Part 3

A reneszánsz-művészetet Mátyás király könyveiben, a Korvin-kódexekben leljük fel. Csakhogy ezek nem magyar könyvfestők által készültek. Legnagyobb részük Olaszországból, Firencéből hozatott; azok pedig, amelyek Mátyás király budai palotájában készültek, szintén idegen könyvfestők művei. Mátyás király, a reneszánsz egyik buzgó ápolója, igen szerette a pazar fénnyel kiállított könyveket és így teljesen szabad tért nyitott a könyvfestőknek, kik – élve az alkalommal – a legnagyobb pompát fejtették ki. A könyveket néha egész lapokat betöltő kompoziciókkal díszítették, amelyek keretébe rendesen beillesztették a király s királyné arcképét és a Hunyadi-címert. A lapszéli diszítményeket a legváltozatosabb növényi és építészeti motivumokból állították össze. Az alakok rajzában az anatómia még hibás és hagyományos, de a bűvös és tömör szinezés klasszikus szépségű. A híres olasz mester, Attavante is Mátyás király szolgálatában állott s az általa festett könyvek közül nem egy világhírűvé lett. Magyar könyvfestőktől is ismerünk néhány könyvet, amelyekben a reneszánsz hatása észlelhető. Ilyenek «Ptolomeusz Kozmográfiája» (1465) és Kinizsi Pálné (született Magyar Benigna) imakönyve (1494). Ez utóbbinak különösen szép a címlapja, amely az első lap szövegét élénk virágos lapszéli díszítményekkel foglalja be s az iniciáléban Máriát a kis Jézussal, alul pedig a Kinizsi és Magyar családok címerét tünteti fel. Hogy ez az imakönyv még a kenyérmezei hős halála előtt készült neje számára, tanusítja egyik lapján az imádság «Pál uram betegségéről, kit mind papok, mind barátok minden egyházban megmondanak».

Az írott és miniatürökkel gazdagon díszített könyvekről a nyomtatott könyvekre való átmenetet a fametszetű nyomatok képezték. A fametszetet már a XIII. században ismerték. Eleinte azonban csak szent képeket és játszókártyákat állítottak így elő, amelyeket azután vízfestékkel kifestettek. A képekhez néha a bibliából vett jelmondatot vagy rövid imát is fűztek, amelynek szövegét szintén fába metszették. A fametszetű nyomatok közül a legrégebbiek, amelyeken évszám is előfordul, Mária képe 1418-ból és szent Kristóf képe 1423-ból. A XV. század első felében falemezekkel már képeskönyveket is állítottak elő, amelyek az analfabétáknak és az alsóbbrendű papságnak voltak szánva. Ilyenek voltak többek között a «Biblia pauperum» (Szegények bibliája), az «Apokalipsze» és a «Hét halálos bűn».

A könyvnyomtatás feltalálásával a könyv új köntöst öltött. Ebben a köntösben a könyv már azzá lett, ami tulajdonképeni rendeltetése: az ismeretszerzés eszköze. A könyvnyomtatás első, 1500-ig készült termékeit inkunabuláknak (ősnyomtatvány) nevezzük. Az inkunabulákat kezdetben pergamenre, későbben papirosra nyomtatták. Az akkoriban használt papiros tartós és szép fehér volt és a mély fekete nyomással igen jó hatást tett. A könyvek alakja kezdetben folió (ívrét), majd kvárt (4-rét) volt. Ismerünk azonban oktáv (8-rét) alakút is, például Augusztinusznak «De Singularitate Clericorum»-ját, amely 1467-ben jelent meg.

