Part 15

– Vidd el utolsó kártyámat Alfonsinenak.

– Ha tudniillik még egyszer meghínak?

– Csak oly sötét ne volna, hogy írhatnék egy szót névjegyemre.

– Nézd, az a granát ide jön, Istenemre!

Nagy búgva csapott le egy távolból érkező granát a torlasz kövei közé, s ott megfenekelve, folytatta tűzokádó üdvözlését, néhány perczre vérvilágot vetve az álmából felriadt csapatra.

Mausmann arra is verset mondott.

– No már most küldtek neked lámpát. Ennél ráirhatod a «madám pá»-t!

Annál a süstörgő fénynél írta rá Fricz névjegyére e szókat: «én önt szeretem, adieu».

Az utolsó szónál már lobbant a granát s izzó darabjai a két ifju feje fölött zúgtak el. – Nem esett semmi bajuk.

Mindennapi tréfa volt ez; föl sem vették.

Fricz átadta névjegyét Mausmannak.

Mausmann kis vártatva így szólt:

– Te Fricz, tudod-e, hogy én most mit gondolok?

– Én is rímet mondjak rá?

– Majd teszem magam. Minket aligha el nem árultak ezek az angyalok.

– Honnan gondolod azt?

– Mindent megtudnak oda át, a mit mi titokban tervezünk.

– Jó kémeik vannak.

– Én azt hiszem, ezek a Plankenhorsték a legjobb kémeik.

– Lehetetlen az. Tudod, hogy a saját kapusuk a mi emberünk, s az híven tudósít felőle, ki jár be a Plankenhorst házba az éjjel és nappal minden órájában? Nem érintkeznek mással, mint a mi embereinkkel. Idegen nem jár hozzájuk. Egyedül a Brigittáktól szokott minden vasárnap odamenni soror Remigia, ki látogatóba viszi nagynénjéhez a zárdában növelt Edith kisasszonyt. A Brigitták pedig nem bajlódnak a politikával; irántunk meg épen le vannak kötelezve; mi védtük őket annyiszor a nép zavargásai ellen.

– No, én csak azt mondom te neked, hogy kár volt nekünk a mi dolgainkba asszonyokat elegyíteni.

– Ne légy háládatlan, Mausmann. Emlékezel a demokrata nőegyletre; mennyit tett ez a közügyért? hogy ápolta sebesültjeinket, hogy gyűjtötte a pénzt számunkra, hogy lelkesítette kitartásra a férfiakat. Ah barátom, nők nélkül nincsen szabadságharcz.

– Kudarcz!

– Már megint rímeket gyártasz?

– Nem árt az!

– Háládatlan! Mennyi megérdemetlen csókot kapott a legszebb asszonyoktól ez a te idomtalan pofád.

– Tovább?

– S mégis a nőket szidod.

– Itt-ott. – Az eddig volt. Meglátod gyermek, ha minket levernek, épen úgy fogják ölelni az ellenségeinket, – mint minket, – s a győztesek, ha nem találnak más tárgyat, a mi hervadt koszorúinkból vetnek ágyat; úgy lesz az barátom.

– Már én azt nem látom, mondá rá Fricz; ezúttal megtalálta ő is a rímet.

Jött az őrcsapat és felváltotta őket. Mehettek pihenni. Egy szétrombolt czukorgyár falai közt volt vetve számukra nyirkos szalmából ágy. Erőt kellett gyűjteni a holnapi nap küzdelmeihez.

E sötét utczákon, mint kisértetes bolygófény botorkál végig egy hintó két lámpásával. Az a két lámpás is csak arra való, hogy még sötétebbé tegye a körülfekvő sírbolti éjszakát.

A hintó a Plankenhorst-ház előtt áll meg, a kocsis maga száll le a kaput kinyitni, s azután behajt az udvarra.

A hintóból két nőalak száll le: egy apácza és egy fiatal leány. Mind a ketten felsietnek a lépcsőn, melyen most lámpa nem világít, hanem maga a ház asszonya tartja ki előttük a kettős kargyertyatartót.

A házi asszony megcsókolja az apáczát s kezét csókra nyújtja a fiatal leánynak, kinek hátra hulló csuklyája alól Edith örökvidám arcza tünik elő.

