Part 13

Tudja jól, mennyire össze volt e név amazokéval fűzve.

Talán még nem került rájuk a sor?

Előtte, mögötte beszélik, meg újra elbeszélik a nap hőstetteit: hogyan vette be a nép ostrommal a gyűlöltek házait? hogyan tépett szét elátkozott nagy protokollumokat? De még Plankenhorstékról nem hallott semmit.

Az ár ragadta magával tovább. A házak ablakait kezdték már kivilágítani, s kezdték a ki nem világítottakat bezúzni.

Órákba került, míg el tudott vergődni azon utczába, hol Plankenhorsték háza állt.

Szíve nyugtalanul lüktetett, vajjon nem találja-e azt is lerombolva, összezúzva, mint annyi híres épületet?

De mennyire volt meglepetve, mikor a szögleten befordulva, egyenesen maga előtt látta a Plankenhorst-házat fénytengerben úszva; erkélyén két óriási fehér selyem lobogóval s a két lobogó között egy fiatal aula-tagot, ki onnan az erkélyről lelkesítő beszédet tart a tömegnek.

Most már csakugyan elvesztette az eszét.

A mi tovább vezette, az most már csak a szive volt. A fején túladott.

Nem ment, de vitték. A nép tolta maga előtt föl a Plankenhorst-ház lépcsőin, hol diadalmas arczú férfiak jöttek már reájuk szemközt, fehér kokárdás fövegeiket rázva a légben s éljenezve a szabadság hős asszonyait.

Jenőt is betolták az általa oly jól ismert terembe.

De mit látott most e helyen?

Az asztal előtt két hölgy, a kiknek ragyogó arczában alig bírt ráismerni Antoinette asszonyra és Alfonsinera.

És mit csinált ez a két hölgy?

Antoinette asszony szalagcsillagokat kötött fehér selyemből s Alfonsine azokat tüzdelé a néphősök keblére, kalapjaira, és kötözte a fehér szalagot karjaikra; a mitől azok még őrültebbek lettek, csókolták a kezet, a szalagot s az ollót, mely azt szabta. S a két hölgy arcza úgy ragyogott hozzá.

Jenőt gépileg tolták odáig.

És mikor Alfonsine meglátta őt maga előtt: hirtelen odarohant hozzá az öröm sikoltásával; széttárta előtte karjait, magához ölelte, nyakába borult, összecsókolta, s zokogva rebegé:

– Oh, milyen örömnap ez, barátom!

És újra csókolá az egész nép előtt és anyja előtt. S az asszonyság helyeslőleg mosolygott hozzá s a nép helyeslőleg éljent ordított hozzá, és ezt mindenki olyan természetes dolognak találta.

Jenőnek a hideg borzadály futott végig minden idegén ez éljenriadaltól, – hanem a csók, az jól esett neki.

És azt mindenki olyan természetesnek találta, hogy az emberek ezen a napon egymással csókolódjanak. Hiszen olyan sokféle czíme van a csóknak: az öröm csókja, a szabadulás csókja, a hála csókja, a szerelem csókja; sok félretett, sok tartogatott csók lett kiosztva ezen a napon, sok régen igért, sok hiába várt, sok eladósult csók jutott lejárati napjához ez órában s lett megfizetve kamatostól; sok boldog élet első csókja, sok örök elválásnak búcsúcsókja lett elpazarolva ezen a népboldogság napján. Hanem ha e sok édes, mámorító csók között egy Judás-csók is ejtetett, úgy ez bizonyára azon csók volt, mely Baradlay Jenő ajkát érte, a világ szeme láttára, a hölgyek legszebbikének mézes-rózsás ajkairól.

Úgy tetszett, mintha a föld egyszerre kizökkent volna rendes pályaköréből, s valami jótékony lökés által tizenöt millió mérfölddel közelebb jutott volna a naphoz, abba a peripheriába, a hol tán a Vénus forog, s annak boldog lakói örvendenek a nap közelének.

Melegség és delej és fény hatotta át az egész világot. Minden szív tele volt érzelemmel.

Csodák történtek, s minden ember úgy vette a csodákat, mint természetes mindennapi eseményeket, a miknek így kell lenni.

