Part 19

Plankenhorstné e napon nagyon korán készen volt a toilettjával, annak köszönheté, hogy Jenő nem a fésülködő szobában rontott rá. Mert bizony rárontott volna ott is.

Nem is lehetne emberileg kivánni, hogy egy megszünt cancelláriának extra statum fogalmazója, mikor egy elvesztett ezerkétszáz forintos hivatalból egyszerre egy tizenkétezer forintosba fölemelkedik, ne a fejével törje be azt az ajtót, a melyen őt imádottjának anyja, mint tegnap fumigált kérőt, kicsukta.

Antoinette asszony mindazáltal úgy tett, mint a ki csodálkozik.

Jenő is gondolta azt; fog neki meglepetést szerezni! Egész applombbal járul a delnő elé s jól kigondolt beszéddel kezdé:

– Asszonyom. Ön azt mondá, «ha holnap, hát holnap». A holnap ime itt van, s én – vagyok már valami. Szavainak bizonyítékául odanyujtá Antoinette asszonynak a kinevezési okmányt.

Plankenhorstné a kellemetes meglepetés mosolyával olvasá azt végig, s azután a legszivélyesebben nyujtá kezét Jenőnek.

– Igen örülök rajta.

Jenő érzé, hogy most egy kicsit meg kell mereszteni a nyakát. Most már az ember valami. Nagy valami.

– Szabad tehát a tegnapi kérdésemet újra föltennem?

– Már válaszoltam rá, szólt Plankenhorstné malasztteljes kegyességgel. – Kivánja ön, hogy Alfonsinet értesítsem e felől?

– Könyörgök érte.

Plankenhorstnénak csak a szomszéd szobába kellett átlépni, hogy Alfonsinet kézen fogva kivezesse. Alfonsine zavarodottnak mutatta magát, s iparkodott úgy tenni, mint a ki nem érti, hogy mit akarnak tőle? Antoinette asszony pedig odavezeté Jenő elé s bemutatá neki az ifjut.

– Ő nagysága a szentpétervári követségi titkár úr.

– Ah! – Alfonsine most aztán üdvözlő mosolylyal nyujtá kezét Jenőnek, ki azt remegve fogadta.

– Csak tartsa ön meg, sugá kegyteljes mosolylyal Antoinette.

Mely anyai jóságteljes kimélytelenségre Alfonsine hirtelen odaborult anyja keblére, – valószinűleg arczának szemérmes elpirulását eltakarandó. Jenő pedig sietett kezet csókolni leendő napának, mire az Jenő homlokának egy csókot adott: hideget, mint egy fakép.

Alfonsine nem volt többé rábirható, hogy lesütött szempilláit fölemelje: most már vőlegénye előtt áll.

– Mikorra kivánja ön, hogy ismerőseinket értesítsük e felől? kérdezé Antoinette. – Holnapra? ugy-e bár? Délelőtt tizenkét órára? Eléggé sietek-e?

Oh, Jenő nem talált elég erős szavakat hálája kifejezésére.

– Tehát holnap tizenkét órakor. – Ön jöhet hamarább is. Nemde Alfonsine?

Itt ismét sora volt, hogy Alfonsine elrejtse arczát anyja csipkéi közé.

– No felelj hát. Hisz ez a te dolgod.

Alfonsine alig hallhatólag birt annyit rebegni, hogy «igen».

Mikor úgy megzavarja a szemérmes leánykának az eszméit az a gondolat, hogy most férjhez kérik. – Ez kegyetlenség!

Jenő pedig túlboldoggá lett ettől a suttogó szótól. Még a kinevezési oklevelet is majd ott feledte Antoinette asztalán, mikor elment. Annak kellett azt utána vinni.

Legalább még egyszer megszoríthatá leendő veje kezét a kegyteljes delnő, s szemébe mondhatá:

– Büszke vagyok önre!

Jenő most már rohant haza.

Úgy érezte, hogy most kezd el élni.

Az eddigi csak növényélet volt. Most lett már ember.

A mi vágyainak zenithjét képezte, egyszerre egy napon elérve mind a kettő. Úr lett és férj. Irigylett úr, irigylett férj.

Az egész világ új alakokkal népesült meg egyszerre körüle.

Hanem valami mégis úgy borongott kedélyén.