– Hozta ég, soror Remigia, súgja az úrnő.

– Valóban az ég oltalmára volt szükségem, hogy a kolostortól idáig eljöhessek e rettenetes éjszakában. Sehol egy lámpa nem ég, s a kövezet minden utczában feltépve.

– No de az ég őrizteti az ő angyalaival az ő választottait, hogy meg ne üssék lábaikat a kőben.

– Valóban mindennap csodának köszönhetjük, hogy élünk. De hova szaladt már az a leány megint? Úgy kell rá vigyáznom, mint a vad kecske-gödölyére.

– Előre futott a terembe, fürkészi, mi ujságot találhatna nálunk; kikérdezi Alfonsinét. – No, majd mondok én ma neki ujdonságokat, a mikkel meglehet egész életére.

Azzal bevezette Antoinette asszony soror Remigiát az étterembe, melyben már terített asztal várt reájuk; hideg sültek, finom borok, chartreuse. A theakatlanban forrott a víz.

– Alfonsine, kérlek, láss a konyha után, hogy a cseléd ne jőjjön a szobába.

Edith meg akarta őt előzni.

– Majd én megyek.

– Csak maradjon ön, kedvesem. Ön vendég a háznál. Tudja, hogy önt kímélnünk kell.

Edith durczásan vonogatta vállait a gúnyos gyöngédségre s engedte magát kiszolgáltatni nagynénje által. Antoinette maga rakta el Edith felöltönyét.

– Tessék asztalhoz ülni.

A kerek asztal melletti divánra Antoinette asszony soror Remigiát ülteté le, mellette Edith foglalt helyet.

Miután Antoinette asszony még egyszer személyesen meggyőződött, hogy a szomszéd szobákban nincsen senki, magukra zárta az ajtókat, s Alfonsinet utasítva, hogy készítse el mindenki számára a theát, oda ült szorosan Remigia mellé.

– Mit izent a tábornok?

– Holnap minden vonalon döntő roham lesz; suttogá soror Remigia, még így is félve tekintgetett szélylyel: nem hallják-e meg a falak, a képek, a szobrok?

– Tudja-e, hogy baj van?

– Micsoda?

– A körülzáró seregből egy csapat egyetértésére számítanak a felkelők. Goldner elmondta előttem az egész tervet. Én aggodalmamat fejeztem ki előtte, hogy mi lesz belőlünk, ha a várost ostrommal beveszik? Mit fog velünk csinálni a győztes, kik mindenütt oly kiváló szerepet viszünk? Erre a jámbor fiu elmondta megnyugtatásomra, hogy ne féljünk semmit. Ha minden veszve talál lenni, egy kiszámított menekülési út van fentartva azoknak a számára, kiknek nem tanácsos idebenn rekedni. A mariahilfi és lerchenfeldi temetők között egy osztály huszár képezi az ostromzár kiegészítő részét. Ezzel a csapattal az aula már rég megkezdte a fraternizálást s számít rá, hogy végveszély idején nemcsak útat fog rajta keresztül nyitni, hanem magával is ragadja s fedezetül fogja használhatni az üldözés ellen. Ilyenformán hiszik, hogy kimenekülhetnek vagy Galiczia, vagy Magyarország felé. Csupán a kapitány makacssága akadályozza a terv sikerültét. Ez a kapitány Baradlay Richard.

– Ah; ugyanaz, ki a kolostor előtt szétverte a népet?

– Azt önök Edith húgom szép szemeinek köszönhetik.

– A kapitány, úgy tudom, azontúl sem igen barátkozott az aulával és népvezérekkel.

– Hozzájárulhatlan volt. Mindekkorig nem bírták őt a tervbe befonni. A közlegénység már el van készítve, de kapitányát nagyon szereti; ha az azt fogja nekik mondani: verekedjünk! verekedni fog a saját édes apja ellen is. Hanem most érkezett egy váratlan új segítség a számukra.

– Nos?

– Egy asszony.

– Egy asszony?

– Egy veszedelmes, minden vakmerőségre képes asszony: a Baradlay fiuk anyja.

– Ah! hogy tudott az keresztül jönni az ostromzáron?