Baradlay Jenő egészen természetesnek találta, hogy ő másnap és harmadnap korán reggel, késő este, a nap minden órájában, hivatlanul, bejelentetlenül felrontson Plankenhorsték lakására, ott egy csomó diákot, democratát, népszónokot találjon; mentül sárosabb csizmában, mentül ázottabb kalappal; hosszú, csörtető kardokkal, még hosszabb, sarkig érő tollakkal a kalap mellett, s maga is hasonlítson hozzájuk.

Azt is egészen természetesnek találta, hogy Alfonsine a napnak minden órájában, pongyolán, szétszórt, frizirozatlan hajjal fogada őt, mindenkor egy forró öleléssel; hogy ismerősök és ismeretlenek előtt oda dűljön a vállára, sőt mikor egy pillanatra magukra maradnak, ölébe vesse magát. Olyan idő ez, a mikor minden szabad!

Hisz a föld közeledik a naphoz.

Minden ember kibeszéli, a mit szivén hordoz. A legféltettebb titkokat. A ki gyűlölte a nagyok nagyjait, kikiabálja azt az utczán; s a ki szeretett valakit titokban, megcsókolja szeretőjét az utczán.

S a föld még mindig közeledett a naphoz.

Márczius tizenötödike volt. Az alkotmány kihirdetésének napja. A sajtó-szabadság napja.

Száz új hirlap keletkezik egyszerre; fenhangzó nevű, büszke jelszavú hirlapok, miknek neveit a reményteljes fiatalság, az utczai gyerkőczök árulva hirdetik a vásáros népnek. Millió röp-ív száll kézről-kézre, csoportoktól olvasva az utczaszögleteken.

A messze látszó István tornyáról óriási lobogó úszik a szellőben, a nagy német nemzet háromszinű lobogója: arany-vörös-fekete. A ki csodálkozva kérdezi, mi az? annak megmagyarázzák, hogy a császári várkapu fölött is ugyanaz lobog.

Egymást váltja a zajos ünnepély. Minden órának kijut a maga pompája. Korán reggel harsonaszóval járnak az utczákon lovasok, hirdetve a kiadott alkotmányt, a nép diadal-ordítása nyomja el a hirdetést és trombita-hangot.

Majd ünnepélyes menet jön. A császár és császárné vonulnak végig a nép között; nem kiséri őket testőrség, katonai véderő, de kiséri a nép megmérhetetlen szeretete. A hintó nem gördül, de úszik a néptenger közepett, nem a paripák, de a nép vállai viszik azt előre.

Délután megint gyászpompa váltja fel az utczák örömzaját. A tegnapelőtti harcz áldozatait temetik; most koszorúzott koporsók úsznak végig a néptengerben, az örömriadal helyett gyászinduló, mély zokogás hangja szakítja meg a mozgó csendet. Az elvonuló menetnek alig akar vége szakadni.

És ismét új jelenet következik.

Minden eddiginél hangosabb riadal. Erősebb a harczkiáltásnál, örvendetesebb a diadal hosannájánál. A kettő együtt! A magyar országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból.

Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utcza tömve férfiakkal, minden ablak hölgy-arczoktól ragyog. Nemzetőrök, aula-tagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szive: fiatalsága.

Talán álmodtuk mind ezt?

Bizony csak úgy álmodtuk mind ezt.

Pedig ott voltunk, láttuk, szemünk előtt történt; éreztük a csókot, a jó barát csókját, s a fiatal hölgy csókját; úgy tetszik, mintha még most is édes volna tőle a szivünk; pedig hát mégis álom volt! Ne adj rá semmit, ifju olvasó, egy poéta meséli el neked, a miket hétszer hét év előtt álmodott.

És Jenő és Alfonsine mindenütt ott voltak.

Mikor hangzott az utczán a riadó: nem nézte a szép kisasszony, hogyan van öltözve, azon pongyolán, a hogy otthon volt, nyakába kerítette shawlját; felcsapta zilált hajfonadékaira kalapját; megragadta Jenő karját, s rohant le vele a lépcsőkön; ha kapott a mama is kisérőt, a kinek karjába kapaszkodjék (rendesen kapott), s nyomukba tudott érni, jó; ha nem, úgyis jó; a népáradat úgyis elsodorta őket egymástól, hogy csak otthon találkoztak ismét össze; de hát kinek jutott volna most eszébe ezzel törődni?

