz.

S mint a tünemény elsuhant a páholyfal nyilásai között. A nyilás ismét összezáródott utána.

Benn a zene elhallgatott, valami jelenetnek vége volt.

Ödön csak most kezdé a rostélyon át figyelmesen vizsgálni a színtert.

Egy harmincz ölnyi átmérőjű boltozatos üreg volt az, melyet egy végig rostélylyal fedett páholysor fogott félkörben körül. Közönség nem volt látható, csupán a rostélyok közül átszürődött szivarfüst tanusítá, hogy ott emberek laknak. A félkör szelvényét mythologiai képekkel diszített függönyök képezték, oldalajtókkal.

Ezt a tágas amphitheatrumot itt e czukorfőzde alatt a kormány tulajdonképen reservoirnak építtette a melasse számára; hanem valami élelmes franczia Elysiumot csinált belőle, s ott hatósági engedély nélkül előadásokat rendez a szabad művészetekből, mikben a fővárosi arany fiatalság, ide értve a még aranyabb öreg urakat is, száz rubel belépti díj mellett szokta magát mulatni.

Alkalmasint van erről elég tudomása a rendőrségnek is; azonban meglehet, hogy az impressario ismeri azokat a kenőcsöket, a mik Argus szemeit lecsukják; vagy pedig attól lehet tartani, hogy a mely órában a rendőrség elhatározza a szigorú kutatást, abban az órában egy negyeddel hamarább a kérdéses czukorgyár egész a «raffineriáig» leég. Aztán meg nem is csinálnak ott sem hamis pénzt, sem politikai komplottot, a mit érdemes volna üldözni a rendőrségnek; hát csak hagyják. Tout comme chez nous.

Nehány percz mulva, hogy Jéza elhagyta az úrfiak páholyát, egészen üres volt a színtér; csupán két törökruhás szerecsen nőcseléd foglalkozott a porond elegyengetésével; annak előjeléül, hogy most lóháton fognak valamit produkálni.

Leonin páholy-ajtaján kopogtatott valaki, Leonin felnyitotta azt.

A garçon volt ott, levelet hozott egy ezüst tálczán.

– Mit hoztál?

– Egy levelet a másik seigneurnek.

– Hogy jön az ide?

– Egy futár hozta per expresse, kinek utasítása van azt az urat ott a hol, és rögtön fölkeresni.

– Adj a futárnak félimperiált, aztán takarodjék.

Leonin elvette a levelet, s megforgatta. Nőirás és fekete pecsét.

– Nesze: billet doux. Szólt odanyújtva a levelet Ödönnek. N... herczegasszony jelenti, hogy a miért a quadrillera meg nem jelentél, arsenicumot vesz.

Azután a rács felé fordult, s lorgnonját vevé, nehogy egy pillanatot elmulaszszon Jéza Mazeppa jelenetéből. Csak úgy beszélt hátra Ödönnek.

– Látod: daczára a titkolózásomnak, mégis utánunk akadtak. Az asszonyok rendőrsége ezerszemű. – Gond van nálunk mindenkire.

A nyitány megkezdődött. A vak zenészek egy csengetyűjelzésre elkezdték a Mazeppa-galoppot: a függönyök mögött hangzott a kutyák ugatása, mik farkasok gyanánt fogják üldözni a lovához kötözött Mazeppát, s az ingerlő ostorcsattanások, mik a paripát még szilajabbá tegyék; Leonin egészen odafigyelt.

Most hangzott a lódobogás, vad robaj, állatüvöltés, s egy hurrah-ordítás a sodronyrácsozatok mögül.

– Ah! pokoli szép! kiálta Leonin; nézd! nézd Ödön! látod-e?

S a mint egy perczre hátra kapta fejét barátja felé, mit látott?

Ödön jobbjával eltakarta szemeit és sírt: baljában volt a felbontott levél.

– Hát te mit csinálsz? kérdé Leonin ijedten.

Ödön szótlanul nyujtá neki a levelet. Leonin olvasá a francziául írt sorokat:

«Atyád meghalt. Jőjj azonnal. Szerető anyád, Mária.»

Leoninnál az első érzés boszúság volt.

– Mindjárt agyonütöm azt az ostoba futárt, a ki ezt a levelet utánad hozta! Már nem tudta reggelig halasztani?

Ödön azonban szótlanul felállt s elhagyta a páholyt.

Leonin utána ment.

– Szegény fiu! szólt, barátja kezét megragadva. Milyen malapropos jött ez a levél?

– Bocsáss, szólt Ödön. Megyek haza.

– Hiszen én is veled megyek. Nézheti felőlem most már Mazeppát, a kinek tetszik. Megfogadtuk, hogy együtt megyünk a pokolba, mennyországba, – és haza. Veled megyek.

– De én haza megyek, Magyarországba.

Leonin visszadöbbent.

– Ah! Magyarországba!

– Az anyám kivánja, szólt Ödön keserűség parancsolta rövidséggel.

– És mikor?

– Rögtön.

Leonin bámulva rázta a fejét.

– Bohóság! Hiszen megfagysz; huszonkét fok hideg a városban, a pusztán legalább huszonöt. Szmolenszk és Moszkva közt járhatlanok az utak; akkora havak estek. Nem utazik Oroszországban télen senki, csak a posta, meg a kereskedő.

– Mindegy. Én utazom.

– Hiszen utazol, a mikor lehet. Anyád sem értette azt úgy, hogy menj neki a lehetetlennek. Otthon nem tudják azt, mi az utazás orosz vízkereszt idején Szentpétervártól a Kárpátokig. Utazol, ha út lesz.