– Merész és csaknem lehetetlen módon. Fricz beszélte el nekünk az egészet. Ez az elkényeztetett főispánné Schwechaton egy zöldség-áruló kofánál póröltözetet vett fel, s ugyane kofa vezetése mellett hagymával és burgonyával terhelt puttonyt hozva a hátán, gyalog jött keresztül valamennyi zárvonalon, előőrsön; útközben zöldséget, pálinkát árult a katonáknak s úgy jutott be a városba. Itt a Singerstrasséba szállt ugyanazon zöldségkofa raktárába, 17-ik szám alatt.

– Csodálatos vakmerőség egy úri asszonytól! S mit akar itt?

– A fiait akarja magával vinni innen.

– A két fiatal leány szemei összevillámlottak e szónál. Egyiknél a harag, másiknál a büszkeség villáma volt az.

– Fiait akarja elvinni? kérdé elbámulva az apácza.

– Igen. Rá akarja őket beszélni, hogy menjenek Magyarországba, s álljanak az ottani kormány szolgálatába.

– No! és beszélt már a fiaival?

– Jó szerencse, hogy még nem lehetett. Ma délután érkezett meg. Goldner beszélt vele. Nem tanácsolta neki, hogy éjjel kísértse meg az ostromvonalon másodszori átszökését; tehát holnap reggel fog egyik fiával beszélni, a kapitánynyal. Csak hadd beszéljen. Ezt meg kell neki engedni, hadd menjen oda, s hadd jőjjön vissza. Ha beszélt a fiával, akkor bizonyos, hogy eltántorította azt. Az apátnő tudassa ezt a tábornokkal. Holnap este azután, mikor a kitörés tervezve van, a tábornok fogassa körül az egész huszár-csapatot. Ki van ott közelükben?

– Palvicz Ottó vasas ezredével.

– No ez jó lesz nekik. A huszárokat meg fogják tizedelni. Richárd úrfit pedig főbelövik.

És ezt Edithnek hallani kellett.

Hogy miért kellett ezt Edith előtt elmondani? Hogy ezt kiszámított hidegvérű meggondolás beszélte ki a szerető menyasszony előtt, azt majd egyszer, a történet vége felé meg fogjuk érteni; addig higyjük csak azt, hogy kegyetlen vak gyűlölet, hogy a szenvedésekben gyönyörködés mondatta el a zsibbasztó szavakat Edith hallatára; hogy ez az asszonylélek kéjelegni akart egy másik női szívnek halálos kínjaiban.

De ebben ugyan nem gyönyörködhetett.

Edith arczán egy vonás sem mutatta azt, hogy őt ez az egész terv valamiben érdekli.

Evett jóizüen.

Mikor kedvese főbelövéséről beszéltek, akkora sonkaszeletet tömött a szájába, hogy félre állt tőle a képe, s még egy kis eczetet kért ahhoz a gelatinehoz, a mit a tányérjára kiszedett.

Alfonsineban forrt a méreg e közöny miatt. Nem állhatta meg, hogy egy hüllő hideg haragjával azt ne mondja neki:

– Úgy látszik kedvesem, neked nem igen rontja az étvágyadat az a tudat, hogy a vőlegényedet főbelövik.

Edith a villájára szúrt egy darab gelatinet, s piquant kézmozdulattal tartva azt Alfonsine felé, válaszolta neki:

– Jobb egy vőlegény meghalva, mint egy élő vőlegény eltemetve.

Azzal bekapta a villáján levő falatot.

– Indomptable! mormogá fogai között Antoinette asszony.

Soror Remigia szemeit ég felé forgatva s kezét keblére téve, igyekezett arczkifejezésével bizonyítani, hogy ez egy megtörhetetlen ördögi rossz teremtés.

Nem hat ennek a szivére semmi.

Edith nem akarta észrevenni, hogy három baziliszk hogy iparkodik őt kővé változtatni. Oda tolta kis poharát Alfonsine elé.

– Tölts nekem is abból a chartreuseből, kérlek. Ha apácza leszek, nekem is hozzá kell szoknom ehhez.

Alfonsine odatolta elébe az egész üveget, s nézte hogy mit csinál vele?

Bizony nem reszketett annak a keze, míg poharát teletölté a zöld liqueurrel. És azután soror Remigia poharát is megtölté csordultig.

– Igyunk soror Remigia, valamivel csak nekünk is kell magunkat vigasztalnunk, szólt a leány pajkos humorral.