A legelső nyomtatott könyvek betűi gót jellegűek és meglehetős nagyok. Ez azért van, mert a nagyobb betűk metszése könnyebb volt, mint a kisebbeké. Csakhogy a nagy betűk annyiban hátrányosak voltak, hogy kevés sor fért egy lapra és a könyv ezáltal bővült. Gutenberg János, a könyvnyomtatás feltalálójának legelső nagyobb terméke, a biblia – mindamellett, hogy folió-alakú – csak 42 soros. A nagy betűk hátrányos voltát, úgy látszik, hamarosan felismerték, mert egy 1467-ben nyomtatott biblia már 56 soros és betűi kisebbek. Pannartz Arnold és Schweinheim Konrád olasz könyvnyomtatók már az írott könyvekből ellesett szép latin betűket öntöttek és ezekkel nyomtatták 1464–1465-ben Ciceró «De oratore ad quintum fratrem libri tres» című művét. Az első görög betűk a Mainzban nyomtatott «Paradoxis Ciceronis»-ban és a Rómában 1469-ben nyomtatott Gelliusz-kiadásban fordulnak elő. Azok a könyvnyomtatók pedig, akiknek görög betűjük még nem volt, a görög szavak helyét üresen hagyták s azokat kézírással a vevők pótolták. Az első görög szövegű könyv Laszkarisz grammatikája volt, amely 1476-ban Milánóban jelent meg. Az akkori különféle tipusú betűket rendszerint a velük először nyomtatott könyv után nevezték el. Igy voltak misszale-betűk, ciceró-betűk (Ciceró műveit nyomtatták először ezekkel) és ehhez hasonlók.

A mai értelemben vett címlapot az első könyveknél nem találunk. Az első lapon legtöbbnyire a fejezeteket felsoroló tartalomjegyzék vagy a kiadást ismertető levél volt. A latin könyvek rendesen ezekkel a szavakkal kezdődtek: Incipit liber (Itt kezdődik a könyv). A könyv címét, a könyvnyomtató és a nyomtatási hely nevét és az évszámot az utolsó lapon kolofonban (végcím) tüntették fel. Az évszámot majdnem kivétel nélkül római számokkal jelölték. Ettől az általánosan bevett szokástól csupán Caxton Vilmos, Angolország első könyvnyomtatója tért el. Ő ugyanis a könyv címét a szöveg közé vagy a tartalomjegyzék után tette. Címlappal ellátott könyvekkel csak a későbbi években találkozunk. Az első ismert ilyen könyv a Hoernen Arnold által 1470-ben Kölnben nyomtatott «Sermo ad populum predicabilis etc.» című mű. Monteregio János kalendáriumának, amelyet 1476-ban Ratdolt Erhárd nyomtatott, is van címlapja és talán egyike a legérdekesebbeknek. A címen, az évszámon és a könyvnyomtató nevén kivül 17 latin költemény is van a címlapon, ezekután pedig a következő vörössel nyomtatott 3 sor: Bernadus pictor de Augusta, Petrus Laslein de Langencen, Erhardus Ratdolt de Augusta. Az első címlappal ellátott biblia 1486-ban nyomtatott. Címe csupán ennyi: Textus Biblie. Egy 1492-ben Velencében nyomtatott bibliának meg ez a címe: Biblia; alatta kép van, amely szent Péter apostolt a kulccsal ábrázolja. A Fuszt János által 1466-ban nyomtatott «De arte predicandi» című műben már margináliákat (széljegyzeteket) is találunk. A lapszámozás csak a XV. század végén kezdődött. Legtöbbnyire azonban csak a lap egyik oldalán volt szám és ez rendesen alul vagy fölül a szöveg közepe felett állott. Az ívek sorrendjét jelző betűk és a «kusztodesz» elnevezés alatt ismert szavak, amelyek a lap alján voltak elhelyezve és a másik oldalra utaltak, szintén csak a XV. század végén fordulnak elő.

