Part 2

– Nagyon haragudott, ha theatralis czikornyákat hoztak be a templomi énekekbe. Végintézkedésében pedig expresse kijelenté, hogy fölötte semmi szinpadi melodiát ne énekeljenek.

– Méltóságod ismeri a megboldogult végrendeletét?

A méltóságos titokteljesen inte lehúnyt szemével s orrához felhúzott bajuszával, hogy ez titok, de könnyen kitalálható.

A gyászénekkel még nem volt mindennek vége.

A kathedra melletti padban három lelkész ült egymás mellett, s az ott nem ült hiába.

A második harmonia után következett a nagytiszteletű úr a szószékre.

– Vajjon még a harmadik pap is fog prédikálni? kérdé feszengve az egyik rangbeli úr a másik úrtól.

– Az a helybeli tiszteletes; az csak egy rövid imát fog mondani a sírbolt előtt.

– Ah, ez az?

Azzal a két úr oly közel hajolt egymáshoz, hogy suttogásának egy hangja se legyen elejtve a hátuk mögött ülők számára.

– Vajjon «az is» nincsen itten? sugá az egyik rangbeli úr a másiknak.

– Magam is régen keresem a nép között, de nem birok ráakadni a szememmel.

A méltóságos úr végre mégis csak ráakadt, a kit keresett

– Ott van ni. A kathedra mögötti szegletben, a falhoz simulva áll, egy kendőt tart a két kezében ajkáig emelve. Nem lát ön oda? Majd ha az a fáklyatartó hajdu megint a jobb lábáról a bal lábára fog állni, akkor meglátja mögötte.

– Ah, látom, látom; olyan se nem szürke, se nem barna ruhában?

– Az, az.

– Mondhatom, gyönyörű gyermek. Nem csodálhatni, hogy…

És aztán tovább suttogtak.

Pedig bizony kár volt nem hallgatni azt a pompás búcsúztatót, a mit a nagytiszteletű úr felolvasott, mert ha az első gyászbeszéd remeke volt a dialectikának és prosodiának, úgy ez pályakoszorús példánya volt a poesisnek, megragadó képekkel és hasonlatokkal, s könyekre indító tropusokkal, sőt költői citatumokkal vegyest, classicus és újkori auctorokból. Mely szép bevezetés után következett a személy szerinti elbúcsúztatása a fáklyákkal körülragyogott halottnak, s ha valahol, itt tanusítá a nagytiszteletű úr mély belátását; oly korrekt sorozatban búcsúztatván el a néhait az egymás után következendő excellentiás és kegyelmes, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő, főtisztelendő, nagytiszteletű, tisztelendő és tiszteletes, nagyérdemű, érdemes, becsületes és tudós uraktól és azoknak asszonyságaitól, fi- és leányágon lévő sarjadékaitól, hogy egyetlen tévedést nem ejte, mely súlyos neheztelést vonhatott volna maga után; sőt mindegyik kiváló egyéniségnek, később egy consortiumba foglalt collectiv csoportozatoknak oly találó és helyesen választott búcsúmondatokat adott át a megboldogult nevében, a mikkel azok rangbeli igényeik szerint meg lehetnek elégedve.

Midőn a nagytiszteletű úr az elsoroltak között annak nevéhez ért, –

«ki bujdosol mostan távol éjszaki hazáknak hólepte mezőin; száz és száz mérföldnyi távolban szülötte hazádtól, s az északi fény ragyogása mellett gondolsz a szerető atyára, ki már onnan felülről néz le reád…»

akkor a két rangbeli úr úgy vette észre, hogy a barna ruhás leányka ott a szögletben azt a fehér kendőt egész szeméig emelé.

– Szegényke… súgák egymásnak.

(Azt ugyan nem látod te többet!)

Végre az is elmúlt; vége lett éneknek, gyászbeszédnek, búcsúztatónak: tizenkét hajdu, forgótul tarsolyig díszruhás, vállára emelé a pompás koporsót, a ház legelőkelőbb barátai emelték a gyásztakaró nehéz bojtjait; az administrator kezét nyujtá a gyászos özvegynek s megindult a menet a templomból a családi sírbolthoz.