Jenőnek minden ideje folytonos remegésben tölt. Az öröm félelme volt az. Boldog napok, mik keblére vetették a hölgyet, kit oly távolból imádott addig; tartózkodás, titkolózás, kétségeskedés nélkül, övé volt testestül-lelkestül. Oda tapadva hozzá, a hölgyiség egész átadásával; rábizva, föltétlenül odaengedve. Hogy ne lett volna boldog a közüdvösség közepett?

S midőn az éj késő órájában egyszerre napfény derül át a boldog városon, ezernyi fáklya lepi el az utczákat, kivilágítva minden ablak, tűzvonalak lámpákból a házak párkányain, gyémánt homlokzatú paloták, transparentkapuk, s e fényár közepett felzendül a Rákóczy-induló halott-feltámasztó zenéje, s e szent hangok bevezető malasztja után megjelennek egymásután a legfényesebb erkélyen a magyar hongyűlés leghíresebb vezérférfiai és szólnak a néphez!

Ez volt még az álom!

Jenő azt is ott nézte az utczáról, tízezernyi forrólázas néptömeg közepett; karjai alatt Alfonsine keze, mely édes titkos szorítással tudat vele tündéri vallomásokat, és vállán az ifju hölgy égő arcza, és arczán annak forró lehellete. Minő melegséget kellett éreznie akkor!

És midőn ama fényes alakok között, kik egymást felváltva szólnak a néphez arról az erkélyről, egyszer csak megpillantja testvérét, Ödönt!

Ez is itt van. Ő is egyike a hongyűlés ünnepelt szónokainak, s most föllépett velük együtt a népszabadság ünnepét üdvözölni.

Beszéde elragadó. Minden ember szíve sebesebben dobog utána, a ki őt hallja; Alfonsine kendőjével lobogtat felé.

Csak Jenő idegein fut végig sírbolti hideg borzadály. Neki minden íze reszket, midőn testvérét ott meglátja.

Mi súgja lelkén végig ezt a borzadalmat? Mi jóslat, mi sejtelem költ szíve húrjaiban disharmoniát? Mi mondja neki azt, hogy e nap öröméért valakinek meg kell fizetni?

Talán tud róla valamit, mi az az erkély ottan?

«A második lépcső ahhoz a megigért magaslathoz.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fáradtan értek haza az izgalmas nap csatangolásaiból a szerető párok. Jenő még egy lopva adott csókkal lett jutalmazva a lépcső alján, de még az sem melegíté őt fel; otthon egész éjjel lázban volt és nem birt elaludni.

Alfonsine pedig, midőn anyjával egyedül maradt, fanyaron, kedvetlenül hajítá szögletbe nemzeti szalagos kalapját, s fáradtan veté le magát a pamlagra.

– Oh be unom én már az egész világot!

AZ ÉREM MÁSIK OLDALA.

Jenő behunyt szeme előtt is ott izzott egész éjen át a tüneményes kép. Egy kép, az éj fekete lapjára festve, csupa merő lángsugarakból. S mikor már elhallgatott az utczákon minden zaj, még akkor is úgy tetszett, mintha fülében zúgna az egész ordító tenger, a diadalvihar; s ha egy-egy perczre elszenderült, mindig arra riadt fel, hogy Ödönt hallja beszélni. Mintha testvére kiáltana hozzá: borzalomgerjesztő, érthetetlen, mégis ijedelmes szavakat.

Rettegett tőle, vagy talán érte? Félt a találkozástól.

Félt, hogy rábeszéli, magával ragadja az a félelmetes ember!

Olyan korán, a mint csak kelhetett, elhagyta lakását, inasának azt mondva, hogy estig nem jön haza.

Az a szándoka volt, hogy beveszi magát Plankenhorstékhoz, ott nem fog rátalálni Ödön.

Plankenhorstéknál már reggel nyolcz órakor nyitva voltak a termek. Ki s be járt azokon az irányadó fiatalság. Most a fiatalság volt az irányadó.

