Part 6

A könyvek illusztrálásánál a XIX. század elején a fametszet játszott nagy szerepet, amelyet a XVIII. század végén újból felvirágoztattak. Ebben az időben azonban csak Londonban voltak ügyes fametszők s csak ők értettek ahhoz, miképen kell fametszetekkel illusztrált könyveket nyomtatni. Jelentékeny haladást azonban az angolok sem tanusítottak, mert a fametszetek elkészítését harmadrangú művészekre bízták. A jobb és művésziesebb kivitelre való törekvés a század közepén Franciaországban indult meg, ahol a napoleoni háborúk befejezése után rendkívül nagytehetségű férfiak kezdtek a fametszettel foglalkozni. Németországban is egyre nagyobb kedv mutatkozott a fametszetű illusztrált könyvek iránt. Ennek következtében jelentek meg a maguk idejében oly híres Pforzheimer illusztrált-kiadások az «Ezeregy éjszaká»-ból, «Gil Blasz»-ból és «Don Quijotte»-ból. Magyarországon a XIX. század közepén, mint ügyes fametszők Riedel Károly Ágost, Huszka Lajos és Potemkin Alfonz váltak ki. A század végén pedig Morelli Gusztáv, akinek remek fametszetei külföldön is nagy feltünést keltettek.

A fametszet mellett a réz- és acélmetszetet is kultiválták, azonban egyik sem emelkedett arra a fokra, hogy a fametszetet elnyomta volna. A rézmetszésnek ma is számos művelője van, de a könyvek illusztrálásánál csak ritka esetben jön számításba. Legfeljebb díszműveknél, minthogy az ily módon való illusztrálás igen költséges. Az acélmetszetet, melyet 1820-ban Heat Károly talált fel Angolországban, manapság csaknem egészen abbahagyták.

Az újabb időben a könyvek illusztrálásához való klisék előállításánál az úgynevezett fotomehánikai eljárások hódítottak tért. Úgy az egyszinü, mint a három- és többszínü nyomásnál különösen az autotipiát, a fénynyomást, a cinkográfiát, a helio- és fotográvürt alkalmazzák.

Az alábbiakban felemlítjük a jelesebb magyar illusztrátorokat, akiket méltó hely illet a könyv történetében. A legjelesebbek egyike Zichy Mihály volt. Rajzaiban a felfogás nemessége szövetkezik a technika tökéletességével. Nagy gonddal illusztrálta Arany János balladáit, Petőfi Sándor költeményeit és Madách Imre «Az ember tragédiája» című klasszikus drámai költeményét. Allegorikus kompoziciói, amelyeket a «Segítség» című alkalmi mű és az «Aradi vértanuk albuma» számára készített, azt mutatják, hogy csodás tehetsége folytonosan emelkedett. Termékeny illusztrátor volt a XIX. század második felében Mészöly Géza. A legújabb időben mint illusztrátorok kitüntek: Radó-Hirsch Nelli, Tull Ödön, Neográdi Antal, Pataky László, Gergely Imre, Réthy István, Vágó Pál, Pogány Vilmos és Nagy Lázár.

A XIX. század elején a könyvkötés terén a francia császárság stilusa, az ámpir uralkodott, amelynek túlterhelt, száraz díszítési formáival az antik díszítményeket akarták utánozni. Az ámpir korszakban a kötéseket úgy Franciaországban, mint Angol-, Német- és Olaszországban antikszerü ornamentikával, etruszkis vázaképek és pompeji falfestmények motivumaival díszítették. Ezek a díszítmények azonban igen szegényesek voltak. Valamivel gazdagabban díszített kötéseket Franciaországban Mairot készített. A német ámpir-ízlésben a bécsi könyvkötők végeztek szép munkát. Általában az ámpir-kötések sok eredetiséget mutatnak, de a későbbi időkben már csak utánzatokba estek. Franciaországban az első szolid és ízléses munkát Purgold készítette és az ő műhelyében tanult Bauzonnet, aki Trautz-cal egyesülve, csakhamar nagy reformokat hozott be. Bauzonnet újra alkalmazta az apró mintabélyegzőket, amelyeket hosszú időn át a kényelmesebb vésett lemezek helyettesítettek, Trautz pedig újra divatba hozta a kissé nehezen nyíló, de nagyon elegáns gömbölyű hátakat.