Még egy rövid szertartás volt hátra.

A midőn a koporsó örök nyugalma helyére letétetik, egy végső ima mondatik el fölötte, – bevett szokás szerint a helybeli lelkész által.

Sokan kiváncsiak legalább alakjára nézve ismerni az öreg kuruczot, a hogy tiszteletes Lángi Bertalan uramat tisztelni szokták heves magaviseleteért.

Úgy szokott beszélni az öreg a szószéken, mint Abraham a Santa Clara, a megyegyűléseken pedig mint «nagybotu» Lőrincz.

Jól van intézve, hogy csak egy imádság bizatott rá, mert ha búcsúztatóját végezte volna a megboldogultnak, azt az élvemaradtak majd nagyon megemlegették volna.

A harmadik énekszó után helyet adtak a lelkésznek a sírbolt-ajtóval szemben, s ő fövegét levéve fejéről, megállt az emberektől körül fogott téren.

Nagy kopasz homlokát gyér göndör fürtök folyták körül, egészen fehér fürtök, arcza símára volt borotválva, akkori egyházi viselet szerint; erős sűrű szemöldökei, a villogó sötét szemek fölött merész, határozott kifejezést adtak arczának.

Ott összetevé kezeit és elkezdé az imát.

«Minden élőknek és holtaknak igaz birája, nagy Isten!

Hallgasd meg ez órában a mi könyörgésünket…

Ime ragyogó földi pompával közeledik a te szolgáid egyikének hamva márvány üregéhez, míg lelke ugyanakkor meztelenül, reszketve, halaványan áll a csillagok határán és bebocsátást kér az égbe…

Mik vagyunk mi, hogy ilyen fénynyel távozunk a világból? holott a férgek a mi testvéreink, s a göröngy a mi anyánk…

Egyetlen jótettnek emléke jobban világít mi utánunk, mint ezer fáklyának lobogása; s a honfiak néma áldása jobban ékesíti koporsónkat, mint minden czímerek és érdemrendek.

Oh én uram, légy irgalmas azokhoz, a kik életükben az irgalmat nem ismerték soha.

Ne kérdezd az előtted reszkető lélektől fölöttébb szigorúan: «ki voltál? ki kisért idáig? mi hangzik onnan alulról utánad?»

Ne engedd a földi párát tovább hatni a föld felhőinél; legyen az átok, vagy magasztalás. Te magasan állsz mindazok fölött.

Mert ki védné meg, ha nem a te végtelen irgalmad a föld hatalmasát, midőn dicsőségéből levetkőzve előtted áll és rettentő kérdéseidre felel:

– Segítéd-e a nyomorultat?

– Nem!

– Fölemelted-e az elesettet?

– Nem!

– Oltalmazója voltál-e az üldözöttnek?

– Nem!

– Hallgattál-e a kétségbeesők könyörgéseire?

– Nem!

– Törülted-e le a szenvedők könyeit?

– Nem!

– Kegyelmeztél-e a meggyőzötteknek?

– Nem!

– Szeretettel fizettél-e a szeretetért?

– Nem! nem! és mind örökké nem!

És ha kérdezed a föld hatalmasától, ki fegyvertelenül áll előtted: «mire használtad a hatalmat, a mit kezedbe adtam? Boldogítottad-e a milliókat, a kik rád voltak bízva? építettél-e az utókor számára, mely tőled várta jövendőjét? igazán szolgáltad-e a hazádat, vagy porban csúsztál idegen bálvány előtt? éltél-e a te nemzetednek, vagy eladtad annak oltárait, melyen az én nevemnek áldozatai füstölögtek? Mit feleljen akkor? Kihez forduljon akkor? mely czímerével, mely érdemjelével takargassa be keblét akkor? Kit híjon segítségül, kit patrónusául? Mely király, mely császár védelmezi meg őt ottan: a hol sár és hamu minden arany, melyből korona készül?…»

… A pap arcza kipirult és termete fölmagasodott, gyér hajfürtei, mintha repülni akarnának vele, lebegtek megrázott feje körül; a teljes czímű gyülekezet háta borsózott a hallottaktól.