A legelső nyomtatott könyvek illusztrációi az iniciálék és a fametszetek voltak. Az iniciálék helyét azonban a könyvnyomtató rendszerint üresen hagyta, mert azok kifestése tetemes összegbe került. Ezáltal a könyvet olcsóbban is adhatta, a vevő pedig a kifestést tetszése szerint pótolhatta. Ezt a munkát a könyvfestő végezte. Kezdetben az illusztrációk a nyomtatott könyvben nem igen érvényesültek, mert a fametszetek kidolgozásban meglehetős nyersek voltak. Csak Pigouchet fametszeteinél észlelhető finomabb kidolgozás, amelyek – Trechszel lioni könyvnyomtató bizonysága szerint – puszpángfába voltak metszve, amely már akkor használatban volt. Hogy az illusztrációk nem érvényesültek, annak nemcsak a fametszetek kidolgozása volt az oka, hanem az is, hogy a fekete festék egyhangúságánál egyebet nem nyújtottak, már pedig a könyvkedvelők nem szivesen nélkülözték a színgazdag kiállítást. Ezen későbben, már a XV. század vége felé, úgy segítettek, hogy a könyvfestő a fametszeteket is kifestette.

A fametszetekkel illusztrált legrégibb könyv az 1461-ben Pfiszter Albert által Bambergben nyomtatott Edelstein-féle mesekönyv, amely 101 fametszetet tartalmaz. Az első illusztrált könyv pedig, amely már a fametszet összes kiválóságait egyesítette magában, «A szerelem és az álom harca» című mű. 1499-ben jelent meg Velencében Aldusz Manutiusz kiadásában és számos pompás fametszeteit Giovanni Bellinónak tulajdonítják. Különösen a 6-ik lapon levő fametszet, amely Priaposz áldozatát ábrázolja, kimagasló; de ez a lap rendesen hiányzik, úgy hogy teljes példány valóságos kincs. Azonban a miniatürökkel ellátott könyveket talán leginkább kárpótolták azok a pergamenre nyomtatott imakönyvek (Livres d’heures), amelyek a XV. század végén s a XVI. század elején Párisban Pigouchet, Vérard, Kerver, Du Pré és Hardouyn-nél jelentek meg. Néhányban ezek közül az egész oldalas képeket a miniatürök módjára kifestették és félig architektonikus lapszéleket gyöngén aranyozták és akként kezelték, mintha a képek keretei volnának. Az egyik könyvben aranyozott keretben egy kép látható: Nesszusz, a kentaur, amint elszökteti Deianirát, Herkulesz nejét. Ez a kép a klasszikus mitológia felélesztését mutatja és a könyv lapszéli diszítményeiben ismételve még többször előfordul.

A XV. század második felében feltalálták a rézmetszetet, azonban igen keveset nyomtattak vele, mert a nyomtatás követelményeinek nem igen felelt meg. Ugyanis a réztábláknak a szedés közé való illesztése felette sok nehézséggel járt Az első rézmetszetekkel nyomtatott könyv 1477-ből való. Címe «Il Monte Sancto di Dio» és Firencében nyomtatta a német származású Niccolo di Lorenzo. De ebben a könyvben a rézmetszet csupán az egész oldalas képekre szorítkozott. Ugyancsak a XV. század második felében az úgynevezett «tésztanyomás»-sal is próbálkoztak az illusztrálásnál. Azonban úgy látszik, gyakorlatilag ez sem vált be, mert az ilyenféle nyomatok a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. A tésztanyomás eljárása az volt, hogy az érclapba bevésett rajzot nyúlós, egyszerű színnel – rendszerint feketével – töltötték ki, s így nyomtatták sárgára festett papirosra, úgy hogy a nyomaton a rajz domborúan, sötéten látszik.

A kötésnek, a könyv külső ékességének, a középkorban már nagyobb szerep jutott, mint az ókorban. Természetes azonban, hogy eleinte, épúgy mint a könyvírás, a könyvkötés is a szerzetesek kezében volt. A könyvkötéssel külön szerzetesek foglalkoztak, akiket azután könyvkötőknek neveztek. Egy régi feljegyzésben olvashatjuk is, hogy a VI. században Kassziodorusz a vivariumi kolostorba ügyes könyvkötőket hívott meg, akik a könyv külső ékesítéséhez mesterien értettek. A kötésnél nagy fényűzést fejtettek ki, mert arra törekedtek, hogy a miniatürfestményekkel és rajzokkal diszített könyvek értékes voltával arányban álljon a kötés művészi becse is. A VI–XIII. században a fából készült könyvtáblákat elefántcsont-, arany- és ezüstdomborművekkel és drágakövekkel diszítették.