A modern könyvkötészet a nyolcvanas években fejlődött ki, amikor valamennyi iparművészet hatalmas lendületet nyert. Különösen Angolországban, ahol egészen új, biztos stílust találtak és képeztek a kötésdíszítményekben, amely az anyagnak és a technikának teljesen megfelelt. Franciaországban a modern könyvkötők iskolát alapítottak s mintáikat Európa minden országában utánozták. Mikor azután a könyvkötészet nagyiparrá fejlődött ki, minduntalan új divatot hoztak. A kalikóvászon használata azonban, amely tartósabb mint a papiros és olcsóbb mint a bőr, arra vezette a könyvkötőket, hogy a könyvtáblát és a könyvet igen gyakran egymástól különböző jellegűekké csinálták s ilyképen sok ízléstelen dolgot produkáltak. A rendszeres ékesítés érzéke, a szerkezet és díszítés közötti kapcsolat esztétikai egységhez csak a XIX. század végén vezetett. Az utolsó évtizedben a könyvkötészet nagyban fellendült s ma már az elmésen megkonstruált gépekkel a legszebb kivitelü kötéseket állítják elő.

A könyvgyüjtés, illetve a nyilvános könyvtárak ügye a XIX. század első felében még az előbbi század képét mutatta, de már a század második felében alig elképzelhető fejlődéshez jutott s ma ott tartunk, hogy minden művelt országban modern és nagyszabásu könyvtárak vannak. Ferenczi Zoltán «A könyvtártan alapvonalai» című műve nyomán közöljük a következő összeállítást, amely a nevesebb könyvtárak fejlődését mutatja. Eszerint a párisi nemzeti könyvtárban XIV. Lajos halálakor 70,000 kötet volt, 1791-ben 150,000, 1840 táján 500,000, s ma van benne több mint 3.000,000 kötet. Azonkívül 300,000 térkép, 150,000 kézirat és 2.000,000 metszet kötetekben és mappákban. A bécsi udvari könyvtárban a XIX. században csak 80,000 kötet volt s ma van 515,000 kötet és 24,000 kézirat. A «British Múzeum» könyvtárában 1837-ben csak 115,000 kötet volt, 1890-ben már 2.000,000-ra tették a kötetek számát s ma van ugyanott még 200,000 térkép, 100,000 zenemű és 50,000 kézirat is. Nagyobb országos könyvtárak a müncheni 1.000,000 kötettel, 40,000 kézirattal; a berlini 1.000,000 kötettel, 30,000 kézirattal; a strasszburgi 760,000, a drezdai 500,000, a darmstadti 450,000, a brüsszeli 400,000, a bázeli 220,000, a hágai 200,000, az oxfordi Bodleiana 500,000, a stockholmi 382,000, a Mazariné könyvtár Párisban 300,000, a St. Geneviéve könyvtár ugyanott 180,000, a vatikáni könyvtár Rómában 260,000 (26,000 kézirat), a római nemzeti könyvtár 383,000, a milanói 229,000, a nápolyi 364,000, a firencei 465,000, a szent Márkus könyvtár Velencében 403,000, a madridi nemzeti könyvtár 500,000, a szentpétervári császári könyvtár 1.228,000, a washingtoni «National Library» 832,000 kötettel. Az egyetemi könyvtárak közül nagyobbak a göttingai 503,000, a heidelbergi 563,000, a stuttgarti 400,000, a lipcsei 500,000, a würzburgi 350,000, a tübingai 340,000, a rostocki 318,000, a boroszlói 300,000, a bécsi 559,000, a prágai 260,000 a leideni 300,000, a genfi 360,000, a cambridgei 467,000, a kopenhágai 600,000, a krisztiániai 360,000, a bordeauxi 467,000, a bolognai 255,000, a madridi 210,000, a szentpétervári 287,000, a varsói 454,000, a csikágói 300,000, a cambridgei (Észak-Amerika) Harward-könyvtár 525,000, a tokiói (Japán) 414,000 kötettel.