Háromszínű vállszalaggal átövezett, sötétkék egyenruhás, kalábriai kalapos alakok töltötték meg e termeket, s beszéltek ottan exoticus dolgokról.

Kinek mi szívén volt, az volt a nyelvén.

Ki gyanakodott volna Plankenhorstékra? Két nőre?

Hiszen ha ellenség volnának, ők is rég elfutottak volna, mint elfutottak a férfiak.

Jenő testvére elől bujt el ezuttal e gyűlhelyére a forradalmi fiatalságnak.

Hanem ugyan rossz helyre vette be magát.

Úgy találta, hogy a Plankenhorst-ház termei egész éjjel nem ürülnek ki egészen. Azokban valami permanens bizottmány tartja üléseit. Antoinette asszony maga is részt vesz e bizottmány ülésein.

– Isten hozott! üdvözlé a korán reggel érkezőt a bizottmány szónoka, Goldner Friczi: épen emlegettünk.

– Miben szolgálhatok? kérdé aulicus szólásformával Jenő.

– Tudd meg bajtárs, hogy a szabadság nagy veszélyben forog!

Ezt ugyan Jenő kezdettől fogva tudta.

– Nekünk résen kell állanunk, folytatá az ifjuság szóvivője; a reactio azzal igyekszik az igaz ügy győzelmét megdönteni, hogy a népcsőcselékkel túlzásig vitt kihágásokat idézett elő. A söpredéket felbizgatták, hogy a szabadság dicső napjait fertelmes kicsapongásokkal szennyezze be. A szabadság álbaráti, a sötétség álczázott bajnokai, felizgatták a legalsóbb néposztályokat, hogy a gyárak és birtokosok ellen lázadjon. A múlt éjjel lerombolták a mariahilfi vonalat, kegyetlenkedtek, gyujtogattak, a vámhivatalnokokat tűzbe dobták; onnan végig vonultak Sechshaus, Fünfhaus, Braunhirschengrundon, gyárakat, polgárházakat kiraboltak; most a belső gyárak és kolostorok ellen vonulnak fel; beszennyezve, meggyalázva a szabadság diadalnapjait. Most következik a mi legerősebb működésünk. Nekünk szabadelvű fiatalságnak kell e félrevezetett néptömeg elé vetnünk magunkat, s a szellem erejével visszatéríteni e mozgalmat törvényes medrébe. Nincs veszíteni való pillanat, rögtön sietnünk kell eléjük és kicsikarni kezükből a beszennyezett zászlót. Üdv neked, hogy segélyünkre jösz e nehéz küzdelemben. Jer velünk! Álljunk gátul az áradatnak, s tartóztassuk fel azt saját testeinkkel!

No csak ez a biztatás kellett meg Jenőnek!

A rongyos proletariusok hadát visszatartóztatni öntestével, odavetni magát a pálinkaittas csőcselék, s a boszús katonaság kereszttüze közé, hogy ott összemorzsoltassa magát!

Ehez ugyan egy csepp kedvet sem érzett.

Azt mondta Fricz barátjának, hogy jó biz az, csak menjen előre, ő még haza vágtat a kardjáért, pisztolyaiért, s majd azután bérkocsin utoléri.

Alfonsine szemei előtt nem volt lelke bevallani, hogy biz ő nem bánja, akármi történik az egész bécsi küzdelemmel.

Hanem a mint a legelső bérkocsit megkaphatta, azzal olyan alkura lépett, hogy vigye az őt egész nap, a merre magának tetszik; ne álljon meg vele sehol, csak ebéd idején valami félreeső vendéglő előtt, s este későn tegye le szállásán.

Úgy nem óhajtott részt venni ebben az egész küzdelemben. Olyan idegen volt rá nézve annak minden mozzanatja.

Haza nem mert menni, nehogy látogató testvérével találkozzék, s Plankenhorstékhoz sem mert visszamenni, nehogy valami fanatikus szabadsághős magával vigye mezitlábos embereket kapaczitálni.

A fanatikus szabadsághősök bizony nem vártak az ő visszatértére, hanem csapatokra oszolva megindultak a veszélyben forgó pontok felé, s sietve vonultak a rossz útra tért csőcselék elé, mely rabolva, pusztítva, égetve jött a külvárosokból előre, míg a belvárosban a legragyogóbb eszmék ülték diadalukat.