Soror Remigia negédeskedett egy kicsit, hogy talán már sok is lesz, pedig hát nagyon szerette a chartreuset; az volt a gyönge oldala.

– Valóságos kis ördög ez a leány!

Antoinette asszony azonban még nem végezte el utasításait.

– Ne feledkezzék ön el, soror Remigia, Baradlayné szállásának czíméről: Singerstrasse 17. szám, souterraine zöldség-raktárban; mert a nő vissza fog jönni, hogy másik fiát is meghódítsa és hazavigye. Kezünkben kell tartanunk a fejét. Holnap reggel tudósítsa ön a tábornokot a szokott úton; de el ne siessenek valamit, hogy Richard kapitány meg ne szagolhassa előre a puskaport. Ennek az embernek meg kell halni! S ha minden hajszálát angyalok őriznék is, meg fog halni.

Mit tesz erre Edith?

Rettenetes egy leány!

Most meg már a fromage de Brieből kér egy szeletet, s fogyasztja a chartreuset és itatja vele soror Remigiát.

Meglehet, hogy le akarja magát inni. – Hiszen van oka rá.

Szegény leány!

Mennyi heroismus kellett ahhoz, hogy tudjon enni és inni; mohó étvágyat, inyencz szomjat tettetni akkor, midőn dolgokat beszéltek előtte, a miktől lelke haldokolt!

Játszania kellett azt a szerepet. Hadd higyjék, hogy íme ennek is megtetszett már a kolostori élet; nem érdekli más, nem vigasztalja más, csak a paradicsom a túlvilágon, s a jó terített asztal az innensőn.

Nem sokára úgy tett, mint a ki küzd az álommal, s nem bír szempilláinak parancsolni többé. Feje hátra hajlott a karszékben; lehúnyta szemeit. De azért hosszú selyempillái rejtekéből látott minden arczot.

Azok azt hitték, hogy már elaludt. És nagynénjei már ekkor nem néztek rá sem a gúny, sem a gyűlölet kifejezésével. Inkább a méregkeverő vizsgáló figyelme volt tekintetükben.

– Mindig ilyen? kérdé Plankenhorstné soror Remigiától.

– Fő hajlama a restség, viszonza az apácza, biráló szemeit magasra felhúzva. Délig tudna aludni, ha föl nem keltenők, s este ilyenkor már alig tartható ébren. Nem érdekli sem munka, sem olvasmány; szereti a semmitnemtevést. Szenvedélytelen teremtés. Csak enni és aludni szeret.

– Engedni kell hajlamának. Hadd érezze magát ott mentül kényelmesebben. Évdíját fizetni fogjuk holtig. Az biztosítva van. Ha hazajönne, itt ismét dolgoznia kellene.

– Tehát Baradlay Richard csakugyan el van ránézve veszve.

– Mindenképen. Akár így, akár úgy. Ha az anyjával beszélhet, bizonyos, hogy az a nő rábeszéli őt, hogy szökjék át csapatjával Magyarországba. Már egyik fiát így vitte bele a tűzbe. Az most kormánybiztos s hadcsapatokat toborz. Baradlay elsőszülötte! – Ha pedig az anyjával nem találkozik, ha csapatjának nem akarja engedni, hogy az átmehessen: akkor töltve vannak azok a pisztolyok, a mik őt a végzetes pillanatban láb alól elteszik. Ezt Fricz mondta nekem. Saját csapatjában van két ember, a ki őt le fogja lőni.

– S az a végzetes pillanat már közel.

– Ha a roham holnap ismételtetik, ezek itt benn estén túl nem tarthatják magukat. Éjjel ki fognak törni a lerchenfeldi vonalon, hol Baradlayt tudják. Tehát csak egy nap van hátra. Ha az úrfi beszél az anyjával, akkor holnap estve fogva, holnapután reggel halva lesz. Ha nem beszél vele: akkor holnap estve megölve. Nekem mindegy. Én nem kivánom neki épen a vesztőhelyt, ámbár megérdemelné, hogy gyűlöljem.

– S két nap múlva mindennek vége.

– Vége az egész komédiának.

– És akkor ismét mi fogunk nevetni.

– Hahaha!

Nevettek is már előre.