Magyarország nagyobb könyvtárai: A budapesti egyetem könyvtára 230,000 kötettel, 45,000 apróbb nyomtatvánnyal, körülbelül 900 ősnyomtatvánnyal, 1095 hazai magyar és latin 1711 előtti nyomtatvánnyal stb. A «Magyar Nemzeti Múzeum» könyvtára 178,578 kötettel, melyekhez járul egyéb anyagban, egész az egylapnyi nyomtatványokig stb., még további 179,109 darab, van tehát együtt 357,687 darab. Van benne 17,139 kézirat, 260,000 oklevél, 16,977 kötet hírlap stb. és 1030 ősnyomtatvány. A «Magyar Tudományos Akadémia» könyvtára 150,000 kötettel (357 ősnyomtatvány, 20,000 kézirat). A Szent Benedekrend könyvtára Pannonhalmán 133,355 kötettel és 17,917 füzettel. Az «Erdélyi Múzeum-Egyesület» könyvtára Kolozsvárott 80,000 kötettel, 2000 kézirattal, 8000 oklevéllel. A kolozsvári egyetemi könyvtár 66,000, az érseki főegyházmegyei könyvtár Egerben 58,000, a «báró Bruckenthal-Múzeum» könyvtára Nagyszebenben 100,000 (968 kézirat), a Somogyi könyvtár Szegeden 58,061, az ev. ref. főiskola könyvtára Debreczenben 75,523 (1493 kézirat), az érseki főegyházmegyei könyvtár Esztergomban 101,323 (738 ősnyomtatvány és 1461 kézirat), a «Ferenc József Műegyetem » könyvtára 60,442, az «Iparművészeti Múzeum» könyvtára 56,532, a «Központi Statisztikai Hivatal» könyvtára 78,447, Budapest székesfőváros könyvtára 69,000 kötettel. Nem mulaszthatjuk el, hogy a nagyobb magyar magánkönyvtárakról meg ne emlékezzünk. Nagy könyvtára volt a XIX. század elején gróf Széchenyi Ferencnek (15,000 kötet és 2000 kézirat), aki azt 1802-ben az országnak felajánlotta s ezzel megvetette a «Magyar Nemzeti Múzeum» könyvtárának az alapját. Jankovich Miklós, Horvát István és gróf Kemény Józsefnek szintén volt jelentékeny könyvtára. Az előbbi kettőnek gyüjteményét az ország a «Magyar Nemzeti Múzeum» számára vásárolta meg, a harmadiké az «Erdélyi Múzeum-Egyesület» birtokába jutott. A XIX. század második felében nagy könyvgyűjtők voltak: Nagy István (2000 műből és 4000 röpiratból álló gyüjteményét 1869-ben a lipcsei Liszt és Franke antiquárius cég vásárolta meg 10,000 tallérért); Török János (8000 műből és 2300 röpiratból álló gyűjteményét 1874-ben Schlauch Lőrinc szatmári püspök szerezte meg 20,000 forinton); gróf Apponyi Sándor (gyüjteménye leginkább hazánkat érdeklő külföldi művekből állott); gróf Apponyi Rezső, Ágoston József, Ballagi Mór, Emich Gusztáv, Keglevich István, Knauz Nándor, Kölcséri Sámuel, gróf Mikó Imre, Nagy István, Ráth György, Szalay Imre, Szemere Atilla stb. Nevezetes magánkönyvtár a herceg Eszterházy-családé Kismartonban, a gróf Festetiché Keszthelyen, gróf Károlyié Budapesten és Pócsmegyeren, gróf Apponyié Pozsonyban, gróf Fayé Zayugrócon, és a Csaplovics-könyvtár Alsókubinban.

A fennebb említett nyilvános könyvtárak mellett van minden országban számos szak- és intézeti könyvtár. Ma már alig van olyan múzeum, egyesület vagy iskola, amelynek ne volna könyvtára.

Az általános műveltség és felvilágosítás terjesztésére nagy kihatással vannak a népkönyvtárak, amelyeket az újabb időben erősen felkaroltak. A népkönyvtárak eszméje Amerikából jött el hozzánk Európába s ma már itt kitünőbb eredményeket érnek el, mint eredeti hazájában. A népkönyvtárról a «Kincses Kalendárium» 1913. évi folyamában a következőket olvassuk: «A népkönyvtár nem törődhetik a szigorúan tudományos elvekkel. Nem bolygatja a múltat és nem kiván örökéletű alkotások gyűjtésével foglalkozni. Az ő munkája csak a jelené. Nem exkluziv természetű, a művelthez és a műveletlenhez egyformán szól, felnőtté és ifjúságé. Az iskolát akarja kiegészíteni és befejezni. Megedzeni akar az élet küzdelmeire, erőssé és szilárdabbá teszi azt, amit az iskola nyújtott. Megnemesíti a pihenést és szebbé teszi a mindennapi munkát. Eltereli figyelmünket a köznapiról és megismertet bennünket a szellemi élet örökké maradandó alkotásaival. De ami benne egészen új és eddig ismeretlen, az, hogy ő nem várja míg az olvasó hozzásiet, amig felkeresi. Ha a régi tudományos könyvtár fenntartója a tudásnak, ha ő képviseli azt a forrást, amelyből meríteni akarnak, úgy ez az új, bármennyire különös a hasonlat, úgyszólva a vízvezetéke az eleven, friss, bugyogó víznek, amely fölüdíti a szomjuhozót. Nem tántorodik el céljától, semmi fáradtság nem riasztja vissza attól, hogy célt érjen, hogy híven szolgálja az emberiséget. Minden eszközt felhasznál, mindent megkísért, hogy minél szélesebb és nagyobb rétegben terjessze a tudást. A népet mindenféle fajtájú kedvezménnyel csalogatja, minden városnegyedben jobbnál-jobb külön előadásokkal kecsegteti hallgatóit, benn a könyvtárban és a vándorkönyvtár megteremtésével ép olyan nagyarányú, mint akármelyik nagyhírű könyvtár. Mozgalmas, élénk, mindenütt ott van, ahol a szükség megkívánja és rohamos fejlődése és fejlődésének iránya megfelel annak az életszükségletnek, amely életre hívta és nem tagadja meg hazáját, ahonnan származott, ahol a népkönyvtár bölcsője ringott».