– Nem, Leonin, szólt Ödön fásultan; minden óra, a mit nem az uton töltenék e levél után, szemrehányás volna nekem. Nem értesz te engem.

– Jó, menjünk lakásodra.

A két ifju azon tekervényes uton, melyen jött, ismét visszatért szánkájához. A kocsis nem volt még annyira pálinkarészeg, hogy haza ne talált volna velök.

A mint Ödön szállására értek, Ödön azonnal rendeletet adott álmából felocsudott inasának, hogy málházza össze bőröndjét, s fizesse ki tartozásait. Úgy sietett, hogy inasa helyett maga rakott tüzet a kandallóba.

Leonin egy karszékbe vetette magát s ott nézte, Ödön mit csinál?

– Tehát csakugyan komolyan elkészülsz?

– Bizonynyal.

– Hibázol, életpályádra döntő befolyással lesz ez elhamarkodás. Itt olyan jól indultál már. Mindenki megismert. Sokat várnak tőled.

– Az mind kárba vesz.

– Pedig bizonyosan tudom, hogy jövő pénteken a czárnak is be akarnak mutatni. A czár maga kivánta legkegyelmesebben.

– De anyám mást parancsolt.

Ödönnek e nehány szava oly elhatározó hangon volt mondva, hogy Leoninnak át kelle látni a rábeszélés sikertelenségét. Észrevette, hogy ellenkezése által csak maga ellen ingerli barátját, s még gyanússá teszi magát előtte.

– Jó, hát ha menni akarsz, eredj. Én is segítek málházni. Mit csomagoljak?

– Inkább más szivességet tégy velem, ha segíteni akarsz. Eredj el a rendőrségre és láttamoztasd útlevelemet. A te szavadra talán megteszik e szokatlan órában is.

– Oh a rendőrségnél mindig ébren vannak. Sietek. Mihelyt végeztem, visszajövök.

Nem telt másfél óra bele, hogy Leonin visszakerült.

– Itt az útleveled.

Ödön némán megszorítá kezét.

– Tehát csakugyan komolyan utazni akarsz?

– Azt már tudod.

– Nem maradsz itt tovább, sem az én barátságomért, sem a czár kegyéért?

– Nagyrabecsülöm mind a kettőt, de anyám kivánsága elébb való.

– Jó, ez hát kárba veszett. De még egy titkot fedezek fel neked. Menyasszonyom, Alexandra, halálig szerelmes beléd. Egyetlen leánya náladnál tízszerte gazdagabb főúrnak. Szép is, jó is. De ő nem szeret engem, mert téged szeret. Szemembe mondta. Ha más volna, a kiért ezt mondta, megölném. De téged szeretlek, jobban mint testvéremet, jobban mint menyasszonyomat. Vedd nőül a menyasszonyomat és maradj nálunk…

Ödön szomorúan tagadásra ingatta fejét.

– Megyek haza anyámhoz.

A fiatal orosz nemes homlokára csapott tenyerével és kaczagott.

Talán nem is kaczagás volt ez?

Azután nyers modorral oda lépett Ödönhez s megragadta annak két karját.

– Tehát csakugyan elhatároztad magadat, hogy útra kelsz Magyarország felé?

– El.

– Akkor Isten engem úgy segéljen, együtt utazom veled. Egyedül nem bocsátalak.

Ödön átölelte barátját és az is őt, és hosszasan tarták egymást sziveikhez szorítva. Valóban szerették egymást nagyon.

Leonin sietett az uti készületeket megtenni. Futárokat küldött előre, kik friss lovakat és kocsist rendeljenek mindenütt számukra; megrakatta utazó szánkóját, mit vadászatokon szokott használni, élelmi szerekkel, füstölt hús, hal, rostopsin, kétszersült és kaviár-döböz, theakatlan és tűzgerjesztő ládikóba lett csomagolva; beszerzett két jó fehér medvebőr-bundát, lábzsákot és nyusztsüveget, magának és barátjának; két jó puskát és két pár drótpisztolyt, meg egy-egy görög handzsárt mindegyikük számára; az úton minderre szükségük lehet. Egy-egy pár korcsolyát is tett utitáskájukba; ha valahol folyóra akadnak, hogy a zsibbadást kiverjék lábaikból, versenyt fognak korcsolyázni a szánnal. A szán elejét megrakta szivarral, a mennyi húsz napi útra elég; s mikor még sötéttel megérkezett a csörgős szánon Ödön lakása elé, ő maga már útra készen állt, s azután diribről darabra újra öltözteté Ödönt; ő tudta jól, egy oroszországi útra hogyan kell készülni télen?

Biz Isten! úgy gondoskodott róla, hogy édes anyja se tehette volna jobban.

A «vasok», az orosz szán, készen állt már, jó vasalt talpakon álló bivalybőrveretes menedék, elől bagaria ernyővel, hátúl csizmatalp-szellentyűkkel ellátva; a három ló befogva, egy középen a kétrudas villába, melynek felső ívére csengetyűk vannak akasztva, a más kettő lógóra; az «imsik» kurta nyelű hosszú ostorával a lovak előtt állt, midőn a két ifjú útra készen lejött Ödön szállásáról. Leonin még egyszer megállítá Ödönt, mielőtt a vasok ernyőjébe bekuporodnának.

– Tehát csakugyan útra kelsz?

– Úgy van.