«… Oh uram, folytatá a pap imáját; gyakorolj irgalmat az igazság helyett. Ne tekintsd, mi volt a halandó ember? de számítsd be neki azt, hogy homályban élt, nem látott téged.

Ne vesd mérlegre hibáit és botlásait: számítsd be neki, hogy ő hitt abban, hogy jót cselekszik, a midőn vétkezik.

Bocsáss meg neki az égben; valamint azok megbocsátnak neki, a kik ellen vétkezett itt a földön.

Törüld el munkáinak emlékét, hogy ne legyen a miről reá visszaemlékezzenek.

S ha bünhődnie kell a vétkezőnek, oh uram! ha engesztelhetlen vagy egy bevégzett élet rossz művei iránt; ha nem bocsátod magad elé súlyosan terhelt lelkét megtisztítlanul: add, hogy legyen az ő vezeklése az, hogy lelke, mely most már mindent világosan lát és nem tükörből többé, térjen vissza a földre és szállja meg gyermekeit, hogy mindaz, a mi az apának bűne volt, forduljon meg és legyen a fiakban erény és dicsőség; add, hogy a haza földe, mely koporsója volt, a míg élt, legyen ringató bölcsője, midőn halva fekszik benne!

Hallgasd meg uram a te szolgádnak imáját. Ámen…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kripta vas ajtajának dördülése zárta be a cerimoniát.

A publikum, mely értette, vagy nem értette a dörgedelmes szavakat, tökéletesen meg volt elégedve a látottakkal és hallottakkal. A gyászkiséret megtért a kastélyba; úri rendnek, diákoknak, cselédeknek külön termekben volt terítve az asztal: kiki sietett bevégzett kötelessége után a természet követelményeinek eleget tenni.

A vén pap leghátul maradt, s midőn mindenki a kastély felé rohant, megfogva annak a barnaruhás leánynak a kezét, egy mellékúton másfelé került.

Az ő számára hiába terítettek a kastély dísztermében.

TALLÉROSSY ZEBULON.

A tor mindenkép hasonlít más egyéb lakomákhoz, azzal a különbséggel, hogy nem toasztoznak benne.

A háziasszony, az özvegy, félrevonult legbenső szobáiba; a végtiszteletre felgyűlt vendégek ismét ott a czímerterem hármas asztalsorát ülték végig; lehettek másfél százan. A szakács csak úgy remekelt, mint máskor, a kulcsár csak úgy felhordatta egymásután a külön alaku poharakba való borokat, s a vendég urak csak úgy hozzá láttak, mintha főispán-beiktatási ebéd volna.

Az ebéd vége felé, mikor már a fagylalthoz kezdték váltogatni a kis sevresi porczellán csészéket: érkezik nagy robajjal még egy vendég.

Egy elkésett vendég, kinek láttára minden ismerősnek ajkáról egy derült «hahhó» hangzik el; még az étekfogó inasok is rejthetlen mosolylyal fogadják. Pedig az érkező alak nem hogy valami jókedvű bonhomiát hozna magával, sőt inkább a lehető legdesoláltabb alakot mutatja be megjelenésével.

– Nini! Zebulon! hangzik minden oldalról.

Bizony Zebulon, de haraggal eltelve és kétségbeeséssel; kopasz homloka, melyen a bagósüveg karimája széles veres nyomot hagyott, mint valami martyr-gloriát, izzadt kuszált hajjal van tele ragadva, szakálla, bajusza deres és jégcsapos, a hogy azt a zuzmara odakinn kandirozta; arczának minden izma el van szánva mentül több ránczot csoportosítani az orra körül, a mivel exorbitans haragnak és méltatlankodásnak kellene kifejezve lenni; – tökéletesen ellenkező siker mellett.

Mikor minden ember úgy szereti, úgy nem fél tőle!

– Nem kaptam utolsó stáczión forspontot!

E szavakkal motiválja üldöző fátumát!