Ma már Európa minden országában vannak népkönyvtárak és ilyenek felállításához mindenhol az állam is hozzájárul. Magyarországon jelenleg több mint 4000 népkönyvtár működik és ezeknek száma idővel bizonyára még növekedni fog.

Végül röviden megemlékezünk a könyvkedvelésről, amely a XIX. század folyamán nagy lendületet vett. Ezen a téren, mint korszakalkotó esemény, a híres «Roxburgh-Egyesület» alapítása (London, 1812 július 13-án) tüntethető fel. Érdekes véletlen, hogy ez az egyesület épen azon az emlékezetes napon alapíttatott, amelyen Boccaccio «Dekameron»-ját oly drágán eladták. Ez az egyesület, amelynek a legelőkelőbb angolok köréből előbb 31, majd 40 tagja volt, nemcsak a régi értékes könyvek növekedését mozdította elő, hanem egyszersmind példáját is adta számos más egyesület alapításának, ha nem is ugyanolyan, de legalább hasonló törekvésekkel. Külföldi egyesületek is, mint a «Socièté des Bibliophiles» és az «Amis des livres» Párisban, keletkezésüket szintén az ez oldalról jött buzdításnak köszönhetik. Amíg azonban a francia könyvkedvelők különösen a ritka kiadásokat hajszolták s mindenekelőtt a fényes kötésekre s a jó illusztrációkra fektettek súlyt, addig az angol könyvkedvelők kevésbbé voltak válogatósak és szívesen adtak magas árakat, ha ritka könyveket megszerezhettek. Az olasz könyvkedvelők már nem annyira a ritkaság, mint inkább a szép kiállítás szempontjából nézték a könyveket. A német könyvkedvelők pedig csak az olyan könyvek megszerzésére törekedtek, amelyek tanulmányaikra előnyösek voltak.

Franciaországban a régi és ritkább könyvekre Brunet, a tudós könyvkedvelő hívta fel a könyvkedvelők figyelmét. Ugyanis nagy műve előszavában a következőket mondja: «Kutatásaim eredménye, hogy megóvtam a megsemmisüléstől sok olyan könyvet, amely a haszontalan papirok sorsában részesül, ha az általam jelzett érték a tulajdonosok figyelmét fel nem ébreszti; hogy megakadályoztam az idegenek által potom áron való széthordásukat s hogy végre rábírtam a könyvek kedvelőit, hogy bizonyos fényüzéssel köttessék könyveiket, ami azután hosszú időre biztosítja azok fennmaradását.» Ennek közzétételével természetesen a régi könyvek árát nagyon felemelte. Ez a XIX. század első felében tartott könyvárveréseken érezhető is volt. Elsősorban is a latin és görög klasszikusokért fizettek magas árakat. Az inkunabulák, Aldinák és Elzevirek ára is rohamosan emelkedett. Minden könyvkedvelő ezeket kereste és csakhamar eltüntek a forgalomból. Ez azonban nem tartott sokáig, mert Franciaországban mindig kedvelték a változatosságot. Íme egy példa. Olaszországban egy 1886-ban megtartott könyvárverésen Horáciusz 1501-iki kiadásának árát 1200 frankban állapították meg s ugyanakkor a francia könyvárveréseken az ugyanazon időből és könyvkiadótól eredő Vergiliusz, Katullusz, Tibullusz stb. kiadásokat már 25–30 frankért kínálták. Csak Francis Greppe könyvkereskedő tette Horáciusz Elzevirnél megjelent kiadásának árát 300 frankra; de ő is csak azért, mert a kérdéses példány Richelieu bíbornok tulajdona volt. Egyébként a klasszikusok kiadásai igen olcsón keltek el.