Olyan volt az, mint az őszutói nap. A verőfény süt, de valami vékony köd fekszik előtte, mely nem engedi, hogy tisztán ragyogjon és melegítsen.

Ez a ködborongás Jenő boldogsága verőfénye előtt az a folyton nyomasztó tudat volt, hogy anyja erről semmit sem tud, az nem akarta, az nem örül ennek.

És ő hozzájutott ehhez a boldogsághoz, a nélkül, hogy megküzdött volna érte anyja ellenvetéseivel, a nélkül, hogy meggyőzte volna annak szerető szivét magával e szeretettel. Megszökött, bujdokolt előle. Örül gyáván, hogy nem találkozott vele. Titokban örvend, hogy e harcz el lett engedve szivének.

Valami nyugtalan szellem jár minduntalan mögötte, s büszkesége, boldogsága álmain keresztül suttogja szivébe ez ébresztő szót: «te gyáva!»

Hasztalan menti magát e nyugtalanító kisértet ellenében azzal, hogy hiszen annak örül, hogy anyja megmenekült; «hazudsz! – súgja neki az igazmondó öntudat, – annak örülsz, hogy te menekültél meg az anyádtól».

Az est közeledte még nyomasztóbbá tette ez önvádat. Nem tudott honn maradni. Felkészült, hogy kimegy valahová. Pedig ezen a napon nem sok szórakozás kinálkozott Bécs utczáin és mulató helyein.

Mikor tükre elé állt, hogy nyakkendőjét megigazítsa, egyszerre visszatántorodott.

Az a rettegett rém, a ki egyre szivébe suttogja e szót: te gyáva! most egyszerre alakot, arczot öltve, támad elé. Édes anyját látja belépni a szobába.

– Anyám! kiálta a rémület fojtott hangján az ifju.

Oh nem az az alak állt előtte, a kitől ő rettegett, a kit ő úgy várt, mint büszke parancsoló tekintetű úrnőt. – Egyike a golgothai alakoknak, kik ott roskadoznak a keresztfa tövében, halavány, kíndúlta arczczal; szemekkel, mik már elpazarolták könyeiket: a fájdalom élő kifejezése. Ez volt az ő anyja.

És e pillanatban meg lehetett elégedve szivével az ifju. Nem jutott eszébe, hogy ez a nő az ő nagyravágyását, az ő szenvedélyét megtámadni jő ide, csak az jutott eszébe, hogy anyja a veszély tűzhelyén jár.

Megölelte őt, mintha ölelésével akarná eltakarni, hogy meg ne lássák e drága alakot.

És érezte arczán anyjának égő lázas csókjait. Oh ez nem olyan csók volt, mint azé a másik anyáé.

– Hogy jösz ide, édes, kedves anyám?

– Nagy útról jövök.

– Nekem azt mondták, kimenekültél, s már Pozsonyban vagy.

– Úgy volt. Három nap hasztalan kerestelek; azután felhagytam a reménynyel, hogy megtaláljalak s elhagytam e várost. Hanem Pozsonyban hallottam valamit és az visszahozott.

– Te visszatértél!

– Hogy veled beszéljek.

– Oh minek tetted azt? Hiszen ha tudattad volna velem, én mehettem volna oda, a hol te vagy. Miért nem parancsoltál velem?

– Oh fiam, én nem parancsolok. Én nem tanultam azt. Könyörögni jöttem hozzád. Oh ne félj tőlem. Ne nézz engem kisértetnek, ki közéd és vágyaid közé áll. Nem akarlak én lebeszélni semmiről, a mit te elhatároztál magadban. Csak könyörögni jöttem hozzád.

– Anyám, ne szólj ezen a hangon, kérlek!

– Bocsáss meg érte. Nem akartalak keseríteni. Néhány nap előtt még voltak követeléseim fiam iránt; ma már nincsenek. Akkor irtam hozzád egy levelet, megkaptad-e? Büszke, sértegető levél. Tépd össze. Ne emlékezzél rá többé. Azt egy haragos asszony irta. Az a haragos, büszke asszony nincsen többé. Minket igen nagy csapások aláztak meg, és azoknak még nincsen vége. Oh én nem vagyok más, mint egy gyászoló özvegy, ki fiainak megásott sírja előtt könyörög, maga sem tudja kinek? talán a sírnak, hogy ne kivánjon megtelni.