Minthogy a középkor elején csak a szerzetesek foglalkoztak a könyvkötéssel, az az időbeli kötést, barátkötésnek nevezték el. A barátkötés első csoportját az elefántcsont-domborművekkel díszített kötések képezik. Néhány ilyen kötést a párisi nemzeti könyvtárban őriznek, amelyeken a dombormű bizánci és karolingiai elefántcsont-metszés. Második csoportját azok a kötések képezik, amelyeken a díszítés ötvösmunka. A bizánci ötvösmunka jellegzetes példáját adják azok a kötések, amelyek a velencei Márkus-templom világhírű kincseihez tartoznak. Ezeknek a kötéseknek fatáblái aranyozott ezüstlemezekkel vannak bevonva. Hátukat több aranyozott ezüstszalag képezi, amelyek zsinórral akként vannak összekötve, hogy a hát a könyv kinyitásánál mozog. A legrégibb ezen kötések közül a VIII. századból való. Önálló csoportot képeznek azok a kötések, amelyeknek felső táblája zománclemezekkel van bevonva. A XII. század végén már ismeretes volt a vaknyomású bőrkötés is. A legrégibb effajta kötések Angolországban keletkeztek.

A XIV. és XV. században már olyan könyvkötők is működtek, akik nem tartoztak semmiféle rendhez. S talán ennek tulajdonítható, hogy a bőrkötés ebben az időben már általánossá vált. Kezdetben a bőrkötést még vaknyomással látták el, de későbben a diszítéseket már vésték, poncolták, trébelték és bélyegzőkkel nyomták. A diszítésnél a tábla szélein a bélyegzőket egymásmelletti szoros sorokba rakták, a tükrön pedig bélyegzőkből képzett négyszögeket, köröket és körszeleteket különféleképen helyeztek el. A bélyegzőnyomásoknak köralakú elhelyezése azonban egyedül csak az ó-angol kötéseknél fordul elő. A könyvek sarkaira erős, gyakran művészi készítményű ércsarkokat alkalmaztak, hogy a tábla a kopás ellen védve legyen. Hasonló művészi munkát fordítottak a csatokra is, amelyek egy könyvről sem hiányoztak. A bőrön kívül használtak a kötéshez bársonyt és selymet is. Ezeket a kötéseket rendesen aranyhímzéssel ékesítették.

A reneszánsz, amely a művészetet és iparművészetet minden téren új utakra terelte, természetesen a könyvkötészet fejlődésében is fordulópontot jelent. A könyvkötészetbe is egészen új technikát hozott a tábladíszítés és aranynyomás körül; de egyúttal hozott új díszítési motivumokat is. Az új technika és az új díszformák a XV. század végén Olaszországból indultak ki, ahonnan először Francia- és Spanyolországba, későbben pedig Német- és Angolországba ültettek át.

A könyvkötés átváltozására különben nagy jelentőséggel bírt az a momentum, hogy a könyvtáblák díszítésére a keleti formákat vették át. Ugyanis a régi időben sehol sem értettek jobban a bőr kikészítéséhez és monumentális diszítéséhez, mint a Keleten. A reneszánsz hozta tehát a keleti bőrdiszítő-művészetet a Nyugatnak. A reneszánsz-kötésnek azonban különös ismertetőjele a különböző formák összeolvasztásával nyert díszítési motivumok. Magyarországon a reneszánsz-kötést Mátyás király híres Korvin-kódexeinek kötései képviselték. A bőrkötések préseltek és aranyos arabeszkekkel, gyűrűs hollóval vagy Magyar- és Csehország címerével voltak díszítve. A kék- és violaszínű bársonykötések pedig zöld selyemszalagról függő rézcsatokkal voltak ellátva.