A francia könyvkedvelők újabb érdeklődése a régi krónikák, a lovagregények és a XIV. Lajos korabeli költők felé irányult. Molière eredeti kiadásai a XVIII. század végén még számba se jöttek, de már a XIX. század első felében a könyvkedvelők legnagyobb része már ezeknek a megszerzésére törekedett. Így például a «Precieuses ridicules» című műve (megjelent 1660-ban Párisban Guillaume de Luyne-nél) 1650 és az «Ecole des femmes» című műve (megjelent ugyanott 1663-ban) 1500 frankért kelt el. Fontaine párisi könyvkereskedő Molière műveinek 22 kis kötetéért, egyszerre véve, nem kevesebb, mint 28,550 frankot kért. Hasonló arányban emelkedett Racine, La Fontaine és más egykorú francia írók első kiadásainak értéke is. Francis Greppe könyvjegyzékében La Fontaine verses elbeszéléseinek Didot által 1795-ben közrebocsátott kiadása 1500 frankkal szerepel és Racine műveinek kétkötetes kiadásáért (megjelent 1697-ben Párisban Claude Barbin-nél) Durel könyvkereskedő 600 frankot kért. A francia költőkön kívül az olaszokat is kedvelték. Dante, Boccaccio és Artino műveinek első kiadásai époly magas árakon keltek el, mint a francia költők művei. Amint azonban megállapítható, a legtöbb könyvkedvelő Boccaccioért rajongott s így egy 1527-iki firencei kiadása, a híres «ventiszettana», 1200 frankon túl emelkedett. Sőt a Pasinellonál Velencében 1729-ben megjelent hamisított kiadásért is magas árakat adtak és pedig azért, mert a példányok – mindössze 300-at nyomtattak – hamarosan elkeltek.

Az angol könyvárverésekről a következő kimutatás nyújt érdekes képet, amely néhány híres könyvkedvelő könyvtárának eladási árát a beszerzési árral együtt tünteti fel. A kimutatás szerint Duke of Roxburghe könyvtárának beszerzési ára 5000, eladási ára 23,397 font sterling volt, W. Bekford könyvtára 30,000 és 73,551, J. S. Turner könyvtára 20,000 és 30,000, Earl of Hohburnham könyvtára 36,000 és 62,712, H. Huth könyvtára 120,000 és 80,990, R. Hoe könyvtára 100,000 font volt és 338,826 fonton kelt el. Amint látjuk, sem a Huth-, sem a Hoe-gyüjtemény ára nem végleges, mivel ezek csak részben keltek el. Persze az értéknövekedés itt megállapított szabálya nincs kivétel nélkül. Heber Rikárd könyvtárának beszerzésére 80,000 fontot költött s elárverezése csupán 57,000 fontot eredményezett. Megjegyzendő azonban, hogy e veszteség annak tulajdonítható, hogy az árverés igen kedvezőtlen időben (1834–1836) történt; kétségtelen, hogy ha napjainkban kerül e gyüjtemény eladásra, a Heber-könyvtárért befolyt összeg megközelítette volna a negyedmillió font sterlinget.

Ausztriában a ritka könyvek első árverését 1838-ban Bécsben, Németországban pedig 1843-ban Lipcsében tartották. Árveréseket, könyvjegyzék nélkül, Németországban különben már korábban is tartottak.

A magyar könyvkedvelők a ritka könyvek és nemzeti költők első kiadásai iránt sohasem tanusítottak valami nagy érdeklődést. Az ilyeneknek vevői csak a nagy nyilvános könyvtárak voltak. Magyarországon különben a XIX. század második felében a ritka régi magyar könyveket igen olcsó áron lehetett megszerezni, ha valaki fáradságot vett magának azokat felkutatni. Így például gróf Apponyi Sándor Révai Leónak Pesti Gábor Ezopus-fordításáért (megjelent 1536-ban Bécsben), amely a legnagyobb ritkaságok közé tartozik, 900 koronát adott. Az újabb időből származó könyveknek pedig alig volt árfolyama. Csak Ipolyi Arnold «Mitológiá»-járól tudjuk, hogy ára a nyolcvanas években 100 koronára szökkent fel, de az is csak azért, mert azt hiresztelték róla, hogy a szerző összeszedte és elégette az összes megszerezhető példányokat. A legújabb időben azonban már jobban értékelik a ritka magyar könyveket s hogy ezek értéke megállapíttatott, azt elsősorban Révai Leónak és Horovitz Lajosnak (mind a kettő tudományos antiquáriummal foglalkozott) köszönhetjük, jelenleg pedig Ranschburg Gusztávnak.