Az ifjabb vendégek felugrálnak előtte helyeikről, az idősebbek és tekintélyesebbek messziről beneventálják; vén hajduk sietnek elvenni süvegét, téli keztyűit, még mosómedveprémes bekesét is levennék róla, de azt már nem adja, mert nincs alatta más; az, ha kigombolja, salonruha; ha begombolja, kijáró öltözet; ha lekefélik, díszköntös: a mire most nagy szüksége volna, mert a déczbunda, a mit az úton viselt, nagyon ereszti a szőrt; de most arra nincs idő.

– Ide, ide! Az én helyemre, Zebulon! kiáltának elé több oldalról – jóllakott vendégek; hanem mindazok számára nincs Zebulonnak érzéke; ő meglátta és észrevette, hogy az administrator úr egy üresen álló székre invitálja, s annálfogva ő hozzá töri magát a többieken keresztül, fentartván számára azt a tiszteletet, hogy szakálla első zuzmaráit az ő arczára hinthesse egy baráti összecsókolásban.

És akkor Zebulonnak eszébe jut a pillanat nagyszerűsége, nagyot sóhajt és az administrator kezeit megfogva kezeivel, nagy szomorú hangon így szól:

– Így kellett nékünk találkozni! Ki elhihette volna eztet?

Három órával hamarább nagyon oda illett volna ez a bánatos kifejezés a többiek közé, hanem a ménesi és bordeauxi között épen nem talált az rokonszenves keblekre.

– Csak ülj le, Zebulon. Itt van egy üres szék.

Még Zebulon kivánt szolgálni egy pár zuzmarás csókkal a közelebb találtaknak; míg nagy nehezen lenyomták az üresnek deklarált székbe.

– De kinek székét én most itt elfoglalok?

– Ne aggódjál miatta, szólt az administrator; csak ülj oda. Az a pap széke.

– Pap széke! kiálta Zebulon s két tenyerét az asztalnak feszíté, hogy felpattanhasson helyéből, mivel e műtétre elzsibbadt lábai nem szolgáltattak kellő assistentiát. De pap székébe én nem ülöm le magamat. Én szent székbe le nem ülöm. Papnak helyit el nem foglalok.

Lefogták, ott marasztották.

– Csak te ülj ott, biztatá halkan az administrator. Lesz ezután még majd több üres szék is nemsokára.

Valamelyik szomszédja megsúgta Zebulonnak, hogy ki az a pap?

– Ahan! Mar az mas, dünnyögé erre megnyugtatva, s azzal befészkelte magát kényelmesen a designált ülőhelybe, s egész ügyismerettel gyűré be a széttárt asztalkendő egyik csücskéjét nyakravalójába.

Az inasok rendelet nélkül is tudták ez esetben teendőiket, minden oldalról rohantak elé a serényen megfogyasztott tálak ételmaradékaival; egyik hozta a fogast, másik a fáczánt, harmadik a mártást, salátát, ötödik a puddingot s Zebulon hagyott magának ízleni mindent össze-vissza, a melyiket hamarább hozták, a borléhabot a sülthöz, a madeiramártást a palacsintához. Ki bánná? Egy gyomorba jut. És a közben nem késett a gyászos keresztyén gyülekezetnek előadni azon hallatlan vele történt balesetet, melylyel a sors csupán választott üldözötteit képes megtisztelni.

– Onnan felülről gyüvök három egész napok ótátul fogva. Elgyüttem egiszlen utolsó státióig szerencsisen, Szunyoglakig. Hivatom birót, parancsolom forspontot. Van, de nincs. Hát hun van? Mind elmente, ki csak lo volt, mar előre való nap Nemesdombra temetisre. Haragutam, parancsoltam: megmondtam neki, ki vagyok? nem használta semmit. Utoljára megvesztegetem nagy suma pinzzel egy derik becsületes embert, hogy segítse rajtam valahogy, akarhogy, csak hogy; s az a gazember befogta sajat uri hintom elejbe nígy bivalyt, s úgy hozta engemet idajaig.