És Edithnek nem volt szabad elárulni egy arczvonásával sem, hogy mindezt hallja, érzi, végigirtózza! Nyugvó arczvonásainak az álmot kellett hazudni; a restség és mámor érzéki álmát.

És még azután végig kellett hallgatnia, mit suttog ez a három asszony a holnap eljövendőkről. – Hadműveleti terveket, mikben százan, ezren fognak elvérzeni: mosolylyal várt, megölelt, megcsókolt jó barátok; mikben zászlók fognak porba tiportatni, megénekelt, megkoszorúzott, saját gyöngéd kezeikkel hímzett zászlók. Hogyan lesznek a mészárszékre hurczolva, hogyan elárulva, elfogatva, láncznak adva, még ma hősöknek, jó barátoknak, testvéreknek gúnyolt férfiak; és mindez asszonyi hidegvérrel, uri nyugalommal.

És a leánynak nem volt szabad elárulnia rettegését. Lelkének minden ereje küzdött testének minden idegével, hogy azok egyszerre el ne kezdjenek reszketni, hogy tagjait ki ne törje a láz, hogy fogai össze ne vaczogjanak, mint mikor a gyermek a tűzharang kongását meghallja.

Végre itt volt az idő az elmenetelre.

Edith érzé, hogy egy hideg kéz, mint hideg kigyó nyul arczához. Nem volt szabad felriadnia.

Hadd rángassák, hadd költögessék, míg nagy nehezen lelket vernek belé. Azután hadd dőljön az álmos gyermek ámolyogva, ásítozva soror Remigia keblére, ki őt támogatva vezeti le a lépcsőn a hintóig.

Antoinette asszony egész odáig lekísérte őket.

– Nincsen férfi a háznál, ki a kaput betegye, monda a bárónő. Minden férfi a torlaszok előtt áll, saját kapusunk és inasunk is. Egészen magunkra vagyunk. Ha a vén kocsis sánta és süket nem volna, őt is elvitték volna.

Pedig csak azért kísérte le őket a hintóig, hogy saját szemeivel meggyőződjék róla, hogy Edithet soror Remigia viszi magával.

Hátha mégis? A gyanú nem alszik soha.

Mikor aztán ott ült már Edith a hintó egyik szegletében s rögtön álomnak hajtá fejét, akkor megnyugodott felőle Antoinette s visszatért szobáiba.

A nehézkes családi hintó csak lassan döczöghetett a sötét utczákon, a helyenkint föltépett kövezeten; talán a kocsis maga is bóbiskolt.

A mint azután a sötétre kiértek, akkor egyszerre felnyitá szemeit Edith.

Mit nézett? Mit látott? hova gondolt?

Csak egy dologra gondolt.

Elfutni!

Elfutni, ha ezer ördög őrizné is ezt a kocsiajtót, s a hány halottja van e napnak, annak a kísértő lelke mind ott járna is e világtalan utczákon.

Neszelni kezdett uti társnéjára.

Az már aludt.

Nem Edith szemei azok, a mik álomra ragadnak a bőséges estebéd után, hanem felügyelőnéjeé.

Soror Remigia horkolt, mire a belvárosból a glacisra kiértek. A chartreuse megtette kötelességét.

Alig vette ezt észre a leány, midőn szép csendesen felnyitotta a hintó ajtaját, s egy szökéssel kinn termett belőle.

A kocsis felől ugyan megtehette azt; az nagyot hall és talán bóbiskol is.

S azzal sebesen, a hogy szenvedélye vitte, futott vissza a glacis fasorai közül a városba.

Csak ott, a hol a legelső sötét utczába beért, tekintett vissza háta mögé, s látta a távolban, hogy mászik tovább az a magányos lámpa, mit nagynénje hintaja visz magával a sötét éjben, mint vándor szentjános-bogár.

Csak a csipős éji levegő fel ne költené az apáczát.

Különben futhatnak már utána.

Sietve fordult be az utczába, s neki indult a néma, fekete éjszakának.

Sötétben, éjfél tájon, egy kivilágítatlan óriási városban, egy szűz, egy gyermek, senkitől sem védve, senkitől sem vezetve, megindul keresni egy utczát, egy házat, a hol soha sem volt, és abban egy asszonyt, a kit soha sem látott.