– Oh, édes jó anyám, hiszen fiaid élnek.

A nő szeme a könyek közül villámokat lövelt e szóra. Megragadta Jenő kezét hevesen.

– Tudod, hol élnek? Az egyik most tör utat magának a Kárpátokon keresztül hazájába. Előtte, mögötte, körüle, üldözők; alatta a tátongó hegyszakadék, az áradt hegyfolyam, felette a vihar és a keselyűk. Ha el nem fogják, ha éhen nem vesz, ha folyamok el nem nyelik, talán a csatatérre menekülhet. Ott várja őt már a másik fiam, vezetője egy csapatnak. Tudod, kikből áll ez a csapat? Gyermekekből, kik anyjuktól megszöktek, és családapákból, kik nőt, gyermeket elhagytak. Valami rettenetes láz űzi valamennyit a halál mezejére. Ott el fognak veszni valamennyien.

– De hát miért kell nekik elveszniök?

– Mert nagyon fáj nekik a szivök, s nem tudják másként meggyógyítani.

– De hátha győzni fognak, anyám?

– Fognak! Az Istenre mondom: fognak! De az nekik nem fog használni semmit. Csak nagyobb veszedelem támad belőle. Csodákat fognak tenni, kényszeríteni fogják a világot, hogy őket tisztelje, ragyogni fog csillagzatuk az egész elsötétült Európa fölött. Annál rosszabb rájuk nézve. Itéletük már ki van mondva, megpecsételve a világ minden hatalmasai által. Ha meghalnak egy ütéstől, jó; ha nem, kapjanak másik ütést; és annyit, a mennyi elég lesz nekik, hogy meghaljanak. – Pozsonyban tudtam meg ezt, elfogott leveleikből. Ez hozott vissza. Engedd meg, hogy leüljek nálad; nagy útat tettem és sokat gyalog.

– Oh szegény jó anyám!

Jenő leülteté anyját maga mellé a pamlagra és átölelte vállait.

– Hogy ne jöttem volna vissza, hogy még egyszer lássalak utoljára ez életben.

– Oh ne mondd azt.

– Messze fogsz menni tőlünk, s jaj nekünk, mikor ismét visszatérsz. A büszke emberek már sorakoztak és kifőzték, hogyan álljanak boszút az anyjukon, a ki őket megfenyítette.

– Kik azok?

– A te barátaid. A te pártfogóid. Nem szidalmazom őket, ne félj. Ők jobbat akarnak veled, mint én. Én elvesztenélek, ők megmentenek. Én sötét, zord, örömtelen életet készítenék számodra; ők neked boldog szerelmet, fényes pályát adnak. Jobban szeretnek, mint én. Nem versengek velük. Nem, fiam! Igazad van neked és nekik. Mi őrjöngők vagyunk, kik egy semmiért, egy gondolatért, egy álomképért mindenünket odaadjuk; megkínozzuk magunkat, és meghalunk. Ne érts meg bennünket soha. Légy boldog ember. Eredj azokkal, kik most elindulandnak a minden oroszok birodalmába szövetséget keresni felháborodott hazájuk ellen. Mind magyarok ők, s bizonyosan mindannyinak úgy fáj a szive, mint néked, midőn legfélelmesebb ellenségüket meghivják tulajdon anyjuk, tulajdon testvéreik ellen. És mégis megteszik: mert erős meggyőződésük, hogy az anyát, a testvért meg kell hódítani. A Baradlay-czímeren két nagy folt esett: Ödön és Richard nevei. A te neved be fogja azt aranyozni. Minő fényes czáfolat lesz az a világ előtt, ha hirdetni fogják: a két hűtelen Baradlay ellen tulajdon testvérük, a harmadik, indult el meghívni a nagyhatalmú szövetségest.

Jenő arcza sápadt lett, mint a szobor; merev tekintettel bámult maga elé. Ezt neki nem mondták elébb. Pedig bizony magától is rájöhetett volna.