Tallérossy úr oly tragikus arczkifejezéssel panaszlá el a roppant gyászesetet, hogy neki négy bivaly után fogott hintóval kellett Nemesdombig parádézni, hogy még az is megszánhatta hallgatói közül, a kinek azon meg nem esett a szive, hogy minő vezekléssel eszi mustárral az olasz kráflit.

– De még jó lett volna, hacsak hozta volna. Folytatá Zebulon a szomorú odysseát; de mivelhogy odakinn van most levegő thermometrumon Zerus; s az a bivalynak nagyon meleg; van pedig nádason túl nagy mocsár, ki egy kicsit van befagyva: a mint azt meglátot nigy bivaly, aló bele! utana hinto, ot megreketünk; hintot csak két ora mulva tutunk kivontatnyi sárból jégből, mikor bivalyok elvigeztek balneologiai passiot. Is én az alata elkistem mindenbül. Elkistem gyasztiszteletbül, elkistem predikacziórul, bucsuztatorul, mig csak egy kis imadsagot se nem kaptam belüle.

– No azzal épen jól járt urambátyám, hogy abból nem kapott.

Ezt veté közbe az administrator úr.

A mi nagyon megszúrta a fülét Zebulonnak.

A pap széke üres; az imádság nem tetszett. Az a pap bizonyosan valami subscust ejtett!

Alig is várhatá, hogy mint jó versenytárs utolérhesse az előrehaladt étkezőket, a mi a fekete kávénál be is következett, s akkor megtudakolhassa administrator barátjától, mi históriája van annak az üres papi széknek, a mi még több üres székeket fog maga után vonni; s annak az imádságnak, a mit jó volt meg nem hallani.

Szörnyű esetnek találta azt, mikor meghallá.

Hajszálait felborzolá homloka körül, mert nem akartak maguktól ég felé borzadni.

– Hiszen az perduellio!

Hát persze, hogy perduellio! De nem is akadt annak az elkárhozott papnak egyetlen védelmezője is az egész társaságban, sőt mindenki segített Tallérossy Zebulon kebelét akként teletöltögetni különféle színű papfenyegetések mérgeivel, valamint poharait teletöltögeték különféle színű italokkal; s Zebulon engedte magának ízleni mind a kettőt, míg végre maga sem tudott volna magának számot adni róla, az elsőbbek által lett-e jobban felgerjedve, vagy az utóbbiak által?

Míg a fekete kávét szürcsölé, nagyon elhallgatott. E veszedelmes hallgatás azt látszott elárulni, hogy most azon tusakodik magában, vajjon mit cselekednék ő azzal a pappal, ha most rábíznák; s minden szürcsölés után egy-egy új eszme tört magának utat bajusza alól:

«Kihordatnam ütet hatarra…»

«Citaltatnam consistorium elejbe…»

«Megdöngetetnim hajduval…»

És minden mondásnál egyúttal a competens forumra veté appelláló tekintetét; az elsőnél a bonorum directorra, a másodiknál a főtisztelendő úrra, a harmadiknál a várnagyra, s mindannyinak mosolygó bólintásával találkozva, tapasztalá, hogy leghelyesebb húrokat penget.

– De csak még annál nagyobb baj ne érje azt az urat, szólt hozzá az administrator úr; mire Zebulon a czukor alját is felhörpintve a kávés csészéből, bámulva tekinte a hatalmas úrra: hogy ugyan mi lehet az, a mi még neki eszébe juthat ezen felül?

Rideghváry csak úgy morzsolta ki a szót a fogai közül.

– Még egy kis «ad audiendum verbum» is következik.

– A kell neki! a kell neki! kiáltá Zebulon, mint a kinek nyelve hegyéről lopták le a szót: ő is azt akarta épen mondani. Néplazitás! Fölségsértés! Kufstein neki! tíz esztendő! nehiz vas! Kirje fejét királyi fiskus!

Az administrator, látva, hogy az ülés szokatlanul hosszúra nyúlt, már esteledik, rövid a téli nap: annálfogva jónak látta Zebulontól megvonni a szót, s székéről fölkelve, jelt adni az asztalbontásra.