Csak a véghetetlen szerelem, mely egy ilyen gyermek szivében istenné tud nőni, adhatott neki erőt ilyen gondolathoz.

Merre induljon? A sötétben még tájékoznia is kellett magát.

Az óriási Szent-István torony szolgált útmutatójául.

A Singerstrasse annak a tulsó oldalán van. Tehát a templomot kell elérnie. Talán ott lel valami becsületes jó szivet, ki őt útba igazítja tovább.

Most már remeghetett kedvére minden tagja, szivének minden idegecskéje. Most már nem látta senki.

Reszketve a láztól, égve a sietségtől, futott a gyermek azokon az utczákon végig, a mik a nagy góth torony irányában vezettek. Süketnéma utczák. Mintha a föld alatt járna, a mese labyrinthjában. A belváros szűk utczáiban, a sokemeletű házsorok között kétszerte sötétebb az éj. Szándékosan elmulasztottak ma minden világítást, hogy az ostromzároló ellennek ne legyen czélpontja sehol.

A mi a városban élni mer, az kinn van a kapuknál, a vonalokon, a mi élni retteg, az elbújt boltozatos menedékekbe, a mikről még most azt hiszik, hogy a bomba nem törheti keresztül. Az utcza üres.

Még saját lépteit sem hallja a leány, oly nesztelenül fut. Fél, irtózik az éjtől, a magánytól; de e félelem fölött uralkodik még mint lázbeteg álomlátásai felett a paroxismus, a kedvesét fenyegető veszély, s az abban fogamzott hagymázos vakmerőség. A hogy azok a lázbetegek szoktak ágyaikból kiugrani, ablakon keresztül menekülni, hegyes kavicsokon mezítláb elfutni, folyamnak rohanni, erős embereket megtámadni – féltükben, iszonyatukban.

Csak egyszer-egyszer állt meg, mikor az óra ütött. Két óraütést hallott már bolyongásai alatt. Tehát félórája már hogy fut, pedig Bécs belvárosa fél óra alatt egyik végétől a másikig megjárható; kivált annak, a ki rohan. Tehát el kellett tévelyednie.

Valahogy kijutott egy utczakereszttérbe.

Ismét megtalálta az István tornyot, most már jobbra maradt az el mellette.

Még sem tévedt el.

A Singerstrassenak ez irányban kell lenni. De hogy lásson meg most egy utczanevet, egy házszámot, mikor ily vak sötétség van köröskörül?

Egy utczaszegleten megállt, ott a szegletkőre leült. Ki volt fáradva.

És harmadszor is hallotta az István-torony óraütésének méltóságos hangját. A tizenkét órát ütötte.

S a mint az óraütés elhangzott, ismét emelkedett, vérvilágot sziporkálva a jelző röppentyű a toronyból, ismét oda rajzolta a fekete égre a világító kérdőjelt; ki tudja, mely távol levő jó barát válaszát kérdezve azzal?

Edith e röppentyű fényénél mohó sietséggel kereste a ház szögletén levő fölirást.

Szivét villanyos öröm járta át. Épen a feje fölött voltak az ércz lapidár betűk: «Singerstrasse».

A bizalom visszatért szivébe. Őrangyal fogta a kezét, az vezette őt idáig. Ez édes hit egészen megnyugtatá. Ez nem vak szerencse, ez gondviselés! Ha a kezdet ilyen jó, akkor a végének is jónak kell lenni.

Most már kezében volt a tájékozás fonala. A röppentyű szétrobbant s ismét feketének hagyta az éjt, hanem Edith tudta már, hogy ha az a ház, a melynek szögletén ő áll, az 1-es szám: akkor az innenső sor házai a páratlan számok. Csak a kapukat kell megszámlálnia, hogy a 17-ik számra ráakadjon.

Folytatta keresését a sötétben.

Úgy tetszett szemeinek, mintha a röppentyű kialvása után még sokkal sötétebb volna az éj. Csak tapogatózva haladhatott, mint a vak.

Minden ajtót kezével kellett megtapintania, hogy a kapukat össze ne tévessze a boltok portáléival. Így haladt, a házakat számlálva, előre. Tizenhárom. – Tizenöt. – Most jön a tizenhetedik kapu.