– A kimenetel nem kétséges: bizonyos, folytatá Jenő anyja, látnoki tekintettel bámulva a gyertya világába. – Mi el fogunk veszni. De te megmaradsz. Két hatalom ellen meg nem állhatunk. Ha mind vasból volnánk is, eltemetne bennünket a ránk ömlő láva. Bátyáid majd elesnek itt-amott. A halál olcsó. Te boldog ember leendesz, és új családot alapítasz. Te maradsz a Baradlay családfő. Szép nő irigyelt férje leendesz, felejthetlen szolgálatokért fényes kitüntetésekkel jutalmazva. Magas, előkelő férfi. Az új korszak leendő büszkesége.

Jenő megannyi nehéz követ érzett fejére hullani e keserű dicsőítés szavaiban.

– Hozzád jönnek majd könyörögni sokan az alacsony emberek közül, kiknek olyan porban mászó panaszaik vannak. Sok jót fogsz tehetni. Tenni is fogsz, tudom; mert jó, kegyelmes szived van. Azok között, kik hozzád, mint nagy, hatalmas úrhoz folyamodni jönnek majd, fiam, el ne felejtkezzél az én kérésemről. Lásd, én siettem hozzád a legelső folyamodással.

Oh mennyire megalázva érezte magát az ifju. Hiszen ha gúny volna az, a mit anyja mond neki; de való!

– Nem magamért, nem testvéreidért könyörgöm hozzád. Minket a mi végzetünk majd utólér. S ha utól nem érne, hidd el, szemközt megyünk rá. Richard bátyád nőtlen, nem marad utána senki. De Ödön bátyádnak két szép fia van. Az egyik csak most egy hónapja született. Bizonyos az, hogy nagy szolgálataidért fényesen léssz megjutalmazva. Bátyáid vagyonát majd el fogja kobozni a hatalom. És azt akkor majd mind te nyered meg.

Jenő rémülten szökött fel helyéből, mint Saul, mikor a próféta lelkét eléje idézte az endori bűvésznő.

Anyja folytatá:

– És majd akkor, midőn gazdag és hatalmas fogsz lenni, midőn egyedül fogod birni mind azt, a mit most együtt birunk veled; midőn boldogságod fényében úszni fogsz: fiam, emlékezzél ez órára, anyád könyörgő szavára, fiam! – bátyád gyermekeit koldulni ne engedd!

– Anyám! kiálta fel magán kívül, keservtől agyon kínozva a legkisebb testvér, s oda rohant iróasztalához, kirántotta fiókjából kinevezési oklevelét s darabokra szakgatva szórta azt el maga körül.

S aztán sírva borult anyja ölébe.

– Én nem indulok el azon az úton.

Oh az leirhatlan öröm volt, a mivel e szavakban anyját megajándékozá. Hogy ölelte, hogy csókolta gyermekét, ezt az utolsót, ezt a legjobban szerettet.

Nem félt neki megmondani, hogy ő a legkedvesebb gyermeke mind a három között.

– Ugy-e velem jösz, fiam?

– Anyám, veled megyek.

– Téged nem bocsátlak harczolni; te velünk maradsz. Vigasztalónk leszesz. Én azt akarom, hogy te élj; én azt akarom, hogy te boldog ember légy. Úgy-e megengeded nekem, hogy én azt remélhessem, hogy te boldog ember fogsz lenni?

Jenő nagyot sóhajtott. Eszébe jutott valami, a minek most már vége. Még átlátszó a víz, a melybe elmerül az: de már halva van. Az álmodott boldogság képe.

Nem felelt semmit, csak megcsókolta anyját. A kinált áron nem akart boldoggá lenni. Más áron pedig a boldogság nem kináltatott.

– Siessünk innen, mentül elébb.

Eszébe jutott az útlevél.

– Itt várt számodra az útlevél, anyám; ha tegnap jöttél volna. Ma ismét hasznát veheted.

– Ki adta neked ezt az útlevelet? kérdé Baradlayné.

Jenő gondolkozott, hogyan ne említse azt a nevet.

– Családunknak egy régi ismerőse, ugyanaz, ki a kinevezési oklevelet szerzé számomra.

– S hiszed, hogy én e kézből elfogadok valamit?

Baradlayné a többi papirrongyok közé veté az eltépett útlevelet. Legyenek együtt.

– Mit tettél? Most hogyan menekülhetsz? minden út, minden kijárat őrizve van.

A delnő büszkén emelé fel most már diadalmas arczát.