Még napvilággal útra is kell indulni mindenkinek. Halottas háznál temetés után szokatlan, hogy éjszakára vendég maradjon.

Jól fegyelmezett rend utasítása szerint az összes díszes társaság nevében egy tíz tagú küldöttség deputáltatott, hogy mindnyájuk nevében még egy végbúcsúszóban fejezze ki condolentiáját a ház asszonya előtt; míg azok odafenn járnak, azalatt a járásbeli főbiró gondoskodand, hogy minden hintó megkapja a maga előfogatát; Zebulon úr bivalyhordta bárkája szintén.

Hogy maga Tallérossy Zebulon úr el nem maradhatott a gyásztisztelgő küldöttségből, az magától értetik.

Nehányat húzva benyálazott tenyérrel bekese oldalain: a mi annyit jelentett, hogy már most meg van kefélve, az érdemes hazafi is csatlakozott a tízek küldöttségéhez, s így fölmentek szép rendben az emeletbe, hol az özvegy lakott.

Baradlayné készen állt elfogadásukra, nem hagyta őket várakozni.

Sötétkék függönyöktől beárnyékolt teremében ott állt iróasztalához dülve, mint egy szobor, alabástrom halavány arczán semmi vonás sem látszott élni.

Legelőször a főtisztelendő úr járult eléje. Nehány igen szép találó bibliai mondás balzsamát önté ki a keseredett szívre. Utána a nagytiszteletű úr veté mérlegbe a vigasztalásnak nem kevésbé sikeres szavait jeles költőinknek e helyzetre alkalmazható stropháiban. Azután az administrator úr lépett az úrhölgyhöz s bizalmasan megfogva annak kezét, meghatott hangon biztosítá, hogy ha egyszer fájdalmai oly nagyok lesznek, hogy azokat többé nem bírja elviselni, emlékezzék rá, hogy van a háznak egy hű barátja, ki mindezen fájdalmakban híven osztozik.

Ezzel aztán vissza kellett volna vonulni a tízes küldöttségnek.

Ámde, ha a ház leszakadt volna is, meg nem akadályozandá Zebulont, hogy réshez jutván, ő is előre ne furakodjék s el ne mondja azt, a mi a szivét nyomja s a mit a többiek elmondani elfelejtettek.

– Nagyságos asszonyom. Ezerszer sajnalok, hogy nem lehetem szerencsis, temetisen jelen lehetni.

(Nem szerencse az, Zebulon! súgá a coadjutor úr a szónok fülébe.)

Az nem hallgatott az észrevételre, bizton folytatá:

– Útközben elakadtam. Sajnalok csak aztat nagyon, hogy olyan dicső férfiunak könyeimel nem adakozhatam. Is ha én it letem volna nagysagozs asszony, mikor infamis czudar pap – azt a harmadik irtem, – tartotta azt a blasphemicus imadsagot: nem tudok, hogy torkaba bele nem fojtotam volna anak.

A coadjutor egyet rántott Zebulon bekese szárnyán, mire Zebulon gondolva, hogy már megint a grammatika ellen vétett, helyreigazítá magát:

– Neki.

A nemes harag sokkal jobban eltöltötte szivét, mintsem azt vissza birta volna tartóztatni.

– De ne filjen nagysagozs aszony: meglesz neki büntetise annak; papnak, gonosznak. Fogunk ütet elcsapni parochiabul, mehet peregrinusnak; – nem elig, – vitetünk ad audiendum verbum, – lesz neki tömlöcz ilete hoszuig, – ot majd megtanul imadkozni, ha mig edig meg nem tanulta. Maj administrator urral adunk mink neki keten! Tesik megvigasztalni magat.

A szép halvány úrhölgy e szavak alatt fölemelé nagy beszédes szemeit, s nem Zebulonra, hanem Rideghváryra tekinte velük és nézett rá oly hosszasan, merően, hogy az nem birta kiállani tekintetét.

Szerencsére a coadjutor úr akkorát rántott Zebulon bekesén, hogy annak a vitézkötése elszorítá a nyeldeklőjét s torkán akadt a további beszéd; arra az úrhölgy meghajtá magát s belső szobája felé távozott, s így vége lett a további beszédnek.