A granichstætti szeszgyár már akkor csak füstölgő romjait mutatta fel, gépeit összetörték, hordóit kihengerítették az utczára, beverték a fenekeiket, s a kiömlő szeszt meggyujtották; az ott égett végig az utczán, mint a lángoló Phlegeton. E lángoló folyam volt szerencséje az utcza tulsó végén fekvő Brigitta-szűzek kolostorának, mert a míg az utczán végig lobog az égő borszesz, addig a tömeg nem hatolhat előre.

Azonban úgy látszik, mintha mégis siettetnék az előre hatolást. Egész szabályszerűleg kezdenek homokot, hamut, iszapot hordani a lobogó szesz-ár közé s praktikábilis utat tölteni vele a pokoltengeren keresztül, a min aztán előrenyomulhat, a ki nem akar az égő krampampuliban irigylésre méltó szép halállal elveszni.

A kolostor bejáratát azonban már jókor reggel elfoglalta egy osztály huszárság.

A lovas csapat vezetője Baradlay Richard, százados.

Közel egy éve már, hogy a városból áttette lakását a vámvonal előtti kaszárnyába.

Komolyan katonának fogta magát. Nem csatangolt a városba, nem bálozott, nem kurizált. Katonái között lakott, azok társaságában élt; a kaszárnya-életet osztotta velük s a legszorgalmasabb tisztek egyike volt.

A város elvesztette ránézve minden vonzerejét. Felhagyott a régi társaságokkal. Csak testvérét látogatta meg néha, azt is csak azért, hogy Edith felől kérdezősködjék; a kiről mindannyiszor azt a hírt hallotta, hogy még mindig ott van a nevelőintézetben, hová Plankenhorstné átküldte mindjárt másnap, hogy Richard megkérte a kezét.

Ebben Richard meg is nyugodott.

Akármi növeldében jó helyen van Edith, csak nagynénje házánál ne legyen. Ha eljön az idő, mikor nőül veheti, akkor majd előkéri őt; addig minek háborítaná a gyermek nyugalmát?

Szerette volna ugyan tudni, hogy hol van? de Jenő rendesen elfelejtette azt megkérdeni, s Richardnak jó okai voltak öcscsét nem avatni nagyon mélyen a titkába.

A legközelebbi napokról Richard csak az új napilapokból merített tudomást. Hanem hát annak az éremnek, a mit a napilapok magasztaltak, ő csak a tulsó oldalát látta; ott testvéri csókokról és nemzeti szalagos koszorúkról beszéltek; ő pedig és katonái mind ebből csak részeg kofákat kaptak és hátukhoz hajigált rohadt krumplizáport.

Richard e három nap alatt hat rendbeli különböző rendeletet kapott iminnen-amonnan.

Az első azt az utasítást adta neki, hogy a hol a nép csak kisérletet is tesz a csoportosulásra, vágjon közé, s verje széjjel.

A második rendelet tudatá vele, hogy az első rendelet kiadója leköszönt: a népet kimélni kell, óvakodni minden összeütközéstől.

A harmadik rendeletben a rémület sietségével sürgeték, hogy rögtön siessen a többi katonasággal egyesülni a józsefvárosi glaçis-n; s mire fölnyergeltetett, már jött a negyedik rendelet, melyben megint az ezred-parancsnok förmed rá, hogy el ne hagyja a kaszárnyát, torlaszozza el magát s védje életre-halálra a positióját.

Az ötödik rendelet érkezik hozzá egy eddig soha nem hallott nevű és czímű uraságtól, ki ráruházza a teljhatalmat, hogy bölcs belátása szerint intézkedjék, egyszersmind felelőssé teszi a rayonjába eső utczák és terek békéjének fentartása iránt.

A hatodik napiparancs végre tudatja vele, hogy az elébbeni ötnek kibocsátói mind leköszöntek s nem bánják, akármi történik a világgal.

Richard kapitány tehát válogathatott benne, hogy mihez tartsa magát?