– Mintha nem tudnék túljárni valamennyinek az eszén! Vedd köpenyedet fiam. Elviszlek én magammal úgy, hogy emberi szem meg sem láthat.

* * *

És másnap hiába várta a kegyelmes úr az új követségi titkárt, hogy elvezesse a felesküvésre; – hiába várta örömanya és menyasszony és meghivott vendégsereg a vőlegényt a gyűrűváltásra: nem jött az többé elő.

Bizony magával ragadta a harmadik fiát is az a rettenetes asszony.

Merre tünt el? hol mehetett ki a szoros őrizet közül? Soha sem találta ki senki. Hiszen minden útja el volt állva.

Arra a gondolatra nem jött senki, hogy ilyenkor a Duna folyama is jó országút, olyan emberek számára, a kiknek van szívük, éjjel, sötétben, sűrű köd alatt egy pár vakmerő halász evezése mellett egy keskeny csónakon a hullámokra bízni életüket.

ELŐL VÍZ, HÁTUL TŰZ.

De most merre?

Ez volt a menekülő huszárcsapatra nézve az élet-halál kérdés.

Útjukat állja egyfelől az egész hadsereg, melynek zászlói közül a magukét kiragadták; másfelől két folyam, a Duna és a March; azután egy hegyláncz, a Kárpátok. A hol út és emberlakta hely van, ott megrakva minden helység a főhadsereghez siető katonasággal, a merre pedig szabad a tér, ott nincs sem út, sem hajlék megpihenésre, sem egy falat kenyér.

Másfél óra hosszat ügetve mentek folyvást egy dülőúton előre, melyről tudták, hogy a Dunához vezet.

Akkor elhajtotta a szél a felhőket, s a mint megszünt az eső, kezdték tájékozni magukat.

Jobbról meglátszott a Duna. Tükre fekete volt a fölötte elvonuló felhőtől.

A jobb parton látszott egy leégett révház, melyet öt nappal elébb még a stájer vadászok védtek a horvát csapatok ellen, s a harczban elpusztítottak.

Ide irányozta csapatját Richard.

A puszta épület kormos falait nem őrizte senki, a tágas udvaron elfért az egész lovasság.

– No fiuk, monda Richard, maga körül gyüjtve legényeit; most rátérünk arra az útra, a melyiken vagy haza jutunk, vagy a pokolba. Jól tudjátok magatok is, de azért én is elmondom, hogy a mit csak ember valaha kiszenvedett, az mind előttünk áll sorban, néhol csoportban is. Futnunk kell éjjel és nappal, usznunk vad és szelid vizeken keresztül, hegyeket megmásznunk, szemünket le nem hunynunk, koplalnunk, verekednünk; a melyikünk kidűl, az elveszett; ha elfognak bennünket, főbe lőnek. Én tehát nem mondom senkinek, hogy jőjjön velem; hanem megyek előre. Nem nézek hátra, nem számlálom meg, hányan jönnek velem abból a kétszázhúszból, a kiből a század állt még tegnap este. Nem esküdtetek meg senkit. Sötét van: a ki másra gondolta magát, elmaradhat, visszatérhet. Hanem ha egyszer a nap feljön, akkor azután, ha odáig velem jött, az készen legyen rá, hogy a csatatér törvénye alatt áll, és megtesz mindent, a mit én parancsolok, zúgolódás, morgolódás nélkül. Most tehát utánam, a kinek tetszik. Jön az első próba!

Az első próba nagyon alkalmas volt arra, hogy valakit, a kinek a szive nem dobog az igazi helyén, rögtön megtérítsen. Richard kapitány gázlót keresett a Dunán keresztül.

Korábbi táborozási hadgyakorlatokból jól ismerte a környéket, a Duna medrét zátonyaival, sekélyeivel; neki és vén huszárjainak játék volt a Dunán átkelni hid nélkül; hanem az ifjabbaknak aligha nem jutott valami eszébe, mikor felnéztek a futó csillagra, mely épen akkor hullott alá az égről, mikor a legelső paripa csülökig kezdett gázolni a vízbe, – s előttük állt az egész széles sötét folyamtükör, melyet nyeregben ülve, fegyverestül kellett átszelni.

Pedig ez még csak játék! Mentül szélesebb a víz, annál lassúbb a folyása, annál sekélyebb a medre. A két part között három zátony fekszik, azokat a víz csillámáról felismeri a vezér lovag, s míg azokon végig csak gázolni kell a vizet, a közöttük fekvő mélyebb folyáson igyekezve úsznak át a lovak.