A könyvek gyűjtésére a középkorban is nagy súlyt fektettek. Azonban a középkor elején alig voltak jelentékeny könyvtárak, mert az ókor híres és nagy könyvtárait a folytonos villongások és harcok közepette összerombolták, úgy, hogy azokból csak töredékek maradtak. Igy tehát nem meglevő könyvtárak gyarapításáról, hanem újak alapításáról kellett gondoskodni. A középkori könyvtárak alapítása körül nagy érdemeket szereztek a bencésrendiek és a kolostori iskolák. Igy a IX. században (822) már nagyobb könyvtárral a reichenaui és a sz. galleni kolostor rendelkezett. Előbbi 145, utóbbi 400 kötetet számlált. Hrabanusz Maurusz apát, a híres fuldai kolostori iskola alapítója, naponta 12 szerzetes által másoltatta a régi könyveket és ezáltal hatalmas könyvtár jött létre, amely későbben a «világhírű» jelzőt vívta ki magának, amennyiben a világon bárhol megírt könyveket egyesítette. A korvei-i kolostor hasonló eredményt azzal ért el, hogy 1097-ben kiadott szabályaiban elrendelte, hogy minden szerzetes, akit a kolostorba felvesznek, egy könyvet tartozik annak szentelni. II. Frigyes meg úgy intézkedett, hogy az aacheni kolostor jövedelmei könyvek beszerzésére fordíttassanak.

Mikor azután a középkor vége felé a kolostorok hanyatlani kezdtek, a könyvek gyűjtését az egyetemek vették át. Első helyen említendő a párisi egyetem, amelynek könyvtára 1292-ben 1000 kötetet számlált. Híresebb könyvtárak voltak még az oxfordi, heidelbergi, lipcsei és prágai egyetem tulajdonában. Voltak azonban fejedelmek is, akik könyvtárakat alapítottak. Igy az arab Spanyolországban III. Abdurrahman és II. Hakam alapítottak könyvtárakat. Ezek között a legnagyobb a kordovai könyvtár volt, amelyről az arab történetírók azt mondják, hogy a kalifa 400,000 kötetből álló könyvtárt alapított, amelynek katalogusa 24 kötetből állott. Nagy súlyt helyezett nemcsak arra, hogy könyvtára a régi irodalomnak minden nevezetes termékét egyesítse, hanem az az ambiciója is volt, hogy a távol országokban keletkezőben levő nevezetesebb irodalmi művek első példánya Kordovába kerüljön a fejedelem könyvtárába.

Nyilvános könyvtárak a középkorban csak Olaszországban voltak, de ott is kevés számmal. Ilyeneknek tekinthetjük csupán a Mediciek által alapított firencei és az V. Miklós pápa által alapított vatikáni könyvtárt.

Mint magán-könyvgyűjtőkről megemlékezhetünk Trimberg Hugó bambergi költőről, akinek 1300 körül már 200 kötetből álló gyűjteménye volt; Akkarsziusz Jurisz tekintélyes olasz tudósról, akinek azonban 20 kötettel kellett beérnie. Nagy könyvgyűjteménye volt Hutten Ulriknak s azt annyira értékesnek és becsesnek tartotta, hogy a mainziaknak arra a fenyegetésükre, hogy könyveit megsemmisítik, azt válaszolta: «Ha könyveimet elégetitek, én várostokat borítom lángba.» A XIV. század folyamán, de különösen a reneszánsz-korban, a könyvgyűjtés már annyira szenvedéllyé vált, hogy Brant Szebesztián 1494-ben megjelent «Bolondhajó» című művében a könyvgyűjtést a divatbetegségek közé sorozza, a könyvgyűjtőket pedig ostorozza és nevetségessé igyekszik tenni őket.