Zebulon diadalmas arczczal tekinte szét küldött-társain; érzé, hogy a búcsúzás oroszlánrésze neki jutott.

– Hatalmasan megvigasztaltad a nagyságos asszonyt, Zebulon! szólt a coadjutor, a derék úr vállait megveregetve.

– Remek szavakat méltóztatott főtisztelendőséged ismét előadni, szólt Rideghváry a fő lelkipásztorhoz.

– De méltóságod vigasz-szava mindazoknál több malaszttal bírt, adá vissza a bókot a főtisztelendő úr.

– No már csak olyan szipen versekbe beszilni senki se nem tud, mint nagytiszteletű úr; monda a maga részéről Tallérossy Zebulon, az espereshez.

Mikor aztán az ajtón kívül érve, a hosszú lépcsőn aláballagtak, azt mondá a coadjutor úr az administratornak:

– Ejnye de nagy barom ez a Zebulon

Az administrator úr pedig azt mondá a coadjutornak:

– Soha életemben unalmasabb szószaporítót nem láttam ennél a vén papnál.

A főtisztelendő úr így susogott az espereshez:

– Ő méltósága azt hiszi már, hogy itt már neki csak osztozni kell a gazdag özvegygyel.

Zebulon pedig azt rebegé a hozzá legközelebb állónak:

– De csak ez az esperes ne versifikálna olyankor, mikor az nem illik a szomorú alkalomhoz.

Fél óra mulva egyik hintó a másik után verte fel a port a nemesdombi kastélytól minden irányban tovavezető országutakon, míg mindannyit elfedte a tájra leszálló lomha szürke téli köd.

KÉT JÓ BARÁT.

Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak, mint a kővé vált zöld bársony. A karcsu zöld pillérek egyetlen darab drágakőből kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül egy virító agave emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg túloldalról fejedelmi hontársa, a sagopálma nyújtja felé ujjas leveleit, minek egy-egy szárnya a fél termet átéri.

A terem boltozatáról, mint a csepkőbarlang padmalyáról csüngnek alá szeszélyesen csoportosított üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák azokon át vetnek alá ezer színű világot, mint egy összetört szivárvány.

A középen áll egy óriási aquarium, két öl átmérőjü, egyetlen darabban öntött üvegmedencze, melynek zöld tengervizében uszkálnak a tengerfenék csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fürész orrú, legyező fülü, kulacstermetű, kigyóderekú halak; míg az üvegfalak oldalaihoz ragadva, s nemes korallok ágain terjengve egész élő pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak holt héjaik után ismernek a muzeumok. A medencze közepéből alabastrom Triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon lövell fel a világos zöld szökőkút-sugár. A legdrágább illatszer az, valódi kölni víz, mely, a mint a medencze gömbölyű üvegfedelére visszahull s onnan alácsorog, úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind ez illatnedv árjában fürödnének.

És ezt az egész medenczét egy alulról jövő átható fényáramlat világítja keresztül, valami álomlátta tündéries színt adva az egész teremnek, melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.

Mert tündérei is vannak e teremnek, kik egymást keresik, kik egymásra hajolnak, suttognak, néma pillantásokat váltanak, mint tündérek szoktak, a kiket csak az hall meg, a kinek lelke nyitva nem mondott, de mégis hozzá intézett szavak iránt.

E bűvös terem egyik boltívéből ismét egy másik terembe látni, s az után végig öt, hat, tíz, ki tudná megszámlálni hány termen keresztül, és azok mind vakító fényben ragyognak; a hány, annyi színű márvány, aranynyal, ezüsttel, selyemmel, bársonynyal ékítve és végtül végig hullámzva deli hölgyektől, kiken ragyog drágakő és drága testi szépség. Ha végig nézte őket a halandó s elbámult a kövek királyán, a gyémánton, melyet a trónok legszebbike, a hullámzó hölgykebel ringat: tán azon gondolatra is jöhet, hogy itt a trón még drágább, mint a király!