Ha valaki nézné ezt a képet, a sötét víz tükrén egy ezüst szegélyű óriás kigyót látna átkanyarogni. A lovak fejei s a lovasok derékig emelkednek ki a vízből, kettesével egymás mellett hosszú sorban.

A túlparton fiatal nyárfapagony fogadja a menekülőket.

Annak egyik tisztásán összegyűjti Richard követőit.

– Most számláljuk meg, hányan vagyunk?

Az őrmesterek számbaveszik a legénységet.

«Kétszázhúsz!»

– Lehetetlen! mond Richard; hiszen kettőt az előőrsön hagytunk.

– Már itt vannak, szólal meg egy dörmögő hang, melyben Pál úr borizű hangjára ismer Richard.

– Te vagy az Pál? szól a kapitány megörvendve; utánunk találtál?

– Ismerem az eszejárását.

– No az derék volt tőled. Mi hír a táborból?

– Mikor én eljöttem, a vasasok felkerekedtek s lehuzódtak a város elé, mintha csak ki akarnának bennünket kerülni; akkor aztán én is azt gondoltam, hogy nekünk már itt nincs mit strázsálnunk, gyerünk öcsém a többiek után.

– Nem vettél észre semmi zajt?

– Semmi nesz sincs. Az eső sorban kioltotta az őrtüzeket.

– Hová lett a hadnagy és zászlótartó?

– Azok nem értettek velünk egyet; elzártuk őket egy kriptába.

– Élve?

– Igen. Fel van irva az ajtóra, hogy ott vannak, értük mehet, a kinek kellenek.

– Engem is oda zártatok volna, ha veletek nem jövök?

– Igen. Halva.

– Miért halva?

– Megbecsültük volna vele.

– Köszönöm. Megszolgálom. – Most tegyétek le a kezembe az élteteket, a mint én az enyimet a tietekbe adom. Vedd kezedbe a zászlót; te fogod ezentúl hordozni. Álljatok körülem.

A huszárcsapat négyszöget alakított, melynek közepét Richard foglalta el a zászlótartóval.

A láthatár keleti oldalán halványsárga vonal kezdte el külön választani az eget a földtől; – de még inkább jelenté a reggel közeledését a távoli ágyuvillogás: az ostromtelepek megkezdték munkájukat a torlaszok ellen. Virrad!

A sápadt reggelfény s a tűzvillanások mellett esküdött kétszázhúsz ember, egy sárguló erdő közepett vezére szavára vas engedelmességet, vak bátorságot, végelszánást – egész a hazajutásig.

Mikor a nap tűzveres hegyként kiemelkedett a hegyek mögűl, akkor látták, hogy a középen lobogó zászló – ama háromszinű.

Előre!

– Félnapi egérutunk van, monda Richard bajtársainak; a ki legközelebb észre fogja venni eltünésünket, az Palvicz Ottó, a vértesek őrnagya. Üldözni fog bennünket azon az úton, a melyen menekültünk, s csak itt fogja észrevenni, hogy átúsztattuk a Dunát. Nehéz lovasság ezt nem csinálja utánunk. Vissza kell kerülniök a hajóhidig, hogy a tulsó partra átjőjjenek. Az alatt mi félnapi járóföldet nyerünk előttük. Ha késő estig folyvást nyeregben ülünk, akkor üldözőink minden erőfeszítés mellett sem érik el, hogy utunkat elvághassák. Ez az első nap feladata. A többit majd megtudjuk később.

Richard minden nála levő pénzét kiosztá a legénység között, azzal az utasítással, hogy bárhova szórja is őket széjjel a viszontagság, élelmi szereikért megfizessenek, a népet ne zsarolják.

Azzal megindultak a nyárerdőben előre, utat keresni.

A legközelebbi dülőút egy magányos úri kastélyhoz vezette őket.

Az a kastély egy cseh főnemes birtoka volt.

Csak az úrnő volt honn.

Férje a koruna cseszka pártjához tartozik.

Richard maga beszélt az úrnővel; mire a legénység pálinkát, kenyeret, füstölt húst kapott, valamint koszorúba fonott szénát és abrakot lovai számára.