Nemrégiben Dodd H., a ritka könyvek nagy szakértője, kimutatást állított össze arról, hogy a földkerekségnek melyik a tíz legdrágább könyve. Nézete szerint első helyen Gutenberg Jánosnak első kiadású bibliája áll, amely Mainzban készült. Hogy mi az ára ma e ritkaságnak, azt nehéz megállapítani, mert évek óta egy példány sem került forgalomba, pedig az áruk minden eladás alkalmával emelkedett. Londonban egy példányt 1884-ben 78,000 koronáért adtak el, 1897-ben 80,000 koronáért. Hoe-nak, az elhunyt könyvkedvelőnek az volt a feltevése, hogy ha mostanában eladásra kerülne ilyen biblia, legalább 200,000 korona lenne az ára. Második helyre azt a pszalteriumot teszi, amely 1457-ben jelent meg. Árát szintén 200,000 koronára teszik. Ennek egy példánya, de 1459-es kelettel, az elhunyt Quwitsch tulajdona volt. Hagyatékából Irving Tivadar vette meg és az ő révén került Pierpont Morgan könyvtárába. Harmadik helyre a «Híradás Prága ostromáról» című mű került. Az első angol nyelven írt mű ez, az első angol könyvnyomtató, Caxton Vilmos készítette 1469-től 1471-ig. Igen kevés példány maradt belőle és ezek legtöbbje is csonka. Chaucer «Canterbury Tales» című műve, amelyet 1478 táján nyomtattak, épen olyan ritka, mint az 1485-ből származó «Morte d’Arthur», Malery Thomas műve és ezek mellé sorakozik Shakespeare műveinek első foliókiadása. Az első Shakespeare-foliókiadást a londoni Van-Antverp árverésen egy amerikai 72,000 koronáért vette meg. Igen nagy értéke van az első Amerikában nyomtatott törvénykönyvnek is. Ebből ezideig csak egyetlen példányt sikerült felfedezni. Tulajdonosa a brooklyni Church, értékét 100,000 koronára becsülik. Massachusettsben, Cambridge-ben nyomtatták 1648-ban. Ugyanott hat évvel korábban egy pszalteriumot is nyomtattak. Ebből tíz példányt ismernek. A teljeseknek értékét megbecsülni sem tudják, mert évtizedek óta múzeumok a tulajdonosaik. Vanderbilt a maga idejében 5000 koronát fizetett egy példányért, de ma 50,000 koronát is megérne. Végül rendkívül nagy értéke van Shakespeare «Venus és Adonis» című műve első kiadásából megmaradt egyetlen ép példánynak. Ez egyúttal Shakespeare első nyilvánosság előtt megjelent műve.

Jegyzetek.

[Footnote 1: A betűt és a könyvtechnikát Pusztai Ferenc «Nyomdászati enciklopédiá»-ja nyomán ismertetjük.]

TARTALOM.

Bevezetés.

A könyv szerepe az ember életében 3

A könyv történeti fejlődése.

A könyv az ókorban 7

A könyv a középkorban 18

A könyv az újkorban 47

A könyv a legújabb korban 72

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 általuk lerakot általuk lerakott

27 szegélyzett eltünt szegélyzet eltünt

32 közül a legrégebbek közül a legrégebbiek

50 amely zerint amely szerint

55 lekitünőbb képviselői legkitünőbb képviselői

57 meggátolta es meggátolta és

63 bajuszos prémkalpagos bajuszos, prémkalpagos

76 egés oldalt egész oldalt

78 réz és acélmetszetet réz- és acélmetszetet

78 való illustrálás való illusztrálás

83 2.000,000 metszett 2.000,000 metszet

85 egyébb anyagban egyéb anyagban

90 addíg az angol addig az angol

92 Duke of Boxburghe Duke of Roxburghe

93 Chancer «Canterbury Tabes» Chaucer «Canterbury Tales»]

End of Project Gutenberg's A könyv története (2. rész), by Károly Steinhofer