Magyarországon a könyvek gyűjtése Szent István király idejében kezdődött. Maga Szent István volt az első, aki könyveket gyűjtött és azon volt, hogy könyvtárak alapíttassanak. 1015-iki alapítólevelében olvashatjuk, hogy a pécsváradi monostornak 33 könyvet adott s elrendelte, hogy a községi templomok könyveiről a püspök gondoskodjék. Hasonlóan cselekedett Szent László is, aki a pannonhalmi monostornak 1093-ban 73 könyvet ajándékozott. A főpapok előtt Szent Gellért járt jó példával, aki nagy buzgalommal gyűjtötte a könyveket, amelyeket tartalmilag is értékelni tudott. Még a krónika is feljegyezte róla, hogy «Gellért csanádi püspök egyszerű szekéren járt, melyen ülve olvasgatta könyveit». Az 1279-iki budai zsinat már kötelességévé tette a plébánosoknak, hogy az istentisztelethez szükséges könyveket szerezzék meg. Más alkalommal meg a kegyurak, akik jószágaikon plébániát alapítottak és javadalmaztak, azt egyszersmind könyvekkel is ellátták. Igy jutott például a bratkai (Barsmegye) egyház 1156-ban – Euzidusz alapítólevele szerint – öt kódex birtokába.

Magánkönyvtárak is voltak ebben az időben, amiről egy 1150 körül írt oklevél tanuskodik. Eszerint egy Adalbert nevű főúr, mielőtt Sziciliába elindult volna követnek, minden könyvét a pannonhalmi monostornak hagyta. Gyerki László esztergomi prépostnak is voltak könyvei, amelyekről 1277-ben kelt végrendeletében úgy intézkedett, hogy azokat adják el és a befolyt összeget a szegények felsegélyezésére fordítsák. Bernát spalatói érsek, Imre király volt nevelője meg unokaöccseinek hagyta sok drága könyveit. Magánkönyvtára volt Kálmán királynak is, akiről a krónika igy szól: «… kit a magyarok Könyves Kálmánnak hívnak, minthogy könyvei voltak, melyekből mint a püspök zsolozsmáit végzi vala.»

A későbbi századok könyvtárairól megemlékezvén, elsősorban a pozsonyi káptalan könyvtárát kell megemlítenünk, amely 1425-ben 83 kötetet számlált. Utána fölemlíthető a kolozsmonostori kolostoré és a veszprémi káptalané. Előbbi 1427-ben 51, utóbbi 1437-ben 117 kötettel rendelkezett. A külföldről hazakerült tudós papok pedig gazdag plébániai könyvtárakat alapítottak s számukra külön tűzmentes helyet építtettek. Ezen könyvgyűjtők közül ma csak Weiteni Orbán soproni káplán emlékét ismerjük, aki 1400-ban 20-nál is több kötetről végrendelkezett. A nagyszebeni plébánia 1500-ig 260 kötetet gyűjtött össze, s ezzel ellentétben a bencésrendiek kilenc magyarországi monostora mindössze 130-at.

Nagy könyvgyüjtő volt Zrednai Vitéz János humanista, akinek fővágya odairányult, hogy könyvtárában a tudomány minden ága képviselve legyen. Ezért természetesen igyekezett minden lehető könyvet megszerezni. Könyvgyüjtési szenvedélyének félszegségeit azonban unokaöccse, Janusz Pannoniusz szeretetreméltó humorral lobbantotta szemére. «Azt kivánod – írja egyik levelében – hogy könyveket küldjek. De vajjon nem eleget küldtem-e már is? Csak görög könyveim maradtak meg, a latinokat mind elvittétek. Istennek hála, hogy járatlanok vagytok a görög nyelvben. Különben a görög könyveket sem hagytátok volna meg. De ha megtanultok görögül, én azonnal a héber nyelvet sajátítom el és héber kódexekből állítok össze könyvtárt… Ha annyira vágytok könyveket bírni, ne fosszatok meg azoktól másokat, főleg olyanokat, akiknek kevesebb van mint nektek. Hisz Olaszország el van árasztva könyvekkel. Hozassatok onnan, amennyit tetszik. Küldjetek pénzt Firencébe, az egyetlen Veszpászián képes kielégíteni titeket.» Zrednai Vitéz János a tanácsot megfogadta és Olaszországban összekerestette a könyveket; amit nem talált készen, azt Firencében leíratta, nem tekintve árra, csakhogy szépek és hibátlanok legyenek. Gazdag gyüjteményét – sajnos – halála után szétharácsolták. Legtöbb darabja külföldre került, pedig a könyvek tábláján a Vitéz címer mellett többnyire ott ékeskedett Magyarországé is, mivel első tulajdonosuk kétségtelenül az örököst akarta megjelölni.