– Ki az!? Sikolta fel egyszerre rémülten, midőn a tizenhetediknek számlált kapu mélyedésében egy élő lénybe ütközött, s a rémület vad erejével ragadta meg azt mindkét kezével.

– Jézus Mária, Szent Anna! kiáltott fel viszont a maga részéről amaz élő lény. Ez egy őrült.

Az egy vén asszony volt, kibe Edith belebotlott.

– Nem. Nem, bocsánat! lihegé a leány, a nő ruháját eleresztve. De úgy megijedtem öntől.

– Én még jobban magától. Mit akar itt, mamzel?

– A tizenhetedik számú házat keresem.

– Úgy? Mit akar abban a házban?

– Csak én nekem azt meg kell találnom.

– Kivel van ott dolga? Ilyen késő éjszaka, mamzell.

– Egy asszonynyal?

– Micsoda asszonynyal.

– Egy zöldségárusnéval, ki egy másik kufárnővel érkezett ide ma este.

– Valjon mi dolga van velük? Ha megmondja, oda vezetem.

– Oh ne kérdezősködjék tőlem, néne; ha hisz ön Istenben, higyje el nekem, hogy egy ember életéről, nem, két ember életéről: oh Istenem, igen sok életről, halálról van szó. Ha tudja, hol ez a ház, vezessen oda.

– Ez a ház itt van a hátam mögött; monda a vén asszony, ha be akar jönni velem a mamzel.

Edith nem gondolkozott a válaszon.

Bocsáttassuk be magunkat.

– Nálam a kapukulcs, szólt az asszony s felnyitá a keskeny ajtót, s maga elé bocsátva a leányt, ismét bezárta azt mögöttük.

Csak most kezdett eszmélni Edith, hogy mit tett? Egy idegen, ismeretlen házban, egy elhagyott éjféli órában kényre kegyre átadta magát egy soha sem látott idegennek.

A szűk folyosó végén lobogtatott a szél egy földre tett mécsest.

A kövér, pirosképű vén asszony felvette a mécsest s végig mustrálta annak világánál a jövevény leányt, s azután elbámúlva rebegé, annak ismeretes öltözetét szemlélve:

– Szent atyám, ez egy apáczanövendék!

Edith egész alakján, felmagasztalt arczvonásaiban valami dicsfény derengett e pillanatban, a mi ösztönszerű tiszteletre kényszeríté az ismeretlen asszonyt. Egy martyr, egy szent állt előtte.

– Tehát a zöldségárusnéval akar ön beszélni, kisasszony?

– Nem ő vele, hanem azzal a nővel, a ki vendégül jött hozzá.

– Tud valamit erről a nőről?

– Mindent.

– Tudja-e, hogy életével játszik, a mikor ezt mondja?

– Tudom.

– No hát jőjjön utánam.

A némber megindult a lobogó mécscsel előre. A szűk folyosóról egy még szűkebb pinczetorkolathoz vezette a leányt, s azt mondta neki, hogy menjen ő előre.

Edith nem tétovázott. Megindult a pincze falépcsőin, a nyirkos falhoz támaszkodva kezével; és eszébe jutott, hogy ha amaz őrangyal, ki idáig elvezette, most be nem takarná fényes, bűbájos palástjával, akkor most ez ismeretlen földalatti szűk oduban mindazon névnélküli borzalomnak prédául eshetnék, a mit a bűn kigondolni képes. Ez a nő és talán mások, ki tudja kik laknak itt, azt tehetnék vele itten, a mit akarnak; meg is ölhetnék, el is temethetnék itten; soha sem tudná meg senki.

Azért csak csendesen haladt a lépcsőn lefelé. Az a némber fogta az egyik karját, csontos erős markával: talán azért, hogy vezesse? talán, hogy ne botoljék?

A lépcsőkön leérve, egy doh szagú gádorba jutottak.

– Jobbra! sugá a vén asszony.

Edith engedte magát előre tolatni a háromszor is eltérő gádor tekervényes menetein; míg végre egy kívül belakatolt rozzant faajtóhoz értek, melynek hasadékán keresztül gyertyavilág szüremlett elő, daczára annak, hogy az ajtó kívülről be volt zárolva.

A nő felnyitá és levette a pántról a lakatot.

– Ide megyünk be, kisasszony.