Két óráig pihentek itt. Richard az úrnőtől egy részletezett térképet kapott, melyben minden dülőút fel volt jegyezve egész a morva és a magyar határszélig. Erre volt legfőbb szükség!

Egy erdőkerülője az úri kastélynak vezette el félreutakon az egész csapatot a legközelebbi erdőségig. Ott ismét szerencséjükre bízta őket, s a menekülő hadfiakat elnyelte nemsokára az erdőhomály és a korán beálló őszi éjborongás.

A mint egy hegyhátra felkapaszkodtak, Pál úr figyelmezteté Richardot a hegytetőkön itt-amott kigyulladó tüzekre.

– Ez nekünk szól, monda Richard. Jeltüzek azok, a mikkel szökésünket tudatják.

Nem sokára láthatták, hogy a jeltüzek nemcsak hátuk mögött, hanem előttük is kezdenek sorba fellobogni. Az egész vidék mind a határszélig fel lesz az éjszakán ellenük zajdítva.

Egy máglya a hátuk mögött hagyott ellenkező hegyoldalon az egész tájt messze megvilágítá, a melyen épen keresztül jöttek.

Richard távcsövével kiveheté, hogy a tűz világánál lovas alakok haladnak keresztül.

– Nyomunkban vannak! Sokkal hamarább mint hittem. Most aztán nincs tanakodni való idő.

Hogy útat veszítsen, egy mély völgynek vette irányát.

Ismerte azt a völgyet korábbi hajtóvadászatokból; egyik osztrák olygarcha birtokát képezte az. A völgy oldalán szabályozott hegyi patak fut végig, mely alant roppant medenczét táplál vizével. Annak egy része halastónak van elrekesztve, más része hét kőre dolgozó malmot hajt, s koronkint rétöntözésre használtatik.

Richard úgy okoskodott, hogy ha ő e malmon egyszer túl lesz, annak a vízgátját elszakítja s a vizet ráereszti a völgyre. Akkor aztán nincs az a lovas, a ki azon a völgyön át tudjon hatolni az ő nyomában, kivált ha Palvicz jön utána nehéz lovasaival, azok bizonyosan benne maradnak a posványban.

Hanem egyre nem számított: arra, hogy a mi szolgálatot ő szándékozik megtenni Palvicz Ottónak: ugyanazt megtehette már valaki más ő neki.

Mikor a völgykanyarulatnál a malom tájékára értek, Pál úr vágtatott vissza az előcsapattal, jelentve, hogy az egész völgy tele van vízzel, a gát keresztül van szakítva előttük. A molnár azt mondja, hogy az uradalmi erdész vágatta azt keresztül ezelőtt egy pár órával. Tehát bizonyosan az ő feltartóztatásuk végett történt ez.

Richard a malomhoz lovagolt. A völgy egészen víz alatt állt már. S a vizen csak egy keskeny czölöpös gát vezetett keresztül, az pedig két ölnyi szélességben le volt bontva, úgy, hogy csak a czölöpök álltak ki a vízből.

Richard nem veszté el hidegvérét.

– Nem baj ez. Le kell venni a malom kapuit, keresztül fektetni a czölöpökön s mindjárt lesz hidunk.

Intézkedését rögtön foganatosították. A malom kapui előhozattak s áthidalták velük a gátrést.

Hanem a lovak nem akartak rá menni a hidra.

– Félnek tőle; mert fehér, monda Pál úr.

– Be kell hinteni sárral, parancsolá Richard.

– Nem jó lesz. Akkor majd nem tudjuk meggyujtani.

– Igazad van, Pál. Ha magunk átmentünk rajta, meg is kell gyujtanunk, hogy más ne használhassa. Találsz a malomban degetet.

Azt csakugyan talált Pál úr, egy hordóval. Végig önték s elmázolták a rögtönzött hidon.

Most aztán épenséggel nem akart rá menni egy ló sem. A degettől csúszott a patkója s a tompa dobogástól visszarettent.

Pál úr káromkodott mint egy pogány.

– Bizony itt nyomnak bennünket.

– Dehogy nyomnak, biztatá Richard. Mi ketten szálljunk le a lóról. Egyikünk biztatja hátul, másikunk vezeti a kantárnál fogva, mindenki lován maradjon.