Zrednai Vitéz János álmait tanítványa, Mátyás király valósította meg, aki fényes és gazdag könyvtárt alapított. Régi feljegyzések szerint híres könyvgyüjteményének alapja Zrednai Vitéz János és Janusz Pannoniusz könyvtára volt. Ma azonban már tudjuk, hogy Mátyás királynak korábban is voltak könyvgyüjtői, akikkel valószinüleg már a tudománykedvelő I. Ulászló könyveit és atyja hagyatékát egészíttette ki. De könyvgyüjteményének tulajdonképeni gyarapodása akkor kezdődött, amikor a finom műveltségű Beatrix-szal, Ferdinánd nápolyi király leányával 1476-ban házasságra lépett. Bizonyosra vehetjük, hogy a királyné és az udvarban élő olasz tudósok ösztönözték a királyt egy hatalmas, világraszóló könyvtár alapítására, mert tudvalevő, hogy a királyné igen szerette a szép és pazar fénnyel kiállított könyveket, de egyszersmind nagy rajongója is volt a tudománynak.

Mátyás király a könyvtár hatalmassá tételével nem is késett soká. Roppant nagy mértékben indította meg a munkát. Gyüjtőket küldött Görögországba, Olaszországba, Konstantinápolyba és mindenhol összevásároltatta a szebbnél-szebb könyveket. Heltai szerint egyedül Olaszországban 33,000 magyar arany fogyott el évente. Hogy a pápáknak, fejedelmeknek és a dúsgazdag magánkönyvgyüjtőknek veszedelmes versenytársa volt, már 1475-ben köztudomású lett, amikor Manfredini herceg bolognai könyvtárát megszerezte. Igy csak természetesnek kell találnunk, hogy Mátyás király könyvtára csakhamar a legelső európai könyvtárak között foglalt helyet.

A könyvek a budai várban külön e célra épült helyiségben voltak elhelyezve. Hogy hány kötet volt, arról pontos feljegyzés nem maradt reánk. De hozzávetőleg számítva, lehetett vagy 6–7000 kötet. Elég nagy szám, ha tekintetbe vesszük, hogy Mátyás királyon kivül a két leghiresebb az időbeli könyvgyüjtő, úgymint V. Miklós pápa 8 év alatt csak 5000 kötetet. Frigyes urbanói herceg pedig 13 év alatt csak 7000 kötetet tudott összegyüjteni, holott nekik sokkal könnyebb volt a helyzetük, mivel Olaszországban volt a kódexek igazi hazája.

Mátyás király könyvtárának őrizete és rendezése külön őrökre volt bizva, akik a királyt, a királynét és az udvari tudósokat ki is szolgálták. A felségek rendelkezésére pedig puha nyugágy volt a könyvtár helyiségében elhelyezve, hogy teljes nyugalomban elégíthessék ki tudásvágyukat.

Mátyás király halála után azonban véget ért a könyvtár gyarapodása. A világhirű kódexek az ország zászlósainak a kezébe kerültek, de azok korántsem viselték úgy gondjukat, mint Mátyás király. Az új király, II. Ulászló, eleinte szintén nagy könyvkedvelőnek mutatta magát, de későbben azután sorra elajándékozta a drága könyveket. Utódja, II. Lajos idejében meg már egész Európa tudta, hogy a Budán megforduló követek mind kódexajándékban részesülnek. Nemsokára azután bekövetkezett a török uralom ideje, de akkor már alig pár száz kötet volt. Budavár bevételénél a törökök gyujtogattak és a királyi palotában is rombolt a tűz, egyebek között a könyvtárban is pusztított a kincset érő könyvek között. Amit megmenthettek, azt a török főemberek, minthogy ismeretes volt előttük a nagy érték, lassanként Konstantinápolyba szállították. És csak évszázadokra reá, amikor a török uralom véget ért, sikerült néhány kötetet hazánk számára visszaszerezni.