Egész éjjel nyeregben ült katonáival együtt s járta az utczákat, egy-egy csoportot szétugratott, csak a kardlapot használva; hanem biz az haszontalan fáradság volt, mert azalatt a városnegyed másik részében másik csoport kedvére dúlt, rabolt, s mire Richard az itt-amott felpirosló lángok jeladására visszarobogott, már akkor a rabló csőcselék szétoszlott, szétszaladt, kiraboltan hagyva a felgyujtott házakat. És ha elfogott is a katonaság valakit a dúló martalóczok közül, mit csinált légyen vele? Hatóság nem volt, a kinek átadja, magának megtartani pedig ugyan nem volt gusztusa.

Délelőtt a Brigitta-szűzek kolostora előtt találkozott össze Richard a dúló csoport hadderekával. A végig lángbaborult utcza fénye vezette őt oda a városnegyed másik részéből, a hol már, azt hitte, hogy szép szerével nyugalomra terelte a népet.

A vitéz urakat nagyon boszantotta már ez a mulatság.

Egész éjjel utczán fel, utczán le nyargalászni, füttyöt, szidalmat hallani, rongyos embereket kergetni, sárral, kővel, krumplival hajigáltatni, és aztán a kard élét nem használhatni; s a szétvert hadat mindenütt újra a háta mögött találni: kifárasztá a huszárnak a nélkül sem valami hires türelmét.

Jó szerencse, hogy az égő pálinka-tenger közöttük állt, s nem kaphattak bele egymásba azon melegében.

Richard látta, hogy a zendülők a kolostort akarják megtámadni, azért annak kapui előtt az utczán keresztül állította fel csapatját.

Amazok túlnan nagy gyorsasággal olták a tüzet az utczán, sárt, homokot öntve közé, s a közben ordítottak fenyegető riadozással; a tömeg fölött egy rongyos, félig égett veres zászló lobogott magas rúdra tűzve.

Richard csak nézte csendesen, hogyan közelednek.

– Pál úr! szólt visszafordulva a sorban ülő huszárjához: ég-e a pipája?

– Tessék! szólt Pál úr odanyújtva makráját kapitányának.

– Gyújtsunk rá fiúk! mondá Richard. Aztán nézzük el, mi lesz belőle?

E közben a katonaság felőli oldalon, a szabadon hagyott gyalog járdán egy fegyveres alak jött sietve.

Ezt az egyenruhát sem látta még Richard ez ideig.

Fekete kabát, sárga-vörös-fekete vállszalaggal, hasonló színű csík a galléron, rézmarkolatú egyenes kard: süvegtetejű kalabriai kalap nagy fekete strucztollal, a vitéz maga hegyes spanyol szakállt visel és vékony bajuszt; járása, magatartása bátor, vidám, de nem katonás.

Az érkező kardos alak egyenesen oda siet Richardhoz.

– Légy üdvöz, bajtárs. Éljen a rend, éljen az alkotmány!

Richard nem bánta: hadd éljen.

A fiatal vitéz parolára nyujtá kezét, s Richard megszorítá a nyujtott kezet.

– Én Goldner Fricz vagyok, szólt egyenesen bemutatva magát az ifju. Az aula második zászlóaljánál kapitány.

– Úgy? akkor hát tiszttársak vagyunk.

– Mindketten az ország és a trón katonái, nemde?

– Remélem.

– Tehát éljen a testvériség!

Újból megrázták egymás kezét.

– Mi jót hoztál, bajtárs? kérdé Richard.

– Megtudtam, hogy itt a félrevezetett néptömeg oly tényeket követ el, melyek a szabadság diadalára homályt vetnek, s eljöttem a vihart lecsendesíteni.

Richard nagyon megcsóválta a fejét.

– Csak így egyedül? Teringettét, én három nap óta három század magammal folyvást csendesítem s egyre növekszik.

Az ifju vitéz büszkén veté hátra fejét a tollas kalabriaival.

– Igen! Egyedül. A mindenható szellem erejével. Próbáltam azt bajtárs. Láttam a népet kiáltó szavamra, mint egyetlen óriás szörnyet fölkelni fektéből, s rávetni magát az ágyúkra és szuronyokra; és láttam ugyanazt a népet egy puszta szavamra, mikor azt mondtam neki, most nevess, most örülj, most öleld meg ellenségeidet, hallgass el! – nevetni, örülni, ölelkezni, elcsendesülni.

– No, erre hát kiváncsi vagyok.

– Meg fogod azt látni. Egy lelkesítő szó hatalmasb itt, mint egy üteg ágyú. Azért kérlek, vonulj vissza derék katonáiddal, s engedj engemet egyedül cselekedni.

– Engedlek bajtárs mindent tenni, a mit akarsz, de el nem megyek innen, mert visszajönni majd nehezebb lesz.

– Tehát maradj tétlen néző, bajtárs. Ugyan a nevedet kérném.

– Baradlay Richard.

– Ah üdvözöllek. A testvéreddel jó barátok vagyunk. Most ismerkedtünk meg a barrikádokon.

– Az én öcsémmel? Jenővel? A barrikádokon?

– Oh igen; ott volt mindenütt, lelkesült ifju, egyike a főnököknek a Plankenhorst-házi főhadiszállásunkon.

De már erre a szóra lehajolt a lováról Richard, hogy jobban a szemébe nézhessen a beszélőnek.

– A Plankenhorst-házi főhadiszállás?

– Ah, bajtárs! Te azt nem tudod még. E két lelkes hölgy a legbuzgóbb hősnője a szabadság ügyének. Tőlük jönnek a legjobb ötletek. Ők ismertetnek meg bennünket a reactio fondorlataival; ők tudják ellenfeleink gyöngéit, ravaszságait. E két hölgynek van legnagyobb része diadalainkban.

Richard most már leszállt lováról, Pál úrnak dobva a kantárszárat, s kezét Fricz karja alá öltve, előre ment vele a kolostor-ajtóig.

– Tehát a két Plankenhorst-hölgy itt maradt? és most a szabadság mozgalom intéző szelleme? Ismeritek ti ezeket a nőket?

Fricz önelégült mosolylyal viszonzá:

– Csak hagyd azt mi ránk, bajtárs. Mi ismerjük az ő multjokat. Most föltétlenül velünk tartanak. Ez kétségtelen. A nőkebel legfogékonyabb a szabadság mámorára. De mi azért föltétlenül nem hiszünk senkinek. A szabadság táborának is megvan a titkos rendőrsége. Minden lépésük figyelemmel kisértetik; s ha csak egyetlen egy emberrel érintkeznének azok közül, kik hajdani környezetüket képezték, ha csak egy levelet irnának azok közül valamelyikhez, mi azt abban a perczben megtudnók, s ők veszve volnának. Oh, a mi táborunk jól van szervezve.

– No, elhiszem. És az öcsém Jenő is köztetek van?

– Az elsők között.

– Az is ilyen kalabriai kalapban jár, nagy lebegő tollal, karddal az oldalán, pisztolylyal az övében?

– Tökéletesen így. Váll-szalagját maga Plankenhorst Alfonsine csokrozta és tűzte fel vállára. Ő tiszteletbeli alhadnagy közöttünk.

Richard hihetlenül rázta fejét.

– No majd mindjárt meg fogod őt látni. Többen vagyunk, kik összeszólalkoztunk, hogy kijőjjünk a külvárosokba, a népet fölvilágosítani a mozgalom nemes czéljáról; a vulkánt tenyereinkkel letakarni. Jenő is ide fog jönni. Én, úgy látszik, legrövidebb utat választottam; a többiek még késnek.

– No bajtárs, monda Richard, megrázva az ifju aulista vállát; a mit eddig mondtál, azt csak hittem, a hogy hittem, de hogy Jenő öcsém most ide jőjjön, azt úgysegéljen akkor hiszem el, a mikor látom, és még akkor se hiszem el egészen.

A népáradat azonban ez alatt lassanként urává lett a lába alatt égő talajnak, s a mint a lecsapott kékzöld lángok és a szürke-vörös füstgomoly közül az egyes alakok kezdtek körvonalaikban kitünni, aként látta át lassankint a fiatal aulavezér a feladatot, a melylyel meg kell küzdenie.

Ah, ez nem a szabadsághősök lelkesült tábora; a szabadság ős ellenségeitől feluszított csorda ez!